Fazakas Attila

Rilkeóra

Láthatatlanul van és némán minden.
Így: szép s jó - világa.
Érezni őt egy sor töredékben,
de teljességében aligha
tör fel.
Hangban és hallgatásban,
ha az éjszaka lassan rámborul;
fák részeg illatát ki hozza a széllel?
(Mihez kezdj ennyi töredékkel?)
Csak titkokra éhesen a szem,
csüng egy csillagon,
a tavaszi Vénuszon; miféle idő
volna ez?
A szem tépett fátyola, a szív
mint őszi eső, mely üres föld fölött
szitál, kopog
- megrakottan is dadog a száj.
Pedig rezdülő mosolyként, mely
hídként tart dús napfényt
éltetve,
hogy ő maga aztán összeomlik
e boldogító érzés alatt,
a tiszta égbolt alatt
sírva fakad,
elterül némán.
Arcod fölött tükör, s örök fény
ragyog egy képre festett gyertyán.
Ami van, végül rejtve, bár
kimondva bolyong annyiféle neve
- láthatatlan mégis.
Gyertya, kehely s egy festett fának ága.
Mert kiről szól, érthetetlen
az érintés messzi bizonysága.


Woyczek

Felmegy a függöny, játszani kéne!
Hordjatok fátylat, gyolcsot a térre!
Lesz itt tánc, hecc, szörnyű nemulass!
Hová lett Marie? Mindenét, ne ugass...

Ne nyüszíts, ne prüszkölj, kusti, te béka!
Éghet a szent láng, ha lefedi a véka.
Béke lesz, béke, te fattyú, te Woyczek,
Tamburmajor, Doktor, ez a város oly szent!

De gyorsabban, gyorsabban, mindent hajt az idő!
Malomkerék, borsó, a lefordult teknő...
Andresem, kedves, eljön-e a vége?
Hallod-e, bolond, bitófát a térre!

Bitófát, bírák, nyakamba kurta kötelet.
Megérünk mi együtt száz nyarat, két telet...
A szentségit, hogyne, megérünk mi mindent.
Vizeldéknek hűlt falához isteni szó intett.

Csillagát, francát! ropjad azt a táncot,
hideg, puszta szél simítja arcomon a ráncot.

Felmegy a függöny, vajon mi jön le?
A drága mennykő csak, mi rekviemet lőnne;
Háromszáz angyal vagy maga a Sátán,
meghülyültem, tessék, csurdé szívem láttán.


Kommosztöredék
apám emlékére

A gödör fölött szétterülő sima, tarolt ég.
Mintha kihűlt, kopár színpadon állanék;
a fő, az erdő, a föld lobog
(a nagyszobákban kitárt éjféli ablakok!)
- arcunk a nyári fotográfiákban égve ég...
Mintha szállva, csapdosva zuhannék...
De hová?

Valami lenyom, emel, taszít, keményen fellök...
A színpad néma - semmi zene benne. Az ég.
Csak a lüktető, dobbanó, forró halánték.

De bőgnék, de sírnék... De, mert...
Mert, de... Időtlen időkben veszteglő apa és kölyök!
Sírnék! Koppanó mindenség,
miként a halott, szagos göröngyök!