KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
„Egy kicsit vendég és jövevény”
Úgy tudjuk, hogy a költő, a művész fejlődése a bonyolult formáktól és mondanivalóktól az egyszerűség felé tart. A szavakkal való zsonglőrködést mindinkább letisztult, tömör kifejezés váltja fel, sziporkák helyett a lényeg keresése. És megszoktuk és természetesnek érezzük, hogy a gyakori – sokszor túlzott – ifjonti derűlátás az öregedés nyavalyáival, gondjaival és lehangoló tapasztalataival fokozatosan sötét hangulatok, a kilátástalanság tócsáiba fúl.
Tóth Árpádnál ez valahogy fordítva történik. Tóth Árpád rendhagyó költő.
Ha ez nem jutott el a köztudatig, annak csupán az az oka, hogy ebben a köztudatban csonka, egyoldalú kép él: a szélesen hömpölygő „Tóth Árpád-sorok” (nibelungizált alexandrinusok) édes-bús dallamossága, a fiatal Tóth Árpád szecessziós lírája.
Szecessziós – a szónak nem rossz szájízt keltő, közkeletű értelmezésében írom le ezt a szót: „A mesterkéltség ellen... a rutin ellen... a művészetért, az igaz érzésekért” hívták életre annak idején, amint egyik szószólója vallotta. De miben gyökereznek ezek az érzések? A művészetszociológus Arnold Hauser bécsi viszonylatban így jellemzi ezt a kort: „Idegesek és szomorúak, fáradtak és céltalanok, szkeptikusak és önironikusak ezek a költők; választékos, tüstént tovatűnő hangulataik nyomán csak az elmúlás, az elmulasztott alkalmak érzése és az életre való alkalmatlanság tudata marad vissza.”
Ezzel az alapérzéssel indult egy egész magyar írónemzedék: a magyar irodalom történetének egyik legnépesebb és legtehetségesebb csapata is. De talán egyikükből sem fakadt olyan mélyről, nem szólt olyan őszintén és megejtően, mint Tóth Árpád verseiben.
„... ő tisztelte az Életet, a Küzdelmet, az Aktivitást, s mindazt, ami egész lényétől oly távol állt”, mondta sírja felett Babits. Igen: „magányos, játékos, szemlélődő élet” volt az övé, lírája olyan költőé, „aki maga sem volt egészen ezé az életé; aki mindig egy kicsit vendég és jövevény volt itt...” Olyan költőé, aki egy céltalanná ürült társadalmi közegben a hétköznapok örök-emberi apróságaiban keres kapaszkodót, kárpótlást, kielégülést, rejtett szépségek után kutat; aki számára a költészet „elégikus, vigaszkereső menekülés a gyengéd és szelíd tökéletességű dolgok örök harmóniájához” – amint ő írja a rokon lelkű pályatársról, Szép Ernőről. Ilyen „halk hangú, édes érzékenységű” költő ő maga is, „őszi pompájú és szomorúságú” hangulatok, „szelíd ívben röpülő” szavak virtuóz művésze.
Amint olyan emberhez illik, akit megjelölt a tébécé, és korai halálra ítélt.
A különös az, hogy betegségének kifejlődése, végzetes eluralkodása szervezetén nemhogy fokozná magányát, életidegenségét, szép semmiségekbe, törékeny hangulatokba menekülését, amint várható volna; ellenkezőleg: verssorai feszesebbé válnak, sokszor lendületet kapnak, egy tágasabban gyűrűző belső élet rebbenéseit éreztetik. Mintha valami réseket ütött volna magába fordultságának teknős-páncélján.
Igen: a háború. A harcterek hírei, a nép szenvedései és nyomora, az összeomlás, a viharos és gyászos 1919-es év durva sokkja kényszerűen felfedeztetik a költővel a világot, a nemzetet, az emberiséget. És bármilyen légies is ez az újkeletű kapcsolat, az Én borongós körein túl valahol biztató csúcsokat villant meg a lélek előtt. Nem kell már sorsának vigaszául választékos szavak színeivel-zengésével beérnie: a legfőbb, igazi vigasz az, hogy az életnek önmagában értéke, értelme van. És azokban a keserves, háború utáni években, amikor minden múló nap közelebb taszítja a sírhoz, az ő fülében május éjén a régi bor „Ezt sírja: élni, élni még!/ Mert élni, jaj, sohsem elég!/ Az élet örök táruló:/Aki nem éli, áruló!”
Hasonlítsuk össze Adyhoz 1909-ben és 1923-ban írott versét: micsoda különbség szemléletben, hangban, mondanivalóban! Nem csodálkozhatunk, ha száz év után szinte adys hévvel kiáltja Vajda János árnyának:
Nézd – bár koldusan s betegen –,
Az Élet új táncot akar,
S a pesszimista éneken
– Volt-nincs – már túlugrik hamar.
Babits meleg, testvéri búcsúztatóját kell idéznem ismét: „Milyen szomorú, mégis vigasztaló, nemes alakjára, édes, varázsos egyéniségére emlékezni! A nemesség hiába pusztul el: kincs már az is, hogy volt!”
JÁNOSHÁZY GYÖRGY