Káli István
Napforduló
Nyugvó Napra fordul képem
tündöklésre várva,
párban véres korongjával –
így nem vagyok árva.
Vég a vége! – nyikorogja
forduló nap sarka
gúnyolódva. Némán tűröm,
csak mosolygok rajta.
Szólhatnék – hazudsz! –, de félek
tetten magam érem:
lehámlana rólam képzelt
becsület, szemérem,
falnak futna szenvedélyem:
kő porrá zúzódna.
Hogy nyughatnék alkonyatkor
benned meghúzódva?
Torz estékről visszacsengnek
altatódal-morzsák,
vallomások, hittevések –
nyüvek-rágta torzsák.
Vándorévek tarsolyába
gyűjtve mindahányat
beszórnám az Óceánba.
Érhet még gyalázat,
pincéből kiált ki úgyis
régvolt szép reményem,
megszóltak már engem másén
s máskor is – keményen.
Sátán-ritmust kopog minden
józan, üres percem,
szemtől szembe megküzdeni
úgysincsen már merszem.
Testem kéreg-vért takarja,
álarcot is hordok,
hadd, ne látsszék, mint emésztnek
ámokfutó gondok.
Szememben kudarc imbolygó
árnya, szürke vermek
mélyén várva bennem érsz, mint
anyjában a gyermek.
Visszatérek
Visszatérek égi szél szaggatta
fellegekből.
Láp-lehelte köd-delej vakít, de
gyöngy-szemedből
fény szitál az útra. Így osonnék
láthatatlan.
Lépteim visszhangja tompán koppan:
kongó katlan
szép világunk – poklot mímelő, még
hevítetlen,
tékozlón téblábol benne hívő
és hitetlen,
mérceként tisztelve bűnök hasznát –
bő erszényét –
száz halált is tűrve sok tobzódó
fád eszményért.
Délibáb-vigasz. Álomnál többel
nem kecsegtet.
Görnyedt árnyam némán kísér hozzád
és recseghet
talpam nyomán szétszórt, bűzös szemét,
fröccsenhet mély
kátyúból a sárlé, mely szeplőssé
piszkít kevély
tisztát, szüzet, vesszőfuttatáskor
bottal üthet
testvérem, hű jó barátom – állom:
bennem lüktet
még anyám halk hüppögése. Nyíltan
vallhatná rég
megcsalt szeretőm, hogy megalázzák,
játszhatná még
olykor, hogy belőlem szív el minden
csodát – nyernék
új fényt, csak átvennéd tízszer száz év
terhét. Mernék
szólni újra – verset kapnál tőlem
enyhülésnek –
halkan folyna szét ajkamról ősi
sámánének.