László Noémi
Fehér szonett
E védtelen tenyérre hull a védett
az elviselhetetlen áhított
egy fűzfaág a tóba rácsot éget
a hab terít fehérlő pázsitot.
Személytelen s kevesbedő magammal
a fényfonálból hálót hurkolok
kering a csónak benne ring a nappal
az éjszaka alattam imbolyog
akárha útja vég nélküli lenne
akárha újra s újra megszületve
vonszolja egyre sűrű tébolyát
eredj te könnyű csillámtestű hálóm
ha megsegítsz, ma tébolyomba zárom
s eltüntetem a bomlott éjszakát.