Tóth Mária
HA JÖN A SZÜRKE MACSKA
Egy dolgot szeretett volna (évek óta) tisztázni magában Kotorjáni Ede villanyszerelő mester, csak úgy, a saját, belső iránytűjének a beállítása végett: imádja az anyósát és tiszteli, vagy tiszteli és imádja. Mert ha elsősorban tiszteli a matrónát, az összeköttetésben lehet a mama főztjével, tehát akkor a pocakot eresztett villanyszerelő mester nem égi fénytől övezve látja a mamát, hanem inkább húsleves és töltött káposzta gőzölgő párájának a ködében. És nem holmi foszforeszkáló szeretet auráján lebeg, hanem a kiszolgált, ramaty gáztűzhely előtt. Mintha a nyomorult összenőtt volna vele. Szóval Kotorjáni úr tisztelete olyan nagy, hogy ahol az véget ér, ott kezdődik az imádat. A rejtett s az alaposan álcázott. Elvégre ő nem híve a szeretet szavakkal való bizonygatásának. Harminc év szép idő, az anyós ennyi esztendőn át szolgálta – örökös robotot vállalva – a lánya családját. A vejét – amióta a mama vérkeringése lelassult, lelassultak a mozdulatai is – néha rettenetesen felpaprikázva, amint ott csoszogott, imbolygott előtte. Ilyenkor Kotorjáni elővette a humorát, ami mellesleg silány volt, híján minden szellemességnek, eredetiségnek, és elbődülte magát: „Beke mama, egyem meg a szívedet a tormareszelővel, ha látod, hogy jövök, eriggyél az Istenbe odébb, ne mind a lábam előtt botladozzál!” Az ilyen elbődülésekből több rendbéli cirkusz és sértődés támadt, főleg hétvégeken, amikor a család közösen ült le az asztal köré. A lányok szépen megterítettek, virágot is helyeztek az asztal közepére, Kotorjániné, Jucika a házikenyérre keresztet vetett mielőtt megszegte volna. S a finom falatokat hihetetlen gyorsasággal bekebelezték. Torma és tormareszelő nélkül. Az öregasszony egy idő óta módfelett pákosztos lett, minduntalan sajtot, feketekávét kívánt, ez utóbbit lépesmézzel. A veje azon morfondírozott: ezt vajon hol tanulhatta? Tágra meresztette a szemet, mintha vesézné az anyósát.
A forradalmat követő időszakban a juhászok is meghirdették diadalukat, s nem nagyon törték magukat ősi mesterségük gyakorlásával, ám, ha rá is adták magukat, a sajtot kosarakban átvitték Magyarországra. Jól tájékozódtak. Kotorjáni is igyekezett tájékozódni, engedélyt váltott ki, hogy maszekek üzletébe, bódéiba villanyt kössön be. Pénz tehát akadt, család volt, anyósból is kijutott neki, de sajt már ritkábban. S ha végre rábukkant, azt jó magasan helyezte el a kamrában, a legfelső polcra. „Imigyen csak én férhetek hozzá”, okoskodott magában, s nagyon elégedett volt családfői bölcsességével, mert neki akkor volt jó napja, ha ő lehetett a Nagy Osztogató.
Öreg Bekéné, kezében remegtetve a botját hadonászott, és feszt oda mutogatott, ahonnan a sajtszag szivárgott le a Kotorjáni család mikrokozmoszára. „Te, Ede, te, ne legyél te ilyen komisz hozzám, annyit mondok én neked, te Ede, mert én ugyebár szolgáltalak titeket annyi időn át, te pedig, Ede, ezt a kis sajtot is kinézed a szájamból, te Ede!” Az öregasszony a mélységes és tömény sajtkívánattól cérnavékony hangon lamentált, de Kotorjáni hajthatatlan maradt. Továbbra is nagy beosztással szeletelte és osztotta szét a sajtot a család tagjai között. A kislányok egy szép napon létrát hoztak a szomszédból, s úgy vették le a sajtot a polcról, az apjuk képébe – később – azt ordítozták, hogy Ariszka, a burmai macska csórta el, kizárólag az a bűnös. Az igazság az volt, hogy a három kislányt nagyon lezser pórázra fogták, s miután Pólika kiment Amerikába, a másik kettő teljesen elszabadult.
Kotorjáni minden héten – évtizedek óta – felhúzta az anyósa ingaóráját, tette ezt most is, s akkor a létra tetején állva beleszagolt a levegőbe, ami általában és normálisan reumakenőcs szagú volt. Igen ám, de ő ez alkalommal sajtszagot vélt felfedezni. „Bassza meg Heródes, agybajt fogok kapni emiatt a sajt miatt!” Az extrapiramidális stressztől egészen kivörösödött. S mit ad a Jóisten, a kredenc tetején egy darabka füstölt sajtot fedezett fel. Ebben a percben a villanyszerelő mester újból ajkára vette Heródes nevét, s ugyanennek a személynek a nemi életre való buzdítását. A sajtot pedig fogta szépen, kivitte a kamrába, s elrejtette egy üvegben. A napnál is világosabbá vált, hogy a lányai a háta mögött összejátszanak a vénséggel. Jól van, ám legyen, azért is megmutatja ő, hogy ki az úr a háznál. Jucika, Kotorjániné semleges ábrázattal, szinte letargiában fogadta az ura sajtügyben kialakult rohamait. „Nekem te, fiam, ne izéld az agyamat a sajtoddal, én megvagyok nélküle is. Van nekem elég bajom. Ide figyelj, haza kéne hívatni Beát, nem tetszik nekem a mama.”
A villanyszerelőmester ehhez nem fűzött hozzá semmit, de gyakrabban lesett az öregasszony felé. Bekéné estelente a tévé előtt ült, s hol amolyan félébrenlétben szundított, hol a kezével hadonászott. A kislányok ezen cinkos kacsintással derültek. Kotorjáni teljesen nyugodt volt. Az öregasszony immár néhány éve így viselkedett. Néhány nap múlva Bukarestből megérkezett Bea. Sírtak, nevettek az öregasszonnyal, mindegyre ölelgették egymást, olyan személyekről meséltek, akikről Kotorjáni sose hallott, ki hol és mikor tűnt fel és ki süllyedt alá. Végleg. Aztán Soborsinba kanyarodva szóba hozták Mihály királyt. A mama ugyanis királypárti volt. Végre, a demokráciában ő is lehetett valamilyen párti. „Az a drága, snájdig fiatal királyka, de gyönyörű is tudott lenni!, mintha mesebeli királyfi lépne elébed” – így a mama. A huszonéves király nyitott terepjáróján száguldozott Soborsin utcáin, és az estéket a Haţieganu kúria teraszán töltötte. Micsoda szép lányok voltak ott! És micsoda gyönyörű idők voltak azok! A mesebeli idők visszasóvárgása vagy mi egyéb miján, özvegy Bekéné minden bejelentés nélkül haldokolni kezdett. A világ tele volt vadgalamb bugásával, fakopáncsok kopácsolásával, kutyaugatással, s Kotorjáni anyósa ennyi vidám zsibongás közepette, egészen komolyan tette, amit elkezdett, vagyis haldoklott. Még a sajt szagára sem tért magához a kómából, pedig a villanyszerelő mester egy kis tálkán bevitte neki, nem egyébért, emberségét igazolandó a családja előtt. A sajtodörre Bea kifakadt: „Vigyétek a francba innen ezt a büdös sajtot, mert menten felfordul tőle a gyomrom!” Jucika fád hangon, mert hogy neki általában ilyen volt a hangszínezete – színtelen-szagtalan –, felsóhajtott: „Ha eddig őrizted és a családodnak is csak fukaron mértél belőle, most edd meg te magad!” Mivel Kotorjáni ezidáig nem látott valódi, hamisítatlan haldoklást, bajosan fogta fel, hogy aki egyszer rászánta magát, az nehezen nyel. Kivált száraz sajtfélét. Tehetett-e ő róla, hogy ilyen élményben eddig nem volt része?
A huszadik század végén a temetés Romániában – s főleg vidéken – még mindig társadalmi eseménynek számított. Különösen a forradalmat követő időkben az emberek szédületes iramban haláloztak el. És a legtöbb temetés kisebb, felháborodásba fulladt tüntetéshez hasonlított, több szempontból: a hozzátartozók a hatalmasságot vádolták, amiért a kapitalizmusban ugyanúgy nyomorognak, mint a szocializmusban. A szólásszabadság-ráción kívül semmit se kaptak, ezt viszont annyira kihasználták, hogy a tökélyig fejlesztették és variálták és permutálták.
Amikor Jucika és Kotorjáni Ede hazatért a Gyászpompa vállalattól, ahol a temetés felől intézkedtek, a házban nagy vígság fogadta őket, röhögés, sivalkodás. Bea meg a két Kotorjáni kislány a kertben egy szürke, süvölvény macskával játszadozott. Bea üdvözült képpel, szemével sűrűn pillogtatva, titokzatosan bejelentette: „Na, ehhez szóljatok, ha tudtok! Ülök itt, a lugasban a keresztlányaimmal s akkor, mintha a föld alól bújt volna elő, besétál ide ez a drága macska. És nézzétek csak, milyen barátságos, milyen kedves, mintha hosszú időn át, ember szelídítette volna magához. Ó, nagyon szép dolog ez, valóságos csoda...” Itt aztán elnyelte a mondat végét, csöndesen ült, bámult maga elé. Kotorjáni ki nem állhatta a sógornőjének ezt a sejtetős, fontoskodó modorát. S amíg toporogtak ott Jucikával, a villanyszerelőmester arra figyelt fel, hogy a kisebbik lánya azt kiáltja: „Cicic, Annuska...”, „Hogyhogy Annuska?” – kérdezte a kánikulától elbágyadt családfő rosszat sejtve a macska nemét illetően. Mindenesetre az egész szituáció furcsa és idegeket borzongató volt. „Hát azért Annuska, mert a mamáról neveztük el. Előjel ez a javából, halott van a háznál és szürke macska jön mihozzánk!” – szánta rá magát Bea a titok körüllengte téma némi bővítésére. Jucika bágyadtan, erőtlenül elmosolyodott: „En... cicic...” – nyújtotta ki a kezét a kiscica felé. Mióta s mivel a nagyobbik lánya Amerikába szakadt, ő mindenkit angolosan szólított meg. Bea menten tiltakozott: „Ugyan, Juci, legyél komoly, hiszen magyar macska ez, csak akkor érti, ha Annuskának szólítjuk.” Kotorjáni szeme előtt vörös karikák ugrándoztak: „Garantálom, hogy nem fogjátok ti ezt sehogy sem becézni, mert én aztán itt nem tűröm meg. Ünnepélyesen kijelentem, hogy ide csak kandúrt fogadok be, úgyhogy ezt tegyétek a kapun kívül.”
Bea kivette a macskát a sógora kezéből, és csókokkal halmozta el, a szó legszorosabb értelmében elárasztotta imádatával, mivel ő mindent nagy lendülettel végzett. „Légy te egész nyugodt, még ha kérnél, akkor sem hagynám itt a cicát. Elviszem magammal Bukarestbe.” Kotorjáni erre nem válaszolt, csak morgott valamit Heródes nemi szervéről, de nem fodrozta felesleges szöveggel a témát, elvégre nem lelketlen ember ő, aki kéjjel pusztítja a kis állatokat. Ha elviszi magával a süvölvényt, akkor az más, akkor az az ő dolga.
Másnap, a temetésre megérkeztek a falusi rokonok is. Minden eshetőségre, a férfiak kezében sétapálca, ha netán a cigányok megpróbálnák ellopni a koporsót. Még az újságban is írtak hasonló esetekről. Szóval egyik kézben furkosbotféleség, a másikban koszorú. Aki látott a kilencvenes években temetést Kelet-Európában, az míg él, nem feledi a temetési menetet. S ahogyan itt álldogáltak, mármint arra vártak, hogy a pap hozzájuk érjen, Kotorjáni kisebbik lánya elújságolta: „Tetszik tudni, miután a nagymama meghalt, jött a mi házunkhoz egy édes kismacska. Bea tánti elnevezte Annuskának.”
A tömény feketébe öltözött rokonok rögtön szorosan összezáruló, fekete gyűrűként tömörültek a Kotorjáni család köré. Néztek és hallgattak. Hallgatva szívták a fogukat, mert hogy nekik még volt foguk a viszonylag rendes táplálkozásnak betudóan. Emigyen néztek, nézelődtek nagy-mereven, és be-bekoppintottak egy feleslegesnek tűnő kérdést a hallottas házhoz tévedt cica-tüneményről. „Aztán, mondsza gyermekem, milyenféle a színezete?” „Miféle, miféle, hát szürke!” – vágta rá Kotorjáni, akit már kezdett felbőszíteni a macska-téma. De mennyire idegesek lettek a falusi rokonok, majd a frász törte ki őket, de valamennyit. „Jézus-Mária, csak nem?” Az egyik Ángyikára kisebb ájulásféleség jött rá. Ezért vagy másért, de a rokonok kijelentették, szó se lehet torról, mert, ha nem is ájuldoznak tömegesen, ám nekik halaszthatatlan dolguk van otthon, mármint falun. Ők innen egyenesen haza „drájvolnak”.
„Mi dolgotok lehet nektek otthon?” – kíváncsiskodott Kotorjáni Ede. „Nekünk csak annyi, hogy egyenesen virrasztóba megyünk. Ha nem tört bele a fogunk a dicső szocializmusba, biztosan ott hagyjuk a kapitalizmusban. És, ha mi nem megyünk el a soron lévő temetésre, hozzánk se jönnek majd el. A saját temetési menetedet te készíted elő. Ez már így van sógor, mióta a világ, világ.”
Kotorjáni arra gondolt, kérem, csak nem fog ezekkel az egyszerű lelkekkel vitatkozni, ha nem tisztelnek meg a toron, hát több marad nekünk. Ágyő!
A temetési szertartás azért nem csordogált le minden zavar nélkül. A német nemzetiségű, katolikus pap – dicséretére legyen mondva – nagy igyekezettel törte, törögette a magyar nyelvet, amikor viszont a kezébe nyomott papírra pillantott, hogy sorolni kezdje, kitől is búcsúzik a megboldogult, az Amerikába szakadt Pólikát kétszer is Palikának ejtette. Mintha kis homunkulusz bújt volna bele a gyászolókba, menten röhöghetnékjük támadt, s ezt álcázni, sürgősen a szájuk elé kapták fekete szegélyű gyászkeszkendőjüket. Egyhez nem fér kétség, Kotorjáni Edének nem szottyant kedve vihorászni, neki ugyanis menten eszébe jutott, mekkorákat nevetett rajta az anyósa, valahányszor szóba került, nekik csak lányaik vannak. „Hihihi, mit nem adnál te azért, te Ede, hogy Pólika helyett Palikátok legyen!” Tessék, a gödör széléről is az anyósa a képébe röhögött. Jaj, hogy a guta üsse meg a bosszúálló természetét! Ez még a síron túlról is üzenget neki. Tehát, amikor a lélekharang giling-galangjára megindult a temetési menet, Kotorjáninak alapos oka volt rá, hogy ne csak gyászba mártott, de komor képpel is lépdeljen a koporsó után.
Otthon, a rostonsült fogyasztása közben, Bea váratlanul felnevetett: „Úgy éljen a pék, hogy ezek innen direkt virrasztóba igyekeztek. Másért kerülték el a házunkat, ezek félnek ide betenni a lábukat, úgy bizony...” A rostonsült majdnem Kotorjáni torkán akadt. „Ugyan, mi egyéb okuk lett volna, mi?” Bea hallgatott, mintha a füle mellett röppent volna el minden szó, minden riasztó apró kis félelem, ami pánikot ver a lélek mélyén. Ki-ki a maga fóbiájával – gondolta magában Bea –, nem kell a férfiakat túl sürgősen megnyugtatni. Csak féljenek, csak bizonytalankodjanak. Bea arcára perfíd mosoly ült, és rágott és rágott. S mivel a villanyszerelő mester nem sokat konyított a mélylélektanhoz, szinte provokálón vetette oda: „Megtudhatnám végre én is, ki írta fel a neveket arra a cetlire, amit a pap kezébe nyomtatok? A mama kétszer is Palikától búcsúzott. Így volt, vagy nem így volt?” Derék, jóérzésű család a Kotorjáni, most is csak módjával röhögtek, s főleg úgy, hogy az a vilgért se legyen túlontúl sértő. Bea újból mindent a helyére tett: „Egészen nyugodt lehetsz, mi helyesen írtuk fel a neveket, ám a papon keresztül a mama szólt tehozzád.” Kotorjáni erre primitíven kifakadt, mindennek lehordta a „csuhásokat”, lám ez a pap is tanult ember, s még olvasni sem képes. Ezek után a konyha csataterén parázs vita támadt. Bea és Jucika elszántan védték az Anyaszentegyházat. Manapság már azt sem tudják néha a papok, hogy hová kapkodjanak, mitévők legyenek ebben az elszabadult demokráciában, annyi a dolguk, annyian igénylik szolgálataikat. Sokan tőlük várnak konkrét tanácsot, mitévők legyenek önmagukkal, az élettársukkal, a gyermekeikkel, a bizniszükkel, szenteltvízzel avattatják már fel a hentesüzletet is. Honnan vegyen az egyház annyi papot, ha még hozzáfűzzük, hogy a kispap, amikor a mama koporsója elé állt, már órák óta celebrált a negyvenfokos hőségben, de nem holmi lenge ancugban, hanem több rendbéli papi ruhában, hát le a kalappal előtte.
Bea néha olyan csodálatosan el tudott kalandozni a hozzá szóló személytől, s az adott témától, hogy aki hallotta, az önmagát képzelte idiótának – vonta le a következtetést Kotorjáni magában. Hogy bassza meg Heródes, mert ő ezt sokáig képtelen elviselni. Elhalt apósa – annak idején inkább tért volna be a kuplerájba, minthogy ezeket a lányokat megcsinálja. Aztán a jó ízű ebéd kissé enyhítette a villanyszerelő mester „százados” depresszióját. A krumpli is megtette a hatást, az a gyógyszereknél is jobban oldja a búskomorságot. S az anyósa emlékére a toros ebéden, tette azt, amit Beke mama rémesen utált, alaposan leitta magát. Most nézte volna meg magának a vejét a sajtfaló öregasszony! Mindennek lekiabálta volna. Mert szó se róla, volt a megboldogultnak egy bőbeszédű stílusa!
Kotorjáni éjszaka arra ébredt, hogy a kisebbik lánya cérnavékony hangon az ablak alatt kiabált: „Annuska, cicicic... Annuska...” Kotorjáni mosolygott. Van Isten, a büdös macskája világgá ment. Bea hangja: „Az apád eresztette ki este, mert olyan részeg volt, hogy már azt sem tudta, mit művel.” „A tati egy hülye” – vélekedett kurtán és visszavonhatatlanul a kedves, szoprán gyermekhang. Kotorjáni teste dühében görcsbe rándult a takaró alatt. Ki hallott olyasmit, hogy ezek a lányok őt unzsenírt lemondják mindennek. De évek óta. Bezzeg Jucika, a felesége még ma is tisztelettel szól hozzá. Ami az övé, az övé. Fogalma sincs róla, hogy ezek a lányok mikor nőttek ennyire a fejükre. S a nemzedékek ütközése okozta bánattól Kotorjáni hirtelen visszaaludt.
Reggel a konyhában Bea kis tálkából itatta Annuskát. „Hát ez?” – nyílt el Kotorjáni ajka, de pontosan úgy, mint az amerikai filmekben a színésznőké, amikor nagyon, módfelett döbbentek, s ezt a közönséggel is éreztetni óhajtják. Mutogatják, csattogtatják „tett-fogaikat”. Vonaglik a lelki sínylődéstől az ajkuk, az egész alsó álkapcájuk. Bea hajlott, kövér hátát megvonta. „Utóvégre mi bajod van neked, te Ede, ezzel a kismacskával? Nem akármilyen macska ez. Különben is már mondtam, hogy elviszem magammal Bukarestbe, a blokkomba. „Mindig úgy ejtette ki, annyi felfuvalkodottsággal ezt a blokkom-ot, mintha legalábbis sarokház tulajdonosa lenne, s a kétszobás skatulyalakás holmi isteni csoda folytán ott lengene kikötve Bukarestben az ég és a föld között, a világ egyetlen és egyedi, langymeleg fészke gyanánt.
Földig érő, bordó hálóingében, amit a testvérétől kapott ajándékba, Jucika támolygott ki álmosan a konyhába. Rögtön a macskát vette kezelésbe, csókolgatta, ajnározta és ráhelyezte a mérlegre. Marha egy ötlet – gondolta magában Kotorjáni. A macska nem nyomhatott valami sokat, mert Jucika nem közölte az egybegyűltekkel a mérése eredményét. Annuska leugrott a mérlegről, és leverte a kredencről Kotorjáni kis kézitáskáját. A család talpra szökkent a székekről, s bámulta a macskát. Mekkora erővel kellett meglöknie azt a táskát, hogy leessék? Ilyen s ehhez hasonló gondolatok fordultak meg a fejükben, miközben visszatelepedtek a helyükre, a reggeli mellé. A jelenetet nem kommentálták. Egyelőre. Lestek Bea tántit, a rangidőst. Majd azután szépen felsorakoznak mögéje. Ugyanis a családfő Bea tántinak csak ritkán felesel vissza.
Kávéztak tehát csendben, a konyhában, ahogyan Pólika mondogatta, „a kis büdösben”, az ételszagban, de ahová azért mindegyikük szívesen letelepedett a mama szoknyája mellé, alá. Bea arca lassan dicsfénnyel telt meg: „Na, láttátok, normális körülmények között a táska nem eshetett volna le a kredencről.” Kotorjáni kis híján majdnem felrobbant. Legszívesebben belerúgott volna a macska hátsó részébe, de nem vetemedett tettlegességre a családja miatt érzett tiszteletből. Kérem, hátha van benne valami, hogy az anyósa lelke – jobb híján – beleszorult ebbe a kis rühesbe... Dühe viszont akkor tetőzött, amikor kinyitotta a táskát, s a tokban lévő szemüveg egyik lencséje eltört. A család újból talpra ugrott, mintha rángatták volna őket. Bea összecsapta a kezét. „Nahát, ha nem látom a két szememmel, hát nem hiszem el!” Kotorjáni elhitte, s amikor az új lencse betétele ötszáz lejébe került, újfent Heródes nemi életét emlegette, lelkén könnyítendő. Jucika arca a temetés óta melankolikus boldogságtól ragyogott, mint a régi, romantikus regények hősnőié, mert igaz, hogy a szegény mama elment, de befészkelte magát otthonába Annuska, s ezt jó észben tartani, s még jobb hinni benne, hogy mit is jelképez: a mama permanenciáját. Lám, a macska vonzköre olyan erős, hogy a tárgyak szinte maguktól mozdulnak el a helyükről.
Néhány nap múlva a villanyszerelő mester egy tejcsarnokoshoz kötötte be a villanyt. A tejcsarnokos három karika sajttal fizetett. Kotorjáni boldogan, s némi felfuvalkodottsággal szállította haza szerzeményét. Három évvel ugyanis a romániai forradalom győzelme után ezer százalékos volt az infláció, s az járt jól, akinek terménnyel fizethettek.
Bea váratlanul bejelentette, ideje hazautaznia, a blokkjába, már a vonatjegyet is megváltotta. Kotorjáni lehajtott fejjel besündörgött a kamrába, és alaposan meghúzta a pálinkásüveget. Csomagolás, jövés, menés. Jucika nagy darab sajtot kanyarintott le a nővérének. Vágja, vigye, csak ez a Bea hurcolkodjék ki végre a házból – okoskodott magában a villanyszerelőmester. Az utazás napján már odasimult a városra az alkony, már a taxit is megrendelték, s akkor jutott eszükbe, merre is lehet a kis szürke macska. Éktelen ordítozás verte fel a csendet: „Annuska... cicicic.” Kotorjáni fülelt, de az est újfent kutyaugatással volt teli, macskanyávogás sehol. Kotorjáni magához intette a kisebbik lányát, és ráparancsolt, a föld alól is kerítsék elő a kis nyomorultat. A kislány megszeppent, mindenesetre ez alkalommal nem vágta az apja fejéhez, hogy idióta lenne. S egyszer csak Bea hangja álljt parancsolt. „Abba kell hagynunk a keresgélést, most mást kell tennünk, most rá kell hagynunk, mit akar, jönni vagy maradni. Ez a dolog most tőlünk teljesen független, nincs hatalmunk felette.” Jucika sűrűn bólogatott. „Szent igaz, határozzon maga, Annuska.” Kotorjáni tajtékzott, mióta határoznak el valamit a macskák. „Én eztet meg fogom mérgezni!” Bea úti kosztümjébe préselt száz kilójával, készen, hogy megtérjen a blokkjába, még kinyilatkoztatta: „Na, ezt nem kellett volna mondanod, te, Ede, és én nem is ajánlom, hogy megtegyed.” Útban az állomásra, a taxiban lelki feszültséget oldó locsogás a nagy semmiről. Esti városkép, füstszag, porszag, zsíros kosz szaga az állomáson. Jucika sírós hangja a vonatnál a szabvány szöveggel, amit eddig öreg Bekéné hajtogatott: „Ki tudja, látjuk-e még egymást?”
Amikor hazatértek, a veranda párkányán ott ült a szürke macska, Annuska. Óriási, sárga szeme szinte világított a sötétben. Népünnepélynek beillő hangulat, kis sikolyok, becézések, simogatások végtelenje. Jucika alakja odafeszült az ajtókeretbe: „Te, Ede, te, annyit mondok én neked, béküljél te ki ezzel a kis macskával. Úgy lenne a legjobb neked, te, Ede. Hébe-hóba vetsz neki egy kis sajtot, megsimogatod, és szent lesz köztetek a béke. A sajtot – úgy gondolom – a mama emlékére adod majd neki.”
Kotorjáni agyát dühhullám öntötte el. „Még mit nem!? Már ezresekbe kerül a sajt kilója. Nagy beosztással, amennyi most itthon van, az elegendő reggelire. A családomnak. Mert, ha én nem volnék, ha én nem fognám a pénzt, mi a nyavalya lenne veletek?” A lányok krumplit sütöttek maguknak, megöntözték ketchuppal, s a sajtot odaadták Annuskának. Ebbe a villanyszerelőmester nem szólt bele, kérem, ha ők ezt így gondolják. Neki ezzel nem törnek borsot az orra alá. S a múló napokkal holmi keserűséggel állapította meg: lám, Jucika, a felesége olykor kedvesebben szól a macskához, mint őhozzá. Ez a begyében maradt, de a világért sem tette volna szóvá. Megfáradt házasság volt már az övék, de ha ki kellett vonulni esküvőre, keresztelőre, névnapra, netán temetésre, amúgy csudamód mutatós csoportot alkottak. Elővették ünnepi mosolyukat, ünnepi ruhájukat. Kotorjáni a temetéseken karöltve vezette a feleségét, hadd lássa a világ, van kire támaszkodnia. A „kis büdös” fénykora odalett. A macskatémát vigyázva kerülgették. Buddhista kultúrájuk foghíjas lévén, néha azért hosszan, kutakodva bámészkodtak a macskára. Ha falánkul lefetyelt valamit, görcsös köhögés vette elő. Szakasztott, mint özvegy Bekéné, valahányszor félrenyelt.
Utolsó csepp volt a pohárban, amikor a lányok a macskának óceáni halat vásároltak. Erre már Kotorjáni kifakadt. „Bezzeg nekem soha nem sütnél meg egy darabka halat!” Jucikából valahová elcsorgott az epés hangulatok roszszasága, a boldogtalan nők komiszkodása. De örökre. S ez még a jobbik eset volt. „Hát ha kívánod, megsütöm én szívesen neked, szóljál, mikorra gondolod, te, Ede!” Mióta az anyjuk meghalt, Bea és Jucika olyan „te, Ede, te” stílusban beszélt a villanyszerelő mesterrel, amit az rögtön észrevett, nagyon utált, de a világért se rótta volna fel, mert primitívségében gőgös is volt. Hogyne, hogy nevetségessé váljék a nők előtt.
Hirtelen állt be az ősz, laposan megülő ködök gomolyogtak a kertek felett, a házak között. Ha kiléptél a meleg lakásból, ködöt nyeltél, ködöt markoltál. A család esténként a konyhában tartózkodott, mert a lakást még nem fűtötték. Kotorjáni munkanélküli lett, de ez őket nem érintette túlságosan, mert segély járt neki, s faluhelyen egyre többen vezettettek be villanyt üzletekbe, bódékba. Amikor az államelnök kínlódva, szinte esküvel fogadkozott, hogy végre cukrot fognak osztani, hogy hetek kérdése és befut a konstancai kikötőbe az amerikánus hajó az amerikánus vajjal (sós vaj volt, ismerték jól a romániaiak, s azt is tudni vélték, hogy az USA Army tartalékából írták le), a Kotorjáni család cukrot evett, a kenyérre vajat kentek, és ott volt a szeletke sajt is. Mindeme földi javakat előteremtette a villanyszerelő mester s az estéli nagyjelenet abban kulminált, amikor szét is osztotta. Igazságosan. A kislányok már egyáltalán nem kiabálták le az apjukat idiótának, mert nagy úr az éhség, sok mindenre ránevel. A képmutatásra is.
Azon a napon, amikor a műanyaghordóba a zöldparadicsomot rakták el, este Kotorjáni, kezében késsel, bement a kamrába, s amikor kifelé igyekezett – kezében a sajttal – mintha valaki irdatlan csapást mért volna a tarkójára. Elterült. Nyöszörgését csak nagy későre hallotta meg a családja. Miután betódultak a kamrába, hirtelenjében nem fogták fel, mi is történt a családfővel. Mellette egy egész sajtkarika, az vágta nyakszirten. Jucika elnyújtott, öreges hangon sopánkodott, csak azt nem fogta fel, miképpen eshetett le a sajt a stelázsiról. A legkisebb kislány felkiáltott: „Ni, Annuska ott ült fent, a sajtok mellett... cicic, te gyöngyszem...”
Jucika s a lányok behurcolták a családfőt a szobába, a díványra fektették. A férfi tajtékzott, jajgatott, hogy majd elbánik ő végleg ezzel a döggel. Mert világos volt, Annuska addig bökdöste orrával a sajtot, amíg az leesett. Végre érthetővé vált, hogy Annuska „véletlenjei” csapásként pörölyöznek Kotorjánira ott és akkor, amikor az a legkevésbé várja. Lehetetlen védekezni ellene. Jucika először fakadt ki: „Annuska, te nyomorult, eridj innen a francba, mert ez már több a soknál!”
Kihívták a mentőt, s a beteget kórházba szállították, ahol az orvosgárda megállapította: „Uram, önnek roppant szerencsésen tört ki a nyaka. Az ilyen balesetekbe az emberek rendszerint belehalnak. De maga mellett csakúgy elsuhant a kaszás, meglegyintette és figyelmeztette. Készítsétek a gipszet!”
S ahogyan a villanyszerelő mester ott feküdt a sebészeten, nagy pánikban, elesetten, meg minden – ahogyan Pólika mondaná –, s nézegette a gipszet keverő nővéreket, azok meg várták az orvost, hogy gipszágyba csomagolja a beteget, az egyik nővér fennhangon újságot olvasott. „Jé, hallgassatok csak ide, mit írnak: azon a napon, amikor Dan Deşliut, a román költőt elnyelték a tenger hullámai, megérkezett a lakásába egy szép, szürke macska, mintha a föld alól bújt volna elő. A többi nyolc mellé verődött, s azóta is ott van. Nahát, milyen furcsa és hihetetlen! Hogy mik vannak! Az ember csak olvassa, és nem hiszi.”
Szerencséjére Kotorjáni feküdt, különben biztosan hanyatt vágódott volna. Tekintete találkozott a felesége tekintetével, s az azt továbbította: na, ugye te, Ede, hát nem megmondtam én eztet neked, te, Ede... A felmosóasszony közbekottyintotta: „Dehogy is furcsa ez az eset, már miért lenne az? Néha előfordul ilyesmi, a halott lelke beleköltözik egy kimúlóban lévő, beteg macskába. Egyik lélek jön, a másik megy. Huss! Csak annyi, hogy a macskának szürkének kell lennie.”
Kotorjáni remegni kezdett, kiáltani akart, de valamiért egyáltalán nem volt képes megszólalni. A sárga szemű, szürke macska nagy léptekkel közeledett feléje.
Generálsötét.