Csutak Zoltán
IDILLI DILI
Hátat fordítok, vagy magam elé nézek, vigyáznom kell, mire gondolok, hogyan csapom a kanális cementlapjához a homoktortát. Nagyanyám rég tudhat a dologról, úgy mondta, mint aki észbe kap, korholva magát hanyagságáért, s most feltétlenül, de feltétlenül... Késő, nagyon késő volt.
Elég Szőcsékre gondolni. Hogy azt is nézte, ugyanígy a karima alól, némán, a fal tetején, az aranyfényű délelőttöt Rékával, ahogy szembefordulunk egymással? és már rohanunk Szőcsék vasvedre felé fuldokló nevetéssel, mert tényleg, milyen hülyék is ezek...! Hosszú, vad visszarántásdi után Réka ér oda elsőnek, egy billentés, s a veder alól előkerül a súlyos kulcscsomó – semmi habozás, nem, ez még a hőskor: fél perc múlva Szőcsék nagyszobájában állunk, a fölös tudás biztonságával lépünk a kis lappancsos szekrényhez, már kétoldalt a fotelekben ülünk, Réka oda se nézve, vállból kicsit lehajolva fordítja el a zárat – mindez lassan, nagyon lassan – s ugyanazzal a kézzel, még mindig arccal az ablaknak, félig evett mikuláscsokit rámol ki, ezt átdobja hozzám, magának pedig konyakmeggyes dobozt húz elő. Rendesen ebből bunyó lesz, de most más minden; csak ülünk majszolva ki-ki a magáét, keresztbe tett lábbal, mint két detektív. Nagy csend az udvaron, a piaristáknál harangoznak.
Kiengesztelés? Nem, megszabadulni teljesen, a rettegés bizalommentes medrében sodortatni a reményt, a haragig és tovább.
Mint mikor azt hisszük, egyedül vagyunk, s eljátszunk valamit. Elmerülten gesztikulálunk, ritka szavakat mondunk ki, mikor látjuk ám, valaki kezdettől fogva ott volt, végignézte az egészet. Ekkor következik az a kínos mutatvány, hogy valami „szalonképes” értelmet sugalljunk, retrospektíve. S bár az esély egy a százhoz, végigcsináljuk.
Egy este, ez még otthon a szüleimnél volt, becsenget hozzánk alsó szomszédunk, a Kozma, és sürgeti apámat, jöjjön azonnal, tolvaj van a garázs mögött. Valaki megzavarhatta, így nem surranhatott ki a kapun, s most ott lapul, ezt ő garantálja. Kozma mindent garantálni szokott, apám szkepszissel fogadta a hírt, de azért lecammogott vele az udvarra, s még hátraszólt, menjek én is, néhány dolgot hozzunk fel a kocsiból. Leérve, Kozma azonnal kapcsolatba lépett az ellenséggel. Valami hihetetlen hangfekvésben, elemlámpáját villogtatva, megadásra szólította fel a lapuló gonosztevőt, a nála levő gereblyével többször a garázs oldalába döfve. A garázs háta és a kerítés közötti résbe, ahol a tolvajnak lennie kellett, nem mert befurakodni, kívül folytatta harci táncát, biztatva minket, hogy csak rajta, ő majd „fedez”. Egy félóra is eltelt, miközben már négy-öt újabb lakó sereglett a rés köré, mind csupa verni kész öntudat, hogy kiderüljön, vaklárma az egész.
Éjjel a tolvajjal álmodtam. Félénken, nyurgán sirült elő, nadrágját hosszú ujjaival gyors egymásutánban ki-be gombolta, másik kezével a garázs mögé mutatott; időnként kezet váltott, s hogy féken tartsa az embereket, egyre fokozta a tempót. Kozma türelmetlenkedik: „Csak kilesz, csak kilesz...”
A kalapossal más a helyzet, már a mutatvány összetettsége miatt is.
Mert a nyakamba szakadt minden. Retrospektive. Az egész nyár. És ő nézett. Végig. Mindent látott. És hallott is mindent. Onnan a fal tetejéről. Nincs ijesztőbb, mint mikor távolról hallanak. Mindent.
Álom ez is: zöld nyugágyban fekszem ugyanitt, a tűzfalak zárta kertben. A kertben? Az udvaron. Mert ez egy udvar. Csak buja kissé. (Ha tudnátok, milyen haraggal írom ezt.) Kapard csak meg a földjét egy fél ásónyomnyira akár, máris törmelékbe, homokba ütközöl, nagyanyám a megmondhatója, milyen keservesen ásta meg a légvédelmi gödröt annak idején, hogy napokig feküdjenek benne a két gyerekkel, s még nevetni is tudtak, valahányszor a kis Ili copfjait felemelte a légnyomás. A nyugágy vásznába fúrom az arcom, egy dalt dúdolok szinte hangtalan. Mély, dörrenő hang ismétli meg a refrént messze a hátam mögött, a vadszőlős tövén.
De ekkor még nem tudtam a kalaposról, így kerülhetett sor arra, amiről egymás előtt is hallgattunk B-vel. Azon az álmos délutánon történt az udvar végében, elfedve mindenki elől, a nap csendóráján.
Nagyanyám kinyilatkoztatása után sürgősen ellenőriznem kellett a dolgot. Hátrasétáltam... Ma sem értem, miért hittem így elsőre, hogy ez csak úgy megy, hogy ott, a tyúkól és a poroló között egyszerűen megfordulok és megnézem... lát-e? Mert ha igen... már régen nem az volt a fontos, hogy „azt” látta-e; ha megfordulok s a fekete perem ide látszik a déli falról, nyíltan szembenézünk egymással, én fedetlenül, ő a kalapmélyből láthatatlanul: én tudom, hogy te tudod, hogy én..., ott állok elbizakodott reményemmel, amivel hátrasiettem, s ez a remény sérti őt, vagy hangtalan, sötét nevetésre ingerli, és többé nem hagyja abba. „Ne tudja meg, ne tudja meg.” Ez a sugallat mentett meg a bukástól, hogy remegő térdekkel megforduljak, s mintha orkánnal szemben haladnék, nekifúrjam a fejem az ajtóig tartó távolságnak, s végül beessek rajta fuldokló zokogással. Ehelyett elindult a mutatvány. De ki tudja, jobb volt-e így?
Meg kell jegyezni, nagyanyám előző nap reggel, benn a szobában mondta el a titkot. Ha az udvaron mondja, mintegy a kalapos „füle hallatára”, tán el se hiszem, így viszont, a függöny mögül felmutatva a fal tetejére, no meg a suttogó hang kétséget sem hagyott. A játék nyitva állt, de majdnem elrontottam.
Mint egy kezdő. Felnyúltam a porolótól a szilvafáig kifeszített dróton függő ruhákhoz, megnézni, megszáradtak-e, hogy ezért jöttem volna én ide... szinte azonnal, igen, már a mozdulat felénél éreztem, hogy zuhog rám az átok: „Hülye!” Alig félórája álltak kinn a ruhák, rossz mozdulat, vége – és ujjaim fekete foltja a sárga-fehér csíkos törölközőn; ami most kivezetett. Mert az újabb rémület csak pillanatokig tartott, a mozdulat önmagát ismételte, és még egyszer, és még egyszer. Mint akit senki se lát. Sunyin somfordáltam el.
A büntetést nemes mártíromsággal vártam, de nagyanyám annyira nem értette a „csíny” mozgatóját, hogy tehetetlenül állt tétova rémülettel a szemében, a hibbantság jeleit fürkészve rajtam. Valahogy nem mertem a kalaposról beszélni egy idő után, pedig néhány dolgot meg kellett volna tudnom. Vagy mégsem? Nem is akartam?
Szőcsék ügyét könnyen elsimítottam. Egy délután „jó hangosan” odaszólok az ajtón kilépő Erikának:
– Ugye mehetünk még csokit enni?
– Persze. – Megigazította kalapját, oda se figyelt.
– Mikor utaztok el?
– Pénteken, de most cipőt veszünk a városban. – Valamiért imádta a „de”-ket.
– Jó, addig kibírjuk. – Ha ebbe belekérdez, elcsúsztam, ám Erika mélán illegette magát sétáló ruhájában, még az sem érdekelte, mit ordítozom ennyire. Na kész, ennyi volt.
A béka alig tempózott egyet. Elismeréssel néztem B. könnyed előrelátását, mint akinek a pillanat alatt beállott helyzet csupán egy nagystílű kísérlet előjátéka lenne: „előkészítjük az anyagot”. A pohárban a kékszesz elszürkült kissé, a béka tisztán lebegett a felszínen. Látod, milyen piszkos, mondta B., s elképedtem, tényleg, ki hinné. A kékszesz régóta a győzedelmes tisztaság záloga volt számomra, féltem és tiszteltem. (Nagyanyám sápadt arcát látom, kérlelve, fenyegetve, iszonyodva siet felém, dobjam már le a patkányt, amit a farkánál fogva lóbálok a lányokat riogatva a puszpángsövény körül. „Pestist akarsz kapni?!” – nem tudtam, mit jelent, de ez a sistergő „s” megbénított. „Meg ne mozdulj, ne nyúlj semmihez!”, berohant a házba, hóna alatt kékszeszes üveggel tért vissza...) S az a mozdulatlan, büszke közöny, ahogy elbánt a békával, mondom, alig rúghatott egyet, nagy hatással volt rám. Mert öltünk mi békát számlálatlanul addig is, agyontaposva, nyúzva, kibelezve, de így... Arra gondoltam, s ezen sokáig röhögtünk B-vel, hogy meglepődhetett a gonosz – így neveztük –, mikor B. tenyeréből kicsúszva a pohárba ugrott, s konstatálnia kellett egy pillanatra: „de hisz ez szesz”, és vihogva tekerőztünk a szőnyegen.
A béka délutánján felkiált hozzánk Réka, gyerünk, valami jó film lesz a tévében.
B-ék teraszán álltunk a vaskorlátnak dőlve, innen belátni az egész udvart, a terület nagy részét lefedő két puszpánggal övezett virágágyással. A nagyanyám háza előttiben két fiatal fenyő is nőtt, Szőcs bácsi bosszúságára, az övékben csak liliom volt, s időszakonként hagymaszárak. B-ék házának keleti fala képezte az udvar negyedik tűzfalát, a többi három mind idegen házhátak, de ezt csak évek múlva fogtuk föl, számunkra titokzatos céllal épült falak voltak átszőve repkénnyel, vadrózsával.
A hátsó falnál három orgonafa állt: fehér, kék, lila.
Véresre cibálni a pájszliját, neki is van, jó hosszú, visonghat, nem engedem el, tanulja meg a ringyó, milyen érzés, na milyen, Fülöp óvó néni? A fehér orgonacsokrot melléhez szorítja, mosolyog, mosolyog. Nagyanyám szinte aléltan a váratlan szégyen vakufényében. De a kapuban még visszafordult, s ilyenkor szörnyen felcsúszott, affektált hangján (kislányosan, mondjuk ki; nagyanyám egész életében kislányszerepet játszott, ami cseppet sem fosztotta meg nagymama-mivolta teljes tudatától, s annak talán túlságosan is varázsos betöltésétől) visszaszólt: „Zolli, mi még számolunk”, így, két (vagy több) 1-lel, jelezve, hogy a leszámolás sem fogja áthágni a biedermeier szalonképesség kereteit, és eltipegett. Az óvónéni óvva – két ujjal fogta a nyakamat – visszavezetett. A teremben zsibongtak a többiek, megálltunk az előtérben, a fogas alatti padra ültetett, leguggolt és a lelkemre próbált hatni, mit gondolok, lehet ilyet tenni szegény nagymamával, aki annyi mindent... és ilyet hazudni, hogy három napig nincs óvoda, s nagymama nem is hihette, hogy egy ilyen jó kisfiú, s itt kell megtudnia mások előtt, hogy valójában... Egyik kezében a csokor, a másik a térdemen, nagy szürke szem, hosszú, vörös haj, néha beletúr, borzolja.
Mikor a teremben hozzám kerül a labda, a plafon felé rúgom: a csillár majdnem leszakadt (mondták ők, szerintem nem volt olyan vészes). Büntetésből ki az előtérbe, ott ülhetek egyedül, amíg ők játszanak. Vállamnál fogva tuszkol maga előtt, nagyon mérges, mikor kiérünk, búcsúzóul a pájszlimat keresi egy utolsó, határozott miheztartás leszögezéséül. A hajam rövid, kezd groteszkké válni a hiábavaló, egyre ingerültebb matatás a fülem körül, próbálok segíteni, ujjaihoz nyomom a fejem, engem is idegesít a dolog, legyünk már túl rajta, végül hosszú, lila körmeihez folyamodik, s iszonyú fájdalmasan ránt egyet. „Dögölj meg, dögölj meg”, ez én vagyok hazafelé menet. Nem, nem azért, csak mert nem tudott megállni félúton, hogy a helyzet dühítette, nem is én. Többször eltűnünk hirtelen. Ki karcolt meg, kérdezte nagyanyám, mire elsírtam magam, a földön fenteregtem, nem közelíthetett. Szerelem, vér, szerelem...
Mint a délutáni filmben. Másnapra álarcos lovagok lettünk, nagyanyánk majd megőrült, hogy kiszúrjuk egymás szemét vékony kardjainkkal. Álarcosan bújócskáztunk a sötét udvaron, majd fürdés, vacsora. A reggel fénye nagyapám régi rádiójából terjedt szét, a szabadeurópa gyengéd hangjaira ébredtünk. Idilli dili.
A kalapos egy kilazult, fekete cserép, mindenki tudja.