Rott József

Végső kiterjedés

Sarkadi Imre
Hajnóczy Péter
Simonffy András emlékének

Gödörbe lökött, napszítta koponya verítékezik. A néhai arcra legföljebb következtetni lehet a hosszúkás koponyaformáról, a szabályos arccsontról és a fogakról, ráismerni: aligha: vagy minden találgatás eleve esetleges, értelmetlen játéka a képzeletnek?
Miképp lenne fölösleges, amikor a férfi összeszorított foggal, némán szenved?... Fölötte verdeső szárny, remeg a táj. Számodra fontos, neked fáj. Te fekszel ott, s benned megannyi, egymást kergető gondolat.
A szemgödrön, hallójáratokon beszivárgó, csorgó, csobogó vízben menekülsz, lépteid nyomán tompa visszhang, s a szüntelen locsogás. Feldönt az ár, fuldokolsz, föltérdelsz, nyálkás, iszamos kitüremkedésekbe kapaszkodnál, a visszhang megcsal, ahogy tovább botladozol az egymásba torkolló, fullasztó, páratelt folyosókon. A ruhád rongyokban, bőröd cafatos, bujkálsz, vergődsz alagutakon át, a víz harsog, zúgókban robajlik, áporodott párákban felhőzik, véresre markolt tenyereddel a semmibe kapaszkodsz.
Felüvöltesz.
Néhány semmitmondó arc mered rád, néhány mindenen túljutott alakja a pesti éjszakának: álmukban megzavart, az ajtón kilógatott lábbal pihenő taxisok, gyűrött szoknyával, égő nyeldeklővel igyekvő örömlányok hideg veríték fellegét hurcolva maguk után, rút, rágott szakállú kéregetők és egy csámpás léptű bárzenész. Nem figyelsz rájuk, inkább csak egy-egy fémes ajtócsapódás visszhangja a viharvert falak között és a cipősarkak sietős, mármár zaklatott kopogása lüktet valahol a tudatod mélyén, ahogyan a téren össze- és széttartó, kenyérmorzsás böngésző galambok turbékolása is. Ilyenkor, a tüzesnek alig, nyirkosnak még kevésbé mondható nyári hajnalokon nem is olyan embertelen a belvárosi aszfalt, amilyen embertelenné tesz az idők során.
Mész, bár fogalmad sincs, miért taposod a járdát; talán teljesen céltalanul, mert egy helyben nincsen maradásod, az agyadban tompíthatatlan, lázas lüktetés, amit legföljebb a teljes lerészegedés vagy az öntudatlan elernyedés oldhat; otthont keresel vagy otthonról menekülsz: így sem járhatsz rosszabbul, mint annyiszor, amikor ígéretektől izgatottan, reményektől megmámorosodva, vakhittől megmételyezve futottál a dolgod után.
Tévedsz.
Olyan volt ez a hajnal is, akár az alattomosan szétterjedő füst. Eleinte észre se vetted, hogy valami piszkálja az orrod, csavarja, eltelít, végül lépni is nehezedre esik. Lehet ez gumiabroncsok, telefonpóznák és épületfák, egymásra hányt, benzinnel lelocsolt kutyatetemek tüze, szeméttelepek és hulladékégetők füstje. A gyomrodba markolt gorombán, és elhomályosult előtted a világ.
Ekkor már menekültél volna, ha képes vagy legyőzni a félelemérzet fölötti szégyened. Önkéntelen, félszeg mozdulat a korlátot markoló kezedtől, melytől kormos lesz a homlokod, a szemed parázs. Körülötted eltökélt arcok a fékcsikorgásban, dudaszóban, villamoskerék-csattogásban, szívós, mindent-elviselek-ha-valamit-elérek arcok, és sietős, makacs léptek buszra, aluljáróba. Semmi egyirányúság, csupán azt a cserkésznadrágos, rikácsolva szökdécselő, eszelős öregembert követő tekintetek: néhány összeütköző váll és egymásnak koccanó aktatáska.
Ekkor, az ólomszürke reggeli nyüzsdületben, ha nem tévedsz, mert a záporral induló, nyomott délutánon hasonló érzés kerülgetett, amikor kábultan befordultál a következő borozóba, ahol négy-öt unottból fölvillanyozott törzsvendég ülte körbe a bárpultot és beszéltek egyszerre teli torokból, a levegőt markolászva; ekkor már sejtetted, hogy várlak.
Aprópénzszámolás behúzott vállal, nyirkos marokban, görbe rejtett, dacos magány a hetvenes évekből ottfeledett, színehagyott kockás abrosz fölött, a legyek kapkodó, ingerült tánca a pohár peremén, megint a külvárosi utcán, vakolatlanul üszkösödő házfalak között, szégyenlősen fölhajtott feles a piacon, mustár, sülő kolbász és rothadó káposztalevelek lebegő szagában, lakodalmas zene pokoli lármájában, a körömre szívott csikk izzása, hebegő, bátortalan szavak egy régen látott ismerőshöz, pincekocsma csigalépcsővel és örökös lámpafénnyel, a gólyalábú bárszék billegése, hová tűnt a barát, bizonytalan, tétova mozdulat a hamutartóért, a szemközti asztalnál vidám társaság a faliórán körbevánszorog a mutató.
Kivágódik a mellékhelyiség függönykaréjjal takart ajtaja, és a huzat füstöt, émelyt hord az arcodba. A pultos lány szöges, kiugró válla gömbölyűbb a mellénél, köszörűs beszéde szelídebb a nézésénél.
- Bort?
Áthajol a poharak, hamutartók fölött, hogy megértse a szavad; a pult szélesebb az országútnál, egy országrésznél, a létezésnél, hiszen szétválaszt valót és valótlant. Lucskos, csatakos koponyacsont mered rád a magasból.
- Fehéret? Vöröset?
Légy röppen a nyakadra, homlokodra, s ahogy feléje csapsz, a kézfejedre.

Kanyargó lépcsősorok, fölhólyagzott, pattogó festék a korláton, homályos folyosók. A hajdanán utoljára elindult liftből már menet közben kitépték a vezetéket. Szeded a lábad, ám minden lépésed kín, zihálsz, bedőlt fal állja utad, az üldözők a nyomodban vannak.
Beljebb és beljebb a zugokban, fordulókban torlódó sötétségben. Sarkukból kifordult ajtók, vakfoltos tükrök, rühes bőr az elfoszlott fotelokon, fölborogatott szekrények, kiforgatott fiókok, egy régi kiállítás visszhangja, kiszáradt akváriumok, fosztogatások nyomai. Megkövült zacc a fölborítva rozsdásodó kávéfőzőben, megavasodott, penészes ételmaradéktól összeragadt evőeszközök.
A szívverésed már hangosabb, mint az üldözők kiáltozása. Lábdobogás, érdes érintése a málló falaknak. A vaksors lábán bukdácsoltál az ágyadig.
Eszmélj! Mondtam, még nem maradtál magadra.
Hányféle a magány?
Ahány árnyalatát látod a szürkének, feketének a gyalogutak porától a lámpagyár kéménykormáig... Ma melyik kocsma vetett ki magából?
Nem emlékszem. Te ott kényszeredetten pörgetnéd a csuklódon az órát. Tompának és otrombának találnád a vendégeket, és gyászosnak, megalázottnak a bejáratnál lámpavashoz kötött, nyelvét lógató kutyát.
Mert azok.
Közöttük vagyok otthon.
A tiéd lehettek volna a kirakatok, ez az egész bóvlival megrakott város. Amit nem kaptál volna meg kilóra, átnyújtják figyelmességből. Díszpolgár lehetnél, előadásokat tarthatnál, interjúkat adhatnál.
Néha irigyellek az otthonosságodért... Vagy csak blöffölsz? Miért higgyek benned?!
Kapcsolatok és pénz, sosem tudhatod, melyik a fontosabb. A többi... Bármit megtehetsz, ez az ezredforduló nagyvárosa.
A tiéd.
A miénk.
... Ezt!
Mindannyiunké. Nincs kontroll, eltűntek a mérőedények, a kéznél lévőket meghamisították.
Félek.
Maga alá gyűr a valóság. Drog, szesz, betegség, baleset, egyre megy.
Megváltás lesz.
Hömpölygése verítéknek, lucsoknak, szennynek. Hörgések visszhangja az arccsontodra tapadó, dohos szürkületben. Ebből a zugból aligha van menekvés.
Eszmélj! Utoljára állok fölötted. Könnyen beszéltetek az előbb, abban a tudatban, hogy alkalomadtán eltagadhatjátok a világ elől.
Félünk.
Csalódottak vagyunk.
Korán, túl könnyen feladjátok.
Ezt még hallgasd meg... Kicsi, törékeny lányt csíptem föl a múltkor, akit alku nélkül megkapsz a hajnali lámpák alatt. Fekete haját az arcába borzolta, alig láttam a szemét. A szoknyája éppen csak combtőig ért. Megilletődtem a keresetlenségén, ahogyan lehajolt, és engedelmesen a dolgához látott. A nyirkos fenekét markolva az járt a fejemben, akár a szerelmem is lehetne. Arra gondoltam, megcsókolom, de tudtam, úgyis kinevetne.
Szánalmasak vagytok.
Csalódtunk magunkban.
A családunkban.
A nagyjainkban.
A múltunkban.
Miért gondoljátok, hogy érdekel bárkit is a tegnap? Ki olvas manapság újságot a félkegyelműeken kívül?
Minket már a holnap sem érdekel.
Adjátok a hitemhez megmaradt értelmetek, elszántságotok! Ott jön valaki a fénnyel, ránk találhat!
Fájóbb elhatározásból még nem emelkedett tagló, és lesújtó kezet, ébredő kínt ilyen gyorsan még nem követett fölismerés: önmagadat taglóztad a porba.