Páll Lajos
Négy évszak
Húsvét
Kankalinpapucsban hercegnők jönnek,
Mögöttük felhőhegy, hangtalan szil,
Ma sincs vége az egyiptomi böjtnek,
Báránysejtelem értünk nem sír.
Kinek öt sebe volt, máma nem vérzik,
Magamét elosztva is hat marad,
Duna mellett a gát úgy kígyózik, mint
Szíj csapásra serkent daganat.
Ó, tojásfestők skarlátszín haraggal,
Ámuló zölddel, értünk szitok szólal,
Ének helyett a habos tereken.
De meddig szállok a húsvéti széllel,
A riadó ricsaja, szitka nem ér el,
Karomba csípek, vajon létezem?
Nyár
A tájat letörli a déli meleg
E rajzlapról, mely folyó éltem,
Ölni gyöngy ez áloméleten,
A délibábos víz kegyetlenebb.
 
Reszket a fénytörés csonka fűrésze,
A lapu lábamnál összeserül,
Boldog hallgató, ki szíven belül
Nem menekíthetsz, ne vigy a kisértésbe.
Nincs is más nyár, konokul hazudnak,
Távoli fűzek, eltévedt vadludak,
S az élő nád a sívó homokban.
Tornyot, templomot, fenyőt, patakot,
S a korsó oldalán gyöngyöző harmatot,
Hogy megmaradj, tagadd szakadatlan.
Lázban
Aranylevelek ezüstágakon,
Itt-ott szögletes, tövises gyümölcsök
a táborok. Szigetet így látnom
egyszer adatott meg a Duna fölött
Csernavodánál. Akkor a láz
mindennek különös méretet adott.
S inkább álom, mint kórházutazás
mérte hozzám a boldogság-adagot.
És szálltam a hullámos táj felett,
Meggyűrűzött huszonkét évemet
visszaadni, ha eztán ez az ára,
S vele meghurcolt gyermekszerelmet,
Mi napfény hiján, keserűn érett,
Bíztam a társtalan vijjogó sirályra.
 
Tél
Nincs távolság, a varjakat elérnéd
Csapongnak körül, s a szemed mögött,
Az ázott papír, kapca, folt az érték,
Félelem űzi a szembejövőt,
Nem mozogni egy lépést sem hiába,
A gyomromban csajkába töltöget
Valaki. December, ki szolgálatra
kész, vacogásból oszt előleget.
Ha az őr reágyújtott, a vergődő láng
Elröpít úgy is szép Udvarhely iránt,
Bár nem tudom, mily messze a messze,
Látom, hogy a langyos lámpavilágban,
Mit jövendölnek, a kép oly hibátlan,
Kívánom, bár igaz ne lehetne.
Mikor Szilveszterkor...
Mikor Szilveszterkor, élő Mikulást,
nagyhajú szakállast lökött be az őr,
Megdöbbenés után a kíváncsiság
vadászsólyma rebbent föl szemünkből.
Civil volt nemrég, a ruha mutatta,
Batyuja tépett, mint az eldobott tyúk.
Tán pópa. A kintit biztosan tudja,
Ha meg nem némult, majd kivallatjuk.
Rögtön csattant az ajtó, új jövevény,
Nullás gépével már szántott a fején,
szakállában, s ruháit cserélte.
És lett csupasz csontváz, egy a sok közül,
Vallá, két éve magánzárkában ül,
S neki megváltás ez az újév este.
 
Bálint András emlékére
Kinél a
terebély
nem erény-
költemény,
marad
álságirtó
kicsiny
magyar író.
Végül is
mindenek ellen,
ott van a
végtelen.
Ebben tövis
a tündöklés
az eltűnés
bár véletlen
de nem személytelen.
….. mi mérhető
….. mi mérhetetlen.
Nincs ára
Nincs ára a könnynek, szenvedésnek,
Megöregedvén maguktól teremnek.
Így biztattál, látod, így lelem meg,
Igazaid szanaszét peregtek.
Ki amit elért, rángatta magával,
Bizony az intelmed nem nőtt bokrosra,
Kapzsiság áradt, gyökeret kimosta,
Most már omlóban teng az egész oldal.
Aki még bírja, saját nyomain túl,
Ha lát valamit, forduljon vissza,
A csillag csalóka, a csillag lehull,
Méreg a bor is, ki azért issza
Nem lesz ünnep, csodavárás, hisz a
Vád: bűn volt itt élni nyomtalanul.
 
A rét...
A rét, a rét
Kárpótol mindenért,
Túl az ágaskodó égerbokrok mögött,
Hullámzik az áldott könnyű zöld,
S úgy ígér jövőt,
Az álmosító, szurokszagú menta,
Mint kuruzslók vénje, martaléka,
Így csaphat be még az ösztönöd.
A rét, a rét, ez a gyönyörű,
Pünkösdirózsás ágynemű,
Kiterítve két elnyúló völgy közé,
Hirdeti, hogy minden mindörökké
Csak szín, zsivaj, muzsika,
Mögötte Firtos, az az óstiliszta
Dörmögi rá, hogy semmi tündérmese,
Készült a nyár földi keresletre.