Kiadásra váró létparadoxon-értelmezések
Meglehetősen drámai körülmények közepette ismerkedtem meg az 1937-es kisebbségi létparadoxon-vita dokumentumaival.
Történt pedig, hogy az 1985-ös őszi házkutatási hullám Szatmárnémetiből átcsapott Kolozsvárra, majd tovább, és feldúlta a mi otthonunkat is. A házkutatási parancs a feleségem nevére szólt ugyan, de ha már bent voltak a lakásunkban, a szellemőrök alaposan szétnéztek az én dolgozószobámban is. És csaknem három órán keresztül gyűjtötték azokat a „fölöttébb gyanús” iratokat, amelyeket magukkal akartak vinni. Ha csupán a magam irományairól lett volna szó, talán nem esem annyira kétségbe. De hát a két világháború közötti periódus kisebbségi mentalitás-történetének alapvető dokumentumait fenyegette a megsemmisítés veszélye; ha a gondjaimra bízott, feldolgozásra átadott – amúgy is töredékes – Jancsó Béla-levelezésnek nyoma vész, miként számolok majd el vele az utókornak? Az Erdélyi Fiatalok dokumentumainak kötetté szerkesztése során még – csaknem bizonyos, hogy a kötet kálváriás sorsára kihatott az említett házkutatás – csak részben hasznosíthattam, ugyanis a Jancsó-hagyatékot, a levelezés rendszerezése és legépelése még hátravolt.
Meglehet, hogy elterelő „hadmozdulat” volt szobámban a szellemőrség jelenléte. Meglehet, hogy ijesztésnek, megfélemlítésnek szánták a velem töltött időt csupán. Végül is a gondjaimra bízott gyűjteményt nem érte károsodás. Nyilván nem azért, mert olyan hatásosan le tudtam szerelni vegzálóimat. Másfajta dokumentumok érdekelték őket akkoriban...
Ez a nem várt látogatás (a 85-ös egyetemi kihelyezési botrány után számíthattunk volna rá) riasztott még csak igazán munkára. Amit reggeltől estig legépeltem, annak egyik példányát igyekeztem mindennap biztonságba helyezni. Akkor ütött szíven – Jancsó Béla és Makkai Sándor levélváltásait mentve – ennek a tragikus vitának az előszele, majd emberi és közösségi drámája. Később, amikor az 1986-ra járó pihenőszabadságomat kivettem, mégis azt terveztem, hogy előbb doktori értekezésem újabb fejezetének megírásába kezdek. Ami kétszeresen is naiv elképzelésnek bizonyult, persze. Egyrészt azért, mert az ominózus látogatás óta már semmi esélyem nem lehetett a dolgozat megvédésére (ahhoz a szeku fennhatósága alatt álló megyei pártbizottság engedélye szükségeltetett), másrészt pedig azért, mert valahányszor ott ültem a kolozsvári Egyetemi Könyvtár kutatótermében, mindegyre a kisebbségi létparadoxon-vita jutott eszembe. Bármennyire is fegyelmezett embernek igyekszem mutatkozni, akkor nem tudtam és nem is akartam immár „fegyelmezni” önmagam, s hirtelen elhatározással nekiláttam a Nem lehet Kolozsváron fellelhető anyagának az összegyűjtéséhez, majd egybeszerkesztéséhez.
Az újságírói-szerkesztői robothoz képest a magam igényei által megszabott szociográfiai töltetű riport, esszé, irodalomtörténeti tanulmány vagy dolgozat írása mindig a szellem szabadságának ritkaszép élményével tölt el (talán épp azért, mert mindig is ki kellett küzdenem, meg kellett teremtenem ennek a szabadságnak az előfeltételeit). Akkor még inkább így voltam ezzel. Délelőtt az Egyetemi, illetve az Akadémiai Könyvtárban másoltam (golyóstollal, nem fénymásolóval, mint manapság) a vita anyagát, délután odahaza legépeltem az aznap megszerzett „kincset”, este pedig a készülő bevezető tanulmányhoz jegyzeteltem. Számomra is meglepő módon csaknem egy hónap leforgása alatt 1987 februárjáig, a vita kirobbanásának 50. évfordulójáig elkészültem a Hét Torony Kiadó gondozásában 1989 augusztusában megjelent kötet törzsanyagával, amit áttelepülése után Molnár Gusztáv – magyarországi levéltárakban és könyvtárakban tovább kutatva – tett teljesebbé (csaknem százszázalékosan).
Akkoriban nyilvánvalóan semmi kilátás nem volt Romániában a kézirat megjelentetésére. Jellemző adalék, hogy amikor elkészültem vele, születésnapomra összegyűlt barátaink előtt feleségem diszkréten megjegyezte: ismét van mit elvinnie lakásunkból a szekuritáténak. (1985. október 1-én a Gyöngy és homok kézirata esett áldozatul.) Két példányát el is vitték – az akkor még Bukarestben élő Molnár Gusztávtól. Egy példány azonban megmenekült. Szilágyi N. Sándor ugyanis, aki a futárszolgálatra vállalkozott, útközben beleolvasván annyira izgalmasnak találta a vele küldött kéziratot, hogy nem tudott megválni tőle. És Molnár Gusztáv beleegyezésével egy példányt magánál tartott...
Annál is inkább, mivel azt terveztük: a Gyöngy és homok vitája után a Nem lehet tanulságait is megbeszéljük a Limes-körben – és Szilágyi N. Sándor is tagja volt ennek az 1985 és 1987 között működött illegális értelmiségi műhelynek, melyet Molnár Gusztáv szervezett meg. A megbeszélésre azonban már nem került sor. A már említett bukaresti házkutatás (1987. február 6-án?) után kezdetét vette a Limes-kör tagjainak megfélemlítése, majd némelyek kényszerű távozása.
Hogy mennyire időszerű, mennyire releváns volt öt évtized múltán is az 1937-es kisebbségi létparadoxon-vita, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy legszűkebb baráti köröm milyen következtetést vont le belőle. Amikor már tudtam, hogy a Limes-értelmezések immár nem gyarapíthatják a vita utóéletének anyagát, a kézirat megmaradt példányát megmutattam négy nemzedéktársamnak, akikkel a legbizalmasabb baráti viszonyban voltam. Négyük közül hárman a távozás, az áttelepülés mellett döntöttek.
Akkor már lelkiismeret-furdalásom is volt: hát csak ezt olvasták volna ki belőle, a távozás melletti érveket? Később is ezt tapasztaltam: mindenki azokat az érveket ragadta ki belőle, amelyekkel döntését alátámaszthatta, távozását a maga és a mások számára megideologizálhatta.
Korábban soha nem éreztem annyira fojtogatónak, bénítónak a nyilvánosság hiányát, mint a 89-es fordulat előtti években. A helyzetfelismerés, illetve helyzetmódosulás tudatosításához, az értelmiség hatékony önvizsgálatához oly nélkülözhetetlen közeg megteremtésére pedig, úgy tűnt, semmi esélyünk. Különösen az Ellenpontok felszámolása és a Limes-kör – idő előtti – szétesése után. És akkor ebben a cselekvésképtelennek ítélt időben megszületett a második romániai magyar szamizdatlap – Balázs Sándor szerkesztésében –, amelynek tényleges és potenciális munkatársai aztán kötetnyi kézirattal bővítették a Nem lehet-vita magunkra vonatkoztatott értelmezésének anyagát.
Elsőként maga Balázs Sándor „szólt hozzá” a rendkívül időszerűvé vált témához, de nemcsak a kolozsvári műhely dolgozott (Bende-Farkas Ágnes, Bende-Farkas Sándor, Cs. Gyímesi Éva, Kozma Zsolt, Tóth Sándor), hanem a bukaresti (Szilágyi N. Sándor), a háromszéki (Bíró Béla, Bogdán László, Fábián Ernő, Farkas Árpád, Salat Levente), és a partiumi (András Gusztáv, Jakabffy Tamás, Kereskényi Sándor, Láng Zsolt, Széplaki Kálmán, Visky András, Visky Ferenc) is. Marosvásárhelyre is küldtünk volt kéziratot (Kacsó Máriának köszönhetően, aki kellő példányban újragépelje a Nem lehet anyagát), igaz, Sütő Andráshoz például meglehetősen későre juttatták el a kisebbségi non possumus drámáját, de bizonyára ennek is köze van ahhoz, hogy 1988 szeptemberében megszületett a Maradok, másként nem tehetek című írása. A következő hónapban hozzám eljuttatott levelében ezt ugyan nem erősíti meg, de azt igen, hogy a téma intenzíven foglalkoztatja, s azzal biztat, hogy „betegség, családi bajok stb.” múltával lassan sort kerít a maga Nem lehet-értelmezésének a megírására. Tehát számítsunk rá is az újabb szövegválogatás során.
Öncélú vállalkozás lett volna? A Kiáltó Szó szamizdat-nyilvánossága nyilvánvalóan kevés volt a társadalmi cselekvés hatékonyságához. Egy majdani kötetben való megjelenés esélye sem jelentett ilyen értelemben írásra serkentő távlatot. Másról (és talán többről) volt szó. Az ötven évvel korábbi kisebbségi létparadoxon-vitával való ismerkedés 1987-1988 folyamán jó alkalmat nyújtott a romániai magyar értelmiség egy részének (a fentebb említett nevek önmagukban is minősítik, hogy töredék volta ellenére nem akármilyen részének) arra, hogy akkori helyzetünket átgondolva céltudatosabban készüljön az elkerülhetetlen romániai fordulat (a Kiáltó Szó „szóhasználatában” már így szerepelt) utáni évekre.
A virulens európai nacionalizmusok tömegfertőzése idején készültek az 1937-es erdélyi válaszok; emberhez méltatlan kisebbségi helyzetben, az emberi méltóságot visszaállító szabadságeszmények megvalósulásának reményében. A virulens romániai nacionalizmus tömegfertőzése idején születtek meg az 1987-es, 1988-as válaszok, amikor tudni lehetett: sorsunk kedvező fordulása egyedül a nagyhatalmi változások függvénye; ám azt is sejteni lehetett, hogy ami azután következik, abba nekünk is lesz beleszólásunk. Volt is, de nem sokáig. A fordulat után, sajnos, csak rövid ideig érezhettük azt, hogy megszabadultunk a kisebbségi nos possumus lidércnyomásától. Jött – előre megtervezett forgatókönyv szerint? – Marosvásárhely fekete márciusa, s ezzel kezdetét vette a békés önszervező, társadalomépítő munkába kezdett romániai magyarság tartós önvédelemre szorítása. S a 89 előtt önként távozottakat és kényszerűségből menekülteket az exodus útjára lépők újabb – és nem is akármilyen létszámú – csapata követte.
Történelmi kataklizmák idején, úgy tűnik, elháríthatatlan jelenség ez. De a túlélés után (újra meg újra) szembe kell néznünk a tudatos jövőépítés követelményeivel/lehetőségeivel. S ha így vizsgálódunk, akkor nem lehet mindent a külső körülményekre, a diktatúra idején „kézben tartott” többségi nacionalizmuson is túltevő „szélsőséges” jelenségekre hárítani. Azok az erdélyi magyar fiatalok, akik ma a távozás mellett döntenek, nem bíznak eléggé a mi kisebbségi társadalmunk önszervező és jövőteremtő erejében. Vajon megtettük-e azt, ami tőlünk telhető?
A kérdés megkerülhetetlen.
A válaszok elodázhatatlanok.
Itt az ideje, hogy ne csupán „szövegeket termeljünk”, „dokumentumokat gyűjtsünkgyártsunk”, hanem valóban emberhez méltó életet teremtsünk.
Kolozsvár, 1994. július 12.
CSEKE PÉTER