Mártonffy Marcell
TEMÉRDEK NÉV ALATT
„egyetlenegy rózsára, uraim.”
PILINSZKY
A rózsáról minden megmondatott. Amilyen haszontalannak tetszik motívumtörténetének ismételgetése, szimbolikus jelentéseinek vitrinbe rendezése, a közhely körüli botanizálás, olyan véglegesnek hat ismeretelméleti besorolása is. Umberto Eco könyvének címe, A rózsa neve: visszatérés és lezárulás. Ha hihetünk a szerzőnek, a regényhez kulccsal szolgáló és befejező mondatát alkotó latin hexameter a XII. századból, egy bencés szerzetes, Morlay-i Bernát tollából származik: Stat rosa pristina nomine, nomina nuda tenemus – A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk. Névpártiak és dologpártiak vitája a mintha egyszer s mindenkorra a „mezítelen név” javára dőlt volna el. Korunk, a késő-újkor nem ódzkodik az ismétléstől, de a név mögött tátongó űrbe már nem a filozófiai kaland hajdani izgalmával vagy halálos rettenetével pillant. A semmi megszelídíthető, sőt valódi értékek mögé bújva, a tetszőlegesség, a játékosság univerzáléjaként sorolhat a létérzékelésünket körülíró fogalmak közé.
Meg kell tehát fontolnunk, hogy nevezhetjük-e feledhetetlennek Rilke rózsáját. A jelző együtt enyészik a névvel. A költő, halála előtt egy évvel, 1925 októberében úgy rendelkezett, hogy sírfeliratként őrködjék, mint ahogy őrködik is, egy wallisi falucska temploma mellett... ugyan, mi fölött? Rilke emlékénél és költészeténél is inkább a magunk memóriája fölött. És őrizze kérdésünket, amelynek elkallódása jóvátehetetlenebb, mint a válaszaink hagyománytörténetének drámáját meghatározó keletkezés és pusztulás, kicserélődés és átalakulás.
A háromsoros vers csaknem minden Rilke-értelmezőt megkísértett: a szirmok száma virtuálisan végtelen, a hozzátoldás buzgalmából ki kell hogy józanítson a hiábavalóság tudata. Ám a szótlan szemlélés megmaradó, termékenyebb lehetősége éppoly veszélyeztetett, mint az üzenet, mely elnémul, ha túlszaporodnak a szavak. A nézés, akárcsak az odahallgatás, erőfeszítést kíván, a figyelő tekintet igyekezetét és töprengő csendet, olykor a töprengő szavak csendteremtő munkáját. Nem kívánom tehát sem agyon-, sem új életre értelmezni Rilke rózsáját, csupán elüldögélnék mellette: „letelepednék”. Gadamer így jelöli a befogadás költészetéhez, a méltó megfeleléshez illő testhelyzetet, amely az imádsághoz hasonlóan éppoly kevéssé kecsegtet sikerrel, mint amennyire idegen tőle a sikertelenség félelme, s amely szándéka szerint várakozó és a kegyelemnek ajánlott idő. A letelepedő a tanítónak járó tisztelettel, de otthonos közelségből néz fel. Feltétlen bizalma megelőzi kritikus szabadságát, melyből épp leckét kap.
A letelepedés azonban ábránd is, akárcsak a társiasság, a megoszthatóság. A puszta név csonka jelszerűsége, a személy s a dolog hiánya sehol sem mutatkozik oly erőteljesen, mint a szavak utópiájában, helykereső sehollétében. Bennünk élnek, mondanánk, de bizonytalan mind a helyviszony – a bent holléte –, mind a többes szám első személy, az interszubjektivitás valódisága, a megértés közös és közösségteremtő mivolta. Amit és akit felejthetetlennek mondunk, többnyire feledhető. Miként az állandósult extázis, a felidézés életformává szilárdítása is ritka képesség, s kérdés, hogy áldásnak tekinthető-e egyáltalán. A műalkotás szabadon hagy. A szó nem kötelező volta, meglehet, épp komolyságával függ össze. Úgy ad életet, hogy önnön nemlétét sem leplezi el. Szabadsága ugyanakkor nem azonos a tetszőlegességgel, amellyel pedig könnyen összetéveszthető, s amely a szavakba foglalt hiányt súly helyett súlytalanságnak tüntetné fel.
Rilke rózsája sem kívánja lenyűgözni sokfelé csapongó gondolatainkat, s ha most meditáció tárgyának tekintjük, tudjuk azt is, hogy nemsoká továbblépünk. A megértés teljességet mintázó körkörössége egyben az értetlenség circulus vitiosusa is: márpedig e kettősség ösztönzés és teher. Tükörjáték részesei vagyunk: a rózsa létet és nemlétet mond ki a szó egyszerre valóságot közelítő és távolító közegében. A sírfelirat: a hiány erős jelenléte. A megragadás, az érzékelés vágya Rilkét jóformán időszerűtlenné teszi – de rokonná is a „meztelen név”, az eldöntetlenség szapora hullámmozgásának e miniatűr, kimeríthetetlen energiaforrása.
Az eredetire előbb a másán, Nemes Nagy Ágnes fordításán keresztül tekintek. Máson csakugyan különbözőt, a fordítás természetének megfelelően inkább következményt, folytatást, kiegészítőt, a szöveg szólítására adott reakciók egyik lehetőségét értem: a mű körül megnyíló tér kitöltésének szolgáló-alkotó vállalását. Egyben a megértéshez szorosan hozzátartozó félreértés dokumentumát. Felőle visszanézve kísérelhető meg e szemlélő elidőzés, letelepedés egyetlen aktív mozdulata: egy állítás, mely úgy szól, hogy Rilke verse, szellemi végrendelete nem összegző kijelentés, nem szentenciózus bölcsesség, nem világképének tömör foglalata, hanem épp e világkép kitárása. Műfaja: megszólítás, invokáció, csodálkozó megidézés, válaszra váró felkiáltás. S ha van végső érvénye, akkor ez a továbbkérdezés parancsolata. Az állításból egy másik is következik, személyesen, a szavakban épp most szemlélődő számára, s ez költészet és hittapasztalat ezúttal nem tabuként tisztelt kapcsolatára vonatkozik (jóllehet számos tekintetben indokolt az a szemérem, amellyel a megismerés e két területe egymással párbeszédet folytat, rendre elhallgatva vagy inkább egymástól hallgatólag elfogadva az összetartozás ígéretét). Rilke sírverse ezt a kapcsolatot olyannak érzékelteti, amelyben az elhatárolás a közelítéssel azonos mértékben fontos: a szó, a metaforikus beszéd s a szavakat feszítő transzcendens megnevező szándék közössége mellett épp a különbség, az összeolvadást hárító másféle önazonosság teheti igazán dialogikussá s ekképp ismeretgyarapítóvá e viszonyt. Benne a költészet feladata a másként mondás tágas dimenziójának, a kérdést ébren tartó hívószavának felkínálása, melyre az Isten-tapasztalat a maga összetéveszthetetlen egyediségében és szabadságában, teremtve megnevező, egyszersmind csöndes és személyes közvetlenségében a teljesség hírével felelhet.
°
Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség,
Annyi temérdek pilla alatt Senki sem alszik.
A figyelmes Rilke-olvasat tanúsága szerint a költő kedvelt szóképe, a rózsaszirom és a szempilla azonosítása szólal meg itt is. A valamivel korábban keletkezett Temető című, francia nyelvű prózaversben már készen áll a sor: „Senki álma/ annyi pilla alatt” (Sommeil/ de personne sous tant de paupiéres). Figyelemre méltó maga a Temető cím is: kijelöli a rózsa helyét, de közben fel is ment a toposzkutatás kényszere alól. Nem szükséges végigjárnunk a hagyományos rózsa-szimbolika végtelen paradigma-sorát, s talán ahhoz sem kell ragaszkodnunk, hogy a századelő immár avíttnak tetsző díszítőmotívumát lássuk benne. Az alól pedig, hogy a vegetáció elpusztíthatatlan szépségének sokak, s így Rilke által is megörökített és megnemesített közhelyét lássuk benne, szemben az emberi mulandóság tragikumával, a vers bonyolult jelentésszerkezete ment fel. Ez a rózsa nem más rózsák, nem is a dekorativitás szecessziós kellékei felől közelíthető meg, hanem egyedül a versszerkezet többkiterjedésű asszociációs rendszerén belül. Jelképes tartalmait a szövegben keletkező szójelentésekből meríti: ezeket sűríti, valódi műalkotásként, szemléleti egésszé. Pontosabban, velük együtt tart abba az irányba, amelyet az egyetlen név kimondásának intenciója jelöl ki. Ha az idézett prózavers alapján kulcsmetaforának a szirmok és a szempillák egymásra vetített képét tekintjük, akkor a megnevezés egyszerre ír le körpályát s tágul a megnevezhetetlen felé, a bejárt területek gazdag tartalmait magába gyűjtve és kiterjedését érzékeltetve. Hiszen a vers – maga is pillanatra feltáruló virág – a rózsa szavával nyílik meg, és, az eredeti szöveg szerint, a pillák sokaságával zárul. Érdemes ezért az utóbbit is felidéznünk: Rose, o reiner Widerspruch, Lust/ Niemandes Schlaf zu sein/ Unter soviel Lidern.
Mielőtt a magyar változattal összevetnénk, szolgáljon tanulsággal az a jószerivel szentségtörő német prózai parafrázis, amelynek létrehozója, a szemantikai tisztázáson fáradozva, éppúgy szembe kellett, hogy nézzen a felfejthetetlenség kínjával, mint alighanem valamennyi Rilke-fordító. A csikorgó mondat valahogy így hangzik: „A rózsa ellentmondása a rózsának az a kedve (gyönyörűsége? kéje?), hogy a senki álma, noha lehetőség szerint (potenciálisan) valaki álma lehetne.” A szirmokat akkurátusan kitépdesi ugyan a jámbor laboráns, csakhogy a megoldás, a fontoskodó túlírást tetézve, abban is pontatlan, hogy a rózsa gyönyörűsége Rilkénél nem az ellentmondáshoz mint alanyhoz társuló állítmány, hanem maga is megszólíttatik: a struktúra egészét a megszólítás hordozza: te rózsa, te tiszta ellentmondás, te kedv. Sőt, mivel a kibővített vocativus képsora természetesen növekszik a kezdeti megszólítottból, a rózsából, az igei állítmány mindvégig igazoltan hiányozhat. Így a létige, a sein nem pusztán kapcsolóelem a rózsa – a gyönyörűség – és az álom között, hanem, kivált sorvégi helyzetben, eréllyel szólhat magáról a létről: a senki álmának létezésében lelt kedvről van inkább szó. De az álom sem igazán helyénvaló: Nemes Nagy Ágnes indokoltabban mondja: „alszik”. Az álom az alvó egyszerre személyes és archetipikus tudatműködése, egyszersmind elmosódó világ. Az alvás szó viszont magára az alvóra, személyére, testének kontúrjaira irányítja a figyelmet. Álmába egy villanásnyira sem tekintünk be, s főként nem ringatjuk magunkat reflexszerűen abba az édeskés képzetbe, hogy – gyengítő hasonlataink nyelvén – a rózsa olyan, mint egy álom, netán álomszép. De a magyar költőnő mesteri átültetése is egyféle értelemösszefüggést teremt, amikor az alvást „igésíti” – „senki sem alszik” –, és alanyát megfosztja attól a lehetőségtől, hogy – bár Senki – csakugyan legyen, létezzék. Pedig a rózsa: kéj, kedv vagy gyönyör, egyúttal a Senki alvása, hiány és létszerűség azonosságában. A rózsa ellentmondása nemcsak abban ragadható meg, hogy valaki aludhatna szirmai alatt, de nem alszik – ha jól meggondoljuk, miért is aludna valaki a rózsaszirmok alatt? –, hanem abban, hogy ő maga az alvás, az alvó senki látványa. Az alvás mint a lét szunnyadó állapota, és egy közelebbről meg nem határozott, de megszólított személyesség van együtt a rózsa szavában. A rózsa nem csupán a szemlélet tárgya és a kép elsődleges jelentésű eleme, hanem a Senki titokzatos alvásának kontextuális megfelelője. Nem temetővirág, bármennyire a halál kertje alkotja a szemlélés helyét, és nem vak szem, miként az Apolló-torzóé, hanem a Senki figurája. A német nyelvű költészet huszadik századi képviselői közül a másik legnagyobbnál, Paul Celannál a Senki jelentése abból a kabalisztikus eredetű, a keresztény misztikában szintén otthonra lelt névtulajdonításból is származhat, amely a kimondhatatlan Személyt jelöli paradox ellentétével. Ha e lehetőséget figyelmen kívül hagyjuk, ha tehát a Senki kiléte megmarad titoknak, a vers akkor is valaki helyett szólítja meg a rózsát. A tiszta ellentmondás a gyönyörűség és az alvás harmóniájában nyilvánul meg, ugyanakkor a rózsa rejtett negatív lényegének és szunnyadó, mégis intenzív, egyúttal személyes létszerűségének összebékíthetetlenségében is. A tisztaság itt csak távolról utal a virág szűzi érintetlenségére, s nem is csupán az ellentmondás hiánytalan paradoxitását jelenti – azt a magakelletőnek is felfogható gyönyörűséget, amely a lényegvesztettség ígéretes felkínálkozásából, a tapasztalati világ mint csábítás és cserbenhagyás kettősségéből fakad. A tiszta ellentmondás több ennél: a megismerés vágyának az a minden mást kizáró és végső soron a rózsa képét is elhalványító végletessége, amely mindössze két valóságelemről tud, s e kettő közé feszül. Az egyik a jelenség-világ változatainak pazar sokasága, a varietas mundi – a másik az egyetlen realitás, amelynek Személyként való megszólíthatósága és megóvó ereje nem cserélhető fel semmilyen meghatározatlan szemléleti központtal. Erre emlékeztet a Nyolcadik elégia panasza, a magányos küzdelem teljes élettörténetet tömörítő vallomása: Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik./ Újra rendezzük. S mi is szétesünk (Rónay György fordítása).
Rilke végső gesztusa nem a megcsodált rózsa szirmainak szétbontogatása, nem in effigie leleplezése ama tárgyak ürességének, amelyek költészetének esszenciáját, a költői szó megújíthatóságát és a titkok kihallgatásának reményét jelentették. Nem a megfellebbezhetetlen, tagadássá keseredő igazság világgá kiáltása. A költő, végletes hűséggel, megmarad szemlélőnek. Csodálkozónak, aki kitart az értetlenségben, a kérdezés állapotában. Hogyan lehetséges, hogy valami ennyire valaki helyett áll, s rejtelmes, a létet titkolva-tagadó alvásában ennyire jelenvaló? Amit Nemes Nagy Ágnes kijelentő mondata eldönt – Ennyi temérdek pilla alatt/ Senki sem alszik –, azt Rilke meghagyja a maga tünékeny, ám valóságos káprázatában.
Ugyanakkor a megszólítás itt is vallomást takar. A dolgok, a tárgyak faggatása csak a vágyakozás tudatmélyében dialogikus, valójában olyan próbálkozás, amely nem lép ki a monologikus-reflexív beszéd köréből. A személyességet elsősorban hiányként éli át, noha tán épp ezért elevenítheti meg a tárgyakat mindenki másnál nagyobb hatalommal. Rudolf Kassner, a filozófus-barát és vitapartner figyelmeztetett a rilkei világ határaira: ő „csak az Atya országában otthonos, a Fiúéban nem. A megtestesülés igazságát nem ismeri”. Hozzátehetjük: ismeri a teremtés mimézisét az alkotásban, s a művészi egzisztencia mint teljes magány örök fenyegetettségét, áldozati arculatát. Gadamer joggal vetheti a Rilkét a katolikus hittételek felől megközelítő és bíráló Romano Guardini szemére: „Vajon nem tartalmaz-e a költészet mindenki számára igazságot, midőn a költői én tanulónak és taníthatatlannak tekinti önmagát, akinek valóban éreznie s így a valóban szeretnie nem sikerül?” Személyes érzései és beteljesült szeretete helyett a költő mint közvetítő, a nyelv megújító lehetőségeivel ajándékoz meg: hivatása szerint „végképp másoknak remél”.
°
Rilke rózsájában is a nyelv erőforrása adatik át. Hiszen elsősorban erről: magáról a nyelvről tesz tanúságot a sírfelirat. A rózsa: beszéd, mondás, „tiszta ellentmondás”. S ilyképpen az önmaga másában kimondottról, a mindig másként mondottról, a szavak vágyott középpontjáról – a-logikus mivoltáról, a személyes Logosz hiányáról – is vall. Helyét, habár a hagyomány ezt sugallná, nem annyira a középkori motívumkincs rosa mystica-ja, vagy épp a korai nominalizmusban, már Abélard-nál felbukkanó s Celannál is megszólaló semmi rózsája környékén érdemes keresnünk, hanem a kettő felezőpontján, felfedező metaforáink között. Mi több, a rózsa: meta-metafora, valamennyi megnevezés mozgását összegező kép.
A metafora jelentéstani kettősségei – a lexikális és a szövegösszefüggésből kialakuló értelem, az ismert és az új valóságelem, a létről és a nemlétről szóló egyidejű kijelentés feszültségterei – akár egy továbbival is kiegészíthetők: emlékezés és a felejtés dialektikájával. Rilkét, a sírverset, Nemes Nagy Ágnes fordítását, ha belső ünnepeink vigyáznak is rájuk, a hétköznapok minduntalan kioltják emlékezetünkben. De felejtve is tovább emlékezünk. Az ellentmondás szerkezete, az erőtlenségében energikus, ám újra és újra elsötétedő középpont képzete, s benne a Senki mint Valaki elrejtettsége változatok során át újul-őrződik meg és vonzza maga felé tűnődésünket. Miként Rilke életművén belül is, A párduc monoton körtáncába épülve, a Schlußstückben a szív mélyén felzokogó halál alakját öltve, vagy a Nyolcadik elégia teremtésvíziójának fókuszában. Így bizonyul jelnek maga a birtokolhatatlanság, a mindenkori közvetettség, a nyelv mint közbevetett és formálódó valóság, a távolság mint tilalom és meghívás. S lehet feltételévé nemcsak a költészetnek, hanem minden valóságértelmező beszédnek, a kérdező és kérdőre vont ember megszólalásának.