Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1995. augusztus, VI. évfolyam, 8. szám »
Lakatos Mihály
ÁTVÁLTOZÁSOK
Tudom, hogy unatkozol, ha filmsztorikat mesélek neked, de ezt végig kell
hallgatnod, mert ez olyan film, amilyent te csak a kezdet kezdetén néztél
végig, amikor még nagyon szerettél, és annak örültél, ha egymásba izzadtak a
tenyereink az előadás végére. Igen, a cigarettád ott van a polcon, de ha
akarod: előkészíthetem a vízipipádat is... Nos, egy viharos napon kezdődött
minden, amikor az idősödő takarítónéni, az eső elől menekülve, furcsa lépésre
szánja el magát, és benyit egy kétes hírű kocsmába, egyike azon lebujoknak,
amelyek, isten tudja, miből, de kitartóan működnek a környék nem kis
bosszúságára, és csak a legritkább esetben lesz belőlük ingatlanügynökség vagy
becsületes turkáló. Szóval, a nénike benyit, s a zaj hirtelen megszűnik, a
füstölgő arabok mind rászegezik a tekintetüket. Csak a furcsa, távoli világokat
idéző márkás dallam vonaglik tovább a füstben, s megfoghatatlan, de mégis
létező valóságként szolgáltat hátteret az elképedt csoportnak. A csinos, piros
ajkú pincérlány kilép a pult mögül: „Jó estét.” „Úgy zuhog odakint, gondoltam,
benézek...” „Mit hozhatok?” „Egy üdítőt...” A nénike esetlenül leül, a
vendégmunkások közül valaki felröhög, aztán minden visszatér a régi
kerékvágásba. Ez a kerékvágás rendszerint Lily szobájába vezet, de az Ali
nevezetű nagy darab arab ma este nem áll kötélnek. „Nem lehet – mondja
szomorúan –, beteg a szerszám.” Az automata tangóra vált, s Ali szelíden
pillant fel: „Esetleg táncolni?” „Táncolni?! – kacag csúfondárosan a
pincérlány. – Eredj, kérd fel az öregasszonyt.” „Jó” – mondja Ali, s a
szokatlan vendég asztalához sétál. Udvariasan lesegíti a kabátját, majd a
táncparkett közepén, illendő távolságra egymástól, lassú ringatózásba kezdenek.
Emlékszel, milyen elfogódottan táncoltunk első alkalommal a Sing-Singben? Nem
ismertél még, s nem mertél tolakodó lenni, nehogy elillanjon a zsákmány,
melynek zsákmány mivoltára sem mertél volna megesküdni. Pedig én régóta
figyeltelek, és azt hiszem... talán szerettelek is kissé, már amennyire lehet
szeretni valakit, akivel még egy szót sem váltottál életedben. Hiszen azt sem
tudtam: egyáltalán lesz-e olyan nyelv, melyen kommunikálhatunk... Ők ketten
csak a tekintetükkel értekeztek, s amikor végül a fiú a helyére kísérte az
öregasszonyt, régen benne voltak a pácban. Nem csoda, ha a többiek nem is
feltételeztek ilyen abszurdumot, hiszen ez is ez utóbbi ismertetőjegyei közé
tartozik. Csak azt furcsállották, hogy Ali fizeti a nénike üdítőjét. „Ezt anyámtól
sem tagadnám meg, s egyébként is, most ő a vendégmunkás itt köztünk, ebben a
sötét lyukban, s remélem, jó néven veszi, hogy a pártjára állok.” Az
öregasszony jó néven vette. Akárcsak azt, hogy Ali felajánlkozott: hazáig
kíséri, nehogy baja essék a sötét, veszélyes utcákon. A férfi sör- és bagószagú
volt, borotválatlan, kopott zakója ráfeszült izmos alakjára. Azt is szerettem
benned, hogy mindig adtál a megjelenésedre, frissen, fényesre gyalult
ábrázattal érkeztél a találkáinkra, az egzotikus parfüm illata pedig éjszakára
is velem maradt. Azokban a hetekben éreztem először, hogy milyen nagy öröm
élni, s micsoda harmóniát jelent, ha minden tetted egy egységes rendezőelvnek
van alárendelve. Ha egy vizsgám jelesre sikerült, úgy éreztem: a te érdemed is,
ha valaki megbántott: te álltál a hátam mögött, a legapróbb dolog is csak rád
vonatkoztatva nyerte vagy veszítette el az értelmét. A taxiból kiszállva a
dialógus már puszta formalitás volt: Ali felment egy kávéra. A lépcsőházban egy
középkorú nő tett-vett az ajtaja előtt, s úgy meglepődött az érkezők láttán,
mintha rányitották volna a WC-ajtót. Ez volt a csodálkozás ártatlan fázisa.
Többen úgy tartják, hogy ezzel kezdődik a filozófia. A középkorú nő
tekintetében, ahogy utánuk nézett, volt valami középkori. Apám néha viccesen
ugratott az asztalnál, hogy valószínűleg a „princ Eugén” horgonyzott le a
kikötőmben, hogy így meg vagyok „pendülve”, anyám pedig szótlanul itta a
teáját, mintha egészen más tér-idő dimenzióban létezne. Apát kezdetben
kimondottan szórakoztatta az eset, s néhány hónap múlva szólt, hogy szeretné
már látni a győzedelmes „princ”-et, még mielőtt az bejelentené, hogy „jaj a
legyőzötteknek!” Emlékszel, amikor a boszorkányszigeti séta után előálltam a
szándékosan a végére tartogatott örömhírrel? A hátadon vittél ki a fák közül a
főútig, s amint ráálltunk, szinte elgázolt egy őrült taxis. „Ma este már ne
menj haza, ott van az uram szobája, tíz éve nem használja senki. Tudod, a
gyerekek külön élnek, ki-ki a maga családjával, s hálóvendégem még soha nem volt.
Úgy is hívom őket, hogy bolhavendégek, mert ide senki nem jön, ide mindenki
csak felugrik. Reggel én is hatra megyek, tehát együtt kelünk, s majd reggelit
készítek neked, hogy ne éhesen menj az építőtelepre.” Ali meg volt hatva. Ali
nem szokta meg, hogy így bánjanak vele, hogy vacsorát főzzenek neki, és hogy
tiszta ágyneműbe fektessék. Ezért Ali hálából az öregasszonnyal hált.
Váratlanul, nulla előzmény nélkül pattant ki a furcsa szerelem szikrája, s
különös fénycsóvája izzó vörössé varázsolta az éjszakát. A törzsvendégek
elképedve figyelték a fejleményeket, s a hoppon maradt pincérlány maliciózusan
jelentette ki: „Sok pénze van a banyának. Alinak pedig sok esze.” A fiatal test
közelsége és jártassága a szeretkezés művészetében áldásos hatással volt az öregasszonyra.
„Te Mathild — kérdezte a másik három takarítónő (mind fiatalabbak négy-öt
évvel) –, mi történt veled? Emelték a fizudat? Hisz úgy dolgozol, mint kettő!”
Mathild rájuk nézett. Sápadtak, savanyúak és áporodottak. Nem sok örömüket
lelik a férjeikben, és amazok sem bennük.
Pedig minden este befekszenek egymás mellé a hitvesi ágyba, ám az öreg jószág,
mely hajdanán annyi szerelmes csatának, vad ütközetnek és nekikeseredett
ágyúEgyik felén sör és cigaretta kigőzölgések vegyülnek a sűrű levegőbe, másik
felén pedig a mosószer illata keveredik az életuntság savanyú szagával.
Hirtelen el is képzeli őket, amint fekszenek egymás mellett üveges szemmel,
mint a halak a halpiacon, s néha-néha rövid időre csapdosni kezd valamelyikük a
farkával, aztán fáradtan elcsendesül. Felnevetett s dudorászva süfütölte tovább
az egyre fényesedő ablaküveget. Úgy, világos legyen, tiszta és átlátható!
Akkor, a vacsora előtt én is így képzeltem el az életemet. Lelkesen
tettem-vettem a konyhában, anyám szótlansága sem kedvetleníteti el. Majd ők, a
férfiak, ők bizonyára jól megértik egymást, és ez a fontos. Tudtam, hogy komoly
fiú vagy, és apa szereti a komoly fiúkat. Igaz: melyik édesapa adná szívesen
egy léha alakhoz a lányát?! Hiszen a lányok mind szépeknek születnek, eszeseknek
és tűzről pattantaknak! Ehhez képest minden házasság nagy áldozatot követelő és
elkerülhetetlenül mércezuhanással járó engedmény az apa részéről. Aztán
elérkezett a nagy pillanat. Mathild valamelyik délután felhívta egy kávéra a
barátnőit, s mikor mind együtt voltak az asztal körül, jelt adott Alinak, hogy
lépjen be. „Íme, a férjem!” – jelentette be büszkeségtől ragyogó ábrázattal, de
körben nem tükrök ültek. A barátnők előbb hüledezve járták körül a csodalényt,
megtapogatták dagadó izmait, megnézték gyönyörű fogsorát, majd kényszeredett
mosollyal kibotorkáltak az ajtón. A ház tulajdonosa még aznap este berontott, s
fenyegetően kérdőre vonta az öregasszonyt: „Maga mit gondol?! A világon van
erkölcs is, akarom mondani, keresztény erkölcs! Csődöröket pedig házban nem
tartunk! Feketéket meg pláne nem!” Ali szeme rosszat jósolt, s Mathild maradék
erejével közbelépett: „Igen, tudom. Ez a csődör itt a férjem.” „Az más – mondta
a tulajdonos, és artikulációja a torokhangokról áttevődött foghegyre. – Akkor
ebben a hónapban két személyre fizetnek és a következőkben is...” „Az más –
mondta a sarki boltos is –, először tanuljon meg rendesen németül, azután
jöjjön vásárolni! Mit gondol, mi vagyok én?! Értelmezőszótár?” „Ne dühöngj,
Karl – szólalt meg az asszony a sarokból. – Ő is márkával fizet, az pedig nem
fekete. Az öregasszony mindig itt szokott vásárolni, és soha nem szűkmarkú. Egy
mosolyodba kerül, s megtartjuk egy régi, jó törzsvásárlónkat, hát nem éri meg?”
„Ugyan, hagyjál már!” – vetette oda a férje dühösen, s orrcimpája is reszketett
a nemes felindultságtól. Szerte a világon – ezt mindketten tudjuk – ugyancsak
ritkák azok a meleg, pihés fészkek, melyek azért zárnak a keblükre, hogy
megóvjanak a fa tövében tekergőző kígyótól. Egyesek ilyen fészeknek vélik a
családot. Ám azt hiszem, a kellemes puhaság nem kimondottan a fészek
tulajdonsága, ugyanúgy benne van a te bőröd szűz selymessége, leheleted
mentolos illata, lelked egyszeri és egyszerű áttetszősége, mely olyannak
láttatja veled a világot, amilyen nem. Amikor cserzett arcú férfiúként, dagadó
keblű asszonyként visszatérsz bele, az egymásra hordott ágacskák résein át
befúj a szél. Lehet, hogy fölöslegesnek tartod ezt a kis kitérőt, de lehetetlen
nem látni a kapcsolatot Berthold hirtelen dührohama (melynek a tévé képernyője
esett áldozatul) és aközött, amit az előbb elmondtam. Berthold nem az anyja
tévéjét rombolta szét, hanem a saját készülékét, mely hosszú éveken át
illúziókkal és dajkamesékkel áltatta. Mert az már mégiscsak sok, hogy valaki
így, ilyen módon gyalázza meg annak a férfinak az emlékét, aki az ő édesapja
volt! Mathild több sebből vérző életét a bokrok közé hurcolta, Ali pedig...
Nos, Ali bánatában el-eljárt Lilyhez kusz-kuszt enni (Mathild ilyet nem tudott
készíteni), s szerelmi gyönyöröket habzsolni, melyeket Mathild több évtizedes
rutinjával sem (vagy éppen ezért) volt képes előállítani. Szóval, „az élet nem
habos torta” – mondta ki valamikor Virág elvtárs ezt a szép közhelyet, s az
élet szeret a közhelyekhez igazodni. „Az esküvő napján valami előkelő helyen
fogunk ebédelni” – motyogta Mathild, amikor úgy döntöttek, hogy törvényesítik
viszonyukat, s a polgármesteri hivatalból egyenesen Hitler hajdani vendéglőjébe
vitte újdonsült férjét. A Führer foroghatott volna a sírjában, ha az egykori
SS-legény nem gondoskodott volna arról, hogy idejében mítosz legyen belőle. A
sír túlságosan is kézzelfogható valami: arra virágot lehet helyezni, vagy le
lehet szarni. A mítosz azonban olyan színtelen-szagtalan fogalom, melyet se
béklyóba kötni, sem kirekeszteni nem lehet. A legsúlyosabb azonban az, hogy
felveszi bármely edény alakját: az éjjeliedényét éppúgy, mint a görög vázáét. A
pincér zeppelinben lebeg a fejük fölött: a két zsidó hangja (a fehéré meg a
feketéé) alig jut el hozzá. És szidja az áldott békeidőket, melyek lehetetlenné
tesznek egy azonnali szőnyegbombázást. „Nézd, a barmok hogy bámulnak! –
sziszegi sírós hangon Mathild, egy sörözőkert sarki asztalánál. – Úgy kidülledt
a szemük, hogy a híg agyvelejük nyomban kifröcsköl rajta...” „Nem búsulni –
mondta Ali –, és főleg nem félni. A félelem megölni lelket...” „Mennyire igazad
van – hatódott meg az öregasszony, s gyöngéden Ali kezére tette ráncos
kézfejét. – Ti, arabok, mintha mind egy-egy bölcs kádi lennétek.” Ali nevetett
s letörülte fehér sörbajuszát. Aztán kézen fogta Mathildot, és a söröző előtt
leintett egy taxit. „Hová megyünk?” – lepődött meg az öregasszony, amikor a
taxi elhagyta már a várost is, Ali pedig semmi jelét nem adta annak, hogy
valamiféle cél felé közelednének. Az arab csak nevetett, s megnyugtatólag
veregette a térdét. Egy sűrű erdő közvetlen közelében kiszálltak, s Ali
visszaküldte az autót a városba. „Így na!” – csettintett elégedetten, s olyan
mozdulatot tett, mintha előnyös üzletet kötött volna valakivel. Gyerünk! –
intett a szemével Mathild felé, s elindultak a keskeny ösvényen. Fenyők
sűrűjében, pókhálós ágak közt törtek utat maguknak, s Mathild ideges
mozdulattal törülte le arcáról a rátapadt finom „szövetet”. Nem kérdezte, hogy
miért vannak itt, miért mennek éppen erre, s miért nem amarra, teljes lényével
beleolvadt a magabiztos arab egyéniségébe. Régen, az első férje idejében csak
ritkán jártak kirándulni, Bücher az az ember volt, aki a természetet csak a
képernyőn keresztül tudta igazán élvezni, s akinek a kidugaszolt sör halk
sóhaja és párája többet ért minden friss levegőnél és madárcsicsergésnél.
Nemsokára egy apró tisztásra értek, közepén egy kút, ódon kávájú, szuvas fából
készült merítőszerkezettel. „Hol vagyunk?” – nézett csodálkozva a férjére az
asszony. „Ide szoktunk kijárni piknikre a barátaimmal” – mondta Ali, s egy
ágakkal betakart tűzhelyre mutatott. „Itt sütjük a nyársra tűzött birkahúst.”
Mathild kíváncsian járta körbe a tisztást, Ali pedig a kúthoz lépett, s a
víztükör fölé hajolt. „Látod – mutatott le a sötét üregbe, amikor az asszony is
csatlakozott hozzá –, nagyon mély. De ott lenn, párás kövek alatt víz lenni
nagyon tiszta...” „Mathild – mondta aztán s nem nézett rá –, te lenni enyém
feleség. Igaz?” Mathild bólintott. „Akkor te dolgod követni engem!” Azzal
hirtelen mozdulattal átvetette magát a kút káváján, s a mélybe zuhant. A
csobbanás csak nagyon későre hallatszott, szinte egyidőben az öregasszony
borzalmas sikolyával. A kút mélyéből csak a visszhang felelt, s az ágak közül
néhány madár röppent fel, hogy a szerencsétlenség hírét elvigye az erdő
lakóinak. Ezalatt a taxi visszatért Berlinbe, s a sofőr röhögve újságolta
céhbeli kollégáinak, hogy az asszonyok öregkori perverzitásához képest a
playboy-szerkesztők szexuális fantazmagóriái gyerekes tapogatózások. Még ébren vagy?
Ne haragudj, csak úgy tűnik, egy pillanatra... Az első kellemes érzés a
fuldoklás heves rohamai után Ali simogató kezétől származott, s Mathild
mosolyogva nyitotta fel a szemét. A férfi ráncai kisimultak, szemgolyói
megteltek fénnyel, fehér gyémántdíszes turbánja a mesék valószínűtlenül szép,
deli agáihoz tette hasonlóvá. A kemény, kétkezi munkától eldurvult, bütykös
ujjak helyett Mathild finom, kissé nőies kezeket látott a szeme előtt
elsuhanni, olyan gyűrűkkel ékesítve, melyeknek értékét hirtelenjében nem is
merte felbecsülni. „Mi ez? Hol lenni?” – volt az első és mindjárt ki is mondott
gondolata. „Egy csodálatos selyemréten” – mondta Ali szemrebbenés nélkül, és
tovább cirógatta. „Milyen nap lenni ma?! De hiszen elkésni munkából!” – ült fel
riadtan, mire a férfi két selymes tenyerébe fogta az arcát: „Hát nem érted,
kedvesem? Nekünk már nincs munkahelyünk. Ez itt egy más világ.” Mathildot ez
egy csöppet sem nyugtatta meg: „Ali, nem tréfálni velem! Egy öregasszonnyal nem
űzni ilyen játékot!” – bújt életkorának a tekintélye mögé, de Ali felkacagott:
„Hát, ami azt illeti, az ilyen banyákkal valóban egészen más játékot is lehetne
űzni, de megnyugtatlak: erre még bőven ráérünk.” Mathild nehézkesen fel akart
tápászkodni, de a dolog balul ütött ki. Már ami a nehézkességet illeti.
A mozdulat ugyanis meglepően fürgére sikeredett. A távolban egy város
körvonalai sejlettek föl, szögletes épületekkel, csipkés bástyákkal,
habcsókszerű tornyokkal, egyszóval: csupa olyan jellegzetességgel, mely arra
mutatott: ez nem Berlin. Közben egy madár telepedhetett az antennára, mert a
színek eltűntek, s a történet fekete-fehérben folytatódott. Érdekes módon, ez
egy csöppet sem zavart, sőt nyugtatóan hatott rám, s talán fáradt is lehettem
kissé, mert valami kellemes bódultság egyre inkább belepréselt a fotel
szivacsába. Ali arra kérte a lányt, hogy ne mozduljon, amíg vissza nem tér, és
pillanatok alatt eltűnt a fák között. Annyira hasonlított rád, hogy hirtelen
megdöbbentem: csak nem készítettél filmet titokban?! Amikor azonban a kamera
közel hozta az arcát, láttam, hogy ő mégiscsak Ali. Furcsa, de egy pillanatig
szerettem volna, ha nem tévedek. Ha ő valóban te vagy. Később egy hegyes végű
bottal tért vissza, s ott, azon a helyen, ahol magukhoz tértek, a földbe
szúrta. „Íme, a mi lakásunk, ahol Allah kijelölte számunkra! Itt verjük fel a
sátrunk, és itt fogunk élni és utódokat nemzeni, míg mindenek elrontója, a
halál, el nem jön értünk!” Ám ekkor nem Mathild, hanem egy másik szőke nő
jelent meg a képernyőn, amint éppen zuhanyozott, és csábos mosollyal az ajkán
bársonyos vállait szappanozta, és miközben a hab lassan beborította a karját,
érzéki sóhajjal így szólt: „Csúcs ez az érzés!” Aztán ismét mások jelentek meg,
a film mintha eltűnt volna, s azt hiszem, el is szenderedtem néhány percre,
mert amikor kinyitottam a szemem, nem ismertem rájuk, de ők kellett hogy
legyenek, mert a sátor ott volt. Mathild és Ali (én továbbra is így hívom őket,
mert ragaszkodom hozzájuk) egymás kezét fogva, sugárzó arccal léptek be a
felszentelt sátor belsejébe. Emlékszel, hányszor biztattalak, hogy szökjünk
meg, hogy hagyjunk itt csapot-papot, hiszen igazából semmi sem köt minket ide?!
Vagy talán ez a kulcs, amit apám küldött utánunk a városházára, hogy az
esküvőnkről egyenesen ide jöjjünk? Néhány nap múltán Ali porfelleget pillantott
meg a távoli város irányában, amint sebesen közeledett lakhelyük felé, s közben
a madár is odébb libbent. Szomorú arccal lépett a sátorba: „Drágám, idegenek
jönnek. Kérlek, maradj itt benn.” „Miért? – lepődött meg a lány. – Hiszen
senkit sem bántani mi?!” „Tudom, de ez nem számít.” „Drágám – mondta
határozottan a lány –, nem félni. Félelem...” „Igen, igen, persze...” –
szakította félbe szomorú mosollyal Ali, majd megölelte és kilépett a sátor elé.
A lovasok megérkeztek. A kalifa volt, a kíséretével. A néhol szaggatott, máshol
pergő nyelvet Mathild nem nagyon értette, de a hangsúly arra utalt, hogy
odakinn a légkör nem a legszívélyesebb. Aztán ostorcsapás süvített, majd valaki
kirántotta a sátor tartórúdját. A lovasok már messze jártak, amikor Alinak
(arcán vércsík) sikerült kiszabadítania kedvesét a ráhuttyant ponyva alól.
„Idegenek mit akarni?” – kérdezte Mathild megszeppenten. „Azt, amitől féltem –
motyogta lehajtott fejjel Ali.– Holnaptól be kell költöznünk a városba...”