SĂĄrkĂśzi MĂĄtyĂĄs
EmlĂŠkezĂŠs az Irodalmi UjsĂĄgra
SÁRKÖZI MÁTYÁS (Bp., 1937. júl. 19.). Író, szerkesztő, 19 évesen a Hétfői Hírlap újságírója, 1956 novemberében emigrált, Angliában telepedett le. A St. Martin Akadémia könyvillusztrátori szakán tanult 1961-ig. A BBC (1963-65 közölt a SZER) magyar osztályának munkatársa. 1976: Londonban képzőművészeti galériát nyitott. Írásait az Irodalmi Ujság és az Új Látóhatár közölték. Fekete Márton néven 1966 óta Prominent Hungarians címmel kézikönyvet ad ki (további kiadások: 1973, 1975, 1979, 1985); a Fehér Holló Kiadó tulajdonosa. Fontosabb művei: A Rákosi-korszak irodalompolitikája (London, 1980); Torkig Bizánccal (Elbeszélések, London, 1987)
 
Hármas kötődés fűzött az emigráns Irodalmi Ujsághoz. Szaporán kontribuáló munkatársa voltam attól kezdve, hogy Szabó Zoltán biztatására, még éhenkórász londoni művész-főiskolásként, Chagallról írtam 1359-ben, egészen a lap utolsó számáig. Később Méray Tibor felkért angliai terjesztőnek is, tehát képet alkothattam arról, miféle-fajta olvasóközönségünk van. Végül minden felkérés nélkül, önszorgalomból, csak azért, mert láttam, hogy a kutatók számára milyen fontos lenne, nekiálltam cédulázgatni, és elkészítettem a lap név- és tárgymutató repertóriumát.
A forradalom letiprását követően, 1956. november 29-én gyalogoltam át az őrizetlen határon Ausztriába, és mivel idegen
 nyelvet nem beszĂŠltem, az volt a szĂĄndĂŠkom, hogy kĂŠpzőmĹąvĂŠszettel prĂłbĂĄlkozom, főiskolĂĄs leszek, hol mĂĄsutt, mint PĂĄrizsban. A francia bĂźrokrĂĄcia kerekei az ĂŠn ifjonti tĂźrelmetlensĂŠgemmel mĂŠrve tĂşl lassan őrĂśltek, ĂŠs amikor a linzi menekĂźlttĂĄborbĂłl egy csoport Londonba indult, felszĂĄlltam a repĂźlőgĂŠpre. Így kerĂźltem AngliĂĄba. A Szent MĂĄrtonrĂłl elnevezett mĹąvĂŠsziskola grafika ĂŠs kĂśnyvillusztrĂĄciĂł szakĂĄra vettek fel, szerĂŠny ĂśsztĂśndĂ­jjal. Egy tĂĄvol fekvő kĂźlvĂĄrosbĂłl metrĂłztam be naponta; az iskola elĂŠggĂŠ lefoglalt, nem is hallottam arrĂłl, hogy magyar Ă­rĂłk szĂśvetsĂŠget szerveznek, lapot szerkesztenek. AzutĂĄn felkerestem szĂźleim kĂŠt rĂŠgi barĂĄtjĂĄt, a rĂŠgebben Londonban ĂŠlő Cs. SzabĂł LĂĄszlĂłt ĂŠs SzabĂł ZoltĂĄnt. AjĂĄnlĂĄsukra ellĂĄtogattam bemutatkozĂłlag az Irodalmi UjsĂĄg elegĂĄns, tĂĄgas belvĂĄrosi szerkesztősĂŠgĂŠbe (akkor mĂŠg sok pĂŠnzt adtak az amerikaiak a lapnak), ahol ĂŠppen Ignotus ĂŠs Faludy sĂźrĂśgtek-forogtak, s a hĂĄzi karikaturista, a zseniĂĄlis EDMA (Edinger MĂĄrta) fĂŠl perc alatt leskiccelt egy kidobott kĂŠzirat hĂĄtĂĄra.
Lassacskán megjelentek a kritikáim, majd a költeményeim (a költészettől a prózához Szabó Zoltán irányított át, mint mondta, vele Babits Mihály tett így), s az első – csapnivaló – novellámat is az Irodalmi Ujság közölte. A főiskoláról kikerülve csak rövid ideig próbálkoztam grafikusként megélni, beszippantott a BBC, majd három évre a müncheni Szabad Európa. Nem lett belőlem második Picasso, de a rádiózás révén megőriztem a magyar íráskészségemet.
Bár az Új Látóhatárban és végül a chicagói Szivárványban is szép számmal jelentek meg novelláim és más közleményeim, a legszorosabb viszony az Irodalmi Ujsághoz fűzött, olyan értelemben, hogy a Párizsba költözött laptól, Méray Tibortól kaptam leginkább felkérést összefoglaló jellegű tanulmányokra (a forradalom ábrázolása a hazai irodalomban stb.), könyvbírálatokra, kerek évfordulót megért írók köszöntésére.
Egy szép napon azután az angliai terjesztést varrták a nyakamba. Nem volt könnyű munka, mert a szigetország magyarjai jórészt igyekvő, de nem túlságosan gazdag emberek, akik minden kiadott fillér helyét jól megnézik, tehát az irodalmi lap előfizetését fényűzésnek tekintették. A húszezres angliai magyarságból vagy hatvanan járatták az Irodalmi Ujságot, és ezt csak nagy nehezen sikerült száz fölé feltornásznom. Igaz, volt egy derék milliomos, aki nyolc barátjának fizetett elő, csupa igen idős embernek – imádkoztam, hogy tartsa meg őket a Jóisten egészségben. (Nem hiába fohászkodtam, mert jórészt megélték a kilencvenet, és egyikük, egy hajdani magyar királyi diplomata százöt évig élt.) Szomorúan fogadtam, ha levél érkezett nyugdíjasoktól, hogy nincs többé pénzük a lapra, vagy mérnököktől, üzletemberektől, hogy lemondják a megrendelést, mert nincs idejük irodalmi lapot olvasni. De a BBC Magyar Osztályán még a gépírónőkből is kiimádkoztam az előfizetést. Egy ízben pedig sikerült rábírnom egy lelkes angol festőművészt, hogy fölösleges festményeit a lap javára adjuk el. Anglia magyarsága mindenképpen gyengén szerepelt az IU támogatása terén, úgy látszik, a németországiak meg az amerikaiak gazdagabbak voltak.
Pedig érdekes, jól szerkesztett, színvonalas és az igazságot kimondó, politikailag makulátlanul becsületes irodalmi újságot kapott a kezébe az olvasó. Az Irodalmi Ujság jelentősége és magas nívója akkor vált igazán tiszteletreméltóan világossá számomra, amikor hónapokon át és egy mediterrán nyaralás heteiben is, az anyagát céduláztam. Időben és térben egyaránt nagy kört fogott be vagy nagy távra terjedt ki ez az anyag. Hiszen éppúgy munkatársa volt a lapnak Fenyő Miksa, mint a nála majd nyolcvan évvel később született Sneé Péter.
Az 1960-as években támadt az amerikaiaknak az a jó ötletük, hogy „fellazító” szándékkal nyugati irodalmat és emigráns kiadványokat juttassanak el kilátogató magyarországiakhoz vagy romániaiakhoz, hátha egyik-másik haza meri csempészni a könyveket, folyóiratokat. Amit az Irodalmi Ujság azzal segített, hogy Nagy Ernő francia nyomdájában a lapból zsebbe illő „zanzásított” példányok is készültek. Egyike voltam a szovjet táboron belül tiltott irodalom terjesztőinek, és jól tudom, milyen élményt jelentett az Irodalmi Ujság olvasása a hazaiak számára.
1989-ben Méray Tibor úgy érezte, hogy „a mór megtette kötelességét”, a szabaddá vált magyar sajtó maradéktalanul betöltheti hivatását, nincs többé szükség nyugati emigráns irodalmi lapra, Az Irodalmi Ujság megszűnt. Veterán publicistái, mint például Faludy György, Kende Péter, Fejtő Ferenc vagy maga Méray, üde színfoltként rínak ki kertelés nélküli szókimondásukkal, tájékozottságukkal, még világos stílusukkal is a hazai termésből, valahányszor megjelenik tőlük valami a magyar sajtóban. Publikál immár otthoni folyóiratokban az emigráns költő- és írógárda is. Számomra mégis hiányzik valahogy az Irodalmi Ujság vagy éppenséggel a szintén megszűnt müncheni Új Látóhatár egységes hangja. De lehet, hogy csak nosztalgiázom.