Kovács András Ferenc
ÁRKOSI MULATSÁGOK
Vígak voltunk Árkoson!
Sok poéta, pár „cochon”...
Rímmalac, magyarán sertés...
Ámde... Persze... Talán... Mert... És...
Oh, Magyaró, Disznajó!
Mindenki mást hisz! Na, jó...
LÁZÁRY RENÉ SÁNDOR
A cím azért van, mert vígak valánk, s végső soron javíthatatlanok... Mert jókora mulatságok voltanak... Játékok a kastélyban! Árkoson. (A kies vadaskertben...) Amely mostanság és stílusosan: Shakespeare Kingdom House. Tehát valamiféle Genius Loci... Mert kezdetben ott vala az Ige. Mondottuk: Fiát Lux! És lőn! Ha nem is szellemi fényűzés, ha nem is szépliteratúrai luxus, csupán FIÁT: Fiatal Írók Árkosi Találkozója. (Immáron másodszorra!) Oh les fêtes galantes! De nem afféle bohémélet, csak némi dekadencia... És csupa megfáradt fiatal! Gondoltuk, összeverődik még ama harsány ifjúság is... Hányni. Vetni meg. Száz bajunk. (Az iméntieket Petri Györgytől loptam. Szándékosan, s tán nem véletlenül... Csak úgy. Elmélyülésképp...) Mert zajlik, folyik az irodalmi élet, mint a muszka Sztalicsnaja, sínen vagyunk, meglehet „tradicionista” vakvágányon, kisiklik, de siklik minden, mint a törzsökös szánkós vodka, trappol a trojka a puskini télben, mintha csehoviasan, merthogy az ifjak azért még bizonyára megrögzött szabadok, dacos lelkek, romantikusok, Anyeginek, Chlide Haroldok, Pecsorinok, ők a falurosszák egyedül, ugyan Chateaubriand-rostélyost sem esznek, mégis ők lettek a századrossza, hiszen a mal du siècle dúl őbennük, szintén, mi több: őszintén, s nem valamely transzközepes világfájdalmak, sem mákonyos lőrék, sem lagymatag transzszilvóriumok, melyekbűi kezdetben hörpöl az elme, hát úgy hittük, nos, fut a rozoga trojka, azazhogy futrobogakicsikocsi, gördül, hördül Láng úr legendás Gyulája, burrog, törtet előre a rámenős Dácia Háromszék felé, amely csekély térképen egy arasz sincs, oh, minő lépték, oh, mily magas a Vácmány, s mily megszuszogtatók a bús erdélyi kaptatók, oh, Balavásár, Nagykend, Hétúr, Segesvár, Fehéregyházán keresztül, üdvözlünk, Petőfi Sándor, a halálbamenők köszöntenek, a kukoricás kanyarban, Szászkézd, Szászbuda, Nemodabuda, Eburafakó, Ugocsa non coronat, Sövénység, Kőhalom, Földvár, Árapatak, hallgatunk, nagyon hallgatunk, volánnál Láng Zsolt, nem zsörtöll, higgadt úrvezető, csönd van és eső, aranyat érő májusi zápor, mi már eléggé vének vagyunk, mondok emígyen Zsolt komámnak, mert gyakor útjainkat, sok vándorlásainkat végigfecsegni százszor rút szokásom, mire ő pápaszemét igazítja, kuplung, fék, hiszen mi már eléggé vének volnánk, öregbülők, derékfájós derékhadak, barátom, bárha kis taknyádiaknak pántollnak folyvást holmi harcos elmék, ám eme tájon emígy hagyományos, lélegzetünk is puszta tradíció, mert nem tudják az aggult dúvadok, mert nem, mert nem, mert semmiképp se tudják, hogy gyűlnek már kesernyésebb fiúk, gyűrkőznek tán a nálunk iffiabbak, s billentenek fenéken minket is, no, nemde, Zsolt, világunk így megyen, haddjárja, hagyjuk, hadd tegyék magukra, hogy megmaradjon, ugye, hogy még szebb legyék a szépliteratúra egyre szűkebb pátriánkban, itt, ahol a kétségbeesett fogcsikorgatás is kész tapasztalat, majd megtanulják önnön bőrükön, csak írjanak, fő, hogy dolgozzanak, Elek apó dixit, hiszen hagyomány ez is, azért inkább hagyjuk másokra, tegyék avagy vegyék magukra, mindegy, jövőre már nem is jövünk, szegények, végre szidhatnak nyugodtan, tapodhatnak az átkos örökségen, hempereghetnek az egykori Kondukátor molyette medvebőrein, hancúrozhatnak Szép Heléna csicsás fürdőszobájában, mely csupa pálma, mert súly alatt a pálma, sőt: a fenyőfa, még a fűszál is, hát szálljanak magukba bátran, hiszen írhatnak, szerethetnek, siránkozhatnak, mint a fürdősök, furdallhatja őket a magyar irodalom összlelkiösmerete, ámde mi még egy végsőt mulatozunk, még egy utolsót kurjantunk, még egy maradandót csolnakázunk holnap a kastélypark méla taván, költőversenyt is rendezünk nekik, ők keresztet öltenek, hímeznek-hámoznak, rímelnek, mi meg renyhén, öregmód s egyszersmind bölcsen hallgatunk, somolygunk, avagy pediglen Viskyvel focizgatunk, avagy pediglen Bogdán Lacival lébecolunk, lumpolgatunk a helyi bárban, amely viszont községi korcsoma, csak elvagyunk, mert folyvást ránk zuhog, mert zuhog a májusi áldás, zuhog az irodalmi élet, és sehogy sem akar abbamaradni, és elkvaterkázgatunk fáradtan a füstben, és soha sincs vége, soha, soha már, de addig is, míg literatúráról locsognak löttyedt vénhedők, de addig is, de időközben is... Micsoda szonettek születnek majd! Micsoda szonettek születnek még! Még... Majd. Holnap. És örökösen holnap.