És mi még itt vagyunk
locsi-fecsi értekezés az álmainkról
„Ez egy intenzív kísérlet arra, hogy megértsek egy országot , amelyik éppúgy elvesztette az emlékezetét, mint az eszét.”
LAURIE ANDERSON
1. ELODÁZOTT DÖNTÉSEK. Ott ültünk Vári Attilával, valamikor hetvennégy süllyedő nyarán, mindketten „átmenetileg” állás nélkül (vagy akkor csak én) a Víkendtelepen, a Maros-parton, és a szikrázó napsütésben felszabadultan és önfeledten hazudoztunk a körülöttünk ülőknek. Váratlanul megjelent mellettünk M. Z. költő is. (M. Z. – motorkerékpármárka is lehetne, ugye, hogy milyen kicsi a világ?) Szórt beszélgetés kezdődött, amelynek váratlan fordulataként Vári úgy mutatott be engem, mint a Cementlapok főszerkesztő-helyettesét, A főszerkesztő nyilván Ő volt. „És mikor fogtok megjelenni?” – kérdezte a gyanútlan költő. Vári, mint egy fejedelem, körbemutatott. „Már megjelentünk! – mondta. – Itt vagyunk.” (Én még mindig!...)
Aztán elmúlt a nyár, s újabb elutasítás érkezett útlevélkérelmemre. Ültem a szobámban, az ablak előtt, néztem a sárga levelek táncát a téren, a piac betonasztalai között, s Makkai Sándor könyveit olvastam, egyiket a másik után. Természetesen életem e mélypontján, noha a Magunk revíziójának nem egy állítása felvillanyozott valamelyest, érzékeny membránként a Nem lehet-re tudtam igazán rezonálni. „Ki kell jelentenem, hogy nem tudom elképzelni a kisebbségi étetnek semmiféle emberhez méltó elrendezését, mert magát a kisebbségi kategóriát tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek.” És: „Nem azt jelenti ez, hogy a kisebbségi magyarság máról holnapra eltüntethető vagy beolvasztható lenne, hiszen szolgasorban, lefokozott életformák között hosszú időkig el lehet tengődni, de nem lehet fejlődőképes nemzeti életet élni, ez pedig az új Európában annyit jelent, hogy nem lehet embernek lenni.” A szöveg itt-ott a xerox-másolat tökéletlenségei miatt (egy ismeretlen pesti „utazó” hozta néhány hete, össze is gyűrődött kissé a hátizsákjában, de ideért!) nehezebben volt olvasható, de azért el lehetett boldogulni vele. Egy kissé megütődtem ugyan a nemzeti léten, nekem abban a magunk körül pörgető őrületben elég lett volna annyi is, ha békén hagynak. Akkoriban láttam a zseniális Steve McQueennel és Dustin Hoffmannal a világsikert arató Pillangó című filmet. Egy katona mondja őszülő reményvesztett hősünknek, a szigeten, az óriási szirtek között, ahol – ám lám – szabadon(?) éldegélhetnek, csakhogy nem mehetnek el, sem a szárazföld (a földnyelv kijáratánál ott a börtön, ahonnan kiengedték őket), sem a tenger felé. Túl magasan vannak ugyanis. „Leben und leben lassen! – ez az elvünk” – mondja a katona. (Német szinkronnal láttam a filmet.) Igen, élni és élni hagyni. De hát azok között a szirtek között csak vegetálni lehet, s az árnyékban ugrásra készen áll az őrület, akárcsak akkori lakásomban, az üres üvegek között, a balkonon. És nézni lehet a hazudozó tengert, amelyik elragadja magával a védtelen, kiszolgáltatott tekintetet.
Valószínű, ha abban az évben útlevelet kapok, valamiképpen disszidálok. Bár nem is tudom? Egy esztendő múlva váratlanul kaptam. Előzőleg állást is, a Művelődésnél, de hamar elegünk lett egymásból, s 1975 végére már kifelé állott a szekerem rúdja. Hívatott viszont megyénk népszerű férfiú hírében álló belügyes főnöke. Íróasztalán költőtársaim – Farkas, Magyari, Czegő– könyveit pillanthattam meg; Kenttel kínált; „elgondolkodtunk a kérésén, mondta, csakhogy...” Nem tudta kifejteni, mert megcsörrent a telefon. Felvette. Felugrott. Vigyázzba állt. „Igen, miniszter elvtárs” – rebegte, s szemével utasított, mennék ki sürgősen a szobájából. Jó negyedóra múlva, mikor visszamentem, már nem fejtett ki semmit. Közölte, megkapom az útlevelet, és kegyesen hátba veregetve elbocsátott. Két hét múlva, karácsony után, ott ültem Pesten, a Bajkál teázóban egy amúgy szemrevaló hölggyel; Leonórának hívták, Emiliának(?), aki közölte feltételeit, feleségül jön hozzám, ha...
Feltételei amúgy nem lettek volna teljesíthetetlenek, de nekem, ahogy jött, úgy ment is el a kedvem az egésztől. Ha egy nyugati országban leszek, ha nem kell visszajönnöm, végigcsinálni a megalázó, idegölő procedúrákat, ha...
Ittunk egy-egy vodkát és elváltunk, „Majd hívjál” – mosolygott. Azóta hívom...
Amikor ellibbent a Bajkálból, átmentem a szomszédba, a Pepita Oroszlánba, s arra gondoltam, tulajdonképpen miért akarok én idejönni?... Tulajdonképpen, töprengtem, én onnan akarnék eljönni. De ide?! Félbemaradt ez is, mint annyi minden az életemben.
2. TÖRÖTT SÖRÖSKRIGLIK. Telt-múlt az idő; sorra megjelentek könyveim; állást is kaptam; megnősültem; gyerekeim – pardon: lányaim! – születtek; két lapnak is munkatársa lettem; buzgón „pedáloztam” mind az Utunk, mind az Igaz Szó kritika-rovatában (Marosi Péter számtalan lelkesítő és biztató levelét őrzöm azokból az évekből), de Makkaira csak 1989-ben tértem vissza, amikor megkaptam könyveim egykori szerkesztőjétől, Molnár Gusztitól a Nem lehet című könyvet, az egykori vita teljes (akkori és mai életünk válságaira oly döbbenetesen visszhangzó) anyagával. Bevallom, izgatott a Makkai-rejtély. Akkoriban látogatott meg barátom, Egyed Péter. Kikísértem az állomásra. A vonat indulásáig volt még idő, gondoltuk, elsörözgetünk addig. Csakhogy... Nos, a helyzet megértéséhez tessék elképzelni egy kocsmakertet. Néhány asztalnál vidám, pirosló atyafiak „sereznek”, míg mások idegesen toporognak a sorban, a fal mellett. Kiderült, nincsen elég pohár(!) Csak meghatározott mennyiségű, nagyrészt töredezett krigli áll rendelkezésre, ezek azután „stefétaszerűen” járnak körbe. Amíg a szerencsésebb iszik, a későbben érkező vár a sorára, azután ő lesz a szerencsésebb, és így tovább a kékes-zöldes végtelenig. „Ülhetnénk most a Pilvaxban is, mint annyi barátunk!” – mondta Péter sejtelmesen. De mi itt voltunk. Végül megkaptuk söreinket, és félrehúzódtunk egy árnyékos sarokba. Hogy miről kezdtünk purpárlézni? Talán a határon kialakuló áldatlan helyzetről. Egyre többet lőttek derék határőreink akkor a határon. Azután sor került a lehet-nem lehet-re és Makkaira is. Nem értem, néhány esztendővel a Magunk revíziója lelki terápiája után miért ment el? S miért úgy, ahogy elment? Péter sejtelmesen elmosolyodott, s elmondta, hogy Makkai anyósa a sziguránca fizetett ügynöke volt, s minden anyaországbeli kapcsolatáról tájékoztatta a szerveket. Ha ittmarad, börtön várt volna rá, botrány, ezért is döntött hirtelen (?) a kivándorlás mellett...
Elképedten meredtem rá.
Akkor még nem voltak ellenvetéseim, az erdélyi tragédia hirtelen rémregénnyé változott, hiteles lett, átélhető, elképzelhető.
3. AZ ŰR. Telt-múlt az idő, az ország akkor még legszeretettebb fiát, más szóval a balkáni Drakulát vagy Caligulát saját elvtársai lőtték le, mint egy kutyát, sok minden megváltozott körülöttünk és bennünk. De Makkai Nem lehetje egyre nyomasztóbban ülte meg az agyakat, ami a jövőkép hiányára is visszavezethető. Helyzetünk ugyanis nem oldódott meg, s a megnyugtató(?) megoldás egyre távolodik. Azóta elolvastam Makkai más, 1937 után írott írását is, a Tudománnyal és fegyverrelben (1939) a volt kisebbségi püspök, Debrecenben immáron a teljes nemzeti létre függesztett szemmel másként gondolkodik: „Az ítélet fellebbezhetetlenül áll: vagy egységes nemzeti létérdek és értékelés s ez alapon egységes nemzetnevelői célkitűzés fogja áthatni a politikát, mely véget vet minden álparlamentarizmusnak, pártharcnak és pártérdeknek, egyszóval a politizálásnak, vagy az önálló állami és nemzeti élet látszatának kínos-keserves játéka közben, mind lelkileg és szellemileg, mind fajilag, gazdaságilag és jogilag szolgasorba süllyedünk és megsemmisülünk.” Nem véletlen, hogy kit tekint Makkai példaképének ebben a könyvben? A „feledhetetlen gesztussal puskát és könyvet mutató” Mussolinit (!). Miközben felvázolja logikusan és minuciózus aprólékossággal egy falanszter-állam létét, ahol a „nevelés az öncélú nemzeti egzisztencia ügye”. 1941-ben, a gyönyörű kiállítású Erdély című albumban – melyben történész fia figyelemreméltó összefoglalót tesz közzé húsz év erdélyi magyar irodalmáról – az „öncélú nemzeti egzisztencia” prófétája még tovább megy, s Erdély társadalma című hatalmas tanulmányában ezt írja: „Romániát és benne Erdélyt is hatalmas belső forradalom rázkódtatta meg: a Vasgárda mozgalma és tevékenysége. Ez a mozgalom, melyben a román egyházak lelkészeinek legjobbjai vettek részt Zelea Codreanu ifjú tábora körül, a néphez tért vissza, a román néplélekhez, éspedig annak misztikus, vallásos gyökeréhez, s abból táplálkozó nemzeti hivatástudatot akart ébreszteni és felerősíteni benne, azzal a céllal, hogy a román nép, erkölcsileg is megújulva, maga vegye kezébe sorsa intézését, s önmagára ismerve alakítsa ki sajátos, öncélú állami és nemzeti jövendőjét.”
Arra persze nem gondolt az egykori püspök, hogy ez a jövendő milyen sorsot szánt volna elhagyott nyájának?! 1991 januárjában érdekes levelet közölt a transzilvanizmusról megkezdett vitában az Európai Idő. A levelet a másik nagy erdélyi író és nevelő, a pályája elején lévő, „induló” Szabédi László írta pályatársának, Szemlér Ferencnek, s alaposan lehúzza a keresztvizet benne a transzilvanizmusról; megkülönbözteti nagyon érzékenyen Reményik és Áprily „táj”-illetve Kós „ország-traszilvanizmusát”, de ítélete mindenképpen lesújtó: „… emlékszel még – kérdi – a Szentimrei cikkére, amelyet a Tiédre írt válaszul a Br. L.-ba? Van egy ilyenforma passzusa: nos, ha ti nemzedék vagytok, miben különböztök tőlünk, idősebbektől? TUDTOK ROMÁNUL, Ml PEDIG NEM TUDUNK, annyi az egész különbség, ez a ti többletetek. Már most mi ebben az érdekes? Az ebben az érdekes, hogy a transzilvanizmust, azt a tanítást, amely az erdélyi népek sorsközösségét és egymás megértését hirdeti, éppen az a nemzedék találta ki, amelyik nem is értett románul, amelyik nem is ismerte a románságot. Ha más úton nem jutottunk volna ugyanarra az eredményre, ebből is kiderülne, hogy a transzilvanizmus egy olyan nemzedék szellemi terméke, amely nemzedék egész szellemi fegyverzetét a nagy-magyar állameszme védőpajzsa alatt szerezte, amely nemzedék idegenül és értetlenül állott a megváltozott helyzetben. Már csak ezért is gyanakodni kellene, hogy a transzilvanizmus téves: hogy úgy mondjam, nem szakértők csinálták, hanem a kisebbségi sors dilettánsai...”
Eddig az idézet.
Amiből nyilvánvaló: Szabédi önmagát és Szemlért nem tartja a nemzetiségi sors dilettánsainak. Amellett ők tudnak románul is! Passolini egyik hírhedt versében azt írja: „A fiataloknak ott van a kommunista párt.” Nos, a kisebbségi sors eme „szakértőinek” is ott volt, bár a háború után rögtön még nem következett el Szabédi pálfordulása. Szentgyörgyről – akkoriban itt a múzeumnál ténykedett, mint ahogy Makkai is megfordult ebben a városban; itt járt a kollégiumba, s a helyet regényben is felidézi! – azt írja egy indulatos levelében Jordáky Lajosnak (idézi Kántor Lajos Szabédi egyeteme című forrás értékű tanulmányában. Korunk, 1992. január): „A Magyar Népi Szövetség politikai harcának eredménytelenségéért nem lehet felelőssé tenni sem a román reakciót, sem pedig a román demokráciát. Mi magunk vagyunk felelősek. Nevetséges dolog volna románoktól várni és elvárni a magyar érdekekért folyó harcot. Román politikus számára a magyar kérdés csak a következő színben jelentkezhetik: mindent megadni a magyaroknak, amit meg nem adni lehetetlen.” És később „a magyar politikai erők szétforgácsolódásáról” szólva, lesújtóan jegyzi meg: „... semmi önálló külföldi kapcsolatunk nincs, ami van, az csak a román demokrácián keresztül van (egy Oeriu, egy Eftimiu stb. nyilatkozataiból tudjuk meg, hogy Sztálin tőlük érdeklődik a magyarság sorsa iránt, tőlük tudja meg, hogy van egy egyetemünk, színházunk, zenekonzervatóriumunk, mindenünk). Csupa provinciális ember mindenütt, akinek se egy barátja, se egy ismerője a magyar vagy a román társadalmon kívül. Sehol egy nemzetközi név...” S végezetül „vezéreink” „nagy személyes hibájáról” beszél: „Nem ismerik Vörösmarty figyelmeztetését, a bírhatót ne add el álompénzen. Nem kell Neked bővebben fejtegetnem, mi mindent adtunk el eddig álompénzen. S aki a kapott álompénz értékét kétségbe vonja, az természetesen fasiszta. Az ébredés kínkeserves lesz. Soha annyi ígéret nem hangzott még el, mint manapság, de ez a kisebb hiba. Soha ennyire nem ültek még fel ígéreteknek, mint amennyire mi ültünk fel. Mi már annak is felültünk, amit nem is ígértek.”
Nos, az ébredés tényleg kínkeserves volt, Szabédi prófétának bizonyult. Csakhogy ő maga is ráment, megírta a Vezessen a párt című hírhedett versét, s még annyi mindent. Mondhatni, ő azért lett „elkötelezetten” balos, amiért Makkai a harmincas évek végén a nemzeti öncélúságban és a nevelésben látta a jövő útját. Mindketten használni (?) akartak.
Mindezen már a szentgyörgyi Állambiztonság épületében is gondolkozhattam volna, mondjuk 1977-ben, 1982-ben, amikor (ezért-azért) több napon át hallgattak ki, ha nem is abban a szobában, amelyben a snájdig és „emberséges” főnök Kenttel kínált 1975 őszén. S gondolkodhatok vidáman ma is, amikor mindezek a kísértő árnyak – ködképek kedélytelenségünk láthatárán – itt gomolyognak körülöttünk, s Makkai kiragadott idézetei a Nem lehetből nyomasztó súllyal telepednek agyunkra és lelkünkre. Igen, egy űrben élünk, ideológiák kivéreztén, „kipurcanásán” és megnyugtató jövőkép híján, elbizonytalanodva, miközben körülöttünk folyik az alkotmányban lefektetett nemzetállam kissé skizofrén léte. Megkérem az olvasót, lapozzon vissza a mottóhoz, s olvassa újra el. Köszönöm. E sorokat ugyan nem az eredeti demokrácia felülmúlhatatlan hazájáról írták – ahonnan végül is még nem mentem el, és nem úgy néz ki a dolog, hogy valaha is elmegyek(?) –, hanem egy számunkra az elérhetetlen földi paradicsom álmát megtestesítő földrésznyi országról, ahová közülünk annyian elmentek, s ahová annyian vágynak. A szerző előzőleg így írt: „Az utóbbi időben sokat gondolkodtam a jövőn. Talán azért, mert közeledik az ezredvég és a 2000. év a maga nagy és mitikus nulláival oly szimbolikus, és az a sejtésünk, hogy majd valami nagyszabású történik.” És másutt: „Avantgárd művészként munkám egy részének tekintem, hogy a jövőben éljek. E pillanatban azonban nem érzékelek semmiféle jövőt. Olyan országban élek, ahol átírják és újrakonstruálják a történelmet, a jövő viszont teljesen üresnek tűnik.”
Íme az űr!
Hallucinatorikus kijelentések a sorsunkra rímelnek. Mert mire is várhatunk még itt, most, ezen az elbizonytalanodó ezredvégen, a világtévé iszonyú képrombolásai közepette, miközben dühöngenek különféle ordas eszmék; történelmi lomtárba való elképzelések uralgnak; az ős patkány terjeszti szorgalmasan közöttünk és bennünk a kórt; s Kelet-Közép-Európában, Európa – a vágyott, irigyelt Európa – hátsó udvarán vagy inkább szemétdombján, a világnyi űrben harci kakasok kukorékolják rögeszméiket, amelyeket még cáfolni sem érdemes. Mert minek?
4. AZ ALTERNATÍVA. Makkaival vitázva Szentimrei Jenő a Brassói Lapok 1937. febr. 21-i számában, „üzenetében” egyelőre kérdez. Máig visszhangzóan: „Vajon a Bartókmuzsika elszíntelenítő hazugság, csalárd képmutatás? Vajon elszíntelenítő hazugság annak elismerése, hogy impérium és szuverenitás nélkül is elképzelhetőnek tartunk egy emberi életet vagy egy néptömb közösségi életét a kölcsönös méltányosság és kölcsönös megbecsülés alapján? Igaza lehet Makkainak abban, hogy a kisebbségi kategória már önmagában lefokozó értékű, s mint ilyen, állandóan elviselhetetlen, de hol vagyon az megírva, hogy a kisebbségnek okvetlenül és örökre másodrendű, sőt harmadrendű állampolgároknak kell lenniük?”
Nos, a „jobboldali” és „baloldali” csalárd délibábok tűntén ebben az iszonyú űrben, amelyik jelenleg az életünk, ezen az elbizonytalanodó és elbizonytalanító ezredvégen már tudván tudjuk: senki!
Csakhogy ez még nem megoldás, mivel a kérdés megnyugtató rendezése jelenleg óriási akadályokba ütközik; a nemzetállami rögeszme falanszterének falán nincsenek rések; érvek ütötte lyukak vannak ugyan, de ezeken át legfeljebb egymás elképedt arcába meredhetünk...
5. VONATON AVAGY A KETTŐS MÉRCE. 1990 februárjában, még annyi minden csalódás előtt, de már fellélegzésünk után s első örömeink tűntén (amikor egyre inkább éreztük, Mózes Attilának igaza van; barátom ugyanis azt válaszolta az őt üdvözlő Tamás Gáspár Miklósnak, aki hosszú évek után látogatott haza városába, s azzal üdvözölte őt, hogy „túléltétek”, hogy „nem éltük túl!”) szóba elegyedtünk Bukarestből Szentgyörgyre jövet, a vonatban egy különben kedves, szívélyes, negyven körüli hölggyel, aki otthonosan rendezkedett be az első osztályú fűlkében, s aki, saját bevallása szerint, fővárosi jogász – nem részletezi: ügyvéd, bíró, jogtanácsos vagy esetleg ügyész, s én botorul nem kérdezek rá –, ölében gondosan bebugyolált japán pincsi. Szinajára megy, nyaralójukba... Amint rájön, hogy magyar vagyok, megütődve kérdezi: „Mégis, mit akarnak a magyarok?” „Élni” – válaszolom gorombán. Kedvesen mosolyog. „...Na igen, igen, de mi ez a sietség?! Ez a rögeszmés láz a saját iskolák után? Mit ez a szétválás iránti csillapíthatatlannak tűnő vágy bennünk!? Ez az elhatárolódás? Ez az elszigetelődés?” Válaszolni sem tudok, kérlelhetetlen logikával, szigorúan csap le rám (talán mégis bíró?): „Na és a maguk nagy barátja, Mazilu úr vajon most éppen mit csinál?” S kifejti, a „nagy ENSZ-szakértő” neki különben soha nem volt szimpatikus, „holmi kétes elvekért – nemzetközi jog! brr… – árulta hazáját, amelyet C. amúgyis eléggé tönkretett”, de az, ahogy „féreállították”, hát ezzel ő nem tud egyetérteni. „Mégis csak házi őrizetben volt, vagy nem?”
Kollégám, T. Z. a neves újságíró és népszakértő mély lélegzetet vesz, és elmondja, hogy a Helsinki Záróokmány szerint, amelyet az összes európai államok, így (nekünk kivételesen drága) hazánk a már nem Szocialista Köztársaságként definiált Románia is elfogadott, mindenkinek jogában áll anyanyelvén tanulni. Ez egy egyetemes és elemi emberi jog. Ráadásul a szóban forgó iskolák nagy része eleve magyar volt nem is oly régen, református, katolikus vagy éppen unitárius kollégiumként működött... Én tűnődve mondom, gondolkozzanak el már végre, hová vezet ez a szándékos vagy – nézek rá – naiv értetlenség? Ám lám, Moldáviában, pardon Besszarábiában még az ábécét is elvették a testvéreiktől!... Még azt is újra kell tanulni, az írektől a nyelvüket is elvették... És mégis!...
A hölgy – talán ügyész lenne, mégiscsak ügyész! – leengedve öléből a vinnyogó pincsit, bíborló arccal, fennsőbbségesen vág közbe: „Pardon!” Az ő moldáviai testvéreik románok, természetes tehát, hogy románul akarnak tanulni, pontosan a Helsinki Záróokmány szellemében, értelmében, következtében, amelyet tudtuk szerint a Szovjetunió is aláírt!
Kollégám mosolyog: „És akkor?! Mi magyarok vagyunk, vagy nem? Az nem lenne természetes, hogy mi... hogy mi is?...”
„Vagy – vetem közbe én, az örök kamikaze – lennének fontos és kevésbé fontos népek?!? Van itt egy sorrend, amelyről csupán mi nem hallottunk átkos elszigetelődésünk közepette? Mert ha igen, mondja, mondják el végre, Caragiale szép fragmentumát idézve: «dacă trădare, să fie trădare, dar să ştim si noi».”
Hosszú, méla szünet után, egy a fülkében addig hallgatagon utazó, szunyókáló útitársunk, egy ezredes (!) veszi fel újra a beszélgetés elszakíthatatlan fonalát. „Mazilu úr – tűnődik – most valószínűleg pihen. Ráfér, nem? Villájában, barátai, családtagjai körében. És nagyon-nagyon valószínű az is, hogy néha ráérő idejében intim emlékiratait írja.”
„Majd el fogjuk olvasni ezt is – tűnődik, ajkán félmosollyal a hölgy –, mégiscsak ügyvéd! –, ezt is el fogjuk olvasni, most majd mindent elolvashatunk Szolzsenyicintől és Paul Gomától Antonescu titkos végrendeletéig és irataiig!...”
Tanulság természetesen nincs, vagy ha van, nyilvánvaló. Igen, tudom, ezt a közhelyhalmazt kellene lebontani, de akkor is hová érnénk, érhetnénk? A kettős mérce létezik, botorság lenne tagadni, a román felsőbbrendűség tudatát gondosan táplálják bele a jobb sorsra vagy tanításokra érdemes agyakba; ez „természetesen” más népek – zsidók, oroszok, bolgárok, főként magyarok – leértékelésével, bűnbakká tevésével jár együtt. Nemcsak Makkai tájékozódott az „új Európában, a harmincas évek végén jobbra, hanem a hangadó és az ifjúságra mindenkor oly nagy hatást gyakorló Eliade vagy Cioran vagy Noica is, a román filozófia csillagai. És Ştefan Pascu, a „nagy történész”, aki egy, a nyolcvanas évek elején Bíró Bélának adott s a Megyei Tükörben megjelenő interjújában expressis verbis kimondta, hogy ma a történelemtudománynak egyetlen feladata van, érveket szállítani a napi politikának! mindig és mindenkor; nos, ő, még boldogult úrfi korában, a negyvenes években, nemcsak a Vasgárda felé „tájékozódott”, hanem nyíltan ki is mondta 1944 őszén, a nagyszebeni România nouă című lapban, hogy „a barbárság a magyarok gyógyíthatatlan betegsége, éppen ezért meg kell semmisíteni az egész szervezetet, amelybe befészkelte magát, írmagja se maradjon.” Ezután ugyanilyen természetességgel, az uralgó ideológiai szólamokat buzgón alkalmazva, C. elvtárs iránti hódolatának is tanújelét adva, ugyanezt hirdette „kommunista” egyetemi tanárként is, mélyfúrásokat végezve – ahogy megsemmisítő gúnnyal Molnár Gusztáv állítja egy nagy tanulmányában (Történelem és politika. 2000. 1989. aug.) –, méghozzá „mitológiai mélyfúrásokat” a „román föld”-ben. Noica a román értelmiségi elit bálványa, például filozófusként üdvözli 1940 őszén a legionárius mozgalmat, s a század legvégére jóslatként 60-65 milliós román népről beszél. Ezt is M.G. idézi, s nagyvonalúan jegyzi meg: „Ez az egyébként lényegtelen vonatkozás jelzi talán a legegyértelműbben, hogy még a román szellemiség legjobbjai is mennyire súlyos aránytévesztés áldozataivá váltak, amikor saját népük e századi történelmi sorsáról elmélkedtek.”
Az űrben vagy a zűrben, ki tudja, hol van már ama 1990 februári vonat? A magyarság bűnbakká tételének, pocskondiázásának folyamata viszont most van delén, bizonyítva Tamás Gáspár Miklós egyik első interjújának, az 1983-ban készülő, de csak 1989-ben az Unióban megjelenő vallomásának ama kivédhetetlen tételét, miszerint: „a közéletnek, a mindenfajta politizálásnak egyetlen formája a magyar kérdésről való mitologikus beszéd Romániában. Lényegében minden csatorna ebbe a kloákába torkollik. Ezért a nyilvános beszéd úgy eltorzult és tönkrement (ezt az 1989 decemberi fordulat óta hatványozottan tapasztalhattuk meg!), hogy a kicsit is gondolkodó románokat is nyomasztja. Akkor is, ha maguk is nacionalisták. De ezt a szüntelenül áradó mocskot nem lehet igazából elviselni. Arról nem is beszélve, hogy milyen unalmas. Hazug, szörnyű, aljas és iszonyatosan egyhangú (...) Románia különben is a kóros unalom országa (...) a magas kultúra különféle ideológiai okokból tilos (már nem! s mi ez, ha nem változás, a lenini tanítást ismételve: egy lépés előre, két lépés hátra! stb.), ráadásul évszázados provinciális elzárkózás után nem lehet elfelejteni azt, hogy a román kultúra fiatal kultúra, tehát például alapművek nincsenek lefordítva (azóta sem!), és komoly építőkövek hiányoznak ebből a kultúrából. És hiányzik a szórakozás. A ponyva, a krimi, a szórakoztató filmek. (Már nem, s ez is valami!...) Ezenkívül pedig az ország a permanens mobilizáltság állapotában él, amitől meg lehet kétségkívül bolondulni.”
Lehet, hogy mi már „bolondok” is vagyunk, kérdem a vonaton T. Z.-től, miután a hölgynek a napfényben fürdő sinajai állomás peronjára leadogatjuk csomagjait és a pincsit. A kisvárosok szép bolondjai? T. Z. nem válaszol. Tűnődő arca azóta is előttem.
6. NEM ÖSSZEGEZÉS, MÉG NEM IS BÚCSÚ. Ez volt ama miliő tehát – TGM érzékletes komorsággal festette le –, amelyből – a nyolcvanas években annyi romániai magyar művész – író, költő, képzőművész, színész – és annyi értelmiségi – mérnök, tanár, orvos és pap – távozott! Az írókra rátérve, Kántor Lajos 1987 júliusában a Valóságban – miután dolgozatában számba veszi a veszteségeket – elborzasztó listát tesz közzé. A „rangidős” Robotos Imrétől a legfiatalabb Keszthelyi Andrásig majdnem félszáz név sorakozik. Arra is bénítólag hathatott, aki csak átfutotta, ha ugyan átfuthatta, mert akkor az Orwell profetizálta elszigetelődés mesterműve már majdnem teljes volt; könyvekhez, folyóiratokhoz alig lehetett hozzájutni; csak szellemi zugáruként csempészhették be időnként, buzgómócsing kékharisnyák, kalandvágyó, Erdélyt járó fiatalok. Akiknek volt bátorságuk vállalni a kockázatot. Nagyon sok embernek volt(!), ami azt jelzi, hogy egyetlen szörnyállam, egyetlen diktatúra sem lehet tökéletes, még az orwelli gondolatrendőrségre rímelő Securitate sem volt az, a tökéletesen őrölő fogaskerekek közé több homokszemcse csúszott, a csikorgás ugyan elviselhetetlen volt, ha időről időre útban a kloáka felé(!) el is nyomták a balkáni sorsverkli 2500 éves, kereszténynek született hangjai. Egy követséget aránylag könnyű ellenőrizni, az oda betérő értelmiségieket követni, vagy városukban, a vonatról leszállva vasútállomásokon, országúti váratlan autóellenőrzéseken csapni le rájuk, mondom, mindezt aránylag könnyű megvalósítani, méltó is egy ily nagy múltú jeles intézményhez, mint a román belügy, de lehet-e alapvetően ellenőrizni, mire gondol a rebellisnek tartott, magát állampolgárnak hívő, engedetlen alattvaló.
„Miért hozta ezeket a szép revisztákat és könyveket, doamnă – tüsténkedett egy beszeszelt vámtiszt, valamikor a nyolcvanas években, egyik hazatérő barátnénknak (peregrinus hazatérőben 1988) –, olvasta volna el őket mind ottan, ahonnan jött. A fejeket még egyelőre nem tudjuk ellenőrizni.”
Még egyelőre nem, de ki tudja, még mit/miket hoz ebben az elhanyagolhatatlan vonatkozásban is a fenyegetően közeledő új évezred?
De még az íróknál, a repatriálási, eltávozási hullámnál tartunk. Ez erdélyi kultúrában mindez nem volt igazán új, ha minden eltávozásnál fel-felötlött bennünk Reményik döbbenete: „Áldozócsütörtökön éjszaka utazott el Makkainé, Margit. Az utolsó órában magához kéretett. (...) Nagyon sokat megértettem ebben az utolsó órában, bár mindent most sem értek (...) Kísérteties májusi éjszaka volt abban a nagy üres palotában, végig nyitva a szobák, folytonos léghuzat, az egyházkerület néhány bútordarabján kívül semmi, s egy meggyötört szívű asszony előttünk, aki sejti, sőt bizonyosan tudja, hogy így sem lesz jó nekik sem. Én ezen az éjszakán végigéltem magamban minden repatriálást és minden temetést, s a kettő majdnem ugyanaz volt.” (Levél Áprily Lajoshoz, 1936. május 26.)
A helyzetet azóta is sokan átélhették, hasonló keserűséggel, miközben a történelem ördögmotollája közönyösen forgatott bennünket.
Oldás és kötés címmel egy hosszú sorozatban 1990-ben és 1991-ben A Hétben írhattam portrékat és esszéket a legjelentékenyebb „eltávozó” írókról, gondolom, meggyőzően bizonyítva ama közhelyet, amelyik róluk koránt sincsen ma még forgalomban, miszerint új, megváltozott s nem is mindig kedvező körülményeik között is ugyanazt folytatták, képességeik, lehetőségeik, forgandó szerencséjük épp esedékes állása szerint, amit elkezdtek, mert mi mást is folytathattak volna?
7. ÁLOM. Erdélytől amúgy sem lehet szabadulni, írja le Reményik Erdély kiürítése című nevezetes cikkében (Pásztortűz, 1936. június 30.): „Sehol és soha. Kérdezzétek meg a kivándoroltak ezreit, bármilyen okból vándoroltak is ki.” Molnár Gusztáv pedig még kényszerű eltávozása előtt, itthon, a Limes-kör 1986. november 10-i bukaresti találkozóján keserűen – de mégis a helyzetben rejtőző optimizmussal is, mely annyi pragmatikus erdélyi szellemnek sajátja valami csoda folytán! –, s tűnődve jelentette ki: „Azt hiszem, az erdélyiséget, a mi erdélyi életvilágunkat elsősorban nem úgy kell magunkban hordoznunk, mint valami programot, mint valami külsőséget, hanem mint vágyódást, mint a hiány teljességét.” És: „Az Erdélyi Múzeum palotája Kolozsváron feltehetőleg sohasem fog már felépülni, de vannak más paloták, ahol ugyanúgy, vagy még úgyabbul forrnak és kerülnek tervszerű kivitelre a jobbnál jobb tervek, mint ahogy György Lajos megálmodta, és ahová kis szerencsével még eljuthatnak közülünk egyesek. Ám soha nem lesz ott az a város, az az Umwelt, az a Mitwellt s az a Vorwelt. AZ A VÁROS ÉS AZ AZ ORSZÁG NINCS. Ezért leszünk, lehetünk mi – bárhol éljünk is – egy láthatatlan, a valóságot gyökerében megkérdőjelező világ polgárai.”
BOGDÁN LÁSZLÓ
Ui. Esterházy Péter egy régebbi fordulatát idelopva: mindezt még megírom pontosabban is... Egyelőre ennyit. Béke velünk. Hátha mégis csak örök lesz egyszer – ti. a béke –, mint ahogy Kant megálmodta, vagy mint Juhász Gyula Annája. A kérdés – ti. lehet-nem lehet, menni-maradni – úgyszólván kimeríthetetlen. S még nem is szóltam a működésbe lépő hamis tudatokról, az érvelési technikákról, amelyek mind az elmenők, mind a maradók estében helyzetük kifordításához, mitizálásához vezetnek, nem teljesen önzetlenül. Minderről számomra halálosan kínzó pontossággal értekezett Cs. Gyímesi Éva kiváló tanulmányában, A drámaíró történelem II-ben (Helikon, 1992. szeptember 11). Az érdeklődőket tehát ide irányíthatom. „Az önigazolás a kivándorlás esetében is olyan folyamatként bontakozik ki, amelyben megfigyelhető az előző valóságkép többé-kevésbé fokozatos elrajzolása abba az irányba, hogy végül szűkebb vagy tágabb körben legitimizálni lehessen általa a bekövetkező vagy már bekövetkezett eseményt.” És a „maradókról” szólva nagyon helyesen kérdezi; „...vajon nem működik-e itt is az önigazolás azok részéről, akik tehetetlenségből, kényelemből, az újtól való félelemből, családi érdekből vagy az átvészelés reményében maradtak itt?” Vajon „nem kompenzatív lelki kényszerről” van-e szó sok esetben?! „A hetven év alatt hányan profitáltak abból, hogy itt és az anyaországban a «hősi helytállás» dicsfénye övezte őket.” Természetesen ez csak itt és most köreinkben, lelki elnyomorodásunkban, bénító körülményeink között probléma; egy „normális” társadalomban nem lenne az, alapvető emberi jog ugyanis, hogy mindenki ott éljen és azt csináljon, írjon, gondoljon, amit éppen akar!...
Ez az írás épp azért íródott – s azért is idézek annyi, sokszor egymásnak is végzetesen-végletesen ellentmondó vélekedést –, hogy bizonyítsam, ez a világ nem „normális”; ilyen értelemben a mottómat – vitathatatlan igazát! – igyekszem bizonyítani...
B. L.