Sebestyén Mihály
A TÁVOLSÁG IGÉZETE
Emlékszel a narancspapírokra? kérdezte váratlanul Júlia.
Mostanában minden magyarázat nélkül reájuk tör a gyermekkor valamelyik elszíntelenedett kelléke, melyet bár külön-külön menekítettek az emlékezet felhámja alá, kiderül, hogy közös, majdnem azonos élmény, hiszen egyszerre sóvárogták végig azokat az éveket, ugyanabban a vidéki városban, amely cserbenhagyta Őket, miközben ők ketten soha nem mozdultak ki a születés színhelyéről, mely adott és megváltoztathatatlan.
De nemcsak a város nem moccan, a fiúk sem mozognak, ott fekszenek a gyermekszoba mélyén, mint hajófenéken a narancsosládák, amelyeket a görög szigetek valamelyikén, például Imbroszban vagy Tenedoszban rakódtak be félmeztelen, olajosbarna fiatal férfiak, a vállukra egyszerre tíz könnyűfából összeszegecselt ládát kaptak fel, melyek színültig tömve vannak papírba csomagolt narancsokkal, mindeniket külön göngyölték be az asszonyok, hogy legyen mit kisimítania a fiúknak, s az arcukra teríthessék a puhán zizzenő selyempapírt, így észrevétlenül visszajutunk a szigetekre, ahonnan a narancsok oly ritkán érkeznek a gyermekszoba kikötőjébe.
Hol vannak azok a régi burkolópapírok? Elsodorták volna az idők, a modern csomagolási fortélyok? Mára már nem futja a vékony és átderengő útlevélre, mellyel annyiszor utaztak ők, a szagok, illatok, bódulatok potyautasai? Kinek fájt az ingyenes csavargás?
Versenyre keltek, ki gyűjt többet, más-más színűt, fehéret, sárgát, hússzínű piros betűst, halványat, mint az elfolyt vízfestékes ég március derekán, haragos pirosat, akár a Mikulás kaftánja; mindegyik különbnél különb illatokkal kecsegtetett, egyeseknek a szaga gyorsan elszelelt, nagyon sokáig kellett beszívni, míg a papírrostok közé gabalyodott emlék-molekulák elindultak a gyermekkorok felé, ha nem az akaratos képzelet űzött velük szánakozó játékot, mások, különösen a vörös Jaffák hetekig csábították, ámították, mit ámították, felcsapták a fiúk előtt a sorompót, intettek: mehettek, révkalauzt adtak az égővörös vitorlás mellé, hogy biztonságosan futhassanak ki a parti vizekről, s röpítsék az áramlatok Délnek, folytonosan a forró Délnek.
Visszakézből simították ki, óriási jártasságra tettek szert a gyűrődések nyomtalan eltüntetésében, de a narancsok illatát nem volt szabad félresöpörni, ujjak megperzselődtek a finom szagok szeszlángjánál. Való igaz, könnyebb dolguk volt, mintha staniolokkal tennék ugyanezt, az ezüstpapírok viszont afféle közönséges dolgok, a leánykák is gyűjtötték, s akkor egy valamirevaló férfiembernek már elszáll tőle a gusztusa. A fiúk becsúsztatták a füzet lapjai közé, a tankönyvekben préselték le, hiszen csakis ezért volt érdemes fellapozni a gyorsan rongyosodó köteteket, hogy aztán az órán, a legnyomorúságosabb órán, amikor odakinn a tábla környékén, a megemelt dobogós kínpadon dúlt a mértani terror, guillotine-ként zuhantak az emberre az élesszögek és szögfelezők, csak úgy gurultak szerteszét a fejek, akár a narancsok az osztály padlóján, Thermidor ártatlan táncikálásnak tetszett a tanárnő dühe mellett, akkor váratlanul előhúzták a narancsospapírt rejtekéből; kiszorítósdit játszottak az átlók és befogók, ugyanis a fiúkat már senki sem foghatta be, ők aztán örökre kimaradtak a minden mértani hókuszpókuszt értők hebegő boldogságából vagy fölényes tudálékosságából. Végeredményben tudatosan tartották távol magukat a végszavak fölényeskedésétől, a quod erat demonstrandum „na, ugye megmondtam” nagyképűségétől, fogalmuk sem volt, mit is kell bizonyítani, van-e egyáltalán értelme ennek a tárgyalásnak, ha a nyaktiló úgyis legördül. Semmit sem akartak demonstrálni, nekik elég volt, hogy a déltengeri szigetek, a narancsligetek helyett gúzsba kötötte szabadságukat az iskolakötelezettség, ráadásul reggelente ki kellett térni Dúvad úr elől, aki rendszeresen félresöpörte az iskolák rabjait útjából, midőn a Földtani Hivatal felé tartott; de meg is büntette őt a Láthatatlanság Hatalma (hagyjuk most az istent egy keveset a babérjain mélázni, fogjuk másra), ugyanis egy szép februári napon, midőn Dúvad úr hazatért módszeresen bántalmazott szerettei körébe, az üres lakásban csak saját öreganyját lelte, ki az utcai ablak kilincsén függött, még nem marta rozsda és hullafolt, de állítólag a derék földmérő így kiáltott volna föl: „Miért tette ezt VELEM, édes nagymamiska, és ráadásul az utcai ablaknál, hiszen bárki megláthatja”, s mindjárt leoldotta, átvitte a tetemet egy, a világítóudvart nyitó kilincsre; ebben ugyan nincsen semmi narancsos, de azért elég tragikus, hogy a fiúk előtt csak ekkor lett világos: az igazságszolgáltatás nem mindig úgy osztogat büntetést, hogy az egyenes arányban állnék az elkövetett bűnök súlyosságával, hacsak – igazították utóbb vélekedésüket a tapasztalathoz – nem voltak rejtett vétkek is, amelyekre csak a Láthatatlan által kiszabott ítélet világított rá áttételesen. Nagymamiska tehát elindult. Ő már nem kellett megjelenjen semmilyen iskola küszöbén, sem a szülők, sem az öregek iskolájában, már az élet iskolájából is önként, emelt fővel távozott, ami nagy bátorságra vall, hiszen ha a fiúkban lett volna elég bátorság és előrelátás, akkor bizony egy percig sem ültek volna tovább a padban, hogy nézzék, miként pepecselnek valami gyanús bizonyításon az értők az értetlenek színe-java előtt; mit kell az átlókkal és egyenlő szárú háromszögekkel annyit foglalatoskodni, azok vannak, voltak, lesznek és kész, áldja meg őket a Mértan Védszentje, Szent Geometria, ugyanis a fiúk tisztában voltak vele, hogy sohasem fognak területet számítgatni, birtokuk sem lesz, narancsligetek pláne nem fognak illatosan hullámozni az ablakuk alatt, a selyempapírok – míg árasztják magukból a távolság kábító igézetét – amúgy is végtelennek tűnnek arcuk országában.
Fölösleges is lenne hangsúlyozni, hogy csakis a narancsokról szólnak legendák, költemények, regényes történetek, hiszen a grapefruit hatalmas labdái később tűntek föl, nem is voltak papírba göngyölve, anya hozta be egy délután a vendégszobába, letette a poharakba kisajtolt, megcukrozott rostos levet a dívány szélére, szólt gyermekeinek, hogy gyorsan jöjjenek, meglepetés van kirobbanóban, ki is érezték anya különleges hangfekvéséből. Semmit sem szerettek inkább, mint a váratlan meglepetéseket, amelyeket ki sem kellett érdemelni, a kiérdemeltekben van némi tisztátalanság, érdek, hamisság, meg sem tudná mondani pontosan micsoda, megérzés dolga. Berontottak a szobába, az ajtó szinte kifordult tokostúl a helyéből, oly heves volt a fivérek tülekedése, kupadöntő mérkőzésre nem törnek be ily vadsággal a brit szurkolók, mint ők azon a délutánon, levágták magukat a kék díványra, és a poharak menten felborultak, végigömlöttek az ágyon, a drága kesernyés nedű beivódott a szamosújvári Szokol bácsitól vásárolt drága sirázszőnyegbe, ragacsos lett a térdük, combjuk, bokájuk, anya pongyoláján mély folt kezdte el kivehetetlen pályáját, és a felnőttek elvesztették a fejüket, kiabálni kezdtek, még a pofonok is feltűntek az ígéret viharfelhős égboltján, aztán mégis meggondolták magukat, egy citrancsért nem érdemes ütlegekkel megrontani a rokoni kötelékeket, de valahogy azóta sem tudták megszeretni ezt az idétlenül magyarított öszvérgyümölcsöt, hiszen a narancs, a mandarin annyiszor segített rajtuk, ébredéskor betolták szelíden szerelmük szájába, reggel és este felbontották a családi asztal fölött, és illatában visszautaztak ismét a selyempapírok országába, egyre színesebb lett a kép, és egyre drágábbak a narancsok, ahogy ez már lenni szokott Európának eme romlandóbb gerezdjén.
Dehogy is születtek ők geometráknak, hanem arra, hogy az óra közepén csendesen előhúzzák a narancsokat védő illatos papírzsebkendőt, belehajtották az arcukat, mélyen lehúzódva a padban, így szöktek a Földközi-tenger mellékére, a szigetekre, mint egy sikkasztó pénztáros a cég teljes tőkéjével, búcsú nélkül távoztak az illathajó fedélzetén, első osztályon nyugágyban ülve élvezték a verőfényt és a szalonzenekar szűrten szemerkélő tangóit a bálteremből, ahogy azt a Színházi Élet annyiszor megírta a mozisztárokról, sorra kikötöttek Máltán, Cipruson, Szicíliában, Korzikán, a Kükládok apróbb kertszigetein, felkapaszkodtak a Carmelhegy szőlőtőkéi között az illatok csúcsáig, s ha már arrafelé jártak, nem halogathatták tovább a látogatást a Sináj hegyén sem, hiszen őseik révén állandó meghívójuk volt, itt olvasták fel a nekik szerkesztett törvénytáblákat:
ti, akik bennem, a NARANCSOK urában hisztek, fel vagytok
mentve a kényszer alól
tiétek minden bódulat, illat, szabadulás, tiétek az utazás
kábulata
miért nem hódítjátok meg azonnal a világot?
ne késlekedjetek
mit törődtök a mulandó intőkkel, hangya-igazgatókkal
mérhetetlenek vagytok, semmilyen képlet nem zárhat
kalodájába
vegyétek birtokba a narancsligeteket, mert ím ott hevernek
éjszakánként a fűben a gyümölcsök, melyeket nem szedtetek
le, értetek tüzesedik a gömbök héja és a lányok arca és
melle, nektek érleli nap és szél, remény és bizonyosság
semmitől se féljetek
legyetek merészek, legyetek bátrak...!
A kiáltvány akkor is a szemük előtt lebegett, amikor a gyermekszoba földjén feküdtek egymás mellett, a papírok veronika-kendőjén átütött a tenger meleg öble, hol sokkal később meg is fürödtek más-más decemberben, a hullámok gitárhangokat sodortak az ajkad felé, egy dalt, amit mindig is ismertél, magadban énekeltél, szövegét magad hajlíthatod örömeidhez, a napfényverte messzi parton a márványoszlopokhoz Caesareában nekiütődnek a szétguruló narancsok, foggal tépik föl a burkát, és körmük tövében megköt a sárgásfehér zamat szikkadó ösvénye vagy inkább alacsony kőkerítése, mely a kerteket elfalazza az avatatlanok szeme elől, a kőfal résein tevékre látsz, a kikötő felé cipelik a gyümölcsös ládákat, beduinként a tevék mellett lovagoltok, hogy elűzzétek a haramiákat, annyi, de annyi veszedelmet kell kiállnotok, mert minden homokbucka mögött martalócok rejtőzködhetnek...
a tanárnőnek kétszer kell megismételnie Hunter nevét, a táblához szólítják, elszólítják a Táblák mellől: Nos, Hunter, számítsd ki a gömbszelet térfogatát, kérik fel a vendégszereplésre.
Ekkor Mendel Gyuri benyúl Hunter padjába, előveszi a narancsot, és átgurítja a fiúnak, amit
felcikkezünk, a tanárnőnek is nyújtunk egy gerezdet, megkérjük, próbálja meg ő kiszámítani a gerezd térfogatát úgy, hogy nyelvét a szájpadjához szorítva az utolsó cseppig nyomja ki a narancs levét;
a tanárnő előbb vonakodik, szokatlan számára a szabadosság, az ötlet pimasz rendhagyása, az annalesekben ilyet sehol sem jegyeztek fel, nincs rá kész pedagógiai, módszertani döntvénytár, valamilyen formában mégis választania kell, különben sohasem törlik le róla a kiröhögés szégyenfoltját, amely minden nemzedéket túlél;
olyan magabiztosan nézünk rá, ahogy csak tudunk, hiszen abban a pillantásban mi vagyunk a helyzet urai, a szögfelezők hatalma porba rontva, szertejerikózva, még közelebb visszük nem túlságosan tiszta tenyerünkön a megkísértő gyümölcsöt, amit az élni és visszaélni tudás fájáról szakítottunk, mindenképpen sejtetnie kell a mozdulatnak,  hogy nálatok a narancs vackorszapora termést hoz a kiskertben, egy ilyen ültetvény kellős közepén áll palotátok, rabszolgák sora hordja föl a termést az évi kétszeri szüretkor, atyád szultán, keleti kényúr, anyád a hárem legkedvesebbje;
a megalázott beleharap, látod a szemén, hogy önérzete csupán gizgaz, összeseperni sem érdemes törmelék, hiszen hol engedheti meg magának, hogy naponta akár egy kilót is vásároljon, fizetéséből talán tíz kilóra sem futja. Észreveszed, hogy a lé még ki is csordul a nő száján, zsebkendőért nyúlkál, kék kibolyhosodott köpenye krétás zsebéhez kapkod, zavarában nem leli, a narancs egyszerre mennyei és megkeseredett, az élet minden megaláztatása összeszaladt ínye mögé, gyűlölet szivárog és a sors sarka alá került féreg eszeveszett reménye, még van kiút,
akkor te megfordulsz, hogy vigaszként feláldozz egy narancspapírt, és mögötted senki sincs, eltűntek a padok és a srácok, a tenger visszahúzódott, sivatag van, barátom, a Góbi vagy a Kalahári, nincs jelentősége, a ligeteket elverte a jég, dobra kerültek birtokaid, a papírok a levegőben úsznak, színes selyemdarabokat repít a forró és kegyetlen szél, életrajzod darabjai, már csupán a Tanárnő áll veled szemben, aki egyre jobban hasonlít... nővéredre, húgodra, anyukára... a saját szülőanyádra.