Sebestyén Mihály
SZERELMES NOVELLA
1
A szerelmes történet közelítő-távolodó témája – köztudomásúlag – maga a címben szereplő és kitüntetett állapot, melynek értelmezése könyvtárnyi bölcselkedés és nosztalgia dacára sem világos. Magyarázhatatlan, bár kétségtelenül kegyelemosztás, legalábbis elvben..., ezért hát hiába kérdi a nő: „miért szeretsz?” Az értelemmel megvert férfi pedig nekiveselkednék a feleletnek, a nő kissé durva tenyerét a férfi szájára tapasztja (érdes a bőre, annak ellenére, hogy naponta kamillás kézbalzsammal keni a tenyerét, kézfejét, a körömágyakat, de hasztalan, mert a munka, amit végez, minduntalan felszántja a finomodni vágyó bőrt), és valamivel hangosabban azt is hozzáfűzi, szerintünk fölöslegesen: „ki ne mondd!”
No hiszen, ez a szerintünk még haszontalanabb, ugyanis nem illünk a képbe, nem mi volnánk a szereplők, még kísértő harmadiknak sem hívnak meg, különben is úgy tűnik, nagyon szerelmesek, noha óvakodnak a vágy tengerpartján a vallomásoktól, mert a szemérmetlen slágerek és ostoba dalocskák szégyenérzet nélkül közhelyesítették a legtitkosabb érzelmek kinyilvánítását, inkább a versekre bízzák, mert a szerelmetesség olyan hasznos ingerlasszó, mely menthetetlenül ismét a verseknél pányvázza ki az embert, főleg a próbált klasszikusoknál selymesebbek a homokdűnék, hol leheverednek.
Ilyenformán jutottunk odáig, hogy kénytelenek vagyunk tudomásul venni, adva van egy férfi, például Szabin, és egy nő, tételezzük fel, hogy Johanna, ámbátor a nevek, mint annyi minden egyéb, esetlegesek, hiszen alig ismerik egymást, illetve félve, fölöslegesen óvakodva kerülik el a megnevezést, inkább az édesem és a te kedves eléggé használható kerülő útját választják, mely szelíden kanyarog, kikövezett, ugyanakkor meghittsége kétségbevonhatatlan. Természetesen semmi sem szabatos, előre eldöntött, csupán az tűnik bizonyosnak, hogy vonzódnak egymáshoz, holott a férfi úgy hitte, hogy a negyvenedik életévét leszakítva a naptár lapjai közül már semmilyen hevesebb földrengés, ünnep, Őrület nem következhet, a nő pedig válását maga mögé hajítva (vagy inkább temetve-gyömöszölve) megesküdött magának egy hajnalban a tükör előtt az előszobában, hol arcát vizsgálva úgy találta, hogy még mindig vonzó, nem kibírhatatlanul randa és ráncos, hogy többé nem bonyolódik a kiszámíthatatlanba, legfönnebb olykor – energiáit elporlasztandó – futó külhoni istenségek oltárán áldoz rá egy napot, kettőt, hiszen amazok soha többé nem térnek vissza, s nem fenyegethetik az éváldozatok árán megszerzett szabadságát, vagy kibírja minden nélkül, elvégre...
2
E két sűrűsödő pont köré ráncolódó szövődmény úgy fogta össze őket, akár a tengernek mélyére vetett merítőháló, ahová a halak raja gyanútlanul úszik be, s mikoron ajkait összecsücsöríti a zsineg, akkor döbbennek rá fogoly voltukra, ha valaha is eljutnak az állati ösztönök a szabadság visszavágyásához, a hiány fájdalmához. Ám sem Szabin, sem Johanna nem kívántak – elméletileg – könnyen szabadulni, bár fennhangon hirdették egymás előtt, hogy semmi sem korlátozhatja döntéseik megmásíthatatlanságában, hiszen például arra a színházi előadásra is önszántukból mentek el, ahol a VÉLETLEN, a nagy és giccs-effektusokat is alkalmazó rendező egymás mellé ültette őket, mi több, akadt egy közös ismerős is, aki bemutassa a feleket. Szabin váltig állította utóbb, hogy még egyetemi hallgató korából ismeri Johannát, aki pedig felette járt öt esztendővel, ami, ugyebár, képtelenség, jól csengő hamisítvány, áligazság, tudniillik Johanna a diplomázás után azonnal elkerült F-ből, az áldott és termékeny városból, ahol családja századok óta bürgerkedett, viharos gyorsasággal férjhez ment egy egyetemi tanseg(g)hez, mondanunk sem kell, sikerrel (legalábbis Johanna válásáig meg volt győződve erről, később pedig kevésbé érdekelte a dolog, Szabinnak mesélt róla elvétve, nagyon szerelmes pillanataiban, de ez még odébb van, és tegyünk úgy, mintha nem fedtük volna fel Johanna titkát). A tanseg(g) még állását is fölcserélte a vidéki tanári státussal, felettébb nagy bukást, visszhangos zuhanást vállalt ifjú és szemrevaló, hosszú combú nejéért. Volt kollégái a Parnasszusról hüledeztek, hogyan lehet otthagyni a főiskolai karrier csillagokkal ugyan fukarkodó, de holdkóros álmokkal annál kecsegtetőbb fennsíkját a vidéki szürkületekért és elszürkülő népszerűségért? Az igaz és áldozathozatalra képesítő szerelem még véletlenül sem került bele a keresett okok fantázia-kosarába, ugyanis a korban, melyben Johanna kezét nyújtotta Hibiscusnak, vagyis urának, a szerelem nem tartozott a nyilvánosság ismérvei közé, indokként való megjelölése pedig minden komolyságot nélkülözött volna.
A színházi előadás nézhetetlen volt – az értők és műveltebbek egyöntetű véleménye szerint is –, a színfalak hasadoztak a szüntelen ordibálástól, a színészekről úgy szakadt a verejték, hogy az első sorban ülők maguk is törülközőt kértek a jegyszedőktől, a sűrű köpködések miatt lassan kiürült a röppálya hatósugarán belül elhelyezkedő nézői tartomány. Szabin váratlanul megszorította szomszédja kezét (erre még visszatérnénk), és Johanna, értvén a csínyt, habozás nélkül követte a férfit egy jól fésült, szolid árakkal magát ajánló cukrászda teraszára, ahol Szabin nem is tudta, miként kezdjen hozzá a társalgáshoz. A színdarabra értelmetlen lett volna visszatáncolni, ugyanis szökésük egyenlő volt a vélemény-nyilvánítással, kínjában – micsoda egészséges kín, hiszen felénk a szerelmi kultúra főleg a kezdetekben finomult ki, a folyamatos jelen már annál inkább görcsösebbé és rutinosabbá válik, ismeretlen a folytonos kihívás lovagi tornája, az állandó ostrom versenyhelyzete, melyben a veszteségek is fájdalmasabbak, low sexual desire, alacsony nemi ingerültség, tette hozzá Johanna, amin elnevették magukat, és Szabin meg merte kérdezni, utóbb nagyon csodálta önmagát ezért: „Milyen Johanna? Ne haragudjon, nem értettem a bemutatkozásnál.” A mutatós asszonyka elkerekedő, mosolyba átolvadó arccal válaszolt: „Anna, de egy – tegezz; kettő – ha már johannásítottál, maradjunk meg ennél.” Szabin tehát csak a levelek borítékára írta fel a nő igazi nevét, s valóban megkötött közöttük a Johanna, mikor már kiléptek a becéző hívások gyorskocsijából.
A férfi a nő kezét nézegette. Az asszony egy konzervgyárban dolgozott, hajnali hatkor már a huzatos csarnokban álldogált, midőn Szabin a felesége mellett felébredt, Johanna ládákat cipelt, és a hámozógépeket etette egyre gyorsuló mozdulatokkal, mikor Szabin borotvát fogott arcára, Johanna a magával hozott zsíros kenyerét ette, miközben Szabin egy csésze kávé mellett összeállította a lap művelődési rovatát, és a fényképésszel veszekedett, vagy Icának cikket diktált. (El kellett volna vennie feleségül, ha már nem lett volna nős, ugyanis Ica maga volt a megbízhatóság és a hűséges szukaragaszkodás, Szabin azonban nem bírta a fojtogató érzeményláncot, két-háromszori együtthálás után – Ica ilyenkor azt suttogta, haljunk együtt meg, szerkesztő elvtárs – fejveszetten menekült vissza feleségéhez, aki legalább nem akart verdeső szorgalommal Szabin lelkében rendet tenni, ágyásokat és sétautakat metszeni, hová azután saját sorsának virágait ültetné.)
Szabinnak tudomásul kellett vennie, hiszen ez volt első veszekedésük tárgya, mely felsértette azt az alkonyatkék burkot, hol eladdig magukat meghúzták, hogy Johanna irtózik az előadások alatti kézfogástól; a tévé előtt feküdtek, és a nő könnyedén lerázta a feléje kinyújtott ujjakat, Szabin madarait elhessentette: „Ne haragudj, nem tudok figyelni”, és az öntudatlan gesztusok zárt rendje, mellyel a képeket kísérte, egyre távolabb sodorták a mellette könyöklő kedvesétől.
A magára maradt férfi nem csupán a körülmények előtt meghajló, a minden kísértésnek egyre hűségesebben válaszoló Szabin, a magabiztos hitetlen s olykor már cinikus sajtócápa szentimentális, mi több, nosztalgiázó lénnyé perzselődött, örökké szükségét érezte tizennégyéves kora óta, hogy megfogja partnere kezét, mióta egy lánnyal először volt moziban, s Rózsa befonta tenyerét izzadt ágaival, leveleivel, hogy ne érezze magánya tüskéit szívtájékon. Igen, szeretett közösen, testi bizonyosságok közepette elporladni függönytől függönyig.
Szemrehányásokkal halmozta el Johannát, hangja kilendült a monoton duruzsolásból, „képtelen vagy alkalmazkodni hozzám, eddig, hitem szerint, csak én szolgáltam ki maradéktalanul minden ezoterikus szeszélyedet, hangulataidhoz úgy idomultam, mint testhez a ruha”, szavalt a férfi magánya sziklacsúcsáról.
Johanna azonnal bocsánatot kért, ha megsértette volna Szabint, de a kedvesnek meg kell értenie, hogy ez a fojtogató ragaszkodás számára végképp elviselhetetlen, miért oly kegyetlen a kisajátításban, hiszen „minél több szabadságot juttatsz nekem, annál hűségesebb és ragaszkodóbb leszek, ez az, amit a volt férjem sem értett meg soha”, lökte a kétségek vermébe a férfit a szűk kölcsönágy peremére kiülve szokott paradoxonjainak egyikével.
A férfi duzzogása másnapra sem oszlott szét, az elutasítást férfiassága nyílt vereségeként eresztette át erein, küldte percről percre agya felé, ezért a hazakísérés búcsúfélórája érdesebb lett, felhorzsolta mindkettőjüket.
A kék burkon át beszivárgott az ecet.
3
Negyven év fölött megfordulnak a dolgok, állítja Szabin. Hiszen a testi szerelem könnyedébben veri szét az útjába állított erkölcsi tankok torlaszát, ám kevesebb szó esik az érzésekről, a rengeteget elhomályosító ködben benne úszkálnak a bukások és elhallgatott csalódások párái, a bakik csípős vegyszerei. Az ifjak viszont sokkal gyakrabban fecsegnek a lélekről, a fiúk megértőbbnek látszanak, elméleteket gyártanak tonnaszám, ha a lányok nem feküsznek le azonnal egy házibuli után, hiszen azok a félannyi éves mondatok többször kezdődnek én-nel, mint mi-vel.
Szabinnak csalódnia kellett, Johanna kedvvel beszélt a keserűségekről és megcsalatott reményeiről, csupán önmaga korholásával maradt valamennyiük adósa, melyet bizonyosan megcselekedett mindannyiszor, midőn Szabin magára hagyta. Úgy hisszük, gyakran marcangolta saját magát, mert egy helyi halandóval bonyolódott egybe a futó istenségek helyett, ráadásul a halandó házassági kötelékben élt egy józan és rokonszenves asszonnyal, akit Johanna időtlen idők óta ismert anélkül, hogy valaha is szót váltottak volna. Tercia asszony bánatát palástolva már csak villanyoltás után siratta el Szabin árulását (honnan szerzett tudomást róla, azt Szabin sohasem merte megkérdezni, lehet, fokozott idegessége árulta el asszonyának a kihívást), könnyeiről is véletlenül értesült, amikor benyitott Tercia szobájába pénzt kérni, és látnia kellett, hogy a lámpát felkapcsoló feleség arcát teljesen kiszálkásította a terméketlen zokogás. Tercia be is vallotta akkor, hogy születésnapjára gyorsan ölő mérget vagy pisztolyt szeretne kapni, amivel saját magát végre eltüntethetné ebből a szar világból végérvényesen és visszavonhatatlanul.
Holott ha a múlt felé fordult volna Tercia, akkor férje szófogadó egyhangúságával, unalmas esély- és eseménytelenségével találta volna magát szemben, míg beletekintve a jövőbe egy másik Szabin topogna előtte, aki Johannát nem meri már állandó kihívásnak tekinteni, csak rövid futamú és módfelett bizonytalan érzékiség-kölcsönnek, elröppenő, elérhetetlen jónak.
Johanna burkoltan többször is célzott rá: hagyjon fel a tervezgetéssel, hiszen ő sem mer, nem lehet előreszaladni a szerelem és káosz fövényén, azt sem tudja, ha egy óra múlva nem zuhan fejére a világegyetem nagy építőmesterének valamely játékköve, és különben is...
Ez az és különben is... érdekelt volna bennünket, Szabint nem kevésbé, ám itt Johanna válaszai elvegyültek a porral és csillagrajzással, az asszony leányai jövőjéről kezdett ábrándozni, hisz velük együtt döntött úgy, hogy kivándorolnak a németekhez, mert a lányoknak eszük ágában sincs nyomorogni Tatárföldön vagy Nagy Kúnországban, és Szabin váratlanul megörült annak, hogy nála sokkal hatalmasabb erők szakítják meg Johanna varázslatát, az akaraton kívüliség mentsége mindenkorra megszabadítja a későbbi önmarcangolásoktól.
4
Óva intünk mindenkit, hogy elhamarkodott következtetéseket vonjon le az elszórtan jelentkező szociológiai töredékek olvastán, ugyanis Johanna – bármennyire is fájdalmas olyik doktrinérnek – nem volt kétkezi munkás, amazok ti. nem hordanak mifelénk ilyen alkonyatillatú nevet, Johanna pedig tanárnő volt legkevesebb húsz tanéven át szakadatlanul, midőn pengeélre állították leányai, a gonosz Amália és a csábos Annabella, a kivándorlás kardját mutatták fel előtte, mondván „ez a legjárhatóbb járhatatlan, egyensúlyozni mind tudunk, túlélési technikáink fejlettségéhez kétség sem férkőzhet”, az ikrek szerettek újságpanellekben tündökölni magánéletükben is. Nem tudhatjuk, mennyi időt őrölt kininporrá hideglelős napjaik végéig a meggyőzés malma, ám a kérelem rendőrségi benyújtását követő hatodik héten az iskola igazgatója már hívatta Johannát (többször is fájt a foga az ikrek szülőanyjára – a csillapítót viszont Johanna gonoszul megtagadta a szenvedő közalkalmazottól), a formaságokat kurtaszárra szorították, munkaszerződésének felbontása fájdalommentesre apadt, emezt pedig kezének rohamos eldurvulása követte attól kezdve, hogy a szilvásfalusi konzervgyárba protekciók mellőzésével is munkát nyert.
Szabin ennek utána ereszkedett alá Johanna kedvességének kötélhágcsóján az asszony életébe. Cui prodest?
Valószínűsíthető – némi fenntartások árán is –, hogy az asszony megzavart értékrendjében olyan zúzódások és roppanások keletkeztek, melyek átlépéséhez akár az ördöggel is szövetségre lépett volna; Szabin – így vélekedünk – képtelen volt a mefisztói klasszikus alku felcsillantására, az első perctől kezdve úgy érezte, hogy hihetetlen esélyt kínált fel neki a lét láthatatlan grémiuma, a kaland szélborzolta tócsái helyett a tenger haragját hívhatta ki maga ellen, s vitorlát bontott ismeretlen földrész felé iránytű nélkül.
„Minden úgy van jól, miként megesik. Ne tervezz sosem előre, kedvesem” – suttogta egyszer az éjszakára is nála maradó Szabinnak, a földre vetett ágyon kábító borokat ittak ölelésből-mondatokból, s Johanna váratlanul a férjéről kezdett mesélni, annak előtte óvakodott kiejteni Hibiscus nevét, az egykori egyetemi segédoktató a tavaly tavasszal lett öngyilkos, búcsúlevelet nem hagyott hátra, és Johanna is csak hetekkel azután kapott értesítést, mert a nyomozó hatóságok későn jutottak el hozzá.
Szabin unta a bujkálást, még a válás is fölmerült ködös elképzelés alakjában tervei között. Kérdés, mennyit és mit vállalt volna, ha tényleg rászánja magát e fölötte kockázatos lépésre, abban az időben, midőn e történet megesett, megeshetett volna a valóságban is, nem volt veszélytelen választás. Az asszonyt persze leányaival együtt naponta megcsodálta, hiszen alig látta jelét annak, hogy alapjaiban rengett volna meg napjaik karcsú tornya.
Johanna kedves szigorral fenyegette meg: „Soha”, máskor meg így beszélt: „Eszedbe ne jusson. Te vagy az utolsó szerelem az életemben, csak nem leszek őrült tartósítani. Gyorsnak kell lenni, aztán térj vissza Terciához, ugyanis ti ketten méginkább egymáshoz fogtok tartozni énutánam.”
A gyorsnak kell lenni személytelenségébe akár benne foglaltathatott volna Szabin is, ha a férfi nem örvendezik magában e döntésnek vagy inkább felmentő ítéletnek. Egyre jobban bízott az asszony misztikájában, ahogy Johanna immanens logikával a véletlenek előjelnek vélt jelenéseivel zsonglőrködött, életének láthatóvá tett bölcsességét ebből bontotta szivárványossá, és saját szabadságát a semmivel egyenlővé tette, ám Szabin azt a szivárványt soha át nem léphette, szabadsága egyenlő maradt a kirekesztettséggel. Johanna hitt a tarokk-kártya különös ábráinak, a csákrának, az élet koronájának és a kék lovasnak, a pálcák vitézének, sorsát forrasztotta a jóslatokhoz, a titokban végbement csodáknak tulajdonította szerencséjét, bújta-búvárolta az egyiptomi halottaskönyveket, a holtak porából ébredő misztériumok előtt meghajolt, a csillagjegyek összeférhetetlenségére célzott Szabin előtt, hamis összeillésekre szerette volna figyelmeztetni, ám a férfi ezen nyíltan mosolygott, úgy tartotta, hogy az égitestek semmit sem mondanak, pislogó szemükből régen kihunyt az értelem szikrája is.
„Te ismersz a legjobban” állította egy ízben, „nincs jelentősége az időnek, számlálását reád bízom”, holott Szabin a külső arcjátékon és szavak nélkül adott ölelésen kívül alig láthatott bele az asszony csendjeibe és érzéseinek felhőjátékába, a szorongások, szabódások és félelmek három ismeretlenes egyenletét megfejteni képtelen lett volna. Irigyelte a bizonytalanságból fellobbanó vállalkozó kedvet, az önuralmat és közömbösséget, ahogyan a konzervgyári gürcölést fogadta, azt, ahogy mindezek dacára szabaddá tudta magát hazudni, bűvölni: naponta lovagolt, uszodába járt, titokban japán önvédelmi sportokat űzött egy eldugott edzőteremben, s mestere megérezve somízű napjait, bolyongó, szélkapkodta kedvét, nem csupán keleti egykedvűséget csöpögtetett belé, de misét is mondatott érte, mintha az ördögűzés segítene Johannán. Szabin féltékeny volt nagyszámú barátjára, a folyton nyüzsgő, fortyogó házra, utálta a neppereket, akiknél félelem nélkül valutát váltott garasokra, Johanna kocsit vezetett merészen, jó zenéi voltak, a kazetták és lemezek minden polcról és fiókból előbuggyantak, beszélt vagy három nyelvet a tökély közelségének biztonságával.
Szabin hasztalan kísérelte meg magát összemérni a különössel, minden elemzés azonos elszomorító eredményre vezetett, barbárnak érezte magát, bárdolatlan tahónak, elnehezült, önelégült vidéki Don Juannak, hiába mondta neki Johanna: „utálom, ha törpét csinálsz magadból, oktalan marhaság, te ilyen vagy, más mint én, értékes fickó, érted, kedvesem?” Szabin abban bízott, hogy szerelmese energiáiból maga is olyanná lehet, mint húsz esztendősen, mikor még érzékei és agya hibátlanul működtek, szellemét vérbő csapongás rántotta magához, és a világ mágneshegyei fölött mégis könnyedén vitorlázott Dél felé.
Azt hiszem, könnyen belátható, a veszedelmes illúziók és félremagyarázások a férfit érzékennyé, ingerültté tették, túl gyakran csattant föl indokolatlan dühvel, elszomorodott, váratlanul szava veszett, gondolatait a másnap eszébe jutó szavak elferdítették, kicsorbították, vargabetűkbe hajszolták, gyomra és mellkasa visszafogadta azt a szorító láthatatlan tenyeret, melyről már azt hitte, hogy régen visszahúzta a felnőttkor.
Amit figyelmeztetésnek vélt, az volt Johanna egyetlen szerelmi vallomása: „Nem tudom, miket képzelsz rólam, miért szeretsz, hiszen nincs bennem semmi különleges, kiváló, te annyi mindent tudsz, olyan magabiztos vagy és erős, én nem értek egy csomó dolgot, még semmit sem tettem az életben, virtusaidból szeretnék magamnak néhányat, és az a legborzasztóbb, hogy az érthetetlent már nem is akarom magamnak megmagyarázni. Mindent, mi most benned új és más, köszönj magadnak, ne nekem, Szabin.”
A férfi szeretett volna Johanna fölé kerekedni, holott az asszony elérhetetlenül magasan/ mélyen repült, mint a könnyű, színes madártoll, Szabin arcába hullott a jel, elvakította, átölelte volna az asszonyt, láthatatlanná akarta tenni a közönséges halandók előtt, ám Johanna kibújt a vigasztaló szavak beomló boltívei alól, megpaskolta a férfi hátát, és kiment a konyhába koncertjegyet kérni telefonon, vacsorát készíteni, beült francia fordítása mellé. Olyan tartományba távozott, ahová a megvesztegethetetlenek nem engedtek át senki mást.
5
Persze, találkozott Johannával Münchenben, voltak együtt moziban, kiállításokon egymáshoz dőlve forgatták a katalógusokat, Szabin magyarázott, Johanna mosolygott, aludt nála és olvasta könyveit, itta kávéját, ajándékait elfogadta, maga is vitt olykor könyvet, metszetet, zenét, cserepet, Johannát azonban legfennebb Szabin érdekelte, semmi más a széthordott otthonból.
Szabin tehát halk lett, és újra elhízott, a szerkesztőségben körülrajongták a korrektorlányok, ám a kalandok annyit jelentettek számára, mint a kongresszusi kitűzők, mellére illesztette azonosítás gyanánt, míg a szenvedély csarnokában tartózkodott, s kilépve onnan, zsebre vágta, hogy a villamosmegállóban a szemétládába süllyessze ismeretlen csutkák és búrkolópapírok közé.
Sokszor gondol Johannára. Már nem ír neki, de eszébe jut a nő kívánsága: „Azt remélem, hogy soha, semmilyen körülmények között nem gyűlölsz meg.”
Így emlékszik rá, azt hiszi. Elvégre...