Zsidó Ferenc

Napfogyatkozás

Esetlenül esetleges kapcsolatunk színes fantáziavilága földhöz ragasztott. Hernyónyi létünk alapköve... Nemakaromság, nyögés, vég: örökölt benyomásaink. És erről csak hallgatni illik. Úgy araszoltunk egymás mellett, hogy az ritkaság (lásd még a "műkincs" címszót). Én templomba illően réveteg voltam, ő meg csak botorkált mellettem. A színskálán a "nemszín" kategóriát megpályázhatnánk! Léptem lassú, lépte lassú, idült lappangás. Mégis haladásnak nevezik. Közben szétmaszatolódnak a létezés arcai.
- A kedv megmintázhatná rólunk a koporsóját! - szidtam össze magunkat. Bólogatott. Ehhez nagyon értett.
Elkalandozó tekintetünk nem talált kalandot, unottan visszatért hát, munkaszünetet jelentett, mi pedig mehettünk az orrunk után. Egyfelé.
- Biztos vagy benne, hogy így kell keresni a napfogyatkozást? - kérdezte egyszer tétován.
Elhúztam a számat, ennek olyan nagy volt a jelentősége, mint mikor a színházban legördül a függöny a beteljesülés után. Röviden, tömören bólintottam. Jónak láttam a pantomimmal is spórolni, mert több nap, mint kolbász, több inger, mint jel. Tovább baktattunk összecsavarodva, becsavarodva, önmagunkban: kérdezetlenül, lehetetlenül, mindent kizárva, bezárva. Kapcsolódás nélkül. Ösztöntelen asszonyralelés, elvörösödő szájjal, muszájjal. Tapogatózó zajlásban, egyenes irányú, egyenletes mozgásban.
Csak a napfogyatkozás keresése közös. Útközben elejtünk, kiejtünk magunkból ezt-azt, amiről azt hisszük, megmaradnak. A madarak nem szeretnek: morzsánk nincs, mert eszünkben sincs visszatalálni.
Laza, groteszkkel csúfolódó köpenyeink szétterültek hátunkon, így mentünk. Összképünkből ítélve akár a vesztőhelyre is tarthatnánk, de mi nem, mert jobb sorsra vagyunk hivatottak, s a hívásnak eleget is tettünk. Laza köpenyünket megpróbáltuk szorosabbra húzni, ami kész lehetetlenség, de mi nem ismertünk lehetetlent. Igaz, lehetségest sem. Élni csakis így lehet. Kezdetben azt hittük, sikeresen kitértünk a testi nyámnyilaságok, valamint az álmosság elől, amikor az álmosság bebizonyította az ellenkezőjét, aludni tértünk. Ezzel is közelebb jutottunk... A testi nyámnyilaság pedig nem szégyen, ráadásul megvan az alapos miértje - hosszú távon.
Újra ránk virradt egy nap, aztán meglepetésünkre egy másik, harmadik is. Már bólogattunk.
- Érzek valamit a levegőben - mondta ő aztán. Bólintottam, nem bántam, hadd érezze, úgysem változtat a lényegen.
Valójában az út és a visszaút közül a helyben maradást választottuk, pechünkre, de így is - bár csak lassacskán - fogyatkozott napunk...

Emberismeret

A tanár hosszasan fészkelődött. Szűkösnek találta avítt rugózatú ágyát. Hasonlóképpen meghatározásokba préselt életét. Minden napja, perce a rigorózusan megfogalmazott (utált rigorózusan fogalmazni) meghatározások jegyében telt el. Tanárnak azt az embert nevezzük... - ennél a meghatározásnál mindig zavarba jött. Maga előtt. Csak pirulnia nem volt szabad, természetesen szakmája miatt. Meghatározásnak azt nevezzük...
Gyerekkori álma: tanárnak lenni. A gyerekkori álmok nem felnőtteknek valók, tehát a tanárság nem felnőtteknek való, mormolta maga elé tanáros logikával.
Ezt a tanárt talán Novi Istvánnak hívják, és talán a marosgyőri "Csutak Árpád" középiskolában tanít. Tán már évek óta. Lehet, hogy felesége is van. Meglehet, hogy házassága boldog, és talán két kisgyermek apja. Esetleg háza is van, kerttel és kerti törpével, akár még szökőkút (lásd: ugrókút, ugróár, szökőkötél) is állhat az udvar közepén. Vastag hangú doberman őrizheti a házat. Az sem kizárt, hogy az iskolában nagy becsben áll, mert munkáját jól végzi. Lehetséges, hogy a diákjai is szeretik. Talán ő is szereti a diákokat. Az sem lehetetlen, hogy szakmai tevékenységével és magánéletével egyaránt elégedett.
Találgatni minden kívülálló találgathat. Talán így, talán úgy, amúgy.
De van egy ember, aki biztosan tudja, hogy ez a tanár mindig fáradtan ébred, éjszakái nyugtalanok, nappalai hasonlóképpen. Van egy ember, aki tudja, hogy ez a tanár életét elhibázottnak tartja, munkáját csak ímmelámmal végzi, és magánélete is zátonyra futott: felesége elhagyta, szótlanul, magyarázat nélkül, mint ahogy a megalázottakat szokás. Ez az ember azt is tudja, hogy a tanárnak minden egyes óra kínszenvedés, a meghatározások beárnyékolják életét, nem hagyják nyugodni, s hogy emiatt ezerszer pokolba kívánt minden tankönyvet. Sőt, ennek az embernek arról is tudomása van, hogy a tanár ott szeretné hagyni az iskolát.
A fennebb emlegetett embert, aki mindezt olyan jól tudja, talán Novi Istvánnak hívják, és talán a marosgyőri "Csutak Árpád" középiskolában tanít.

Tetemre hívás
(C. V. emlékére)

Zárlat. Vigyorgó paralízis. Maroknyi tömjénfüstbe öltözött papsereg: megszervezik az elküldést. Szertartásosan. Tetemre hívó őrület. A feleség sír, mi mást tehetne: - A jó emberek mindig meghalnak! - Ezek szerint én halhatatlan vagyok...
Meggyártva a vigasz: kenetteljes fölöslegesség.
(...) Nem, nem készültünk fel a halálra ("... lélekben megnyugodva..."). Akár még holnapig is élhetünk, ezért nem is gyártunk előre magunknak tömjénfüstöt.
Azért van ősz, mert lehullnak a falevelek. Seggbe rúgott mogyoróként landolnak a völgyben önkéntes rakásokba. Csak meggyújtják őket a Mariska nénik, s így eltüntetve őket megkönnyebbülve jelentik ki: - Tévedés, hogy levelek voltak a fákon!
Alig várom az új esztendőt, akkor majd meglátjuk...
- Engem akartok ti kesztyűbe dudálni?
Leintenek. Ének cseng, aztán csend. Az elküldés befejezve. A pecsétőr is hazaballaghat. A nyilvántartás töretlen. Mások is szélnek eresztik magukat, megnyugodva abban, hogy Ő már a szelek szárnyán téblábol, angyali kórusban gyönyörködve.
Vágd le a szárnyát! Leintettem magam. Őt már úgyis befejezték.
Hazaballaghatok én is. Nyugodtan, de akár nyugtalanul is, ez immár mindegyebb.

A haladás elmélete és gyakorlata

Igen, és megint az állomáson. Búcsúzóra szól a nóta. Ez még nem különlegesség. Szokványos helyzet, szokványos szereplőkkel. Ez utóbbiak mi vagyunk. Nyitva a szánk, úgy szuszogunk. A búcsúcsók fárasztó. A vonat nem vár. A szerelem még annyit sem. Jó estét, nyár, jó estét. Az ismétlés a nyomatékosítás eszköze, és az alázat jele. Tisztelt befogadó...., szerfölött sajnálom, de most búcsúznom kell. Nemsokára visszatérek, s folytatom. - No, viszlát...
- Ahogy mondod, de aztán persze írj, és egyebek is!
- O.K., ez a legkevesebb.
Aztán sóhajtok, ő pedig felszáll. Már az első próbálkozásra sikerül neki. Ez boldoggá teszi, a vonat pedig nyekken belé. A csomagot, persze, elhelyezi, magát is kényelembe. Semmi különlegesség, váratlan esemény, még a fülke is piszkos, mint rendesen. És aztán a vonat elindul, mint aki tudja, mit akar. Egyesek idegesen összerándulnak, mások kirándulnak.
Állok a peronon, integetek. Pedig unom. De tudom, s másoktól is ellestem: így kell, illik, s hasonlók. És ha most azt mondom, hogy addig folytattam eme tevékenységemet, hogy a vonat végül visszainteni látszott, még akkor sem válok szürrealista érzékkufárrá.
Hosszú az út hazafelé. Ezért aztán másfelé. Elnézést a figyelmetlenségért, tisztelt befogadó, tudom, elhanyagoltalak kissé, de most, hogy a búcsúzás nemes tényét magam mögött tudhatom, rád is tudok már figyelni. Így hát neked is mondom, hogy bizony nem haza (és nem haladás), hanem máshova indultam. Megértesz, ugye? Különben mindegy.
Micsoda meggondolatlanság! Az, hogy erre rájöttem, jelzi hovatartozásomat: ember vagyok, a javából! Igyekszem erényt kovácsolni ebből (bár a kalapácsot sem bírom fel): meggondolatlanságból fakadó ötleteimet mindig véghezviszem, következetesen, így békítem össze ezt a két ellenséges fogalmat. Aztán otthagyom őket egy sarokasztalnál, hadd fogják sörüket, amit én nyomtam kezükbe, s méregessék egymást. A következetesség teszi meg az első baráti gesztusokat, de akkor a meggondolatlanság rendel még egy kör sört, és én már röhögök.
Szóval, kedves olvasóm, egyfelé, közben, amint látszik, morfondírozva. Az út határozottan vezetett valamerre, nyugodtan rábízhattam magam. Egy villanypóznán gólya, szemmel láthatóan az, amelyiknek a török császár elvágta a lábát. Azóta se kerül egy magyar gyerek se a gáton, aki meggyógyítaná, mi csak énekelgetünk, ugyanis fel lettünk kérve rá: "Fiaim, ti csak énekeljetek..." Gólyánk a villanypózna tetején eszeveszetten kelepelt, mert elég eme történelmi igazságtalanság, ráadásul mindennapi tevékenységében is korlátozva volt a születéskorlátozó törvény révén. Fészke alatt utcalámpa, gólyapiszkok rajta. Barnás-fehérek, mint tavasszal a nőstény legyek.
Príma megfigyelő vagyok. Bírom a helyzetet, mert nyugodtan dicsérhetem magam, szuperlatívuszok hallatán sem mondja senki, hogy beképzelt vagyok (... ekkora az irodalom valóságtartama...). Bandukolás közben jólesik az öndicséret. Fejfájást sem okoz. Ellenkezőleg: javallott, mint kedvcsináló. Odahaza is gyakran próbálkozom vele: behúzódom a fürdőbe, becsukom az ajtót, fejemre húzom anyám hajszárító-búráját, megindítom a vizet, hogy zajt csapjak, letelepedek a WC-kagylóra, s mondogatom magamnak: ügyes vagy, fiú, ez igen...
Korrekt ez az utca: kihalt, nem kell kerülgetnem senkit. Ez feldob. A kihaltság egyébként nem a kísértetiesség kedvéért van, ki gondolhatna ilyesmire egy álmos nyári délutánon, egy kisvárosban?! Inkább dögséget és lanyhaságot emlegetnék, és nem bagatellizáló szándékkal. Nem szándékosan vagyok "kisszerű", hanem ez egy ilyen nap, ha megpróbálnám megváltoztatni, vagy csak másképp leírni, belerokkannék. És te, mélyen tisztelt befogadóm, röhögnél rajtam. Jogosan! És helyesen! És megsemmisítően! Tudod, kedvenc olvasóm (most titkot árulok el!), tán akaratodon kívül, de a megtörténhetőség határán belülre kényszerítesz engem. Hálásan köszönöm neked ezt a nyűgöt!!
Egy ilyen napon nem lehet semmi érdekeset tenni. Nem is kell. Jaj nekünk, ha belső kényszerré válik mindig valami érdekeset csinálni! És jaj az érdekesnek is! Van valami érdekes az út menti kerítésben? A kérdést nyitva hagyom, méltatlankodó reakcióként a világ bezárkózására. Magam bezárkózására. Ballagok, és próbálom nyitogatni magam. Ez egyébként fizikai képtelenség. De örülnék, ha rászedhetném a fizikát, hisz sosem voltam jóban vele!
Ballagok, és próbálom nyitogatni a világot.
Ballagok, és próbálok nyitogatni.
Ballagok és próbálok...
Ballagok és ballagok...
Ballagok. Pedig - és ezt még egyszer hangsúlyoznom kell - ez nem egy különleges nap. Például nem húshagyó kedd, vagy ilyesmi. Vannak napok, amikor különösen jólesik a ballagás. Vannak napok, mint ahogy vannak vidékek. Ki a temetőbe, és vissza (ez nem jelent dekadenciát!!), el a folyópartra, s vissza stb. És egy ilyen nap után az ember elégedett: úgy érzi, nem élt hiába.
Ballagok. Szép csendesen. Már a fák is köszönnek. Nem csodálkoznék, ha idővel le is borulnának előttem. A villanypóznák elsőbbséget adnak. Emberekkel nem találkozom. Nem, mintha hiányoznának. Leballagom a délutánt, együtt a nappal. A látóhatár mögé fészket rakok. Itt, mivel nem láthat senki, nyugodtan kisírhatom magam, hogy jaj, de messze kerültem...
... és a vonat csak fut, a szerelem arca egyre vöröslőbb, visszatekint, tétován inteni próbál, aztán lebukik az ég pereméről, mint véres korona...
Megfordulok, s szép lassan, komótosan elballagok a sötétben.
Tisztelt olvasómat azonban felkérem, siessen, mert az ő szempontjából a befejezés itt most elmarad!!