A kövér margó
I.e. 414-ben Arisztotelész bejelentette a tragédia halálát. A tragédia szerepét a filozófia vette át, ám nélkülözte annak organikus jellegét. A filozófia sohasem lett a nyilvánosság ügye, nem lehetett, ugyanis igazságai, következtetései mindenki számára mást és mást jelentettek. Megszűnt a közösségi monolitikusság.
A nyilvánosság ügye az irodalom lehetett volna, mert az képes újra meg újra felmutatni a dolgok abszolút egyértelműségét. Csakhogy az egyedekre bomlott közösség az értelem egyedi alakzataival sohasem tudta egyértelműként észlelni az egyértelműt. Ha mégis megtette, álságok közé tévedt.
Amikor Makkai, az Ördögszekér és a Magunk revíziója szerzője, a református egyház püspöke bejelenti az itt-élés lehetetlenségét, és Magyarországra költözik, akkor nem a hazáját hagyja itt, hanem az itt élő közösséget. A nyolcvanas években megindult exodus tapasztalatával a fenti kijelentés egészen egyértelmű. Aki elmegy, közösséget hagy itt, és nem hazát.
Ha az itt élő közösségnek nagyon hiányzott volna Bodor Ádám, valószínűleg nem engedi elmenni. Itt tartja. Sorolhatnám a neveket. De persze nem a nevek a fontosak, hanem a nevek fémjelezte mondatok. Mert vannak mondatok és vannak kimondások. Az álságok közé tévedt közösség nem ismeri a mondatot. Azt is mondhatnám, hogy Németh Lászlót vagy Illyés Gyulát sem igen istápolta volna az itt élő, kimondásokon alapuló beszéddel értekező közösség.
Megtörténhet, hogy sohasem lesz szüksége mondatokra. Még akkor sem, ha az időben fel-felbukkanó írónemzedékek mondataik szintaxisát próbálják a beszéd ilyen arányú torzításával szembeállítani. Próbálkoznak egy darabig. Végül valódi unalommal és szorongással taxit rendelnek, majd odébbállnak.
LÁNG ZSOLT