Király László

Fondorlatok a könyvtárban
Utolsó levél Laurához

Szavainkat beborítja a moha,
sírköveinket a szó.
Fóton - hallom - a bor szomorúl.
Takarodó a Föld-kerek kaszárnyákban.
Télre elalszik a méhes, barnán várnak a hűvös,
láncos-lánctalan könyvek.
Őrzik a táltos múltat, vas-setét jövendőt,
fegyver markolatára fagyott ártatlan kezeket.
S így is él a fény még: szöszmötölő
angyalok szárnya a szűrő homályban, pedig
Asszonynak belépni: NEM! - dördült egy fejedelem -,
csak kurtizánnak. Ámde Te lépj velem -
a címerekről mégis leszáll a hattyú,
s a tárt karú sólyom, szép személyed.
Élnek komor seregek,
halhatatlan csapatok szabad mezőben -
Neked. A nem-kardos-ember férfinak azonban
lefejezett összeesküvők integetnek örökkön,
tántorgó vesztesek borult elmével a polcokon,
lengő hídon egyensúlyozó bosszúhordozók.
Ordítják hatalmuk odakinn lángokádók.
Idebenn bánatos írónád-percegéssel
alakul az ingathatatlan történelem.
Árulja magát a kimondott szó czifrán,
de őr'nek a malmok pór-darócból kalendáriumot,
vitézek bársonyából reményes törvénykönyveket.
Szárnyak viszik hírül a versed, a házad.
Pillantásod égverő hegyeken pihen.
Magasból alánézni bátor- s tanulságos:
keserű levében forog mi forgandó.
Némán állj meg a csendben, gyönyörű ujjaid, merengő,
simogassák a gyémánt betűt.
Fürtjeid itt lesznek örökkévalók,
vidítva-szomorítva elhagyott félpogány isteneket.
Szemed nem engem lát már, de ami jön még,
nagy keleti nyugalmat hozhat - hoz - Neked.
Csörömpölnek fagy katonái, menekülőket álmodom ébren
- könyveim hadai közt -, kik nem érnek célba soha...
Mindég öreg ember gondol ilyenkor gyermeki hitvesére,
önkeze vonását őrző lapokon, oldalakon.
Míg sírjainkat, sírköveinket
beborítja és őrzi a moha.
2000. október 22.