Demény Péter
ROHAM
Lefekszel, s valami mintha azt súgná, nyugodt éjszakád lesz végre. Ám alighogy szokásos mozdulatoddal lábad alá gyűröd a paplant, máris kitör rajtad. Érzed közeledtét, így hát fölkattintod az éjjeli lámpát, hanyatt fekve végignyújtózol az ágyon. Szűz kamaszfiúk várják így az első lányt. S felugrásuk türelmetlenségüket jelzi – vagy azt, hogy megjött!... Tényleg megjött, s te is fölugrasz: nem bírod már tovább levegő nélkül. A fürdőszobába rohansz hát, és a vasútra nyíló kisablakon keresztül, mély lélegzetekben szívod melledre az éltető hideget. Sokszor rettegsz a meghűléstől, mégis jobb ilyenkor télen: legalább minden pórusod érzi, hogy nem hagytad cserben. Orrodon be, a szádon ki – régóta ismerős ez a ritmus. Néha, egyre gyakrabban, mint most is, a szádon be, az orrodon ki – erre kötelez a betegség.
Vissza az ágyba, párhuzamosan a plafonnal. Most már el kell múlnia. Még pár rutinlélegzés, aztán vége. De nem, ez tovább tart, úgy látszik. Nehezen kapkodod a levegőt, s közben hülyeségek járnak az eszedben. Például egyre világosabban érzed, hogy minden ilyen rohammal tartasz valami felé. Valamiből valamibe. Valahonnan valahová. A mennyezetre nézel, s egy pókot veszel észre a sarokban. Gondolatban játékot ajánlasz neki, fogadást: mire ő eléri a lámpaernyő által a talon hagyott árnyékot, addigra te is megmenekülsz. S a pók, mintha megértette volna, lassan elindul.
Akkor döbbenten rájössz, hogy újra ki kell menned. Sietősen szeded a lábad – nem akarsz veszteni. Sípol a tüdőd, mint az éppen érkező vonat. Ha nem dugod a fejed a nyílásba, úgy érzed, megfulladsz. Sokkal többet lélegzel, mint először.
Ilyen rosszul talán még sosem voltál. Igaz, valamit említett az orvos, hogy ettől a fiolától érzékenyebbé válsz... Mindegyik után megnehezült az alvás. De félóránál tovább sose tartott. A pók óriási bölcsességről tesz tanúbizonyságot: megáll az árnyék előtt két-három centivel. Ez a fair-play – gondolod. Azóta tízszer is elérhette volna. Sőt, a túlsó sarkot is.
Lassacskán tágul a tüdőd, könnyebben veszed a lélegzetet. Elmúlik a roham. Tekinteteddel a pókot keresed. Nincs az előbbi helyén. És nincs az árnyékon túl sem. Fölállsz, végigpásztázod a falat a szekrények mögött, a csillár közvetlen közelében, a lemezjátszó körül. Még a kanapé alatt is megnézed, de ott sincs.
Sehol. Eltűnt.
Nem akarta a győzelmét fitogtatni. Udvarias ellenfél minden tiszteleted az övé.
Másnap este lefekvéskor véletlenül a plafonra nézel. A pók a sarokban henyél, még tán valamivel kövérebben, mint tegnap.
CSOLNAKON
Két fiú meg egy lány ül a csolnakban, a „nemzeti hős” címkével illetett pap fiai s a falu legnagyobb gazdájának lánya, mindkét fiatalember a lánynak csapja a szelet, hát kijöttek csolnakázni a tóra, igazán jó volt a hangulat, szép idő és az út menti csárdában felhajtott ital, igaz, csak féldeci, de most – a szerelem sötét verem – ez is megteszi hatását, a fiúk elalszanak, s a lány előveszi kalaptűjét, de mert ereje nemigen van hozzá, az evezőlapátjával veri bele az egyik fiú szívébe a kis fémalkalmatosságot; a másik fölébred ugyan a zajra, de a csolnak egy fura mozdulatától a vízbe bukik, s az evezőlapát hálás szerszám; hát jő kifelé a lány, borzalmas sikoltással veri fel a környéket, könnyei záporesőként hullanak, gyászol a pap, együttérez a nagygazda, de már nem sokáig, egyiket a szószéken, másikat a mezőn éri utol a végzet, s az örökségről a falu a megfelelő módon gondoskodik...
Ezzel pedig én, aki, ha a csolnak mozgásából valamit is ki tudnék bogozni, fizikus, ha a végzet fura kritériumairól tudnék valamit mondani, filozófus, s ha elárulnám, hogy ki vagyok, hülye volnék – zárom soraimat.