IRODALOM ÉS ISKOLA
Dsida Jenő sóhaja
Szeretteinkről nehéz beszélni. Tündéri illékonyságú költőnkről, ha lehet, még nehezebb... Nagyon hosszan, nagyon félénken, egy bámuldozó gyermek szemérmességével évekig tudnék én is hallgatni a szívemhez titkon közel térközökről, a játszi kevesekről – mondjuk Tóth Árpádról, Kosztolányiról, József Attiláról, Dsida Jenőről, Radnótiról, Weöresről vagy Szilágyi Domokosról... De még többen vannak... Valamiképpen mindnyájan megszöknek előlem... Megfoghatatlanok: átlátszók önnön halhatatlanságukban, akár a muzsikáló angyalok. Törékenyebbek, mint a menny üvegje. Majdnem felnőttek, szinte gyermekek már... Azaz poéták. Csínyján bánj vélük, mert nagy csínytevők: kijátszanak mind! Ha nyúlsz is utánuk, finoman tedd, csak leheletnyin, mert tovaszállnak szép szavaikkal! Az ilyen megrögzött bűbájosok és csodatevők ugyanis a nagymellényű, tanárosan tudóskodó verselemzéseket sem igen kedvelik... (Bárha mívelték egykoron ők is a műfajt!) Gyakorta megszöknek előlünk: kisiklanak saját erőterükbe, kibillennek a költői létből, kilibbennek a képből... A költői képből – természetesen. Nem megragadhatók, pusztán körülírhatók: átváltozók és elfolyók, miképpen Phárosz véne, Próteusz! Csak annyit tudni róluk, hogy valamikor itt jártak, itt léteztek, itt voltak otthon villó verseikben. De könnyedén lakták valamennyit, mint levegőt a sóhaj... Például az angelikus Dsida Jenő, az elbűvölő, majdhogynem olaszos Dsida Jenő miniatűr sóhaja:
Aranyország, szerelem
Ó, aranyország, szerelem!
Most szárnyaimat szerelem,
s kána-szirmok harsány tüzében
lobog a szívem az esti szélben.
Aztán lehullok. Hűs az arcom,
amint mosolygón, mélyen alszom
a kék mezőn. Piheg a friss fű...
... Cigányangyal, fekete-tincsű,
úszik az ég opál tején
piros sapkával a fején...
Talán írhatta volna Lorca is... Van benne duende! Így gondolom most. Utólag... Mert tanácstalan vagyok: mit is mondhatnék egy szétáradó pillanatról? Két, hajdanlag untig ismételt, iskolás varázsformula jut eszembe: „No, nebulók, miről szól ez a vers? Mi történik ebben a versben?” A költő bácsi minden bizonnyal szerelmes, de még ez sem biztos... Mindenesetre szárnyakat szerel, mert Aranyországba röpülne, mert éppen Aranyországban van, mert ő maga is Aranyország, mert a költészet is Aranyorsz... vagyis: „Tulajdonképpen mi történik a versben?” Aztán a költő bácsi mégis lehull. Az arca hűs, mert mélyen alszik: mosolyog, él.
A történés nem kötelező. A versben tulajdonképpen semmi sem történik – bennünk történhet a vers, s esetleg mi történhetünk meg őbenne... A vers történik maga – van. Ezért a versben (a verssel) már minden megtörténhet – lehet. Megtörténhet az aranyországi aranyláz, a szépség szabatos lüktetése, a felszabadult élet ziháló futamodása, a költő bácsi kisfiúsán borongó bája, a szomorúság felnőttesen villódzó gügyögése – egyszóval minden... Sőt még az is, hogy a vers (avagy a költők) föltételezett Elysiumában, miként a költő bácsi írja másutt, „lábujjhegyen járnak az angyalok”, s a „hulló gesztenyék megállnak a levegőben”. Lám, a költészet állandó gravitációja a földi tömegvonzás változékony ikertestvére... Ám ez korántsem fizikai tétel – csupán az alkotó lelkek titokteljes metafizikájához tartozik.
És mégis: mi a titka ennek a Dsidára olyannyira jellemző angyali etűdnek? Hiszen első látásra talán semmi sincs benne: egyszerű dal, túl olvadékony, szerkezete is kihívóan szimplának tűnik, még a rímek minőségében sem igen remekel a rímre finnyás, virtuóz Dsida... Azaz dehogy! A kánaszirmok tüze az esti szélre rímel, a hűsen elszunnyadt mosolygó arcra pedig az alvás válaszol ott, ahol egy váratlan „enjambement”-nal a valószerűtlenség kék mezejére hajlik át a költemény. Úgy, mintha mély álmában a másik oldalára fordulna... És akkor megtörténik a csoda, pontosabban a költészet (és az egyetlen valódi rím!) csengettyűző csodatétele – mert az álombeli „kék mezőn” pihegő friss fűre hirtelen visszacsendül „az ég opál tetején/ piros sapkával a fején” tovaringó fekete tincsű cigányangyal! Ecce poéta!”
Impresszionista fátyolozottság, expresszionista nyugtalanság és a neoprimitív festők gyermeki, harsány színkezelése jellemezhetné leginkább Dsida eme mesterien naiv látomását... Olyan az egész, mintha egy álom hullámzó lélegzetéből ellibbent dallamos lehelet volna: tünékeny sóhajtás, egy szerelmes évszak selymes ariettája, melynek elúszó ütemei egy sejtelmes Chagall-festmény lassú lebegésében oldódnának fel. Mert az igazi líra sajátjaként műveli a lét varázslatát, a dolgok lebegtetését, a mindennapi csodát. Azt, hogy: „lobog a szívem az esti szélben”. Az igazi költők pedig (habár József Attila óta megmakacsolták magukat, s már nem a „mesék tején” lógnak) mégiscsak az „ég opál tején” éldegélnek valamelyest... Elringnak rajta, mint sebezhető fény. Akár a vándor angyalok. Egy híres Coleridge-verssel szólván: isszák a „mennyország tejét”... A mindenséget szürcsölik.
KOVÁCS ANDRÁS FERENC