Tóth István
SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY EMLÉKE KÖLTÉSZETÜNKBEN
Ha időben és térben mérnénk fel egy-egy történelmi személyiség, egy-egy esemény kisugárzó erejét, alighanem László király (1040?–1095) nyerné el a pálmát egész történelmünkben és szellemi életünkben. A róla szóló mondák, geszták, krónikák és liturgikus szövegek (zsolozsmák, himnuszok, szekvenciák, prédikációk, miseszövegek és legendák) valahonnan ősköltészetünk búvópatakaiból erednek, és nyomon követhetők (szinte megszakítás nélkül) egész Arany Jánosig, Juhász Gyuláig, egyszóval napjainkig. László király egyéniségében van valami szokatlan vonás, sőt látszólagos ellentét is: szentjeink közül ő az egyetlen igazi katona, aki majdnem egész életét hadakozás közben éli le, és egészen rendkívüli testi erővel is rendelkezik, nemcsak lelki adottságokkal; sőt az invesztitúra küzdelmeiben (ha nem is fordult határozottan a Szentszék ellen) mindig a saját útját járta, amint országa érdeke megkívánta. Így személye feltehetőleg már életében forrása lehetett egyfajta (többnyire a pogány korból eredő, szájhagyományra épülő) hősi költészetnek, mondaszövésnek. Ezt határozottan alátámasztják azok a prózában rögzített mondák és legendák, amelyek a „kunok” feletti győzelmeiről szóltak, és ma már többnyire képzőművészeti ábrázolásokban maradtak fenn. László király arcképe, amely a legellentétesebb adottságok egymásnak feszülő egységét alkotja: az egészen kimagasló testi erőt és a lelki önmérsékletet, a rendkívül bátor, erős akaratú hadvezért és bölcsen politizáló államférfit foglalja páratlan egységbe. Abban az eszményi portréban, amelyet egészen kiváló költői leleménnyel alkotott meg az 1192-ben keletkezett Himnusz feltételezett szerzője, Lászlót olyan bátor katonának ismerjük meg, akire egyaránt jellemző a hős (az „athleta”) szó is, a Szűz Máriára alkalmazott metaforás díszítő jelző („vas caelestis gratiae”) is:
Kit királyok ura véd fent:
üdv, királyok gyöngye néked –
László, mennyek lakosa!
Üdv, magyarok üdvös hőse,
angyalok társörököse,
égi keggyel telt edény!
Kit öröktől kijelöltek
hírneves, kiváló hősnek
az igazság mezején.
Jó magyar nép, örvendezzél,
új királynak új dalt zengjél,
rázzon csengőt a kezed!
Üdvöz légy, te boldog Várad,
visszhangozza sok-sok század
mind növekvő híredet!
Himnuszt zengnek, Krisztus, Néked
a föld színén élő népek;
mindent vonz a feszület.
Égbe hágók lajtorjája,
Kísérted az ég királyát;
bár védelmünk most is állnád,
országunk hős harcosa!
hitvallóknak koronája,
hír, dicsőség a Tied.
Ámen.^**
Az 1192-ős szentté avatáskor keletkezett zsolozsma egésze olvastán egy olyan férfit ismerünk meg, aki – kiváló testi erejével és nemes, érzékeny lelkületével – Toldi legeszményibb vonásaiban fog csak egy-egy pillanatra ismét kirajzolódni irodalmi tudatunkban.
Érdekes és tanulságos ebből a szempontból is újraolvasnunk a kanonizálás költői emlékeit (amelyek a bihari püspökség Váradra helyezésének 100-ik évéből valók), mert inkább a középkori igazságszolgáltatás, vonatkozásában élt történeti tudatunkban László király sírja, úgy, ahogy a Váradi Regestrum peres jegyzőkönyveiből vagy Tompa Mihály Kálmán és Prezlava című költeményéből megismertük.
Talán nem fölösleges megjegyeznünk, hogy a történeti tudat sem fedi mindig pontosan a történeti tényeket. Ma már bebizonyított tény, hogy a „kun” betörés besenyő volt, az pusztította el a bihari várban székelő püspökséget is 1091-ben, ami az áttelepítést szükségessé tette, efféle visszavetítések igen gyakoriak a középkori történeti munkákban (mind az ok-okozati összefüggésben felépített gesztákban, mind az időrendben elbeszélő annaleszekben és krónikákban), de még gyakoribbak a szépirodalmi művekben (legendákban, mondákban, himnuszokban és főként a responsoriumok^* mozaikszerű életrajzi mozzanataiban). Ami az első költői termés anyagát, szerkezetét, verselését illeti, talán az lesz szokatlan az olvasó számára, hogy – az ambroziánus himnuszoktól eltérően – kevesebb ókori filozófiára utaló gondolata és képanyaga van, és a verselése is kevésbé ókori jellegű, mint az ősibb formájú, rímtelen jambusokba foglalt ambrusi himnuszoknak volt. Úgy látszik, a korabeli váradi püspök: a Párizsban tanult Elvinus és feltehetően az egész munkaközössége a korszerűbb francia irányzat híve volt. Jól ismerte bizonyára Adamus a Sancto Victore (1110–1192) költői stílusát, módszerét.
A Himnusz és különösen a szentté avatás közelében született Szent László király hitvallóról című szekvencia bizonyíthatóan viktorinus eszményű költészet hatása alatt keletkezett. Ez szinte már egyszerű formája alapján is megállapítható: kétszer-kétszer ismétlődő, azonos szótagszámú és egymással rímelő trocheusi sorrendben (vagyis ,,sequentia”-ban) épül fel a vers. Eddig úgy állították irodalomtörténészeink, hogy egy másik váradi vers: Janus Pannonius búcsúverse (Abiens valere jubet sanctos reges, Waradini) kétnyelvű irodalmunk legelső remekműve. A kép módosításra szorul: a Szent Lászlóról szóló himnusz a maga nemében éppen olyan tökéletes alkotás, mint Janus László királytól (is) búcsúzó verse:
S te, ki rőtszínű vértben ülsz lovasként,
Jobb kézzel felemelve harcibárdod;
Fénylőn balzsamot izzadott a sírod,
Míg kőszálakon ékesen nyugodtál:
Szent László, kegyesen segítsd utunkat.
Rajta, társak, a mély utat vedeljük!
Zsigmond német-római császárnak és magyar királynak már ott állt nem mindennapi latin sírfelirata, valahol a Szent László sírja mellett:
Róma, a császárod pihen itt, aki Szent Birodalmad
Trónján ült, nem a kard, ámde erénye jogán.
Három pápa helyett választottam meg az egyet,
Rossz szakadástól megmentve a föld kerekét.
A konstanzi zsinatra céloz nyilván, ahol (1414 és 1418 között) XXIII. János, XII. Gergely és XIII. Benedek pápák helyébe V. Márton pápát választották meg, helyreállítva a katolikus egyház egységét. Ekkorára már a váradi vár és környéke lett a magyar katolicizmus legnagyobb búcsújáró helye, ahová királyok temetkeztek (II. István 1131; Luxemburgi Zsigmond 1437), nem is szólva több királynőről, főpapról és főnemesről. Mindenképpen figyelmet érdemel, hogy László király már szentté avatása előtt is igen nagy tiszteletnek örvendezett – erre utal nemcsak az ábrázolások, de a királyi temetkezések korai kezdete is. Egyik igen szép magyar nyelvű versünk szintén a Szent László-kultusz szülötte: Szent László király éneke, amelynek írójáról csak annyit tudunk, hogy latinul is megírta László királyról szóló dicséretét (Hymnus de Sancto Ladislao címen). Feltehetőleg magyarul írta meg először ma már faragatlannak tűnő versét, amelyből hiányzik a sorok pontos szótagszimmetriája és a sorvégi rím is. Viszont éppen az ütemszimmetria és a betűrím bizonyítja a XV. századi versünk eredetiségét és formai erényeit:
Tagodban/ ékes// termetedben/ díszes
Válladtól/ fogva// mendeneknél/ magasb.
Csak/ szépséges// császárságra/ méltó,
Hogy/ szent korona// téged/ méltán illet!
És ennek latin változata:
Tu membris sanus// forma decorus
humeris tuis// alcior cunctis,
specie sola// imperio digna,
corona sancta// te rite cernit.
A latin változat így logaoedikus (elegyített) ritmusú lett, ahol a daktilusi és trocheusi verslábak gyakran állnak össze adoniszi metrummá.
Paulus Crosnensis Ruthenus, akit Pawel Z. Krosna néven ismernek a lengyelek, Thurzó Szaniszló prépostnak a barátságát és Thurzó Zsigmond püspök támogatását élvezte Váradon, de Magyi Sebestyént (a későbbi humanista költőt) is tanította – így került Váradra, ahol megírja a Panegirisz Szent László király emlékére valamint egy télről szóló versét. Mindkét verse Janus Pannonius életművének ismeretéről is tanúskodik. Elragadtatva szól ő is László király lovas szobráról, és úgy mutatja be a jótékony lovagkirályt, mint aki megszabadítja Várad jobbágyait egy pusztító vérmedvétől. Sokoldalú László-portréjába a templomépítő, a városalapító, a hős hadvezér, a bölcs király és a csodatevő szent egy-egy vonását mind belerajzolta. De néprajzi szempontból is tanulságos adatokat szolgáltat a (Perényi Gábornak, Crosnensis mecénásának ajánlott) Szent László-dicsvers, különösen a gyásszal kapcsolatos népi szokások leírásával. A lengyel költő László király második életével fejezi be füzetre terjedő latin panegirikuszát:
Abban fénylik, amit felemelt: a váradi várban
S egyházában, amely Mária temploma lett!
Ottan a márványkő sír mélyén nyugszik a teste,
Boldog csontjairól fel-felvillan a fény.
A lovas szobor is, a szentté avatott király sírba és hermába helyezett ereklyéi is mindinkább a középkori egyház jelképeivé váltak. Úgyhogy, amikor a reformáció oldaláról támadni kezdik a római katolikus egyház hibáit, Szent László kultuszát és lovas szobrát veszi célba Szkhárosi Horváth András:
Oly igen féltem az török császárt,
Meg ne jargalná Szent László lovát,
Fogva ne vinné sok kövér papját, Azkik kerengik szíp koporsóját.
(Panasza Krisztusnak. 157–160.)
Maga a tény, hogy a támadás legfőbb célja lehet Szent László neve: beszédesen bizonyítja, hogy nagyon is él a szent király tisztelete a XVI. században.
Az az inkább művészi, mintsem vallásetikai, kultikus ábrázolás, amelynek úttörője a reneszánsz nagy költője, Janus Pannonius volt, megalapozza a reformáció kora számára is Szent László történeti ábrázolásának a gondolatát és a szemléleti módját. Joannes Sommerus talán először választja el a földi uralkodót a szent alakjától. László ismét segítőnek bizonyul: a tudományos tárgyszerűség irányába segíti az unitáriusok erősen disputázó íróját. Példás alakja áthidalja így irodalmunk készülő szakadékait. Sommerus János – Dávid Ferenc veje – hősiessége mellett László király szerénységét és lelki nagyságát külön kiemeli 1567-es Reges hungarici^*** című történeti tárgyú verseskönyvében:
Ámde nemes, nagylelkű királyunk béke iránti
Szeretetében sem állott senki mögött.
Ugyanezt az utat járja az evangélikus Leonhardus Uncius is, aki Poematum libri septem de rebus ungaricis^**** című poémájában még továbbmegy rajta: a király szent életére utal, amely által egyaránt kiérdemelte népe csodálatát és saját lelki üdvösségét, anélkül azonban, hogy hivatkoznék szentté avatására, a szentek tiszteletére, s így mint író nem került szembe vallási meggyőződésével. A tekei humanista, aki Báthori István segítségével került Pádovába és Rómába, így ír László királyról, a legenda határát súrolva:
Oly nagy erényű volt, hogy méltóságos alakja
Legjobb hírnek örült minden harcos előtt.
Hogy Jeruzsálem fala alól a pogányt el akarta
Űzni, ahol Krisztus értünk tűrte a kínt;
De halála előbb jött, s békés fénybe takarva,
Már csak a lelke repült szent Jeruzsálem alá.
Viszont érdekes az a Szent Lászlóra utaló vers: Háportoni Forró Pálnak, Bethlen Gábor történetírójának a verse, amely párhuzamot lát a két nagy várépítő, László király és Bethlen Gábor történeti szerepe között. Mindez természetesen azt bizonyítja, hogy a Nagy Fejedelem, élete válságos mozzanataiban is történetünk teljes dimenziójában gondolkozott. Amint a Bethlen-bástya falába vésett vers is mutatja, ekkor már Várad az erdélyi fejedelemség és a kálvinista egyház birtokában volt, a helybeli Szent László-kultusz – legalábbis intézményes formában – megszűnt, sőt tilos volt. A Szent márványsírja üresen tátongott, kidobálták belőle a csontvázat, hogy megakadályozzák a protestánsok által bálványimádásnak tartott kultusz továbbélését.
Egyáltalán nem meglepő az, hogy Bethlen – ki „more Jesuitarum”^****** taníttatta az unokaöccsét még a harmincéves háború alatt is – vállalta László király hősi szerepét kálvinista fejedelemként is:
Én, a váradi vár, ki a László sírja miatt volt
Híres, testileg oly csonkán álltam előbb.
Bethlen, költségén kijavítva, ma tőle vagyok nagy;
Amibe más kezdett, véghez vitte dicsőn.
Lőhet már maga Mars is a bástyáimra golyókkal;
Semmi se rettent meg, biztosan óv a falam.
Mint Szemirámisz művétől Babilon neve nagy lett,
Bethlen műve nyomán nagy leszek én magam is.
(H.F.P. Prosopopeja arcis Várad de finali sui aedificatione –
Quintus Curtius Nagy Sándor históriája elé)
Még a reformáció előtt kezdett kialakulni a humanizmus keretében (az 1474. február hetediki váradi török betöréssel kapcsolatban is) az a meggyőződés, hogy az Isten bűneinkért büntet bennünket, amint a Magyi János-kódex leoninusa bizonyitja:
Szűzi Dorottya után jámbort ölt a pogány;
A kor bűne miatt sírnak a váradiak.
A reformáció heroikus korában úgy tűnt az új hit híveinek, hogy az óhitűek hitbeli tévelygései hívták ki az ég haragját. A tévelygések legfőbb botránykövét pedig éppen a szentek tiszteletében vélték felfedezni. Kopcsányi Márton franciskánus szerzetes viszont éppen Szent László tiszteletétől a szentek kultuszától való elfordulásban határozza meg a sorscsapások legfőbb okát:
Luthert, Kálvinust dicsírik
Szent István hitit nevetik.
Szent Lászlónak, Szent Imrének,
Nincs bücsüje a szenteknek...
(Boldog Szűzmáriához, Magyarországért)
Nemcsak Kopcsányi Pap Márton (ferencesből lett) vikárius látja éppen ebben a bajok okát, de – ha másfelől is kiindulva – erre a következtetésre jut még az a kálvinista eposzíró is, aki Várad török kézre jutását tárgyalja. A Rákóczi-eposz névtelen szerzője is egybeköti II. Rákóczi György törökellenes küzdelmét László király nagyszerű példájával. Az isteni kegyelmet megszemélyesítő malaszt allegóriája egyrészt elismeri Rákóczi „buzurmány”^* pogányok elleni harcát, másrészt éppen a harc elégtelenségére figyelmeztet:
Inkább nem futok el keresztény magyartól,
Csak ne távozzanak régi példájoktól,
Tüteket segítlek Hunyodi Mátyásról,
Gondolkozván Lászlók, István királyokról... (71–74. s.)
Ennél erőltetettebb a Szent László-kultusznak az a felhasználása, amely feltehetőleg egy Rómában élő magyar jezsuita tollából származik még a harmincéves háború idejéből – ez Szent László és III. Ferdinánd életét állítja párhuzamba. A szfinx talányos kérdésére válaszoló Oidipusz szájába a következő szentenciát adja a barokk szerző:
 
Mert Ferdinándomban, választ királyomban,
Mint királyi kőszálon,
Régi királyimnak s édes fiaimnak
Szép nevét megtalálom.
Istvántól, Lászlótól, Mátyás királyomtól
Valakik most félnének,
Magyar koronádban, Magyarországodban
Hogyha most ők élnének...
(Elogium X. Ferdinando III.)
Az 1676-os Kájoni-cantionale Szent László királyról című éneke minden bizonnyal jóval a török, sőt nem lehetetlen, hogy a reformáció előtt keletkezett. Erre nem a vers nyelvéből, de tartalmából következtettem. A nyelvtörténeti jegyek éneklés által vagy egy-egy átíráskor „korszerűsödhetnek”, de az lehetetlen, hogy Kájoni ne tudna a váradi változásokról, amikor középkori állapotában rögzíti a Szent László-kultuszt:
A Körös mellett egy várost építe,
Melyet Váradnak Szent László neveze:
S szép kalastromot Mária nevére,
Mellé építtete.
Ott püspökségét és káptalant szerze,
A tiszta élet virágzott őbenne:
Temetését is ő oda rendelte,
S ott fekszik szent teste.
Kizárt dolog, hogy az Erdélyben oly járatos Kájoni ne tudna a váradi állapotokról (s ez a kérdés még akkor is válasz nélküli, ha csupán másolónak tekintem őt). Erkölcsi szigorának mindenképpen le kellett volna vonnia valamilyen szentenciát a sorscsapással kapcsolatban. Hiszen névtelen szerző munkájáról van szó. A keresztények Istene nemcsak büntet, de jutalmaz is, de csak szenvedések és küzdelmek után érdemesíti erre a török megszállás alatt szenvedő Várad városát. Erre utal a felszabadult váradi vár 1692-s kronosztichonja:
Ama dicső kegy Urának, a háromnak, ki csupán egy,
S úrnapján a Váradi Vár kapuját kinyitotta.
Amint a Szent László-templom emléktáblája is mutatja, a váradi keresztények 1692. június 6-án szabadultak fel a török elnyomás alól. A Szent László-kultusz annyira központi kérdése egész szellemi életünknek, hogy irodalmunk mindegyik korszakát rekonstruálhatjuk tüzetesebb tárgyalásakor. Magától adódónak tartjuk azt hogy az első zsolozsmaversek a himnuszok, szekvenciák formaelemeit öltötték magukra. De az már kevésbé megszokott számunkra, hogy a kolosmonostori bencés rendfőnök: Nagyszombati Márton már a XVI. század első negyedében ókori metrumokat, disztichonokat használ; a humanisták stílusában ír az Opusculum^******* szerzője, tógásan ábrázolja Szent Lászlót:
Mint Traianus ragyogott igaz elméjével, akár az
Ókori vallásban látni a Numa nevét.
Egyre hajolt a lükorgoszi törvények igazára,
Jó bíráknak igaz döntésére hatott...
Ezt a folyamatot – vagyis a katolikus egyházi költészet humanizálódását – koronázza meg az a Szent László-zsolozsma, amely a pannonhalmi Szent Mártonapátság számára készült. Az egynapi zsolozsma ismeretlen írója kitűnően gyakorolja a klasszikus verselést: a vesperást alkaioszi formában; a nocturnust és a laudest^******** szaffói szakaszban írta. Ugyancsak a reneszánsz szellemét tükrözi a zsolozsma új platonista szelleme, emanációs^********* képvilága:
Néha néped lehagyod, elragadnak
Könnyű, tisztán felragyogó egekbe
Fényes évek, mik körülötted ízznak
Égi tüzekkel.
(Ad officium nocturnum. II. sz.)
Amennyiben csak a zsolozsmák, humanista versek, egyházi énekek – egyszóval a hivatásos irodalom – világára szorítkoznék a felmérésünk, hiányos képet alkotnánk László király ábrázolásáról. Az ő alakja talán még István és Mátyás király alakjánál is szélesebb szellemi közegben élt és él. Hősi személye a legmélyebb népi régiókban is élt még a tudatos népiesség előtti időkből. A pálosok egyik névtelen szerzője a XVII. század első felében jegyezhette fel például a Tordai-hasadék keletkezésével kapcsolatos helyi mondát, amely a Szent László-legendárium egyik legismertebb mozzanata. A naiv népiesség bájával hamisítatlan légkörben szólal meg ez az eléggé bárdolatlan népköltészeti termék:
Megverte Szent László király a rút tatárokat,
Mikor azok kezdének szórni aranyokat.
Hát szent királ buzgósággal azért imádkozik,
Hogy az elszórt arany mind kerkővé^********** változzik...
(Hymnus de S. Ladislao vernaculus –
Dankó. Vetus hymnarium. 397. 1.)
A hős király így nemcsak történelmi tudatunkban, de tájszemléletünkben is szerepet játszik. Ennek igen sokféle költői vonatkozása van, és természetesen a táj is belejátszik a szent király portréiba, illetve annak hátterébe. Egyetlen motívumra szeretnék itt kitérni: a vízfakasztó Szent Lászlóra. Ez a motívum – amely bizonyára kapcsolatos a váradi hőforrásokként feltörő fürdőkkel is – Mózessel állítja párhuzamba hősünket, amint a Lelki paradicsom című gyűjtemény barokk himnusza is tanúsítja:
Mint Moyses a kősziklából,
Vizet adsz, s táplálod abból
Népedet szép forrásból...
(Ó, szentséges László király)
Ezeknek a naiv népiesség jegyében keletkezett műveknek Tompa és Arany munkásságában lesz majd igazi jelentőségük. Egyelőre azonban a klasszicizáló barokk idejében járunk, amikor a Váradon (kegyesrendi) pappá szentelt Révai Miklós álmodja újra a Szent László kultuszában fejlődő várost:
Rendezd újra, zavartalanul növekedve a régi
Díszeidet, gyönyörű Várad, amíg gyarapodsz...
Néz le a fenti egekből, boldogan ér le a földre
Az, ki e tájakon élt isteni Szellemként:
László, ki Egyházat emelt volt, gondjai által,...
(Elegiarum liber, II. 5.)
 
Az egykori váradi rajztanár – aki minden idők legnagyobb magyar nyelvésze volt – több magyar nyelvű „alagyá”-jában is ápolta László király szellemét így egy ugyancsak Kollonits Lászlóhoz és egy Tóth Farkasnak ajánlott versben.
Révai Miklós latin és magyar elégiáiban az eddigieknél sokkalta gyakorlottabb klasszicizáló barokk költőt ismerünk meg, aki Janus Pannonius búcsúversére hivatkozva állítja, hogy csodás módon menekült meg a Szent László fejereklyéje. Kollonits László püspökké szentelése a tárgya a szóban forgó versnek, de (épp ebből látszik, hogy) a bihari táj legnagyobb védő szellemének László királyt tartja (mindkét változatban), sőt a Tóth Farkasnak ajánlott elégia is azt tanúsítja, hogy a szent király alakját nemigen lehet megkerülni nemcsak valláserkölcsi dolgokban, de történeti tények fejtegetésében sem. Ma is védőszentje nemcsak a váradi püspökségnek, hanem a gyulafehérvári érsekségnek is Szent Mihály arkangyal mellett.
Vörösmarty Cserhalom című hőskölteménye a Zalán futása tőszomszédságában keletkezett; ezzel kezdődött el középkori történelmünk költői újraértékelése. Valami egészen új szemlélet jellemzi ezt a romantikus eposzt (különösen ha a barokkal egybevetjük):
László király – bármennyire is heroizált – lovagi, tehát emberi-földi mivoltában kerül a szemünk elé, anélkül, hogy a költő tagadná a szentségét. Előtérben mindenképpen a katona alakja áll még akkor is, ha életvitele teljes összhangba kerül a mondákból, legendákból ismert szent életével. Mert Vörösmarty (1833-ban írt) Szent László című epigrammájában elismeri róla, hogy „a haza szentje vala”. Iliászra emlékeztető eposzában (ahol Etelke és Heléna párhuzamba kerül) tehát nehéz lélektani hűséggel ábrázolni a szerelmes herceget. Éppen ezért az Etelke és megmentője közötti enyelgés visszafogottsága a legizgalmasabb számunkra:
Hát a győzőnek mi jutalmat szána Etelke?
Nem fog-e Cserhalmon neki is szentelni virágot,
Mely hervadjon bár, más szebb kelhet ki porából?
– ezt kérdezi a szépséges lánytól László herceg. Erre a Cserhalom lesütött szemű és elpirult szép Helénája, aki Arbóc sírját megkoszorúzta, így szólt:
Fejedelem, csak a holtaknak kell adni halotti
Tiszteletet s gyászos koszorút a hervatag ágból.
S mindez igen érzékenyen érintette az ifjú herceg szívét, aki azonban (Toldihoz hasonlóan) inkább katona, mintsem szerelmes lovag volt. Bizonyára ezért lett a katonáskodó székelység legnépszerűbb királya és szentje 900 éven át.
A Szent Lászlót ábrázoló költészetnek a középkor és a barokk után – de talán még azoknál is intenzívebben – a reformkor és a 48-as idők adnak újabb lendületet. Ebben a tekintetben mind Garay, mind Tompa, mind Arany költészete igen gazdag termést szolgáltatnak. A Vörösmarty nyomdokaiban járó Garay 1847-ben két balladát (Cserhalom, Szent László hadjárásai) szentel a magyar király emlékének. Köztudott, hogy az Arany előtti balladák német mintákhoz igazodnak. Ezt az utat járja a Hédervári Kont írója is, továbbfejlesztve Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Czuczor Gergely hősi balladaíró-művészetét. Az Árpádok című balladafüzérének ilyen polgári-hazafias szellemű darabja az a két Szent Lászlóról szóló költemény is, amely a példás életű király mondáinak és legendáinak félkész elemeit is felhasználja. A Cserhalom balladaszerűbb, de a műfaj érzelgős kinövéseit inkább magán viseli, míg a Szent László hadjárásai higgadtabb, nagyepikaibb hangulatú nibelungizált (7+6) jambusi sorai miatt is sikeresebbnek mondható. Az Obsitos című komikus elbeszélő költeményében már használta volt azt a versformát. Sajnos azonban, a Szent László című eposzában egy fajta jambusi tizenegyest használt, amely nemigen illik a fenséges tartalomhoz. Ez a disszonancia eléggé zavarólag hat a vers újraolvasásakor. De nemcsak ez bántja az olvasó ízlését: a magasztos tárgy és a biedermeier intimitás elegye éppoly zavaró, mint a szerző eposz és verses regény közötti állandó ingadozása.
Arany János és Tompa Mihály tudatosítják és tökéletesítik azt a törekvést, amely már régóta élt László királyról szóló népmondáinkban, egyházi énekeinkben és elnépiesedett legendáinkban. Feltehetőleg a kerlési (cserhalmi) győzelem óta – ahol a 28 éves László herceg legyőzte a besenyő lányrablót – vagy még előbbi időkből éltek már ezek a mondák, hősi énekek szájról-szájra szállva és kötetlenül alakulva. Amint említettük, egy helyi verses monda fel is jegyződött a XVII. században Szent László pénzével kapcsolatban. Szerzője vagy másolója bizonyára jól ismerte főként az Érdy-kódexben feljegyzett Szent László-legendát, de a nép ajkán élő helyi mondákat is. Ezt a naiv népiességét emelték a tudatos népiesség klasszikus rangjára Arany és Tompa. Arany Szent László füve című népmondája a Rózsa és Ibolya-féle (a Toldinál) egy fokkal meseszerűbb népiességét juttatja eszünkbe. A történeti hős itt teljesen mesebeli lénnyé válik, a nép képzeletéhez igazodik. Nemcsak az elbeszélés költői kivitelezése, de maga az ötlet is egészen kivételes: egy mindenki számára elérhető (gentiana cruciata néven ismert) gyógyfűvel éreztetni egy népszerű hős általános értékét, mindenki számára hasznos voltát. Ami viszont Arany Szent László-legendáját illeti, az kétségtelenül a legértékesebb alkotása egész 900 éves Szent László-irodalmunknak. Elbeszélő művészete külön tanulmányt érdemelne. Ez már a Toldi szerelmének módszerére utal: a legenda, a történelem és a népköltészet csodálatos arányérzékkel alkotott ötvözetét nyújtja. A korszerű az írói módszerében, hogy irodalmunk legkálvinistább költője: Arany – akárcsak Thomas Mann – hisz a csodák, legendák lélektani, erkölcsi igazában (persze anélkül, hogy ennek a hitnek a mibenlétét külön hangoztatná, mert hisz az egyben elhatárolná a református írót saját alkotásától). Arany epikai hitelhez ragaszkodó elve nemcsak a történeti hűség, de a népiesség területére is vonatkoztatható. Tompa szélesebben értelmezi a népiesség alkotói módszerét. Bizonyára ezért is érződik Tompa Szent László királyról című versén (amely a Tordai-hasadékról szól) egy olyan szűkszavúság és elnagyoltság, ami idegen a népköltészet termékeitől. Ugyanez jellemzi a Kálmán és Prezlava című elbeszélő költeményét, csak még annál is szaggatottabb. Viszont az Ősidőkből című egészen kiemelkedő mind formai, mind tartalmi szempontból. Úgy látszik, beteg és üldözött lelkének leginkább békére lenne szüksége; osztozni tud mások szenvedésében, és szívesen fejteget erkölcsi kérdéseket. Juhász Gyula A váradi püspök lánya című verse – a nyugatosok költői gyakorlatára nem túl jellemző módon – népies hangvételű, verselésű és profán szemléletű is, mert a győztes László herceget csalódott szerelmesként mutatja be az „igricnóta” keretében. Különösen a vers utolsó szakaszából jutottam arra a következtetésre, hogy Juhász Gyula ismerte az 1192-es himnuszt (mert aligha véletlen a „Visszazengi minden század”, vagyis a „Resonat in saecula” szó szerinti megfelelője).
A Szent László-himnusz sorának „visszazengése” így szó szerint is, jelképesen is igaz; mintha figyelmeztetne bennünket az (1092-es) alapítás, (az 1192-es) kanonizálás és (az 1692-es) török alóli felszabadulás ünnepi akkordjaira, s egyben 1095-ben bekövetkezett halálára is, amely megakadályozta őt abban, hogy az első keresztes hadjárat fővezéri tisztét elvállalhassa.
 
^*A szövegben előforduló verseket a szerző fordította.
^** Az antifóna hármas beosztású szerkezetének (antifóna – responzórium – versus) második tagját nevezik így.
^*** Magyar királyok
^**** A magyar történelemről szóló hét verseskönyv.
^*****A jezsuiták tudományos módszerével.
^****** muzulmán, böszörmény, ozmántörök
^******* Teljes címe: Opusculum ad Regni Hungariae proceres quod in Thurcam bella movere negliget (Művecske Magyarország főnemeseihez arról, hogy a török elleni háború indítását elhanyagolják)
^******** A katolikus egyházi személyek kötelező imaórái, illetve zsolozsmarészletei: a vesperás este hatkor, a nocturnus vagy officium matutinum hajnalban, a laudes (vagy dicséretek) reggel hatkor hangzott el.
^********* Plótinosz kisugárzási elmélete.
^********** kerek kővé