FÓRUM
„Zöld csendek aljából újrasarjad...”
Tóth István: Közös nevező. Impress Kiadó, Marosvásárhely, 1994. (Népújság Könyvek)
 
Vélhetően Tóth István költészetéről mindent (majdnem minden kiolvashatót) elmondtak az ítészek, avatottak és avatatlanok, melléfogtak a kontárok és a rossz szándék mifelénk bőven prédikáló apostolai; megközelítették az igazságot, a költői attitűd lényegét az értők, a poétikai mondanivalóval azonosulni tudók, a kevesek.
Ám a versszerző – mióta a költészetnek vállalnia kell a megmérettetést, az élve boncolás ódiumát és a nyomtatott hozzáférhetőség töviseit-virágait – így érez: „Látó vagyok, s rajtam át senki sem lát;/ kötőanyag, mit bárki szétszakíthat,/ de át nem láthat rajtam senki sem.” (Szolárium)
Ha most katedrát koptató tanár lennék, rátekintenék az osztályra – kíváncsi kamaszok ülnének velem szemközt –, és föltenném a kérdést (a terem fölé kikanyarogna egy ódon selyemszalag kopott ezüstbetűkkel, olyan sima lenne, mint Babits Esti kérdésében a virágok szirma): De vajon igazat mond-e a költő e szonett utolsó három sorában? Nem csupán a sérülékeny személyiség, a költő védtelen őszintesége, a hasonlatban rejlő átlényegülés mondatja vele a fenti versmondatokat, mintegy varázsszavak gyanánt, hogy távol tartsa a savanyú leheletű szövegrágcsálókat?
Ekkor akadna egy képzeletbeli tanítvány, aki fejünkre idézné a Lakat rejtélyt dicsőítő sorait. Látva hajthatatlanságunkat, egy másik szonettrészlettel igyekezne megtámogatni álláspontját, a költő vallomásának hitelét: „S mert éppen a legsebezhetőbb pontom/ ez a lebegő lidércvár marad,/ rám törhettek, mint orgyilkos szavak;/ segítsetek a porban megtapadnom.” (Gondolataim)
Itt azonban elbizonytalanodna, ugyanis az elrejtőzés és kitárulkozás csapdáit nehéz elkerülni, holott Tóth István költészete minduntalan a két ősi csapdát rejti az olvasó útjába. A természeti jelenségek, a tárgyak álruhája, jelmeze mögül kitetszik a vallomást tevő védtelensége és magánya, s aki látszólag bezárkózik, tulajdonképpen magával hív belső titkos útjaira: kelj föl és kövess! A világgal lassan megbékélt, önmagával még hadakozik, miközben a természethez fordul, az őt ölelő erdőhöz, kristály-levegőhöz, éghez, ragadozó madarakhoz, otthonához – a Somostetőhöz s az Alföldhöz. A kerek rámába foglalt képeken az ihlet szárnyát összevonja, széttárja szabályosan. Alant röpül, földközelben marad mindvégig. Elmúltak az égre röpülés illuzórikus évei.
*
Két kulcsszóval is megnyílnak Tóth István huszonkettedik kötetének, a Közös nevezőnek versei. Mindkettő az emberiség legmélyebb, legkorábbi élményeiből, tapasztalásaiból származik, és szimbólummá válhat, költői közeggé: por és árnyék.
Ha az elsőtől, a konkrét jelenségtől az ember könnyebben függetlenítette magát az értelem tárgyilagosságával, állítván, fölismervén, hogy a por a nem-én tartományából való, akkor a keresztény embert – Kelet hatására – a Szentírás szavai mindig emlékeztetik a legnagyobb, bennünket a Földdel összekapcsoló tanulságra – por a lét és nemlét szállongó, lerakodó igéje: „Porrá alázva, végleg felőrlődve,/ nem várva mást, és el sem szállva innen;/ kerekek, lábak alatt lenni minden/ létezésnek a közös nevezője.” (Előszó)
Másutt ez a por sokkal fojtógatóbb, megtapad a torkunkon, szemünkben, holtig hordozzuk a ruhánkon, mint láthatatlan írást az otthonról: „csak ez a szürkén/ kavargó,/ amelytől füstölög/ a tarló;/ amelytől fulladoz/ a puszta;/ amely visszahull/ kiégett falunkra/ - júliusok/ kitört Vezúvja.” (Por)
Avagy jelentheti a költői univerzumban nembeliségünk panteista tudomásul vételét, hiszen költőnk számára régóta olyan természetes eszköz (cél) a versbölcselet, amiként a dombok zöldülnek évről évre a Teremtés nagyobb dicsőségére, „Hol testem e tájra szegezték,/ sajogj Hiányzó Végtelenség,/ s LÁBNYOMKÉNT por aljára nyomva,/ emlékeztess hűs horizontra./ Miképp a por, amelyben jártam,/ szótlanul formázta a lábam:/ úgy fogadjak el mindent Tőled,/ hogy földként szolgáljam a Földet.” (Fohász egy lábnyomért)
Másfelől az árnyék, a második kulcsszó, létünk lenyomata, alteregója; nem csupán a fény negatív princípiuma, hanem félelmünk és emlékeink gyötrő megragadhatatlansága. T. I. többször is nekiveselkedik a szimbólum költői megfogalmazásának. A már idézett Szoláriumban pontosabban sűrít, láttat, mint a későbbi Árnyékban: „Szétválasztója vagyok kettőtöknek:/ arcomon égsz, tarkóm árnytól lohad./ Mint fény-állítás, árnyék cáfolat,/ bennem vitáztok, s így össze is kötlek// kettőtöket, kik nem látjátok egymást./ Kísérői vagytok az utaimnak,/ nem sejtve, másik oldalam milyen.” Ugyanez a kettősség teszi emlékeinket széppé nappal, és növeli nagyra az éjszakában (Örökség).
*
Bár a kötet előhangjában a szerkesztő azt állítja, hogy „Tóth István mindig is távol tartotta magát a napi politikától, költészetében alig van utalás konkrét társadalmi jelenségekre, eseményekre”, a Közös nevező olvastán mégis az az érzésünk támad, hogy nem múltak el nyomtalanul a közelmúlt eseményei, a költő után nyomultak az utóbbi esztendők változásai: a vershelyzetek sora, témáinak földrajza kitágult, szélesebb horizontú távlatok birtokába jutott. S ha nem lenne tetőtől talpig kompromittált a kifejezés, megkockáztatnánk azt az ítéletet is, hogy nyíltabbá vált benne a közösségvállalás; szókimondásából eltűnőben a szemérmes belső cenzúra, kételyei mélyebbről fakadnak fel a tökéletlen, dadogó, önző, közömbös környezettel való szembesülés nyomán, a hazudott szenvedélyeknek, úri lócsiszároknak kihívását elfogadva, szembeszegül a hamis, értéktelen indulatokkal. Utolsó verseiben közvetlenebb, csípősebb, keserűbb. Verseinek íze-zamata felerősödött. A klasszicista eszmény haloványabban öltözteti a verseket, néhol karcosak, érdes felületűek, ami manapság sokkal inkább erénynek számít, mint bármikor.
Van benne készség és akarat a megmásuláshoz, az új színek elfogadásához és kikeveréséhez. Ugyanis fokozottabban és konkrétabban veszi tudomásul a történelembe, a hazába vetettség sorskötését, olyan technikával él, mellyel egymásra másolja a természeti és történelmi tájat; az erkölcsi tisztaság és kötelesség, a poéta doctus és a primer esztétikai indulat egyensúlya természetesebben válik sajátjává az 1990-től írott versekben. „Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.” A vers címe, akár az előbb idézett első sor; a megírás dátuma 1990. február tizedike – két nappal az emlékezetes gyertyás-könyves erdélyi (vásárhelyi) menetelés után. És az (ön)kínzó kisebbség létélményből születik meg a Varadinum-ünnepségekre a méltóságteljes fojtott fohász: „E földi lét bárhogy alakul már –/ fogadj kihallgatáson legalább,/ hisz Te király vagy most is odaát./ Sorsunk valahogy hozd szóba az Úrnál.// E négy fal közt egy talpalatnyi földön/ – amely örökségedből megmaradt –/ ne szoruljon ránk semmiféle börtön.” (Könyörgés Szent Lászlóhoz)
Tóth István költészete most másféle fénytörésben látszik, ugyanis a verseiben eddig csak bújkáló-kiáradó transzcendentális Lény elfogadása ettől fogva az istenkereső gyötrelem patakmedrében kap irányt, mértéket. A hit, az azonosulás, a visszatalálás az ima bensőséges tengeréhez természetes. Tóth Istvánnál nem damaszkuszi út, szó sincs holmi divatnak tetsző pálfordulásról. A megrendült értékek karsztvidékét maga mögött hagyva, a bizonyosságot keresi, a fel-felködlő választ, a megnyugvást (Nagycsütörtök, Ő, De profundis, Fohász egy lábnyomért).
Kevés e kötetben a játékos, csipkelődő vers (Yorik, Semmítőszék, Zöldek), holott ezek is a kor falára írható üzenetek. Sokkal több az idő és kényszerű elválás diktálta epitáfium.
Így kell elfogadnunk e költészetet, melyet a költő kora borússá tesz, legjobb esetben elégikussá. Ám a veszteségeket egyenként megszenvedve, mégsem mondhat le a versről. Arról a művészetről, amely ma már (még?!) egyre kevesebb embernek jelent valós szükségletet.
Még bízik, reménykedik. Istenben? Csodákban? Az emberi természet visszatérő megújulásában?
A felelet az idők méhében ezután foganhat meg.
SEBESTYÉN MIHÁLY