Bogdán László

Képek és tükörképek*

23. A borbélyműhelyben

- Maga Trombitás Frédi, a dagadt, nyugalmazott súlylökőnek kinéző, jóindulatú csaposnak meglehetősen terjengősen meséli el a toronybéli trombitálása baljós előzményeit és utólagos következményeit, amelyek folytatásaképpen megtapasztalhatta a zsilavai és a szamosújvári börtönviszonyokat is. Magáról a nevezetes trombitálásról viszont nem szólt külön. Én - a vadász kifejezett kérésére - valamivel rövidebben foglalom össze mindezt, és közben - nem mellékes körülmény: ebédet, a rendező precíz javítása szerint "estebédet" is rendelünk. A nap már valóban lemenőben, a harsogó ellenfény kissé mindannyiunkat megbolondít, mintha rumot töltenénk az esti tejeskávéba, de most nem akar megjelenni - egyelőre még? - az üres táncparketten az előbb jól látott őszi, felsőtábori népbüfé. Valahol elkeveredhetett a hazug és mindent összezavaró időben.
A vadász és én flekkent rendelünk. A rendező marhabélszínt, angolosan. Akkor veszem észre, hogy a medvékről dalló költő is eltűnt az asztalunktól, és a szomszédos asztaloktól is eltűnt mindenki, "népség-katonaság", felszívódtak, semmivé estek, csak mi maradtunk hárman, ahogy a vadász sejtelmesen megjegyzi, magyar gonoszok. Azok heten voltak, mond ellent a rendező. Viszont nem voltak magyarok, röhög a vadász. Magyarból három gonosz is elég!
- Tehát - folytatom -, először is a borbélyműhely, ahol Hutera barátunk, vezérünk, hősünk, levetett bocskorunk beretválta és nyírta a felsőtábori száműzetése hosszú, gyötrelmes esztendői alatt falus feleit, korra, vérmérsékletre, pártállásra való tekintet nélkül. És beszélgetett is velük, miért is ne diskurálhatott volna, nem igaz? Ahogy Frédi a csaposnak epésen megjegyzi az egyelőre láthatatlan kocsmakertben: "Mit tudta volna tenni szegény Figaró?" Így azután értelemszerűen hamarabb megtudott mindent, mint másik, "kiszagolta", hogy ismét Frédit idézzem, "mikor mi fog történni, ő lett a mi villámhárítónk", már ha egyáltalán el lehetett hárítani akkoriban a kor, a párt, Szikszai villámait?... Akkor este Szikszai, Frédi szerint ez a "bolsevista vaddisznyó" igen-igen borús hangulatban volt. Bár utálta "tiszta szívéből" (ami Frédi szerint is a legmocskosabb volt belőle) Huterát, az ominózus disznóberetválási jelenet óta, most mégis rávigyorgott. Hogy mi volt ez a disznóberetválási eset? Bagatell! Amikor HáBé Felsőtáborba érkezett, Szikszai arra akarta kényszeríteni (Cîrstea milicista őrmester közreműködésével), hogy ott a kastély nagytermében, amit államosítottak, s most a néptanács irodája volt, beretváljon meg egy disznót! Ezzel megtörte volna a nagypofájú városi borbélyt, és bizonyíthatta volna, hogy az imperialista ügynökök mindenre képesek. De kimondatlanul is vereséget szenvedett, mert a többi - minden bizonnyal nála normálisabb fejes - láthatólag viszolygott az erőfölény ilyetén való mutogatásától és az ilyesfajta brutális módszerektől... Úgyhogy a mi Bélánk épp csak megkezdte a szerencsétlen disznó beretválását, de nem kellett befejeznie... Ettől kezdve állandósult a háborúskodás kettejük között. És ez volt az a csodás elem, a fordulat, ami megalapozta a faluban Hutera tekintélyét. Felsőtáborban ugyanis nők, férfiak, kulákok és párttagok, kivétel nélkül mindenki, utálta Szikszait, ami, ha jól meggondoljuk, nem is volt túlságosan nagy csoda, és az is igaz, hogy ő sem törekedett arra, hogy szeressék. Ellenkezőleg! Azt akarta, hogy féljenek tőle! Akkor este mégis rávigyorgott ellenségére, és valamit motyogott is gyéres, rőtes veres Hitler-bajusza alatt, de hogy mit, azt HáBé (kezében zümmögött a hajvágógép) nem nagyon értette. Két öreg is várakozott a műhelyben, amikor Szikszait meglátták, késedelem nélkül, azonnal felálltak, s amikor a bőrkabátos titkár belépett, ők a mesternek bólintva köszönés nélkül léptek ki az estébe, egyikük, öreg Pelle János az utcáról mégiscsak visszaszólt a válla felett: "jót, Béla úr, minékünk nem annyira sürgős, majd még jövünk..."
Mindezt Frédi is pontosan így meséli a csaposnak.
- Hát ez az - kacsintott rám Bélánk -, amikor meglátták a hatalom helyi öklét, azonnal elsomfordáltak. - Kik voltak ezek? - kérdezte mohón Szikszai elvtárs, mintha nem tudta volna, de a vigyor csak nem tűnt el az arcáról. HáBé vállat vont. Hogy ő se ismerhet mindenkit név szerint. Lám, a titkár elvtárs idevalósi, és ő se tudja, hát akkor honnan tudja ő, aki most került csak ide? Idő kell, amíg mindenkit megismer név szerint. Ha egyáltalán meg akar mindenkit név szerint ismerni - jegyezte meg sejtelmesen Szikszai, és elégedetten ült be a megürült székbe, hátrahajtotta a fejét, megpihentette a támlán, a szemét is behunyta, és amikor Bélánk a nyakába akasztotta a fehér kendőt, váratlanul kezdte csikorgatni a fogát. Hutera erről se vett tudomást, mindenki azt csikorgat, amit csak akar, nem igaz? Gondosan begyűrögette a titkár kirojtosodó gallérja mögé a fehér kendőt, és megjegyezte, hogy ez az ing se lesz többé már az, ami egyszer volt... - Hogy? - riadt fel azonnal Szikszai. - Miket beszél? - Az ingről - magyarázta HáBé elégedetten. - Csak volt fehér, titkár elvtárs, de többé már nem lesz! - Mi van - gúnyolódott Szikszai -, felcsapott gondnoknak, Hutera? Megőrült? Mit mind törődik maga az én ingemmel? Nem vagyok én selyemfiú, a rohadt életbe, és osztályellenség sem. Törődjön inkább a maga dolgával, míg fel nem íratom kuláknak. - Az bajos lesz - vigyorgott kényszeredetten Béla. - Borbélykulákot vagy kulákfodrászt még nem látott senki... Nem magát, nagyokos! Maga csak szeretne kulák lenni. - Hát kit? - merevedett meg Béla. - A házigazdáját, okos Tóbiás, a házigazdáját. Mindannyian így is, úgy is megkapják azt, amit keresnek, és akkor, amikor nem is keresik - csikorgatta a fogát, s váratlanul szúrósan Huterára meredt, a méla vigyor is lefoszlott az arcáról, mint egy álarc. - Maga is hiába pislog, mint a béka a csihányban. S az összes többi szarrágót és szarházit is felíratom. Mind megkapják, ne féljen, ne nyugtalankodjon. Magik meg se érdemelnek engem... Ezen HáBénak először nevetni lett volna kedve, felszabadultan, térdét csapkodva röhögni, Szikszai mint "ajándék"!, egek!, de a felsőtábori egyszemélyes párt (számtalanszor hangoztatta bogos mutatóujjával magára mutogatva: "a párt én vagyok!") felhevült arcába pillantva hirtelen ment el mindentől a kedve, még a röhögéstől is, egykedvűen fütyörészve (tudta, ezekkel a félig hasonlító operettáriákkal is kimondhatatlanul ingerli ősi ellenfelét) kezdte szappanozni az acsarkodó, bosszút szomjúhozó kliense arcát.
- Kik nem érdemlik meg a főtitkár urat? - kérdezte mégis udvariasan. Arra gondolt, a kettejük közé szakadó csend még veszélyesebb, mert ki tudja, ki tudhatja, mire gondol közben ez a barom, mit tervel, mit akar sínre tenni?
- Úr a nyavalya, Figaró - tajtékzott tovább Szikszai, s kifejtette a továbbiakban, ő nem úr, ő soha nem is volt úr, ő mindig is szívből utálta az urakat, ő erről az új világról álmodott örökkétig, pontosan ilyennek képzelte, nem másnak... S ezért egyáltalán nem érdekli, hogy mások nem ilyennek képzelték, már ha elképzelték egyáltalán. Ő, csakis ő képzelődhet Felsőtáborban!...
- Ne beszéljen már annyit, Szikszai polgártárs - szólt közbe mogorván HáBé, aki bevallottan szeretett képzelegni, s most sértve érezte magát. Hogyan, hát már ehhez sincsen joga? -, még meg találom vágni, s akkor aztán esetleg letartóztat, hatóság elleni véres erőszak miatt!...
- AKKOR - meséli Frédi a tátott szájú csaposnak, s én a lemenő napon elpilledő rendezőnek és a vadásznak - újra vigyorogni kezdett ez a sátánfajzat, mintha nem is ő acsarkodott volna az előbb. - De ez nem baj, ez se baj - mondotta még. - Az nevet úgyis, aki utoljára nevet. - Ehhez Béla is rögtön csatlakozott, noha ő érthetően nem teljesen a Szikszai-féle szereposztásban gondolta el a dolgokat. - Ej, mit ért maga ehhez... maga... maga... selyemfiú... kiszuperált hölgyfodrász!... - Mihez? - kezdte fenni HáBé a beretvát.
- Az új világhoz - harsogott Szikszai. - Maga nagy fiúnak érzi magát, okosnak is, és közben...
- Közben mi van? - fente Bélánk egykedvűen a beretvát. - Mondja már meg nekem, kedves főtitkár elvtárs, hadd tudjam meg én is, a mai világban az ember, pláne a magamfajta, bármikor meghalhat, hát legalább azt tudjam meg, milyen vagyok?
- Egy reakciós disznyó. Ezt megmondhatom, ha nem tudná - nézett rá újra mereven, gyanakvóan Szikszai. - De most speciel nem magára vagyok pipa. Ne mind tolja előtérbe magát. Semmi értelme. Maga momentán nem is nagyon érdekel, Hutera! Máshol van a kutya elásva.
- Hol?
- Hol? Hol? Hát itten, ebben az istenverte, elátkozott faluban - fújtatott Szikszai. - Hát mégis mit gondol, Hutera, hol? Mit gondolsz? - váltott át hirtelen durva tegezésbe -, mit gondoltok, én vak vagyok?! Vagy süket? Vagy hülye? Nem, nem, nem!...
- Ő ezt soha nem állította, ellenkezett az én Hutera barátom - Frédi megáll, iszik egy lassú kortyot, krákog. - Ő soha nem beszélt ilyesmit. Nem is mert volna. Ő...
- Mondta, nem mondta - legyintett Szikszai, és megvillant a szeme, mint egy éhes farkasé. - Mindenesetre mondott mást. - tudja. Izgatót is mondott. Ha jól meggondoljuk, az ilyen amerikai hadifogságból hazaugrasztott anyaszomorítók, mint Hutera is, nem nagyon mondanak mást, csak csupa izgatót. Olyanokat, amikért beverhetné példának okáért a pofáját is, el is vitethetné, de ez nem lenne mostan célszerű... nem mintha Piri, ez az ordas kurva, nem vigasztalódhatna meg valaki mással, Huterán kívül is vannak itten még férfiak, de ez most nem lenne okos dolog. Tényleg nem. Ő inkább barátságba szeretne már kerülni a borbélyával, aki akárhogy is kétnaponként beretválja, időnként meg is nyírja. Mégis, Hutera nem ganyésfaszú, szűkagyú paraszt. Ellenkezőleg! - Szikszai most elismerően vigyorgott. - Világjárt ember, széles látókörű, okos, szellemes, s tud, mint minden igazi borbély, az emberek nyelvén is beszélni! Bárkit bármiről képes lenne meggyőzni, s utána fogadásból, mondjuk, az ellenkezőjéről is. Ilyen kellene legyen az igazi agitátor is, igazság szerint, pontosan ilyen! Ő azt szeretné ezért, ha Hutera az ő barátja lenne.
- S a füle ne legyen? - háborodott fel a mi Bélánk, gondosan szappanozva be kliense arcát. - A szeme? Az előretolt helyőrsége?! Nem!... Ilyesfajta szolgálatokat ne is várjon tőle senki. Ő nem lesz besúgó.
- Sejthette volna, hogy félreérti - vigyorgott tovább Szikszai, de már korántsem annyira barátságosan. - De mindegy. Több is veszett Mohácsnál. Tóth, az irredenta tanító állandóan azt hangoztatja: minden ott veszett! Részegen is ezt mondja, józanon is. Mindegy. Egyszer rá is ráhúzza a vizes lepedőt, mindennek eljő egyszer az ideje, mint a szalmakalapnak... Huterára is rájár majd a rúd, be kell hogy lássa, a sorsa itten igenis tőle függ, tőle, a felsőtábori vezetőtől. Ő - bökött bogos mutatóujjával undorító szokása szerint önmagára Szikszai - ki tudná járni esetleg Huterának a deltai nyaralást is, vagy esetleg egy pitesti-i telelést, milyen gyönyörű az ősz például Văcăreşti-en, a tavasz Szamosújváron, a napfelkelte Zsilaván...
- De hiszen ez a börtön a föld alatt van - képedt el Béla.
- Hát éppen azért - röhögött győzelmesen Szikszai. Csakhogy ezt látni kell, vagy elképzelni, ami nem ugyanaz!...
Béla akkor vágja oda a törülközőt és elfehéredik. - Most mit akar, Szikszai úr, beretváljam vagy hallgassam a gonosz és goromba fenyegetőzéseit? Különben is van egy közmondás, a házigazdám szokta volt mondogatni, akit maga kuláklistára tétetne; amelyik kutya ugat, nem harap.
- Ez azért korántsem bizonyos - nyugtatta lágyan Szikszai, miközben csizmás lábait kinyújtóztatva hátradőlt, már-már feküdt a borbélyszékben, és a szemét is lehunyta boldogságában. - Mindenesetre ő nem teszi meg mindezeket. Reméli, hogy előbb-utóbb a tanító elvtárs is, Hutera is belátja, hogy itt nincsen más út, csak az ő barátsága. Elvégre ehhez nem kell mondjuk szépliteratúrai műveltség!... A pártot itten ő jelképezi, s aki nincs vele és a párttal, az ellene és a párt ellen van! S Hutera is tudhatná, mit jelent, ha egy közismert osztályellenség, az amerikai imperializmus ideküldött ügynöke pártellenes és reakciós!...
- De hát mi az úristenben pártellenes ő? - vette fel Hábé megalázottan és elkeseredetten a földről a törülközőt, és tétován kirázta. - Azért osztályellenség, azért van a párt ellen, mert nem akar barátkozni? Őket, Szikszait és Huterát az Isten sem - itt megzavarodott szegény, állítólag saját bevallása szerint is "ekelt-mekelt", majd javított -, a párt sem egymásnak teremtette. Kevés dologban ilyen biztos, mint éppen ebben!...
Nem tudta befejezni - meséli Frédi a kocsmakertben, a levelek haláltáncát figyelve az átlátszó levegőben, az ökörnyálak fénylő fonalai között -, mert kivágódott az ajtó, és kopogás nélkül rontott be a borbélyműhelybe Cîrstea őrmester.
- Na, mi van, barátja az erénynek és a rendnek - állott fel Szikszai, a hab fehérlett az arcán, de ebben sem volt semmi komikus. Inkább fenyegetően nézett ki, úgy, mint egy hazajáró lélek...
- Ukáz! - makogta Cîrstea lihegve, s amikor észrevette a tétován toporgó HáBét, dühösen förmedt rá. - Maga mit keres itt, Szarjancsi? Tűnés, mert én tüntetem el magát, vízkeresztkor is keresni fogja a nagycsecsű szeretője!...
- Magamat keresem - legyintett elkeseredetten Bélánk. - Mégis mit kereshetne az ember SAJÁT műhelyében?
- Pofa sújba! - üvöltötte Cirstea. - Először is ez a műhely nem is a magáé, hanem az államé, vagyis a miénk. Másodszor meg, maga nagypofájú nyíróbajnok, amikor velem beszél, akkor maga hallgat. Értve van?! S ezenkívül most azonnal kimegy, eltakarodik innét. Értve van?!
- Persze hogy értve van! - nézett Szikszai mereven Bélára. - Elvégre Hutera barátunk nem süket!...
- S a beretválás? - döbbent meg Hábé, de Szikszai legyintett, kiragadta kezéből a törülközőt, és törülgetni kezdte arcáról a habot. Nem volt mit tenni, Bélánk kioldalgott saját műhelyéből, mint egy kivert kutya. Frédikém, panaszkodott későbbecske nekem, éppen úgy, és ahogy válla fölül óvatosan visszanézett, még láthatta, hogy Felsőtábor két korifeusa összehajol, de sokáig nem gyönyörködhetett bennük, nagyon is érezte viszkető tarkóján Cîrstea csodatevő gumibotjának nyomát, a párját is nem szerette volna megkapni, dacosan lépett tehát tovább az ajtó fénysugarából a rejtegető sötétségbe, az osztályellenségek bujkálásokat, sötétben való rejtőzködéseket kitüntető, hagyományos szokása szerint. Ahogy pontosan megfogalmazta: "darab időre kitűnt a képből, felszívódott, elpárolgott, olajra lépett..."

24. A kihallgatott beszélgetés

- Persze, nem végleg! Még mit nem?! Kíváncsi természetű ember lévén, kis tépelődés után hátraóvatoskodott az udvarra, és beosont a műhely mögötti kis kamrácskába, ahol egy ágy is volt, időnként, ha elfáradt, ide szokott lepihenni, számtalanszor fogadta már itt szívszerelmét, Pirit is. Lassan nyitotta ki az ajtót, szerencsére nemrég olajozta meg előrelátóan épp a szép pincérnő sokasodó látogatásai miatt, nem szerette volna, ha csikorog, amikor szívszerelme betoppan. Amikor bent volt a kis kamrában, sietősen lépett ki a cipőjéből (állandóan a lábát fájlalta, s szerette, ha Piros masszírozza az "arany kezével"), a másik ajtóhoz libegve, szigorúan tartva be az előírásokat, a sarkára lépve közeledett. Ezt Bélánk még a fogolytáborban tanulta egy néger szakaszvezetőtő!, aki bevonulása előtt, boldogult úrfikorában Chicagóban volt áruházi tolvaj - s a kulcslyukhoz hajolt.
A műhelyben látszólag semmi nem változott. Szikszai még mindig a borbélyszékben ült. Cîrstea előtte állott és buzgón magyarázott valamit, amiben szemmel láthatólag ő se nagyon hitt, de bizonyítékként megszállottan mutogatta kicsi piros noteszét, ahová ákombákom macskakaparással lejegyezhetett valami utasításokat.
- Ilyen nincsen, ember! - szakította félbe idegesen Szikszai. - Ilyen természetesen nincsen - bámult a megrökönyödött milicista arcába, aztán észbekapva tette hozzá -, de lesz! Lesz, érti, lesz!... Maga ne foglalkozzék semmivel, Cîrstea elvtárs, csak a biztosítással. Mink ketten ottan kell álljunk mindég és mindétig, ahová a párt állít bennünket! A párt szava szent! S ha az elvtársak, akik természetesen mindent jobban tudnak minálunk, vidéki tuskóknál, ami valljuk be a szélesebb látókörük s a nagyobb elméleti tudásuk miatt nem is csoda, ha az elvtársak ezt így látják helyesnek, akkor ez helyes is, kedves őrmester elvtárs!... Mink nem vitathatjuk a központ utasításait. Képzelje el, ha minden faluban minden milicista és minden aktivista és minden ganyésfaszú agitátor vitatni kezdené a központ utasításait és rendelkezéseit, mi lenne? Demokratikus centralizmus nem lenne, megnyugtatom! Ellenkezőleg! Zűrzavar lenne, őrmester elvtárs, vagy ami még rosszabb, anarchia. Érti!...
- Értem - vágta össze a sarkát a pislogó Cîrstea, és erősen verítékezett.
- Na csak azért! Mert az imperialisták is pontosan ezt akarják. Hogy ne legyen nálunk rend. Hogy legyen zavaros a helyzet, mert ottan akkor abban pontosan ők halászhatnak, és ki tudja, nemcsak a nagybojárok és a grófok jöhetnek vissza, hanem még maga a király is, első Mihály őfelsége, hogy ne legyen nálunk többet köztársaság!... Maga szeretné, hogy visszajöjjön a király?
- Hát hogy szeretném? - horkant fel Cîrstea. - Alig tudtuk elkergetni...
- Nahát - dőlt hátra újra elégedetten Szikszai. - Akkor mit mind okvetetlenkedik itten nekem. Mit mind totojázik. Végrehajtjuk a párt utasításait. Azért vagyunk itt. Mi van abban érthetetlen vagy pláné szokatlan?
- Titkár elvtárs - vágta össze újra a sarkát Cîrstea, és az arca eltorzult. - Titkár elvtárs, én félek. Itten vér fog folyni! Ha a kulákot felingerlik, csúnyán fog visszavágni, majd meglátja, ha a faluban megneszelik a dolgot a kulákok, fellázíthatják az egész falut.
- Hutera az egészből - forgatja ujjai között Frédi féligtelt poharát, de most nem iszik - akkor még, saját bevallása szerint, egy kukkot sem értett, mégis úgy megdöbbent, hogy elveszítette egyensúlyát, és beleverte a fejét az ajtóba. Akkorát döndült, mint egy puskalövés. Látta még, hogy az őrmester megdermed, majd vészt jósló arccal fordul az ajtó felé, még volt annyi ideje, hogy odakapva a szegen lógó kulcshoz (belül volt szerencsére, hogy ha jön Piri, tudja azonnal bezárni a műhelybe vezető ajtót, nehogy valaki rájuk nyisson, amikor ők vágyakozásukkal nem bírva, egymásnak esnek), a kezébe szorítva dugta vissza, és utolsó erejével elfordította. Épp idejében, mert Cîrstea azonnal rángatni is kezdte a kilincset. - Itten van valaki, titkár elvtárs kiabálta -, de akkor ő már beleugrott a cipőjébe, s három ugrással ki is ért az udvarra... Amire Szikszainak eszébe jutott, hogy menjenek ki a műhelyből és kerüljenek hátra, már a harmadik kertben járt. Szerencsére a házamból - így Frédi - fény szivárgott ki, hozzám rontott be tehát, gondolkodás nélkül, s osztotta meg velem, amit tudott. Én azonnal rájöttem, miről van szó, mire készül a szeku és a párt, édes kettesben - emlékezett Frédi, az őszi kocsmakertben, a kövér csapos döbbenettől rángatózó arcába meredve. - Mindenesetre együtt rohantunk a templomig. Közben lihegve magyaráztam a fújtató, de nyomomból el nem maradó, folyton okvetetlenkedő HáBélának, hogy harangozni fogok, és igenis közhírré teszem az egészet, hogy egész Felsőtábor barikádozza el magát, de ehhez nincsen rá semmi szükségem! Kértem (saját érdekében s nyomatékosan kértem), menne már haza, vagy Pirihez, hogy legyen alibije.
- Ebből baj lesz, Frédim - rángatta az ő karját a beijedt Hutera. - Ebből, meglátod, lázadás lesz, s lebombázzák a falut. Ezek állatok! 1907-ben is ágyúval lőtték a fellázadt falvakat.
- Bár már lenne valami - nyugtatgatta ő átmenetileg elgyávuló barátját. - Hallotta a rádióban - súgta még -, hogy hamarosan amúgy is jönnek az amerikai ejtőernyősök, elzavarják a muszkát és a komcsikat...
- De ha mégse jönnek? Ha kacsa az egész! - merengett el HáBé. - Nem felvágásból mondja, de ő ismeri az amcsikat. Lustábbak azok annál, hogy ekkora nagy utat tegyenek meg csak azért, hogy közöttük legyenek.
- Akkor se lehet mindent eltűrni - mondotta ő keményen megmarkolva nyakában lógó trombitáját. - Mit gondolsz, mi történik, ha mindent eltűrünk, ami a beteg agyukban megfogalmazódik. Nem!... Van, ami még a halálnál is rosszabb. És különben is, mit gondolsz, csak Felsőtábor fog fellázadni?

25. Hol a haza?

- Mert ő nem hiszi, mondotta keményen HáBénak, közben noszogatva, menjen már, hadd legyen alibije. Neki nem kell ebbe belekeverednie. Már így is óriási rizikót vállalt azzal, hogy kihallgatta a beszélgetést. Ő igenis tudja, hogy fel fog kelni az egész vidék. A székelység. A türelemnek vége!...
- A lármafákat kellene meggyújtani - lelkesedett Bélánk. - Mint a régi szép időkben. Hogy lobogjanak. Jelezzék, hogy baj készül. Kaszára, kapára tehát, nincs megállás!...
- Nem jó - torkollta le ő, ez a szalmalángszerű lobogás még gyanúsabbnak tűnt, mint az előbbi elkeseredettség. - Már nem tudják, mit jelent. Még azt hinnék, tűz van!...
- De legalább felriadnának, kigyűlnének az utcára. S akkor közöttük elvegyülve - jön megint lendületbe a felsőtábori Figaró -, elmondhatnánk, mi készül. Hogy vigyázzanak!...
- Te beteg vagy, Bélám - mondotta ő akkor szomorúan. Már a templomtorony ajtajánál állottak, sötét volt, mint a bika szarvában. - Neked nincs elég eszed. Menj szépen Pirihez. Menj szépen haza!...
- Haza csak ottan van, hol jog is van - szavalta lelkesülten Hutera. - S a népnek nincs joga!
- Menj haza! - nógattam.
- Hogy ezt még én se gondolhatom komolyan! És elkeseredetten meredt rá, szinte sírt, de ő nem változtathatta meg a véleményét. Ellenkezőleg. Elmondta, tagoltan, hogy lehetőleg pontosan értse meg, hogy minden valószínűség szerint Szikszai és Cîrstea, azt kutatva, hogy vajon honnan szivárgott ki ördögi tervük, először őt fogják gyanúsítani. Úgyhogy tűnjön el, a legjobb, ha Piroshoz megy, akkor lesz alibije is, s legalább kissé megnyugszik a combja között. - Közben megpróbálta kinyitani a templomtorony ajtaját, de legnagyobb meglepetésére zárva találta. Mit is tehetett volna mást, felfeszítette. Hutera még mindig ott maszogott mellette.
- Nem érted, Béluskám - nézett rá. - Vagy nem akarod megérteni. Tűnj már el! Feltételezik majd, hogy te hallgattad ki őket. Kell, hogy biztosítsad az alibidet.
- Hogy ő igazán nem érti - tárta szét a karját HáBé színpadiasan. - Hát lázadás lesz, vagy nem?! Jönnek az amerikai ejtőernyősök, vagy nem?! Milyen jelentősége lehet még itt annak, hogy Szikszai és a milicista mit gondolnak, vagy kit gyanúsítanak. Milyen szerepe lehet itten az ő állítólagos alibijének?
- Mindig a legrosszabbra kell felkészülni - tette ő a vállára a kezét barátságosan. - így aztán nem érhet meglepetés.
- Na jó - adta be a derekát váratlanul Béla; - Legyen így, ahogy te akarod, Frédim.
- Menj Pikóhoz - fogott ő keményen kezet vele. - Bújjatok ágyba, prütyköld meg, amíg még teheted, s jó nagy garral nyiss be hozzá, érted, hogy hallja meg Feketéné is, az a vén pletykafészek. Adott esetben ez a szipirtyó is tanúsíthatja majd, hogy igenis ott voltál! A falusi embernél (s nincsen ez másképp Felsőtáborban sem) amúgy nem fontos az idő. Fogalma sincs, hogy hány óra van, s ha, tegyük fel, kiabálni kezdenek vele, neki is pörögni kezd az az átokverte, fölvágott nyelve, s te, Bélus, máris meg vagy mentve, hiszen ő hallott és látott téged!...
- Így váltak el egymástól történetünk, Felsőtábor és a kor hősei. Közben megjön a pincnök is a kajával. A kerthelyiség ismét benépesül, s az egyelőre néma zenészek is megjelennek a pódiumon.
- Hutera - mondom nekik, szép darab flekkenemet elnézegetve - ÍGY úszta meg. Volt alibije! Frédit viszont csendháborításért, rémhírterjesztésért rendszerellenes szervezkedésért, izgatásért ítélték el, mint eleve gyanús, osztályidegen elemet, tizenkét esztendőkre, hogy alapos tanulmányokat végezhessen hazánk börtöneiben, s megalapíthassa a börtöntrombitások zenekarát...
- Harangozni akart - veszi át a szót a rendező. - Ugye, ezzel kezdődne filmünk, csak nem tudott, mert amint a filmből ugyancsak kiderült, valaki, előre megfontolt, aljas indokkal elvágta a kötelet. Nem volt tehát mit tenni, felmászott a toronyba, s bár szédült, ha le-lepillantott a több ölnyi mélységbe, és a gyomra is összeszorult, kimászott a torony ferde tetejére, és elkeseredetten ott kezdett trombitálni, hadd ébredezzen, riadozzon a falu. Készüljön a szomorú jövőre!...
- A többit - így én - igazán el lehet képzelni.
Enni kezdek, kis csend után mindketten követik a példámat. Frédi az őszi népbüfében kér és kap újabb pohárka pálinkát, öreg, májfoltos bal kezében melengeti, de még nem issza meg. A börtönben, magyarázza az őt résztvevő arccal figyelő csaposnak, megtanul az ember uralkodni magán. Hallgatnak. A zöldre festett székek fölött sárga levelek kavarognak a fel-feltámadó szélben, ahogy Frédi kis tétovázás után epésen megjegyzi, valószínűleg "a rendszer áldozatainak lelkei!"
- Elég nyugtalan lelkek - vigyorodik el a csapos, és magának is tölt egy pohárkával.
- Csodálkozik? - kérdi Frédi. - Mert ő aztán nem!...

26. A letartóztatás

- Nohát, képzeljük el akkor - teszi le kését elégedetten a rendező -, már csak idegenbe szakadt, hazalátogató barátunk kedvéért is, hogy...
- Parancsolnak még valamit? - lép oda asztalunkhoz a pincér. Egymásra nézünk, tétován, aztán a vadász rendel egy üveg murfatlari rizlinget. A pincnök lelkesen nyugtatja meg: csak ilyen van, és elviharzik.
- Frédi - folytatom - a kocsmakertben állingál, a csapossal szemben, és tétován néz maga elé. - Vizet - böffent -, vizet vagy sert. Mozogj már te, kövér tetű, mert kiszáradt a szám a rossz pálinkádtól.
- Ne beszéljen így vele, Frédi - méltatlankodik a tagbaszakadt, medveszerű kocsmáros (ebben a történetben - nézek ártatlanul a vadászra - tolonganak a medvék, mint a székely erdőkben), és egy üveg sört lök kedvetlenül a hepciáskodó trombitás elé, s ismételten határozottan kéri ki magának, hogy ő nem tetű, és vele nem is szoktak így beszélni, még az ellenségei sem, nemhogy... Ő igazán megérti Frédi bátyja bánatát, szomorúságát, indulatát, düheit, de akkor is, őtet nem a lottón nyerte, egy férfiú minden helyzetben próbálja mérsékelni magát, egy férfiú örökké kell tudjon uralkodni magán, bármi is történik!...
- Másik helyen, más (glóriát vagy épp ellenkezőleg, hurokszerűre formált kötelet ígérő) kegyetlen időben ott trombitál a templomtorony ferde tetején, s látja, hogy mindenütt körbe-kereken fel-fellobbannak a fények, gyülekezni kezdenek az emberek a templom körül. - Hé - hallja mindenünnen -, mi történt! - Jő a török - kiabálja vissza vidáman valaki. Stentori hang süvít: Métt nem mindgyárt a tatár? Vagy a ruszki - kiabálja egy recsegő hang, valószínűleg egykori kortes, akinek volt hol hangját edzenie...
- Emberek - üvölti tele torokból Frédi a torony tetején, a szédítő mélységbe, az ég világáért le nem pillantva. - Emberek!
- Hiszen ez a lüke trombitás - hallja lentről -, gyere le onnét, te tökkelütött - kiabálnak fel megint mások -, még leesel ide közénk, s nincsen főtt zöldség, hogy téli salátát csináljunk belőled! S még kárba is vesznél...
- Emberek - kezdi el újra Frédi, és figyelmeztetően fújja meg arany trombitáját. A mozgó fénypontok - veszi közben észre döbbenten - feltartóztathatatlanul közelednek a falu felé. - Emberek, szörnyű dolog készül! Mindannyian meg fogunk dögleni!
- Ha annyit iszunk, mint te és a komáid, akkor bizonyosan - visibál egy asszony, egy másik pedig sápítozni kezd: - még leesik onnét az a szép, szigorú ember!...
- Hét te, odafenn! - hallja Frédi a Szikszai rekedt hangját. - Mi a francot keresel te ottan? Mit csinálsz ott? Mókusnak hiszed magad? Verébnek? Vane engedélyed, hogy ottan tartózkodjál?!...
- Emberek - üvölti Frédi utolsó erejét összeszedve -, emberek, meneküljetek az erdőbe, vagy csináljatok barikádokat, torlaszokat. Jő a szeku!... - És a nyomaték kedvéért újra belefúj a trombitájába.
- Gyere le, Frédi bácsi - bömböl Cîrstea is -, megismertem a trombitád szavát. Gyere le mán onnét, az anyád kurva istenit, ne mind agitáljál ottan nekem, mert úgy lőlek le onnét, mint egy verébszart!...
- Emberek! Jőnek a fekete kocsik, emberek! Jő a szeku, teherautókkal - ordítja Frédi, a torony tetején imbolyogva. - Jőnek, hogy betessékeljenek tikteket a kolhozba!...
- Ne hallgassanak rá - toporzékol Szikszai. - Ne hallgassanak rá, emberek, hisz őrült!... Nem tudja, hogy mit beszél. Hülyeségeket locsog, éjnek évadján a templomtorony tetején. Man Vaszi - fordul a fegyvere závárzatát idegesen kattogtató Cîrsteahoz -, menj mán és hozd le onnét gyorsan, az isten szent szerelmire, ne mind vacilálj, mert idegesít!...
- Emberek - süvölti Frédi elkeseredetten és hangja és a nyomatékul megmegfújt trombita szava a meglepett falu felett szállong, mint egy eltévedt madár. - Vigyázzatok, emberek, jőnek a fekete kocsik, már itt is vannak, meneküljön, aki tud, vagy álljon ellent. Ne engedjétek magatokat megtéveszteni. Most lehet, csak a kulákokat viszik el, de, hogy ki a kulák, ő dönti el - mutogat Szikszaira -, ez a betegagyú barom. Holnap tik is lehettek kulákok. Ne engedjétek kollektívekbe terelni magatokat, tik nem vagytok állatok!...
- Hát te tényleg bediliztél, apu - kiabál Cîrstea, és sűrűn káromkodik, felváltva románul és magyarul. - Hadd csak, eljössz te még az én utcámba, de abba nem lesz köszönet!...
- Emberek, alája kell írjatok, s ha nem vigyáztok, akkor már nem lesz kecmec, emberek. Jő a szeku a falu ellen. El akarják foglalni Felsőtábort!... Eddig csak a termőtalajt vitték el a szülőföldről, bajlátott hazánkból, mostan utána visznek tikteket is!... Igen, emberek, székely véreim, honjaim, ha nem vigyáztok, elvisznek nádat vágni a Deltába, vagy dög hőségbe raknak bé egy betoncsőbe, s csak akkor húznak ki onnét, ha előtte alája írod. Ha nem írod alája, elevenen sülsz meg!... Ezt akarjátok? Vigyázzatok, székelyek!...
- Ne hallgassanak rá - tajtékzik Szikszai. - Ez megőrült. Őrmester - rázza Cîrsteát -, menj, hozd le már onnét!
- Hagyjátok békiben - kel Frédi védelmére öreg Pelle János, aki még pár órája saját akaratából adta át a helyét Szikszainak a borbélyműhelyben, s sürgősen távozott, mert nem akart a gyűlölt titkárral egy levegőt szívni. - Hagyjátok beszélni. Trombitás Frédi a mi emberünk. Tudja ő, hogy mit beszél.
- Ez azért - néz a csaposra enyhültebben Frédi -, mindentől függetlenül jólesett. Megmelengette a szívem!...
- De ha komoly közölnivalója van, métt nem jő le onnét? - kezdi nagyhangon egy bizonyos nagyokos, Balló Ferenc nevű árnyékszékely, ismeri, nem? - néz merően a csaposra, aki kedvetlenül bólint -, aki akkoriban is pontosan úgy, mint mostan, ide-oda loccsant, s az istennek se tudta eldönteni, hogy éppen hova álljon!...
- Ha nem ébreszt fel minket - érvelt higgadtan az öreg Pelle, ő már a kuláklistán volt amúgy is, nem volt veszítenivalója -, soha nem tudjuk meg ezt az egészet.
- Mit? - okvetetlenkedik idegesen Balló, de akkor már mindenki hallja a közeledő autók zúgását.
- Higgyétek el, ennek ez volt az útja - magyarázza Pelle.
- Székelyek, véreim - kiabál rekedten Frédi a torony tetejéről. - Vigyázzatok magatokra, édes honjaim, atyámfiai, vonuljatok fedezékbe, a nyakunkon az ellenség, hogy kolhozba tereljenek, mint a birkákat. Ezt akarjátok?...
A lépcsőn motozás hallatszik. Valaki - a neszekből ítélve megtermett személy - óvatoskodik felfelé. Innen már feltartóztathatatlanul pörögni kezdenek az események. Frédi körbepillant. Az autók fényszórói már nem is látszanak, eltakarja őket Nyakvágókő és Ördögorra két dombja, de egyre nyugtalanítóbban hallatszik a motorok zúgása.
- Nem félt jóbátyám, ottan a toronytetőn? - kérdezi a csapos. - Nem szédült ottan a setétben, a magosban? Nem félt, hogy leesik? Nem félt, hogy a milicista lelövi?
- Ecsém - húzza ki magát méltósággal Frédi -, nem szokásom félni!... Egyébként ottan, akkor, lehet, hogy tényleg féltem, de ez se számított. Nem volt, egészen egyszerűen nem volt mit tenni. Érted?! Ha már felmentem, ha mán megfújtam a trombitát, ha már elkezdtem a felvilágosító munkát, végig is kellett csinálni. Egyszerűen ezt követelte a becsület. - Emberek - kiabáltam újra meg újra, egyre rekedtebben a szokatlan erőfeszítéstől -, emberek, meneküljetek! Nyakunkon az agitátorbanda, emberek. - De lent senki nem mozdult, maguk között halkan pusmogva nézegettek fölfelé, és láthatólag fogalmuk sem volt róla, hogy mit csináljanak? Szikszai közben eltűnt valahová, Cîrstea őrmester meg valószínűleg egyre dühösebben feltartóztathatatlanul jött fölfelé. Nem volt mit tenni, elővettem újra a hangszert, és elkezdtem fújni a székely himnuszt. Ha már mindennek vége van, legalább legyen szépen vége, legalább legyen mire emlékezniük, ha már kísértésbe vittem őket, tíz-húsz-harminc esztendők múlva úgyis csak ez fog számítani. S akkor én mán úgyis legenda leszek. Ahogy ők éjnek évadján énekelték, egy emberként, a templom körül, hogy ki tudja, merre, merre visz a végzet, mert meg kellett vallanom, kis tétovázás után énekelni kezdték a himnuszunkat. Először csak egy-két tétova hang, kis idő múlva viszont már egyre többen, s aztán már az egész falu!
- Maga mit érzett akkor, Frédi bátyám - kérdezi a csapos kíváncsian, meghatottságát nem is leplezve. - Mit érzett ott akkor a templomtorony tetején, trombitáját fújva, falus feleit énekszóra bírva?
- Ő akkor - mélázik el Frédi -, boldog volt!... Akkor volt valószínűleg a szomorú, eltékozolt, zátonyra futó életében a legboldogabb!... Hadd ne is részletezze itt s most, hogy miért!...
- Ő nagyon sok mindent megért - így a súlyemelő-termetű, na jó, vigyorgok a vadászra, a medveformájú csapos. - Még akkor is, ha nem ért lényegében semmit. Igen, Frédi, az ő jó bátyja, ottan állingált a templomtorony tetején, mint egy trombitáló faszent, mint Bulcsú vezér a kürttel a germán hadak gyűrűjében...
- Inkább - röhögött bele Frédi - mint egy egyensúlyozó művész. Azután a kürttel nem is Bulcsú volt, illene tudni, hogy Lehel!... Igen, úgy állt ott, mint egy eszeveszett egyensúlyozó művész, s elgondolta, talán mindenkinek jobb lenne, ha ő most a mélységbe vetné magát... így lehetne igazán legenda!... Mindenesetre a kihallgatás során meg is kérdezte tőle egy kapitány, aki, miután megverte, kávéval, Ardeal bőrszivarral is megkínálta, hogy mondja meg, maga isten átka, maga akkor meg volt veszve? Hát mégis mit akart? Mit remélt, ember, elmebeteg akciójától?...
- Nem, ez világos - így a csapos -, inkább az érzéseiről beszéljen - merengett -, ott állott a ferde toronytetőn, trombitálta a székely himnuszt, míg lenn, falus felei, elkeseredetten, teli torokkal bömbölték bele a szomorú székely éjszakába, hogy segítsd még egyszer, győzelemre néped, Csaba királyfi, csillagösvényen!... Gyönyörű!... Erre azért kevesen lettek volna képesek. A mai faluban bizonyosan senki!...
- De ugyanakkor - böffent Frédi, és fájdalmas arccal a hasára szorítja kezét - már ugyanvalóst mozgásba volt jőve minden. A fekete kocsik feltartóztathatatlanul közeledtek, és közeledett a recsegő lépcsőkön, majd a foghíjas létrákon felfelé Cîrstea őrmester is. Ő mindenesetre egy nagy suppanásra figyelt fel és leengedve a trombitát, visszafordult a toronyablak felé, ahonnan nagy erőfeszítések árán egy fél órája kipréselte magát. Remélte, hogy a helyi hatalom szájtépő, gyűlölt képviselője zuhant a mélybe, de csalfa, hiú és badar reményei nem váltak valóra, nagyon hamar kiderült, hogy nem a rend vaddisznó őre, csupán a puskája esett az ő zseblámpája után, kicsúszhatott a recsegő lépcsők zajától egyre idegesebb milicista reszkető kezéből, így azután felérve a foghíjas létrán a legfelső szintre, a harang mellé, meg is állt. A harangot egyébként 1850-ben vásárolta Segesváron egy szász harangöntő mestertől a felsőtábori nép, mivelhogy a régi nagy harangot Gábor Áronnak küldöttek volt el, olvassza csak be ágyúgolyóbisnak, annyiszor ütötte el már déli tizenkettőkor a nagy Hunyadi győzelmét a török felett, hogy most már igazán ideje lenne elütni a muszka vagy az osztrák betolakodókat is, hát vegye a mester ezt szerény felsőtábori hozzájárulásnak a bizonyára nem késlekedő végső győzelemhez!... Igen, Cîrstea csak állingált ott a harang mellett, fújtatott és a fogát csikorgatta dühében. Igen, a hatalom és a párt helyi ökle csak hangerejére és meggyőző tehetségére hagyatkozhatott, hiszen az oldalán lévő pisztolyban nem volt golyó, kimenni meg, melléje, a ferde toronytetőre, nem mert. Gyáva kutya volt, ebből is látszik, csak az ablakból ordibált egyre rekedtebben, próbálta rávenni őt, hogy fejezze már bé az uszítást és jöjjön le már onnét, mit akar, repülni úgyse tud, hiszen nem madár, miben reménykedik, mi a francban bízik? Előbb-utóbb - ordította - úgyis vége lesz az egész őrültségnek, lehozzák onnan, s amit ezért fog kapni, azt a kurva kibaszott életében nem felejti el!...
- Szép lehetett - így a csapos résztvevő arccal.
- Igen, az volt. Ő különben - kortyol Frédi a söréből -, rá se rántott az egészre, mintha nem is hallotta volna a káromkodással vegyülő fenyegetőzéseket, a vádaskodásokat, és amikor Cîrstea a dühtől és a tehetetlenségtől elelfúló hangon, szinte sírva jelentette ki, hogy le van tartóztatva, vegye tudomásul, hogy államfogoly, röviden elmondotta neki, hogy ebben a pillanatban csak egyetlen szívességet tehetnek őneki, a milicista és az a barom Szikszai, kinyalhatják a seggit, csak hogy ehhez Cîrstea elvtársnak ki kellene másznia melléje, a tetőre, arra pedig képtelen, fél, hogy megcsúszik és lepottyan a templomtorony tetejéről, mert alapjában véve innét is jól látszik, hogy egy gyáva kukac!...
- Ezzel mi lett? Ezzel a milicistával? - érdeklődik a csapos.
- Mi lett volna? Amikor Szikszai végre megbukott - mert a történelemben az a szép, hogy előbb-utóbb beteljesedik az, amit különben mindenki akar, csak a dolgok tehetetlensége folytán késik a megvalósulás -, őt is kirúgták, brutális módszerei miatt le is vetkeztették - sóhajt Frédi -, zárt sorsjegyárus lett, egyszer összefutottam vele abban a déli városban, ahol most is él, elmentünk sörözni, a sörnek szép fehér gallérja volt, ő pedig könnyes szemekkel kért engem, bocsássak meg neki, ha tudok. Istennél a bocsánat, mondottam én, legfeljebb a sörödet fizethetem ki, noha te hívtál!... De amikor láttam, hogy milyen ramaty állapotban van, hogy le van robbanva, megnyugtattam, hogy az istenben én amúgy sem nagyon hiszek!... Akkor meg követhetetlen logikával arról kezdett ő is érdeklődni, hogy féltem-e ott a torony tetején, és én akkor férfiasan beismertem, hogy igenis féltem. Főleg azután, miután befutottak a fekete kocsik, és a ponyvás teherautók és civilek és milicisták fogták körül a még mindég éneklő tömeget, akkor már Antal Atya vezénylésével azt énekelték, hogy Tebenned bíztam eleitől fogva... s a ránk szakadó iszonyú csendben, mert egy idő után elhallgattak, csak a závárzatok baljós csattogása hallatszott.
- És akkor mi történt? - tölt a változatosság kedvéért a csapos, most magának, egy kiadós adagot, s reszkető kézzel emelve a szájához egy hajtásra issza ki.
- És akkor ő - néz rá merően Frédi -, újra fölemelte a trombitáját és utolsó erejével fújni kezdte, hogy Árpád apánk ne féltsd ősi nemzeted, s fél szemmel látta, hogy a járó kocsik reflektoraival iszonyúan megvilágított templomtérről a civilek három oldalról is célba veszik őt, s miközben a célkeresztek vándoroltak védtelen testén, csak fújta, fújta, és közben, szégyen - nem szégyen, érezte, hogy valami meleg csordogál lefelé a combján.
- Micsoda? - tátog a kocsmáros döbbenten.
- Igen, bevizelt - röhög Frédi. - Mért gondolja az ő kedves kocsmáros barátja, hogy a hősök időnként nem pisilnek be? Akkor ő nem is volt hős, mégis bevizelt!...
- És itt ért véget az egész rémtörténet, folytatásait átmenetileg felfüggesztve - mondom a vadásznak, aki kerekre táguló szemekkel néz el mellettem. A nap, állapítom meg azonnal, percek múlva eltűnik a fenyvesek mögött, de még mielőtt utolsót villanna, láncra lobbantva a kocsmakert táncparkettjén hangszereiket rendező zenészeket, még meg kell vallanunk valamit.

27. A paraszti ellenállás szobra

- A filmen Frédi - magyarázza a rendező, a semmibe meredve - szoborrá is változhatna. Mondjuk a hősi és kilátástalan paraszti ellenállás szobrává. Az, hogy utána nyilván leszedték onnan és megverték, majd megbilincselve, törött kézzel és bordákkal vitték be a városba, ahol hetekig hallgatták ki, s utána rekordidő alatt el is ítélték uszítás és állam elleni összeesküvés vádjával, lényegében már - a film szempontjából legalábbis - nem érdekes. És az sem, hogy hajnalban néhányan azok közül, akik különféle objektív okokból nem voltak akkor a templom körül, elindultak az ismeretlenbe, noha a távolodó alakok a néptelen országúton terveink szerint benne lesznek majd egy lényeges jelenetben.
- De hát hova lehetett akkor elmenekülni? - kérdezi érdeklődve a vadász, mint aki immár csakis erre igazán kíváncsi. - Disszidálni akartak a Szovjetunióba, vagy Rákosi Magyarországára? A holdba szerettek volna szökni?
- Egy fenét - vigyorgok én is. - Elbujdostak a nagy építőtelepekre, akkoriban épült fel drága hazánk a szocreál tülekvésnek. Sántiereken vállaltak munkát, ahol nem nagyon firtatták, kik ők és mit akarnak... Voltak olyan helyek azért, hidd el.
- Igen - így a rendező. - És nyilván a szerencsétlen Hutera Béla is ezek között volt, bár ő hamarosan újra borbélyként tevékenykedve hasznosíthatta tehetségét, honosíthatott meg előbb a munkatelepeken, majd hazatérése után itthon az Európától mindenben, így természetesen hajviseletben is elmaradt vidékünkön újabb és újabb elképesztő frizurákat, sőt akkor már hölgyekkel is kapcsolatba kerülve, régi magtalan álmait megvalósítva frizurakölteményeket, míg Frédi, ahogy már említettük, különféle nívós börtönzenekarokban kamatoztathatta nem mindennapi trombitás képességeit... Noi sîntem mîndria ţării* - fújta a börtönök fúvószenekara, és állítólag még maga Dej elvtárs is elégedett volt velük...¹
- És így - mondom én - a sorsukkal is bizonyíthatták ama nyilvánvaló hemingwayi igazságot, hogy az embert meg lehet alázni, el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet soha!...
- S közben Felsőtáborban megszületett trombitás Frédi a hős ellenálló legendája. A falu is nehéz napokat élt meg, a kulákokat, sőt a férfiak nagy részét Szikszai javaslatára letartóztatták, és a ponyvás teherautókon a közeli rajoni székhelyre szállították. Egy részüket gyorsított eljárással ítélték el, nagyobb részükkel nem volt mit tenni, ezeket hazaengedték, s néhány hét múlva már feleségük, leányuk, szeretőjük rakhatta a borogatást a hátukon lévő gumibot okozta kék foltokra, mert akit bevittek, alaposan el is náspágoltak a verőlegények. Ezek azután nem ismertek pardont... Szikszai pedig önbizalmát pontosan ez után a különös éjszaka után veszítette el, többé nem mert egyedül kimenni az utcára, félt, hogy leszúrják, vagy kaszával vágják le, mint az agitátort a felszegen, mindenütt Cîrstea kísérte, töltött fegyverrel...
A zenekar ebben a pillanatban kezd el egy édesbús argentin tangót, az őszi kocsmakertben a kövér, elérzékenyülő csapos vacsorára invitálja az ő nagy barátját ("Hétvezér tokányt csinálok, jóbátyám tiszteletére!..."), a rendező pedig bort tölt a poharakba, és többé-kevésbé tárgyilagosan kérdezi a vadásztól, hogy tudja-e, kitalálta-e már, hogy mikor lesz ebből az egészből film?

28. A kísértethajó

- Soha - állapítja meg a vadász tárgyilagosan, szemernyi sajnálattal a hangjában és legyint, de már nem tudok rá figyelni, mert a búcsúzó nap sugárzó fényében a zenekari pódiumra váratlanul úszik be a kísértethajó, szinte szikrázik oldalán a borzongató felirat, a rozsdamarta, moszatokkal, algákkal, különféle, számomra ismeretlen, meghatározhatatlan vízinövényekkel beszőtt betűk komoran sötétlenek:

HALÁLCSILLAG silabizálom, a fedélzeten, állapítom meg boldogan, mindenesetre már zajlik az élet, már táncolnak is az utasok, lassú ütemre mozogva alakulnak a párok, a zene felerősödik, elúszik a fényben, a mit sem sejtő kocsmakert vendégei tovább beszélgetnek, koccintgatnak, a pincérek ide-oda suhannak a táncolók között, a fedélzeten, tálcáikról és talpas poharaikról - megannyi elrontott tükör - tétován tűz a szemembe a nap, könnyezek, s mosolyogva fordulva a vadász és a rendező felé, meg akarom kérdezni: mit szólnak hozzá, mi ez, mi a véleményük? De meglepetten látom, hogy elmerülten, lehunyt szemmel üldögélnek, mintha csak az általam hallott zenére figyelnének, ügyet sem vetnek viszont a fényben pompázó, méltóságteljes hajóra? Mindegy, döntök azonnal, az ő bajuk, és megindulok a Halálcsillag felé, kikerülve néhány dülöngélő részeget, egy tálcáján poharakkal imbolygó rémült pincért, egy triciklijén vigyorogva felém kerekező kisfiút, elhagyom a búcsúzóul még megvillanó torz tükröket és tükörképeket is, elszántan kapaszkodók fel a hajó oldalán ringatózó kötéllétrára, hirtelen, váratlanul csap meg a tenger összetéveszthetetlenül sós szaga, gyorsan mászok fölfelé, uj-
jammal óvatosan érintem meg a H betűt, lecsavarva róla egy zöldes, rothadás szagot árasztó moszatszálat, az ujjamra tekerem, hátha megvéd, hátha szerencsét hoz ez a bizarr gyűrű, és rendületlenül haladok tovább, fölfelé. Már a fedélzetről pillantok vissza az elúszó kocsmakertre, barátaim is egyre távolodnak tőlem, mintha fordított távcsövön nézném őket, megrettenek, és ahogy visszafordulva, szinte futva indulok meg a parancsnoki híd felé, kis híján elütök egy mélabúsan szivarozó ismeretlen urat. Lassítok, de hiszen ez Ninó, ismerem fel, megfordulok, hogy megkérdezzem, hogy van, mit csinál? De már eltűnt, legyintek s kissé lassítva, óvatosan kerülgetve az önfeledten táncoló, összetapadt, csókolózó párokat, rendületlenül haladok előre a fedélzeten, ami sokkal nagyobb, mint ahogy lentről tűnt. Egyelőre viszont ügyet sem vetnek rám. Az egyforma szőke hajú és kék és piros és sárga ruhás kisasszonyok szeme lehunyva, karjuk átdobva a blazírt partnerek nyakán, a jávorbajuszt viselő, fehér tengerésztiszti egyenruhában feszítő férfiak hetyke vigyorral fütyörésznek. Kissé zavarban vagyok, nem tudom hirtelen megállapítani, eme hófehér díszegyenruhák milyen ország és melyik fegyverzet öltözetei?...

29. Az én farsangja

Ahogy felnézek, a parancsnoki hídon észreveszem a fekete egyenruhában feszítő, ősz szakállú kapitányt is. Tisztjei körében áll, magyaráz valamit, szeméhez emelve ódivatú, hosszú távcsövét, mintha barátaim asztalát vizsgálná, dermedek meg. Vagy mégsem? Tétován biccentek feléjük, de a meszszelátójával piszmogó kapitány és az őt feszülten figyelő tisztjei pillanatnyilag keresztülnéznek rajtam, lehetséges, hogy nem is látnak engem? Azt hiszik, egy vagyok önfeledt vendégeik közül? S most életemben eltévedve, vagy elrévedve oly kérdéseken töprengek, amelyekre nincsen válasz?
A zene egyre erősödik, már-már elviselhetetlenül harsog, a tébolyodottan kerengő, összeboruló párok között egyre nehezebb előrehaladnom, felhevülő lánytestekhez préselődöm, eltévedt karok fonódnak körém, kezek tapogatnak, ideges férfiak lökdösnek, feszes női mellek súrlódnak arcomhoz, karok alatt bújok át, már-már gépiesen mozgok, "pardon", motyogom, amikor nekem ütődve, feltartóztathatatlanul suhannak tovább. Ahogy közeledem a zenekarhoz, észreveszem a valahonnan hátborzongatóan ismerős, pocakos, teljesen kopasz, nagydarab szaxofonost, de hiszen ez Filcsik, döbbenek meg, és észreveszem a teljesen ősz, törpe, összezsugorodó Kázmérkát is, nagybőgője mögött elveszetten kuporog, s ott van Xavér is, vékony őszülő úr, káprázatosan pörgeti dobját, s Ninó, veszem észre, az előbbi őszes úr is ott áll, a mikrofon mögött, de még nem énekel.
Felnézek és észreveszek egy nagy asztalt. Az asztal körül valószerűtlenül, szívfájdítóan ismerős alakok.
Hátrahőkölve borzongok meg, dörzsölöm a szemem is kétségbeesésemben, nem, egyszerűen ez nem lehet igaz, lehunyom, koncentrálok, újra kinyitom, de az asztaltársaság nem tűnik el, csak vacogásom erősödik. Cidrizek a fedélzeten a nyomasztó hőségben, az izzadó, kerengő párok között.
Nézem az asztalnál ülőket, lelkesen agitálnak az ellenfényben, ágálnak, szerepelnek, kedves, szép szokásukhoz híven nyugtalanul nyüzsögnek, mind egyszerre beszélnek, egymás szavába vágva, vigyorogva veregetik hátba és vállon egymást - a konszenzus alapja a vállveregetés -, isznak, töltenek, koccintgatnak, ismét isznak, s az egyikük, lenyomva a Kázmérkáék szalonzenekarjának hangját már énekel is, "Zavaros a Nyárád!..."
Az asztalfőn, veszem döbbenten észre, én ülök. Szembekerülök magammal, meglepődve bámulunk egymásra, de fiatal, pufók, tejfelesszájú alteregóm nem vesz észre - kit és mikor látott is meg önmagán kívül? -, arca kigyúl, beszél, beszél, beszél, de poharáról sem feledkezik meg közben - mikor feledkeztem én meg a poharamról? -, hosszú kortyokban nyeli a bort, kacsa a nokedlit, majd elfordul tőlem, groteszk, idősebb, szikár, őszülő szakállú hasonmásától, s változatlan lendülettel beszél tovább, hogy miről, nem értem, a zene elnyomja a szavaimat, pillanatnyilag s kissé zavartan, kissé megijedve, csak azt konstatálom, hogy velem valaki megint játszik, ám lám ismét becsapnak, átvernek, semmi nem végleges, ami ma végleges vagy csak annak tűnik, az a tegnap még elképzelésként sem létezett és holnapra szétfoszlik, elpukkan mint egy szappanbuborék, elhibban mint ama szálló porszem, semmivé lesz!... Íme, valamikor a végleges, ám el nem süllyedő múltban én is elégedett voltam, boldog és piknikus, s nem szavaltam még, lelkesedést mímelve, kitartóan s némiképp önmagamból is gúnyt űzve Dylan Thomas hírhedett sorát: "o, make me a mask!", mert nyilván a dörögve elzúduló időben mégiscsak álarc leszek majd én is, igen, én leszek a maszk, maskarává változok, élő álom leszek magammal álcázom magam!...
Pillanatnyilag sírhatnékom van, érthetetlen az egész! Míg a zenészek öregednek, mi fiatalodunk? De visszafojtom könnyeimet, noha sajnálom, kimondhatatlanul sajnálom magunk, noha nem tudom eldönteni múltbéli, asztalfőn hőbörgő, ifjúkori alteregómat-e jobban, vagy azt az őszülő nevetséges, kártyalapra illő igazát, akivé lettem, hiszen végeredményben még mennyit kell élnie annak a fiatalembernek, amíg elérhet a mai délutánig?! Mennyit kell élnem megint és újult erővel, amíg elérek eddig a délutánig és mindezt miért? Miért is istenem. Ó, rejtsetek álarc mögé.


30. Dülöngélők

Döntök, s megkezdem lassú előrenyomulásomat, közelebb óvatoskodok az asztalhoz, és sorra kezdem elnézegetni az asztalnál ülőket, a hallgatókat, a hallgatózókat, a kvaterkázókat, a vitatkozókat, a dülöngélőket, az éneklőket, mindenkit. Igen, döbbenek meg egy idő után, itt vannak mind! Még azok is itt vannak, akik nem lehetnek itt, a csúcstalálkozó netalántán mégis összejött volna? Mégsem marad el?
Itt van mindenekelőtt a vadász. Ez annál is furcsább, mert most - eltávolodva érzelgéseink átmeneti helyétől, a félhomályba boruló kocsmakerttől, valószínű a bárból (megihatott a fröccsökre és házmesterekre egy vodkát? mindég szeretett keverni), vagy az illemhelyről (ami ennyi fogyasztás után nem lenne csoda?), besétál látómezőmbe, s nem is úgy néz ki, mint aki egy idő után ki akarna tűnni!... A kocsmakert is megállapodik, már nem távolodik tovább a hajótól, is-is meglehetős távolságra van, hiába kínlódok képtelen vagyok felbecsülni, mégis mennyire, hány méterre lehet? - de azért még jól kivehető barátom mellettem s a rendező mellett szobrozó, szálas alakja. Két példányban van jelen változatlanul ő is, akárcsak én és a rendező, aki továbbra is félig hunyt szemmel mereng a kocsmakert üvegekkel, poharakkal, tányérokkal zsúfolt asztala mellett, s hiába vadászik döfésre kész fogvájójával, a legutolsó olajbogyó ravaszul állandóan tovasiklik előle. De én most egyelőre a Vadászra koncentrálok. Ne mindég mindent elsietve, ne mindég mindent idő előtt!... Megfigyelhetem rajta is az elmúlt idő változásait, megállapíthatom, hogy élénkítő példája is erősítheti megfigyelésem igazságát - nem, nincsenek véletlenek, még sincsenek! -, az a rohadt kurva idő az oka mindennek!... S akár vissza is fordíthatnám az elszálló esztendők lassú, kitartó, észrevétlenül romboló munkáját, ha az asztal felé igyekvő alakot az elhagyott kocsmakert asztalánál merengővel hasonlítanám öszsze(?). Mintha a kocsmakerti alak, veszem észre, meg is nőtt volna? Terebélyesebb, hatalmasabb, tekintélyesebb lett!... Az asztalnál ülő még karcsú ifjú, nem, nem is ez a helyes kifejezés: agársovány, nem, nemcsak testsúlya nő majd meg az elkövetkezőkben, bár azért ez sem elhanyagolható, de a világban elfoglalt helye is, ami természetesen visszahathat a pszichére etc. Ősrégi vezérdilije (kedves, szép, ideillő kifejezésével) "az enyim a világ, baszd meg!..." Nem, nála soha sem az öntudattal volt baj, de mijüknél volt baj? A színész is, a bokszoló is, a tévérendező is, Róbert is, a katona, a vonaton elhalálozó költő is kivétel nélkül hittem magukban, érzékelték ugyan sajátságos szerepüket a világban - a napidíjas és az Úristen között lebegve, mint Mohamed koporsója az űrben -, de soha egy pillanatig sem kételkedtek önmagukban, volt önbizalmuk, ezért néha irigyeltem is őket. S a miatt is, hogy nemigen voltak kisebbrendűségi érzéseik. "Nincs mire, baszd meg!... magyarázta a vadász egykori törzshelyünkön a Berlinben. Gyér, rőt szakálla - ami kissé mindenképpen ravaszkássá teszi az arcát - most nem arra utal, amire a későbbiekben! A kocsmakerti változatnál már vitathatatlanul a kereskedői, üzletemberi vonásokat hangsúlyozza ki. Velence hírhedett utazói, hajósai, későbbi hadvezérei lehettek ifjan ilyenek, mint a fiatal vadász, mielőtt még a tanács kinyírta, vagy épp ellenkezőleg, Dózsévá választotta volna meg őket. De eme velencei áthallások akár félre is vezethetnek, hagyjuk a rőt szakállt, a kocsmakerti változat esetében amúgy is már foltokban fehéredik, és az aranykeretes szemüveg is megcsillan a neonfényben, szavatolva a képet, bezzeg fiatalon nem kellett neki szemüveg! Így megy ez. A csillámló szemüveg váratlan könnyeztet meg, s a könnycseppel váratlanul lesz oda az egész asszociáló-háló, pedig milyen odaadással szőttem!... Félrebillenti, hiába igyekszem ismételten a legnagyobb elismeréssel ráilleszteni! Most ér az asztalhoz, elvesz egy cigarettát, mohón rágyújt, de még nem ül le, felvetvén fejét hetykén néz bele a napba, emlegetett szemüvege ismételten megcsillan. A kocsmakertben most emelkedik fel az asztalunktól, mond valamit, mindenki nevetni kezd, a két alak most hirtelen válik eggyé! S a vadász az lesz, ami mindég is volt: egy jól megtermett germán férfi! Az ilyeneket tulajdonképpen mindegy, hogy hová is veti sorsuk vad szele, az Amazonastól az Északi-sarkig, így is-úgy is mindenütt helytállnak, üdv és hurrá! - most rám néz, de ismételten nem vesz észre, mond valamit a mellette ülő Róbertnek. Gyermekkori barátom elhúzza a száját, mintha nevetne. Itt van természetesen ő is, Róbert a katona.

31. Rejtélyek

Akit a sors mégiscsak ősei, már nem csupán legendákban és alakuló, változó, formájukat örökké cserélgető családi történetekben élő földjére vet, ahol barátom fegyverrel a kezében harcol majd, minden héten egy kijelölt napon a gonosz és alávaló arabokkal, a hét többi napján pedig egy kibucban szorgoskodik, ami neki, az egykori romániai magyar pionírnak nem is esik nehezére, s ha szaporán hulló majdani leveinek hinni lehet, igenis hisz a jövőben. De ez a jövő még nem ölt testet - nem akar ábrándjainkra, rögeszméinkre hasonlítani. Róbert is fiatal még, rózsás arcú, állán alig pelyhedzik a szőke szakáll, ami majd az új-zélandi szelek hatására kezd sötétleni, de még nem tartunk itt, még fiatalságunknál tartunk. Barátom a kibucban is világkörüli útról álmodik, a földet szeretné körüljárni, de csak a rejtelmes szigetre jut el. Most még tétován szorongat kezében egy kártyapaklit, Új-Zéland még messze van, világkörüli útja is egyre távolodik, láthatóan a kártyapaklit lobogtatva arra szeretné rávenni a mellette ülőket, hogy mégiscsak jobb lenne osztani és hagyni a nótákat a francba, s a piát is, ő mintha hallott volna valamit harangozni arról, hogy a valószínűség-számítás bűvöletében élő játékostársa - s itt Hugóra néz - foglalkozott már a pókerben rejlő véletlenismétlődések valószerűségével. Szisztémája van tehát, s ő, Róbert vidáman fizetné meg azért a szisztémáért az árat, veszítene is átmenetileg, hogy tanulhasson. Megcsillan a szeme, arca kigyúl, emlékszem, a félbehagyott ortodox katedrális általunk Dózsa toronynak nevezett tornyában is így vágta ki lapjait, határozottan és mindenre elszántan, még akkor is, amikor pénze nem lévén egyetlen szerelmét, a jelen lévő Esztert tette fel, s ellenfelei, két szemerjai melós szemrésnyire szűkölvén össze, ámulattal vehették észre, hogy a rizikó csak látszólagos, hiszen a diák nyer. Akkor is így söpörte be a pénzt, kivágva a royal quint-el halkan köszönve meg a játékot. Talán ennek volt köszönhető, hogy a szemerjaiak kedves szép szokásukkal ellentétben ezúttal lenyelték a vékát, nem kezdeményeztek verekedést, hanem durcásan elkotródtak. De mi lett Eszterrel? Meg szeretném kérdezni tőle, de hiába tátogok, nem jön ki hang a számon, és különben is honnan tudhatná ezt a fiatal Róbert, aki most felemelkedik, és bort tölt a poharába, hogy mi lesz egykori szerelmével? A mellette lévő ügynök poharába is tölt.
Mert itt van természetesen ő is, valamikori medveszerű alakjára rá sem lehet ismerni, az elkövetkező, még előttünk álló évek valószínűleg őt változtatják meg majd a legtökéletesebben, s legalább harminc-negyven kiló rakódik rá, hosszú, fekete kabátjában, telhetetlen pocakjával olyan lesz majd, mint egy menthetetlenül növekedő, imádkozó sáska. Most viszont szinte kisfiú még, maga elé néz, borospoharában fiatal arcát hosszadalmasan gondtelten elnézegeti. Jó arra gondolni, hogy mennyi minden előtte van még, olyan akadályok is, melyeken csak némi kétségtelen szerencsével vesz majd erőt, s vergődik át, most még hallgat, benső bandita, befele néz, magára figyel, a belső hangokra, nem érdekli, hogy senki még csak ügyet nem vet rá, feltalálja magát, mint élete minden nehezebb pillanatában, még akkor is, amikor üldözői elől menekülve ugrik le majd egy vonatról és rejtőzik el, hogy azonnal papírlapot húzva maga elé titkosírással igyekezzen feljegyezni megbízóinak utolsónak gondolt jelenését. Ahogy, talán a helyzetre alkalmazható jelzős szerkezeteket keresve, egy fényben megvillanó s mindent bevilágító és megmagyarázó metaforát, ami asszociációi akkor még derűs folyójából pisztrángként dobja fel magát mindég, minden időben; egy jelzős szerkezetet, ami megvilágítja a két-három menthetetlenül egymásra csúszó szituációt, amelyeknek matrjósababa szerkezete a ködös, véres, zűrzavaros álmokba menekülő kelet-európai történetet példázza. Szemüvege tanáros és fekete keretű, évek múlnak el, még amíg dönt s átúszva a Dunát, átbolyongva Jugoszláviát, a szabad világban köt ki, s még évekbe kerül, amíg CIAügynök lesz. Szemüvege tanáros és fekete keretű, gyerekesen pufók arcának szigorúbb külsőt is kölcsönöz a kelleténél, arca elszánt, sejteti, hogy minden lehet még, csak professzor aligha mondjuk Heidelbergben. Nem. Ez a kisfiú álmáról lemondva robbanó elszántsággal hajol mindenkori noteszlapjai fölé, hogy stiffírozva jegyezze fel jelentéseit a jövőnek, a szemüveg is lecsúszik a szeméről, védtelenül marad magára az arca, és én meglepődve látom, hogy időközben majd nemcsak méretei fognak változni, hanem a szeme színe is, most még határozottan barnászöldes, manócska lángocskákat gyújtanak benne a felismerések, most felemelkedik, s fiatal, győzedelmes alteregóm felé fordulva jegyez meg valamit. Nevetve figyelem őt, miért éppen felém emel, koccintásra egy poharat? Talán a vadászt is látja, amint most, elhelyezkedve a rendező mellett a kocsmakerti asztalnál teli torokból, átmenet nélkül kezdi üvölteni, hogy befújja az utat a hó, céltalanul fut a fakó. Az ügynök vigyorog, egy papírlapot csempész a mellette ülő rendező zakójának zsebébe, elhúzva száját, csibészesen vigyorog tovább s hullnak körülötte a láthatatlan fényben megvillanó későbbi jelentései, metaforák, jelzős szerkezetek és információk. Felismerésekhez segíthetnének hozzá, de össze is zavarhatnák gyanútlan életeinket. Szerencsére még nem tartunk itt, a kisfiús ügynök kortyol poharából, fintorog, hátradől székén, lehunyt szemmel adja át győzedelmes, fiatal arcát a hajót fürdető napfénynek, volt nincs!...

32. Az ismeretlen isten

A rendező, állapíthatom meg, most találja meg zsebében a papírlapot, összevont szemöldökkel olvassa, váratlanul röhögi el magát és a mellette ülő diszkoszvető zsebébe csempészi. Ő, állapíthatom meg bizonyos keserűséggel vegyes irigységgel, igen-igen keveset fog változni a dörgő mindenkit megsebző, átalakító, kifosztó időben. Most még verhetetlen szőke herceg, arcán nincsenek ráncok, nem tévedhet el közöttük szerető és rajongó szemek pillantása, szigorú és lelkes ugyanakkor, de ez az ambivalencia, úgyis, mint alakuló egyéniségének egyik fő mozgatója, egyáltalán nem zavaró még, ha őt nem zavarja, miért zavarna másokat? Némileg kopottabb, megviseltebb kiadásban, de a kocsmakert asztalánál most a vadász felé hajolva eléggé vidáman énekli, hogy a csitári hegyek alatt régen leesett a hó, de a hajó napfényben úszó fedélzetén, most egyetlen szigorú leltározó pillantással seper végig, lát is engem, meg nem is, a táncolókat hosszan elnézegeti, haja aranylón izzik a fényben, most előhúzván óráját megnézi, megcsóválja a fejét, idegesen kutatja táskájában, s megelégedetten int a sunyin lesben álló, ugrásra kész pincérnek, aki azonnal eléje helyezi a kért tárgyat, egy elegáns, fehér telefont, amelyhez természetesen videóernyő is csatlakozik, hogy az ifjú titán láthassa is azt a személyt, akit hamarosan felhív. Óvatosan hajol a telefonhoz, a hamutartók, borospalackok, cigarettásdobozok, ásványvizes üvegek és a töméntelen pohár közt teljesen valószerűtlen ez a telefon. Már tárcsáz, vajon kit akar felhívni, a kísértethajóról, őrület, kit akar zaklatni, nyugalmában megzavarni?... A kocsmakertben, veszem észre hirtelen, most jelenik meg az asztalunk mellett egy pincér, és az éneklő rendező füléhez hajolva súg valamit. Barátom feláll, enyhén bizonytalan léptekkel indul az irodák felé, miután eltűnik az ajtó mögött alteregója is fölemeli a kagylót a hajón, türelmetlenül hallóz, majd folyamatosan, zavartalanul kezd beszélni a telefonba, mintha vonakodó és korlátolt színészt akarná meggyőzni az általa elképzelt szerepfelfogás helyességéről, majd sértődötten nyújtja át a kagylót a meseírónak.
Elképesztő, mégis mi van, ha mindez egy ismeretlen isten műve, és ő tényleg a kocsmakertben ülő idősebb önmagával beszélgetett, elszontyolodó alteregójával, aki most jelenik meg az iroda ajtajában és esett vállal, csapzottan oldalog vissza az asztalhoz. Mi történt, ha összeszólalkoztak - minden jel erre utal! - akkor mi fog történni, befolyásolhatja-e mindez (az előttem zajló vita) a később megtörténő jövő eseményeit?! A rendező jövőjét, a mai jelent, ami az enyém is?
A meseköltő nevet.
Áhá! -, majdnem felüvöltök a lelkesedéstől, ő is itt van, később rózsakeresztes testvérem, fiamat még, székén hátradőlve önfeledten cseveg a telefonba, csak nem kései önmagával beszélget ő is, mi történik itt? Arca is sima még, fiatal bohócarca, szeme csillog, történetei összekeverednek, mint bűnbánó öregasszonyok imái, valahonnan a közelítő jövőből hallom elbűvölő mikrofon-hangját: "csak addig tart a kötelesség - amíg engedi a becsület!", elkomorul, és szó nélkül adja át a telefonkagylót nekem. Nevet. Most újra figyelem önmagam - igen, találkozás egy fiatalemberrel - fogalmam sincs, miket hazudhatok és kinek? A napsütés, ha lehet még erősebb lesz, az asztal körül a fehér díszegyenruhás férfiak karjukon a hosszú, kék és piros és sárga ruhás lányokkal vonakodva vonulnak el. A lányok megvető és kárörvendő mosolyukat legyezőik mögé rejtve, szinte lángra lobbanva vesznek el a meseköltő bizarr történeteiben, míg a férfiak lerángatva magukról egyenruháikat eszelősen vetik magukat a habokba.
Nincs megállás!
De ő már erre se figyel, országúton megy előre, vagy menekül, vonaton utazik, repülőre száll, iskola előtt vár egy kis prepát, Krúdyval levelez, épül legendáriuma, befejezhetetlen katedrális, az időben bizarr játékokat üzennek szavai, volt egyszer egy tél, hallom gyengülő hangját, vagy mégis egy nyár? Távoli szívdobbanás hallatszik, és egy fennsíkon husángok puffannak majd a testén, eltorzult arcú férfiak veszik körül és ütlegelik. Az első ütések elől még fürgén hajol el, a következők már karján, fején csattannak, véresen borul szülőföldjének megválthatatlan zöld füvére, körös-körül a győzelmesen ég felé meredő csúcsok alatt hófehér bárányok berbetélnek, és a több ezer éves mioritikus türelmét feladó vezérütlegelője - magas, marcona alak, arcát nem látom, elmosódik a jövő enigmatikus fényében - hátára fordítja a meseíró tetemét, s döbbenten mered az ájult arcba, "ez nem az!" - hörgi megsebzetten, de ez még későre lesz majd, még nem tartunk itt, még a hajó fedélzeténél tartunk, minden esetre kitartunk!...
A diszkoszvető ebben a pillanatban nyúl a zsebébe, s húzza ki az évtizedek múlva mégis medveszerűvé változó ügynök papírfecnijét, és megdöbbenve, de azért jól artikulálva olvassa:

"kútjaiból a sors kikel
mély kútjából a sors kimászik
hallgatózik, majd visszanéz

ez a férfi? vagy egy másik?" ( Szőcs Géza) A marcona alakok ott hagyva a meseköltő tehetetlen tetemét, husángjaikat eldobálva menekülnek. A táj békéjét immár nem zavarja semmi. A táj békéje ismét megejtő, egy idő után persze ő is megmozdul, nem, még nem lehet vége, nincs is vége még, az alagút világító kijárata messze van, csak a vonat zakatol. Mielőtt belealudnánk monoton kattogásába, nagyot villámlik, és a megvillanó fényben természetesen kerül helyére minden. A vadász és a rendező egyre önfeledtebben dalolnak a kocsmakertben, a hajón viszont tombol a napsütés, a meseíró is vidám még, épp egy viccet mesél, mindanynyian belemerevednek a váratlan csattanást követő csendbe...
A parancsnoki hídon lövöldöz egy tiszt a le-lecsapó sirályokra, mindenesetre a pánik teljes, a zenekar is elhallgat, a táncosok eszelősen menekülnek, az asztalunknál pedig a telefont most veszi át a vonaton elhalálozó költő. Sovány, borostásarcú, kopott farmere is lötyög rajta, ahogy kissé ringatózó lépteivel, kezében a telefonnal, megindul. Úgy megy a kísértethajón is még fiatalon és ártatlanul, mint egy szabadnapos tengerész vagy egy kiebrudalt lovaskatona, természetesen Bugyonnij vagy a Csapajev lovashadseregéből (mert parkettáncosnak azért mégsem nevezhető), kockás inge szétnyílik mellkasán, melegje lehet, arca vörös, a kagylót kissé megkésve veszi fel, szemmel láthatólag remeg a kezében, sértődötten jegyez meg valamit, mire egy neki egyáltalán nem tetsző válasz hangozhat el a kagylóban - kivel beszélhet, istenem? -, innen a fedélzet széléről nem látom jól a villogó képernyőt, de tény, hogy a valószínűleg női arc csak akkor tűnik el az ekránról, amikor a költő idegesen lecsapja a kagylót, és az asztalra teszi a kelleténél ingerültebben a csodatelefont is. Ám lám reakciói akkor meg nem lassulnak le, később majd ez is bekövetkezik, s mindég minden helyzetben lemarad majd, állandóan elkésik...
Változik a kép, egy valószínű rendőrségi teremben üvöltözik, jobb keze a korláthoz van bilincselve, s ez érthetően gátolja szabad mozgásában, persze nem annyira, hogy villámgyors félfordulatot téve rúghassa hasba a feléje közeledő, vigyorgó milicistát, aki most eltorzult arccal görnyed össze a földön. A folytatás elképzelhető. Persze ez is később lesz majd, ha megtörténik egyáltalán? Dani most még ott áll a fedélzeten, a terített asztal mellett, imbolyog, a háta mögött a levegőben ott kattog az utolsó vonat. A költő most vicsorít, a vonat eltűnik, szétfoszlik, semmivé esik, a nap játékai közé vész egy borzalmas emlékbe disszidálva tűnik el. A rendőrségi teremben vagyunk megint, a kikötött, üvöltő költő elugrani is alig tud az őt gumibotjaikkal ütlegelő milicisták elől...
A pincér a telefonnal a színész mellett jelenik meg, a jövendő sztár még rövidnadrágban, félmeztelenül üldögél székén, lovagló ülésben, fogai között bőrszivar fityeg, átveszi a kagylót, a képernyőn megjelenik egy arc (hogy női vagy férfiarc-e nem tudom eldönteni?), a színész gyorsan mond valamit, az asztal mellett ülők kánonban nevetnek, győzedelmes és harsány nevetésük elszomorít, ha tudnák, hogy még mi vár rájuk, nem röhögnének, most sajnálom igazán, hogy nem hallom szavaikat, a zenekart figyelem bánatomban, a szaxofonista Filcsik biztatóan int felém, nem, ez nem lehet véletlen ő az első aki meglátott (!) keze megmerevedik a levegőben.
MINDEN ÍGY MARAD.

33. Fel Belgrádra!²

Hosszú percekre mindenki mozdulatlan, mintha elvarázsolták volna a kísértethajót, aztán kattan valami, mintha tű kattogna egy óriási hanglemezen és változik a szín, a jövő egy vendéglői terme tűnik fel, a színész jóval testesebben, de elsöprő derűvel egy verset mond a civil ruhás, feszülten figyelő parancsnoknak:

"A kerti törpe kerüli a házat,
füleli el-elhaló hangjait.
Félek, hogy készül már a magyarázat,

amellyel eltüntet majd megint valakit." A civil ruhás alakok vigyorognak, a parancsnok rezzenéstelen arccal várakozik, a színész pedig leállíthatatlan lendülettel, fáradhatatlanul fordítja románra a verset. A körülöttük ugrásra készen várakozó, lesben álló fullajtárok arca kínosan merevedik meg, már senki se röhög, az ezredes viszont éppen ebben a kínos pillanatban kezd el harsányan hahotázni, és kis tétovázás után a színész, majd a mitfájerek is csatlakoznak hozzá. A nevetés forgószele megérint, felkap, megpörget, számtalan kétes helyzetben, kétértelmű - tehát félremagyarázható - pozícióban hallom és látom egykori s mostanság Amerikában underground mozifilmekben virító, egyre terebélyesebb barátomat, ostobábbnál ostobább viccek kötik össze változó alakmásait a dörgő időben. Gyere már ide, édes jó Lajosom - förmed rá a diszkoszvetőre, megsüketültél, te következel, gyere!...
A diszkoszvető szomorúan mosolyog, s a fehér telefonkagylót úgy veszi a kezébe, mintha félne, hogy váratlanul szétporlad a kezében, füléhez emeli, de egyelőre nem mond semmit, olyan áhítattal tartja, mint egy kegytárgyat, körülbelül úgy, ahogyan a diszkoszát is szokta, a képernyőn - igyekszem lábujjhegyre állva, szemem meresztve megfigyelni - azonnal feltűnik egy arc. Lajos hallgat, talán a hívó fél beszél? de nem, az is hallgat!... Aha, döbbenek rá, valószínűleg csak nézik egymást a múltban a jövő telefonján, régen nem találkozhattak, most aprólékosan figyelik meg egymást, ideje tehát, hogy én is megnézzem a diszkoszvetőt. Karcsú és izmos, mint egy fiatal görög isten, háta mögött ott sötétlik élete örökös színtere, a stadion és megzavarodott diszkoszok röpködnek a levegőben, a vadász kitömött majdani nyugatnémet madarait kergetik. Nem megy! - ereszti most le a kagylót, a dobókörben viszont feltartóztathatatlanul pörög, edzője, Ökör, örömtől kipirulva, érces hangon kiáltja: "Rekord, édes fiam, rekord!..." Ilyen az én formám, dünnyögi barátom, mindig edzésen dobok hatvan fölött, soha nem versenyen!...
- Gyere, rajtad a sor - mondja most fásultan, lerogyva egy üres székre s az öttusázó elé tolja a telefont. A vadász megértő vigyorral tölt egy üres pohárba bort, eléje tolja, a diszkoszvető iszik és harsogva kezdi fújni a nótáját, miszerint hajlik a jegenye, zörög a levele, de nem lehet tudni egyelőre, hogy ki fog lejönni kiskertje aljába, mert figyelmemet az öttusázó köti le, aki elmerülten beszél valakivel, egészen biztosan nőnemű lény az illető, aztán az arc eltűnik a kényernyőről, de őt ez sem izgatja, puhán teszi le a telefonkagylót és vidáman kapcsolódik a dalba, azt énekli, hogy kiskertem aljába csak még egyszer gyere le, a fedélzeten egy pillanatra sugárzó látomásként képződik meg a dalban megjelenített kiskert, ott állnak a fiúk, pohárral a kezükben, míg a stadionban, a dobókörben Laji nyüvi magát, a futópályán az öttusázó gyötrődik, a húszadik vagy huszonkettedik kör után arca szederjes, lila, távolabb van egy ring is, a bokszoló újra meg újra kiüti ellenfeleit. Elfordulok, és most veszem észre a bokszolót, Hugóval és a tévérendezővel kissé elkülönülve ülnek a többiektől, elmerülten beszélgetve vodkát kortyolgatnak, előttük a szorgalmasan ürített üvegek. Ám lám a szokások már a kezdet kezdetén, kora ifjúságunkban kialakulnak, és ha valami, akkor ez azért biztató jel is végre, a jövőben sem változnak!...
Döntök: odamegyek az asztalhoz, lesz, ami lesz. A bokszoló csak most néz rám, nem szól és én, veszem észre döbbenten, ahelyett, hogy közelednék, távolodok az asztaltól, mintha kacagásuk forgószele kapna fel ismét, hogy vagytok ti régi barátok? - akarom kérdezni, de nem figyelnek rám, ráadásul egyre messzebb kerül tőlem a fedélzeti asztal is, fiatalkori alteregóm se néz rám, öntelten hazudozik valamit, nem lehet tőle szóhoz jutni, meg szeretnék állani, de nem tudok, feltartóztathatatlanul sodor el valami ismeretlen erő az asztaltól, s hirtelen hallom meg közvetlen közelről a rendező aggódó hangját.
- Mi van veled, Sztyepán? Olyan vörös vagy, mint a főtt rák?! Felrezzenek.
- Miért? - röhög a vadász. - Néztél mostanában a tükörbe? Láttad magad? Megnyugtatlak, te is pontosan olyan veres vagy, mint egy bolsevista ügynök!... Sötétbe vész a kocsmakert, csak a neonok fullasztóan sápadt fénye világítja meg a táncparketten kerengő párokat. A kísértethajó megbízhatóan távolodik a harsogó napfényben. Volt, nincs!...
HOL VAGYTOK TI RÉGI JÁTSZÓTÁRSAK?
Elkeseredetten nézek utánuk, koncentrálok és akkor, egy életfogytiglani pillanatra, ismét ott vagyok a fedélzeten és meglátom a másik asztalt is, nagyapámat és társaságát. Az első világháború hősei előtt üres üvegek, arcuk vörösödik, megbízhatóan és nyughatatlanul verik az asztalt, énekelnek, hátul mögött vigyorgó cigányok. Ha kimegyek, ha kimegyek a doberdói harctérre - üvöltik, az ugrásra kész prímás arcán megértő mosoly, állandóan be akarna kapcsolódni nyirettyűjével, de megvetően leintik. Az öregeknek, az első világháború veteránjainak, hősi halottainak egyáltalán nincs szükségük kíséretre, láthatólag boldogulnak ők cigányok nélkül is. Odaléphetnék hozzájuk, bort ihatnék a borukból, részt kérhetnék problémáikból, énekelhetnék is velük, tanácsukat is kikérhetném, az életet illetően, de nem bírok mozdulni, ők meg egyre távolodnak, akárcsak az előbb én s még azelőtt a vadász, a rendező s a kocsmakerti asztal. Olyanok mintha fordított távcsövön szemlélném őket, kisebbednek, majd amire a két asztaltársaság összevegyülve kezd ismerkedni egymással, hogy közös dalba kezdjenek, el is tűnnek. Már csak néhány mozgó pontot láthatok, és ezek is fénysugarak közé vesznek hamarosan, nem tudom eldönteni, immár láttam-e egyáltalán valamit, vagy csak káprázott a könnyező szemem?...
A vadász megértő arccal ásványvizet tölt a poharakba.
- Meddig ülünk még itt? - kérdezi közönyösen a rendező, és hatalmasat ásít. - Mire várunk?
- Fel Belgrádra - issza ki vizét a vadász és félbehagyva nótáját dünnyögve áll fel.
A zenekar keringőre vált át, egymásba kapaszkodó párok kerülgetik egymást, mintha úsznának a neonok sápadt fényében fuldokló táncparketten...


* Folytatás előző számunkból.
1. Mi vagyunk a haza büszkesége (román)
2. Hasek