Simonfy József

szivárvány

a költőnek nincs barátja
az esőben egy halom
gilisztát sétáltat
s várja hogy a jövő tükrébe
a múlt madarai visszatérjenek
de most valami szokatlan történik
a költőt asztalukhoz ültetik
lótetűképű pökhendik
saját edényeikből
etetik itatják
mint valami bányapatkányt
valóban szörnyű lehet a baj
fejük fölött égetett
szalonnabőrként
zsugorodik a szivárvány

egy tiszta ablakot

az állatok összebújnak
én egyedül alszom
ha irataimat nem kéri
a rendész meg se tudom
születésnapom van ma
nyakamba kapom a lábam
az éjszaka vizes őszikabátjában
s verni kezdem a holddobot
szeretteim szeretőim miért
nem vagytok sehol

63 bánatos vagyok félőrült
vagy tán maga a a hold
keresek egy tiszta
ablakot hol beragyoghatok


évek

lakatok
rajtam
az évek
a kulcsok karikára
nyakam köré fűzve
ahány kulcsot próbálok
inkább beletörik
nem nyitja egy se
csak leverni lehet
csak lefűrészelni lehet
mint a győztes katona
elüszkösödött lábát
lakatok rajtam az évek


itt lakott

a ház fölött
a holdkopoltyú
mintha kábelen lógna
életben tartaná
a ház lakóját
mint fulladót
a levegőpumpa
halom csönddé
omolt össze a ház
kijönni nem látták
mindenfele csöndbokrok
csöndfák
hova tűnt


64
senki se tudja
nézd csak az ajtón
ő maga a zár


mint riadt macska

az emberek
kicsi lakatok
éjszaka magukra zárják
hajnalban ébrednek
gyűrötten koszosan
a kulcsot nem találják
magukra záródva
osonnak végig az utcán
utat keresve
mint riadt macska
a kutyaugatásban


öregedő

égő cigaretta
saját számra égek
rohamosan felejtek
a kutyának adtam-e enni
egész nap nem szólok hozzá
teljesen néma lett
rohamosan felejtek
vackom ha kigyullad
nem fogják megtudni
benne én égek


félelem

üldözött állat
szalad végig
a félelem az utcán
jaj lelövik
eltapossák
ki se merek
mozdulni a házból
mint lakat
záródok magamra


cinegék

űrhajóm most
ért földet
egy halom
dermedt cinegével
töpörtyűvé égetett
szivemmel etetem
hallgat valaki cinegét?
arcom hullaházába
ki-be jártok
mosolyom köpőcsészéjét
tartom hogy ne
a lelkembe köpjetek


megint

fövő víz
a fazékban
kedvem lefedve
a koponya fedő
dob és cintányér
egész nap berregnek
érzem percről
percre öregszek
arcom hullaházába
kit hoztok megint


fehér csontjával

az isten
az ördöggel
most az én
vizemben
horgászik
csak nehogy
elköhögjem magam
tüsszentenem kell
gyötör a fingás
miközben állok
dermedten a tél
fehér csontjával
a számban odafagyott
ujjaimat cibálom
ahogy a tébolyult
hangot kapar a
furulyából


mindenki párzik mindenkivel

gágognak a kendermagos
varjak csúf fekete
gyöngytyúkok kárálnak
mindenki párzik mindenkivel

lovakra nőtt
szitakötő-szárnyak
bivalyok a sírok temetőbogárja
mindenki párzik mindenkivel

az aggmenházak szentjei
az árvaházak angyalkái
kanálisból a szenny
ömöltök bele az éjszakába
véretek fekete gyémántja
eget hasítana üveget vágna
mindenki párzik mindenkivel


úri kutyák

az ember az űr
egyre nagyobbra
fújható hólyagjában
ahol a gyönyörű macska
a dísztelen versmadár
hangtorkát átharapja -
tollat növeszt a fájdalom
a nyugtalanság tetvei
naphosszat bagzanak csúf
petéikkel telerakják
az életet
megírni nem is érdemes
a hiány gödreivel telten
úri kutyák...
ugat ki az egyedüllét