Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1994. október, V. évfolyam, 10. szám »
DISPUTA
Makkai Sándornak a két világháború között publikált Nem lehet című írása,
valamint a körülötte kibontakozó vita anyaga 1989-ben megjelent Magyarországon.
1987-ben ez a kézirat szamizdat formában sokakhoz eljutott, akik közül jópáran
megfogalmazták időszerű észrevételeiket. Kötetnyi anyag összegyűlt, és az
akkori házkutatásokat túlélve, épségben megőrződött (többek között Cseke
Péternek köszönhetően). Szerkesztőségünk az elkövetkező lapszámokban szeretne
betekintést nyújtani a ma is bonyolódó vitába, egyrészt a 87-es
kéziratok, másrészt az új álláspontok közzétételével.
Makkai Sándor és a kisebbségi irodalom
Makkai Sándor több tanulmányában is foglalkozik a kisebbségi irodalom, illetve
az erdélyi magyar irodalom elvi kérdéseivel. Az 1936-ig terjedő erdélyi
munkássága egybeesik a romániai magyar irodalom „hőskorával”. Kós Károllyal és
Kuncz Aladárral együtt a transzilvanizmus elméletének megfogalmazójaként tartja
számon az irodalomtörténet. Minőségfogalma nem egyszerűen esztétikai jellegű,
sokkal összetettebb: erkölcsi, filozófiai, művelődéstörténeti és protestáns
keresztyén elemeket is tartalmaz. Felfogásában a kisebbségi irodalom sem
egyszerűen művelődéstörténeti kategória, hanem része egy erkölcsi-filozófiai
alapokon nyugvó kisebbség-elméletnek.
Makkai Sándor a kisebbségi lét kihívásaira olyan intenzív túlélési stratégiát
fogalmaz meg, amely szellemi és erkölcsi távlataiban Németh László
minőségeszményéhez hasonlítható. A kisebbséget „lelki nemzet”-nek tekinti,
ezzel a minősítéssel nyomorúságos helyzete fölé emeli az erdélyi magyarságot:
„Aki a világ ütközőpontjába került, mint egy atom a mindenséggel szemben, annak
egy atomban kell az egész világot magába fogadnia és önmagában kibékítenie A
világ egy atomban: ez Erdély és az erdélyi szellem lényege! 1926-ban tanulmányt
jelentet meg Az erdélyi szellem címmel, ebben vissza-viszszatérő példázata
Bethlen Gábor fejedelem és az általa képviselt egyensúly-eszmény, ugyanis ez
biztosítja „az ellentétes külső hatalmak nyomása alatt a lelki ellenállás
lehetőségét”. A bethleni politikai törekvésekből sorskérdésként emeli ki „a
lelki minőség kialakítását”, és a kisebbségi létben való megmaradás esélyeit a
feszülő végletek között megteremtett „lelki egyensúlyban” látja. Martinuzzi,
Bethlen Gábor, Rákóczi György és Kemény Zsigmond öröksége „testamentumos
intésként” sugárzik miránk: „kicsiny nemzetek és nemzeti kisebbségek egyetlen
fölfelé vivő útja a lelki egyensúlyozottság, a szellemi értékesség, a
kultúrnagyság”. Végül erkölcsi maximaként fogalmazza meg a kisebbségnek szóló
minőség-programját: „Az erdélyi magyar szellem arra van hivatva, hogy kicsiny
lehetőségek között, nagy erőfeszítéssel egyetemesen emberi szellemmé legyen.”
Ennek a kisebbségelméletnek másik jelentős dokumentuma 1931-ben jelenik meg Magunk
revíziója címmel. Ez a tanulmány az előbbinél pragmatikusabban és
módszeresebben veszi számba a kisebbségi lét alternatíváit. Következetesen a
kollektív felelősségtudatra építi fel az erdélyi magyarság jövőképét, a
kollektív tudat revíziója és egyáltalán az önrevízió vezetheti el a kisebbséget
a minőségi létformához. A folyamatos átértékelés és átértékelődés emeli ki az
erdélyi magyarságot partikuláris helyzetéből, és közelíti az egyetemesen
emberihez.
A kisebbségi irodalommal foglalkozó Makkai-írások ennek a kisebbségeszménynek
az ismeretében értelmezhetők valójában. Közös vonásuk, hogy bennük a szerző
legitimizálni szeretné a köztudat számára a kisebbségi irodalom fogalmát, az
összmagyar és az erdélyi magyar szellemi életben keresve elméletének az
előzményeit. Az erdélyi magyar irodalom kérdése című dolgozatát a Pásztortűz
dicsőszentmártoni irodalmi estjén olvasta fel 1923-ban. A dolgozat
alapgondolata ismerős az egyetemes magyar irodalomtörténetből is: „Az erdélyi
magyar nemzeti kisebbség kultúrájának, illetve e kultúra életképességének és
jövendőjének legbiztosabb és legnyilvánvalóbb bizonysága az erdélyi magyar
irodalom.” Ez az irodalom nem kerülheti meg tehát a közéletiséget, ha számára
új is ez a feladat. A „nagy világváltozásig” nem volt erdélyi magyar irodalom,
az olvasóközönség a pesti irodalmi ízléshez igazodott, minden irodalmi változás
a pesti irodalom függvénye volt. Ez az irodalom 1919 után „vergődve próbált
meggyökerezni az erdélyi talajban”, de képtelennek bizonyult az erdélyi magyar
lélek meghódítására. Az erdélyi magyarság egyetlen alternatívája maradt: „saját
maga öntudatosítása”, egzisztenciális szükségszerűséggé vált egy olyan irodalom
megteremtése, amely „speciálisan erdélyi magyar lelket tükröz és leheli”. A
korabeli pesti irodalom és annak erdélyi nyúlványa nem volt „sem elég nemzeti,
sem elég eszményi”, mert „világpolgári allűrjeiben idegen, tartalmának dekadens
érzékiességében eszménytelen”. Makkai Sándor ennek az irodalomnak a
visszautasítására számít a kisebbségi szellemi életben. Kisebbségi körülmények
között másfajta irodalomra van szükség, olyanra, amely „az életösztön által
hajtott, magasabb öntudatosság” terméke. A továbbiakban a szerző olyan
tételeket fogalmaz meg a kisebbségi, illetve az erdélyi magyar irodalom
feladatairól, amelyekben Az erdélyi szellem és a Magunk revíziója című
tanulmányok minőségelméletére ismerhetünk. A művészet és az irodalom
létrejöttéhez szükség van a lélek világteremtő erejére, a magasabb szellemi
kultúra a nemzeti lélek tükre: „Ezért egy nemzet öntudatos életének
leghatalmasabb tényezője mindenkor irodalma volt és lesz.” Makkai Sándor
előadásában lényegesnek tartja annak a megválaszolását is, hogy van-e Erdélyben
olyan magyar közönség, amelynek létszükséglete a maga irodalma. Még ennél is
fontosabb az a kérdés, eljutott-e már az erdélyi magyar lélek arra a
kultúrfokra, hogy életrevaló magyar irodalom megteremtője lehessen. Vannak
bizonyos feltételek: megfelelő lélekszám, speciális múlt, tradíciók,
iskolarendszer, természetadta lelki alkat, művelt intelligencia. „Legalábbis
szunnyad a bércek és völgyek között egy olyan speciális magyar lélek,
amelyiknek érdemes is, lehet is, joga is, de kötelessége is a maga tartalmának,
a maga irodalmának tükrében való öntudatosítása és bátor birtoklása.” Az
erdélyi magyarságnak egyetlen nagy hiányossága van: nincs uralkodó eszménye
önmagáról, nincs teremtő életideálja. Különös feladat hárul így az erdélyi
magyar írókra, művészetük legyen az erdélyi magyar lélek tükre, az eszményi
magyar léleké. Így válhat a művészet magasabb szempontú eszközzé, amelyben a
közönség a maga lelkének nem is sejtett gazdag értékeire ismerhet rá.
Az először 1929-ben megjelenő Közönség és irodalom című tanulmányában
már higgadtabban és természetszerűbben tekint az egy évtizedes múlttal
rendelkező erdélyi magyar irodalomra, más a megválasztott perspektíva is: az
egész erdélyi magyar szellemi élet felől közelíti meg az irodalmat. Külön
gondolatsorban foglalkozik az önállósággal: a kisebbséget megilleti az önálló
és az önértékű élet lehetősége és joga. Ez az önállóság azt jelenti, hogy a
kisebbség külön színt képvisel az állam kultúrájában, sőt a kényszerű viszonyok
folytán bizonyos önállósága van az anyaországi kultúrával szemben is, anélkül,
hogy megtagadná a vele való szellemközösséget. A kisebbség szellemi és
kulturális önállósága önfenntartásának lényege nem „luxus” tehát, hanem
önmagából kitermelt szükséglet. Makkai Sándor ennek a törekvésnek a
megvalósítását a kisebbség világhivatásának nevezi. A nemzetétől elszakított
közösségnek kettős feladata van: egyrészt a saját fenntartása; a politikai
önállóság és hatalom hiányában önfenntartásának egyetlen útja a kultúra,
másrészt ez a kultúra nem zárkózhat el és nem szűkülhet össze, hanem „az
anyaországénál egyetemesebb, a humánum örök magaslatait jobban megközelítő és
mélyebben emberi” kultúrának kell lennie. A kisebbség szenvedése feljogosítja
ezt az irodalmat arra, hogy a nemesebb humánum, az egyetemesebb emberi
szellemiség, a nemzeteket összekötő kultúra és az igazi embertestvériség
előkészítője legyen.
Makkai Sándor az irodalomról vallott felfogását hozzámódosítja a kisebbségben
élő erdélyi magyarság „szellemi önfenntartásának és létharcának mindenen
felülemelkedő érdekéhez”. Mindez önmagában nem jelent újdonságot, hiszen a
romániai magyar irodalom valamennyi jelesebb személyisége ezt az utat járja, és
az esztétikumot a kisebbségi jellem formáló tényezőjének tekinti. Nézeteinek
újdonsága és egyben sajátossága abban rejlik, hogy ezt alárendeli erkölcsi és
szellemi minőségeszményének, és általában a kisebbségi létet egészében a
minőség szintjén képzeli el. Minőségprogramjával távlatot adott a transzilván
ideológiának, a kisebbségi helyzetnek, az önellátásra berendezkedő erdélyi magyar
szellemi életnek. Mégis 1936-ban Nem lehet... című írásával búcsúzik a
kisebbségi léttől, és végleg Magyarországra települ. Ellentmondva korábbi
nézeteinek, a kisebbségi helyzet kilátástalanságáról értekezik,
elfogadhatatlannak tartja magát az életformát is.
VÉGH BALÁZS