Kali Kinga
EGY MEGVÁLTÁS KRÓNIKÁJA
A színpadi reflektorok fénye alig ért el oda, ahol a páholy nehéz bíborfüggönyei mögött egy kéz pihent a bársonykorláton, egy fehér kesztyűs, finom kéz. Néha megmozdult egy-egy ujj (sosem az egész kéz), mintha egy zongora billentyűin hullámozna egy végtelenül lassú szonáta ritmusára.
Csupán egy átlagos dráma ez, átlagos katarzissal, ami után az ember csak egy kicsivel alszik jobban. Ráadásul huszonnégy éve megy, huszonnégy átkozott éve van.
Az úgy történt, hogy huszonhat év előtt a kisváros elitje meghozta a nagy döntést: színház kell a városnak. Adományokban nem szűkölködtek: két év alatt fel is épült a gyönyörű, kupolás színház. Belseje enyhén barokkos aranyozású, nem túl nagy színpaddal; olyan volt, ahogy elképzelték, se nagyobb, se kisebb, a városhoz illő. A városi tanács ugyan idejében felvette a kapcsolatot más városok ismert színházaival, idejében elárasztotta a meghívólevelek özönével – hiába, egyetlen árva színész sem jelent meg a porondon. Talán a klíma miatt – vélték. Kénytelen-kelletlen amatőr színtársulatot alapítottak. Ennek immár huszonnégy éve. Postáskisasszonyok és tűzoltók hagyták el állásukat, kirúgott kocsisok és megszökött szobalányok jelentkeztek meghallgatásra. Azt is kihirdették, hogy most már nem lehet több tűzvész a városban – ki-ki gyújtson tüzet a saját szakállára –, hiszen a tűzoltótestület szükség diktálta okokból feloszlott. A posta sem nagyon működhetett egy emberrel, a város levelezését így korlátozni kellett. Fő, hogy hamarosan együtt volt a hevenyészett, tiritarka társaság. Ezen túl maszk és jelmez feladata volt, hogy elkendőzve a valóságot, a mást, az újat láttassa; hogy ezeket a nagyon különböző embereket egységesen emelje a művészet rangjára.
A kisvárosi elit arcán elégedett mosollyal ült be az első sorokba. Büszkék és elégedettek voltak: saját színházuk volt, saját társulattal (ha ennek eredetével nem is dicsekedtek), sajátos attrakcióval és saját tapsviharral. Ha vendég jött a városba, nyomban elvitték az előadásra, és hazafelé menet talán egy kicsit jobban kihúzták magukat. Az embernek illett legalább évente három-négyszer megnézni a darabot, mintegy a nemzeti kultúrát ápolandó. Az elit ott ült az első sorokban, a többiek meg szétszórva az egész teremben (ami egyre inkább, igenis, egyre inkább túl nagynak bizonyult).
S ekkor történt, hogy az emberek kezdtek előbb lopva, majd nyíltan ásítozni, aztán el-elmaradozni az előadásokról. A kisvárosi tanács rendkívüli gyűlésre volt kénytelen összeülni, s bevezetni az előadások kötelező látogatását. Aki nem tesz eleget az évi négy színházlátogatásnak, azt a város kicsike főterén megköveztetik, s a poklok kínját ismeri meg. Közben semmi sem változott, ugyanazt az egy darabot játszották, amelynek a végén majdnem mindenki meghal, de sohasem eléggé ahhoz, hogy a kör ne folytatódjon. A színészek talán megöregedtek egy kicsit, de lehet, hogy csak a festékmaszk tűrődései tarkítják ráncok gyanánt az arcukat. Mozdulataikba beleivódott már a színház, haza sem mennek egy ideje, mert csak itt, a színpadon lehetnek királyok és királynők. A művészetet tanulták meg, és az lovaggá ütötte őket, és ők boldogok voltak, hogy játszhatnak, és a város vezetősége is örült, hogy az érkező idegenek előtt fenntarthat valamiféle látszatot a boldog városról. A színészekről, akik éjt nappá téve tökéletesítik, próbálják a darabot; a közönségről, aki sohasem fogy ki a bársonyszék-sorokból. A polgármester odáig ment el, hogy büszkén nyilatkozzék az egyik napilapban erről a nemzeti drámáról és városa nemzeti öntudatáról; huszonnégy éve színpadon van, és szó sincs megunásról!
Ma is, a kisvárosi elit tölti be az első sorokat. Elegánsan, a nők azon versengenek, hogy kinek tellett drágább ruha- és hajkölteményekre, s fitymáló mosollyal a szájuk sarkában végigmérik vetélytársaikat. A férfiak meg – jobb elfoglaltság híján – büszkék erre. Néha gyakorlott és hajszálpontos mozdulattal fölemelik monoklijukat, csuklóból lendítve kezüket, két ujjal csippentik fel, majd széles mozdulattal szemük elé tolják, hogy aztán belebámuljanak a semmibe, unott-álmatagon; bágyadtan ejtik ölükbe a látót, megrontva az egész előkelő mozdulatsort, amelyet bajszuk pödrésével fejeznek be. Így mindenki többé-kevésbé elfoglalja magát, az előadás üresben pereg, de a nyelv zenéje andalító, hullámokba szerveződik, és áthömpölyög a nézők feje fölött, megsimítván bóbitájukat, hogy néhányan el is szenderednek; aztán koppanva hal el a terem aranycirádás kupoláján. Minden a megszokott mederben halad, az előírásokat követve. Valaki azt kívánja, bárcsak történne valami, ami képes felrázni ezt a porfészket álmatag tunyaságából. De a király ugyanúgy jut arra az elhatározásra, hogy népe érdekében kivégezteti az összeesküvőket, mint eddig minden estén; ugyanúgy tétovázik veje sorsa felett, mint mindig. Don Pedro Y Menez szintén összeesküvő, s a darab törvényei szerint mégiscsak meg fogja ölni a királyt. Minden a régi, vagy mégsem?
Valaki megpendíti a feszültség húrjait ott fenn, a vörös bársonyon, a terem beleborzong. Felajzódnak az idegek, halk morajlás fut végig a sorokon: a közönség már nagyon a király végét akarná! És ekkor a páholyban megmozdul a függöny, elindul a fehér kéz, most egyszerre minden ujj, egy véres elhatározás működik bennük, s a frakk kézelője a sietségtől kissé felcsúszik. Arcot nem látni, csupán a sötéten izzó tekintet sejlik át a homályon, meg a gyűlölettől merev orrcimpa. Lendül a kar, s már nyúl is a tőrt rejtő kebelbe, mely mindeddig jólesően őrizte a szerszám hidegségét, a gyilkot, amely mítoszt szülni indul. Csak egy vörös libbenést látni a páholy felől, pár pillanat múlva minden elsötétül, lábdobogásféle a színpadon, aztán mintha valami fölborulna; csodálkozó kiáltások, női sikolyok, sürgető füttyentések. Két vagy három késszúrás, s a király haláltusája borzalmas, vérfagyasztó. A közönség sem tudja, mi történik, és mire lámpákkal a király segítségére sietnek, kihörgi magából a maradék életet.
Még ülnek ott egy darabig, hiszen iszonyatos dolog történt. A színpad csupa vér, s az emberi vadság lenyűgözötten gyönyörködik benne. Aztán fergeteges tapsvihar tör föl a közönségből, olyan, amilyen még soha, egyetlen alkalommal sem. Huszonnégy évet megért a darab; boldog város.