Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1995. augusztus, VI. évfolyam, 8. szám »
DOKUMENTUM
Legenda Csanádi Imréről
Domokos Mátyás, János István, Jánosné Nyikos Katalin, Juhász Ferenc, Rába
György, Rákos Sándor, Szász Imre és Vargyas Lajos visszaemlékezései
rákos sándor: – Belépett, zajos társaságot talált a szobában, visszahőkölt egy
pillanatra, fejét kényesen fölszegte, s megtorpanása reflexeként máris félig
gunyoros, félig keserű mosoly jelent meg szája szegletében. Haja kócosan a
szemébe hullott, azt gépies, de gépiességében is dacos mozdulattal simította
előre. Két szeme, két barna tüzű lámpa különös fénnyel égni kezdett, s
kivilágította az arcát. Nem sokkal ezután asztalszomszédok lettünk a
Szépirodalmi Könyvkiadó lektorátusánál. Én elmenőben voltam a kiadótól, ő akkor
érkezett, munkáim egy részét örökölte is. Naponta együtt dolgoztunk, olykor
részleteket olvastunk fel egymás örömére a legjobb, búsítására a legrosszabb
kéziratokból. Akkor még kevés versét ismertem, főként a frissen fogantakat, már
meglévő, diákkorában, majd fogságban írt kötetnyi verséről nem is tudtam.
Emlékszem, egyszer alkalmi munkaként egy üzbég költő versét fordította
nyersből. Félig lovaglóhelyzetben ülve íróasztala sarkán. Könnyedén és gyorsan
dolgozott, akkor legalábbis. Nagyképű, tudálékos pályatársait így gúnyolta ki
az üzbég költő Csanádi Imre hangján: „Mindig a latint űznék-fűznék, és nem
tudják, ki, mi az üzbég.” Ez a jelenlétemben született két sor úgy belém
ragadt, hogy később, nehéz helyzetekben, agykihagyásos állapotokban sokszor
ismételgettem automatikusan. Akkoriban költöztem a Balassi Bálint utcába, s így
lakásunk szerint is szomszédok lettünk Imrével, mert ő a háztömb túlsó felén, a
Falk Miksa utcában lakott. Kölcsönösen meg-meglátogattuk egymást. Szívesen és
sokat beszélt a népköltészetről és a régi magyar költészetről. De volt érzéke a
modernebb hangok iránt is. Megmutatta egyszer, hogy a gyerekei betűkirakós
játékából milyen szürrealista szófacsarásokat és mondatfutamokat épít föl.
Ezeket, úgy mondta akkor, versírás közben is felhasználja. Ennek az
életszakaszomnak a végére esett hosszú betegségem, amely kivetett régi
környezetemből, baráti körömből. Csanádival, ha lazábban is a korábbinál,
megmaradt a kapcsolatom.
Bizonyságul hadd idézzek néhány töredéksort 1953-ban írott Levél Csanádi
Imréhez című versemből:
Talán jön még nap... Úgy mint egykor régen,
amikor még üstökünk boglyasabb volt,
szemünk
merészebb... S órák hosszat ültünk
egymás mellett, versek fölé hajolva.
Az ifjúság, a versben elmormolt bátortalan jóslat idő múltán teljesedett.
Hajoltunk még együtt versek fölé, a boglyas üstökű, merész szemű ifjúság
elmúltával, gyérebb hajú, tétovább szemű férfiakként. Meggyógyultam, és újra
kézbe vettem versíró tollamat. Több kötetemnek Csanádi Imre lett a
szerkesztője. Sok versemet, még kéziratban, ő látta először, sok publikálatlan
versének én lehettem az első olvasója. Formaművészete talán Weöreshez áll
legközelebb, felelősségvállalása az Illyésére emlékeztet, ám mind a kettőtől
független, szuverén költői világ megteremtője ő. A legsűrűbb, legtöményebb
magyar nyelven írt, a korszak legsajgóbb magyar és emberi fájdalmait fájlalta.
Versei keserűek és gunyorosak, kényesen megtorpanók és dacosak, barna tüzűek,
különös fénnyel égők, olyanok, mint amilyennek azt a szobámba lépő fiatal
férfit láttam valamikor. Hadd idézzem befejezésül egyik kedves Csanádi-versemet,
tiszteletadásként a barát és pályatárs emléke előtt. Az ötvenes évek közepén
Horatiust és Berzsenyit A magyarokhoz című ódáját idéző alkaiosi
strófákban írott költeményt kéziratkorából ismerem.
Hajnali káprázat
Csókák csikognak. Megjön a tél megint.
Dér volt az éjjel. Mustszagú nagy hegyek
csillámlanak kopár ezüstben –
Minden ezüst, belecsöndül az ég, föld.
Villámlik ég, föld, rettenetes ezüst
szépségben; omlik földre a gyönge lomb, –
megvillog egy ezüst halánték,
moccan alig: leomlana menten.
Apám! – riadtan suttogom – elzuhan!
Kapnék utána: föl se tekint, szegény;
tesz-vesz tovább, szótlan, rogyottan,
szél emeli szakadó kacatját.
Portól hunyorgat, bajsza merő törek;
szecskát cipel – lám könnyű (hisz az nehéz!),
beönti az egyszál tehénnek:
neh! – keserűn taszigálja – edd hát!
Aztán kiballag, hátrapöccinti rossz,
vedlett kalapját, a küszöbön megáll,
előkerül az ócska dózni,
leng a maró cigarettafüstje.
Leng, leng, eloszlik rongyosan, ellebeg,
bámulja felhős szemmel az én apám,
köhint, s némán, föloldozatlan
tántorodik le a néma földbe.
albert zsuzsa: – Csanádi Imre összegyűjtött verseinek borítóján két arcképet
látunk, az egyik kb. érettségi korabeli kép lehet, a másik a kész költő kicsit
ironikus, egy kicsit sértett arca. Emlékszem, van egy verse, aminek az a vége,
hogy „nem békül a sértett kamasz”. Valami kamaszos maradt mindvégig Csanádi
Imre egyéniségében, a tisztasága, a harciassága, másrészt pedig ez a sérültség,
aminek nagyon sok oka lehetett.
juhász ferenc: – Én 1950 könyvnapján találkoztam Csanádi Imrével, az akkori
Nemzeti Színház oldalánál volt a könyvnapi sátor, sokan voltak, dedikálták a
könyveket. Ott állt egy nyúlánk, szökés fiatalember, kis hajtinccsel, ami a
homlokára omlott, olyan volt, mint egy nyurga árnyék, amelyik a levegőre
támaszkodik. Így ismerkedtem meg Imrével személyesen, versbelileg nem, mert a
Sorsunkban sok versét olvastam már addig. De hát mint minden fiatalkori
találkozás, ez is tele volt meglepetéssel. A legnagyobb meglepetés nekem az
volt, hogy ez a csöndes fiú milyen igazi költő, és hogy mennyi verse van, mert
találkozásunk után egy héttel vagy két héttel, elmentem a lakására, ami, úgy
emlékszem, a Honvéd utcában volt, ott mutatta meg a verseit. Egy
ruhaszekrénynyi vagy egy ruhásládányi versgépelet volt, egyik szebb, mint a
másik.
vargyas lajos: – Mikor a közös könyvünket csináltuk, a Röpülj páva, magyar
népballadák és balladás dalokat, ez az „és balladás dalok”, ez a hozzáfűzés
tulajdonképpen neki köszönhető. Ti. nekem akkor már, mikor összeálltunk, hogy
ezt a könyvet megcsináljuk, együtt volt a magyar publikált balladák teljes
anyaga kicédulázva, abból akár három válogatást is lehetett volna csinálni. De
Imre nem elégedett meg ezzel, megtudta – mert én akkor a múzeumban dolgoztam,
odajött mindig, és ott dolgoztunk együtt –, hogy van egy ún. technológiai
adattár, tele sok száz, sok ezer kéziratos, teljesen ismeretlen feljegyzéssel.
Ebbe beleásta magát. És akkor jöttek az újabb és újabb leletek, persze később
aztán én is ezt feldolgoztam, de akkor még nem, és Imre mint egy tudós, akinek
a teljesség igénye az egyik legfontosabb tulajdonsága, nekiállt ennek, de úgy,
hogy közben már le is zártuk az anyagot, beszámoztuk, akkor újra talált még
valamit, azt be kell tenni, akkor átszámoztuk az anyagot kb. kétszer vagy háromszor.
Így állt össze az az anyag, ami nemcsak ballada volt, mert a népköltészet
annyira megragadta őt és vonzotta, korábban is természetesen, de akkor
találkozásában ezekkel a feljegyzésekkel, különösen amit Balladás dalok címen
oda lehetett még valahogy suszterolni a balladákhoz, azt igyekezett beleölelni.
Így ez egy sokkal nagyobb anyag, mint amit egy tiszta ballada-válogatás alapján
kellett volna közölni. Akkor bámultam el, hogy egy lírai költőben hogy tud
egyesülni a tudós szenvedély a lírai természettel.
jánosy istván: – Mind a ketten ebbe a szerencsétlen nemzedékbe tartozunk, akik
a legsúlyosabb élményeket hordozták: az első világháború végén és a két
világháború között, hiszen születésünk szinte az első világháborúra esik,
munkásságunk meg a második világháborúra és az utána következő időkre.
Elsősorban talán ez köt össze minket, még ha egészen külön utakon is jártunk:
én az álmokban, a hozzám legközelebb álló Rába Gyurka a maga nagyon is sajátos
külön világában, Imre a magyar történelmi valóságban. Mégis szoros
testvériségben érezzük magunkat már csak amiatt is, mert a legsúlyosabb
veszteség ezt a generációt érte, és Csanádi Imre mintegy sűrítve hordozta
életében mindezeket a szörnyűségeket, amiket nekünk át kellett élni.
Aránylag későn ismerkedtem meg vele, amikor már betegségeivel küszködött:
szívbillentyűit kellett kicserélni műanyag szívbillentyűkre, és első ízben az
operáció nem sikerült, meg kellett ismételni. Az ő sorsa különösképpen
hasonlított a Jób sorsára, átélte a háború és a hadifogság minden borzalmát.
Mindezeken és az operációkon átesve került hozzánk Gyenesbe egy kis
felüdülésre, kb. 2-3 hétig voltak nálunk, így egész közelről átélhettem az ő
személyét. Rendkívül zárkózott volt, hiszen verseiben is – főleg későbbi
verseiben – teljesen magába fojtotta alanyi mivoltát, irtózott a
feltárulkozástól, viszont nagyon hálás volt azért, ha az ember szeretettel volt
iránta. Óriási szeretetszomjúság lakozott benne, és ezt igyekeztünk is
kielégíteni. Látszólag nagyon jól érezte magát, mert Gyenes azért mégis falusi
környezet, kicsit emlékeztette gyerekkorára. Noha orvosa szigorúan eltiltotta
az élénkebb mozgástól, néha-néha kijött a kiskertbe és ott gyomlálgatott, és
nagyon örült annak, hogy ezt csinálhatta.
Csanádinak még mindig nincs meg a végleges helye irodalmunkban. Alig emlegetik.
Pedig Arany János óta nem akadt magyar költő, aki a magyar nyelvet ilyen gazdag
megzenésítésben szólaltatta volna meg. És ha valaki a babitsi értelemben „poeta
doctus”, akkor ő az. A lehető legtöbb versformát ismerte és használta. Ebben
még Babitson is túltett. És a régi magyar költészet és népballadák
leghivatalosabb gyűjtője és ismerője volt. E téren az Egyetemen lett volna a
helye.
jánosy istvánné nyikos katalin: – Én Imréhez nagyon vonzódtam, már akkor is,
amikor még csak a verseit olvastam, mert egy sokkal erősebb szál kapcsolt
minket össze: szülőföldünk. Én is Fejér megyében születtem: a Vaáli völgyi
Vértesdobozon, nem messze Imre szülőfalujától, Zámolytól. Együtt éreztem vele,
mert tudtam, mit jelentett azokban az években egy falusi gyermeknek a magasabb
iskoláztatása. Az én falumban csak egyetlenegy gyereknek sikerült nagy
küzdelmek árán a továbbtanulása. Imre mesélte, milyen nehéz volt neki, falusi
diáknak csöves vászonnadrágban járni, míg más társai elegánsan feszítettek.
Fehérváron járt gimnáziumba, de keserűen említette, hogy amikor ő hazajött a
fogságból, iskolája tudomást se vett róla.
Először Újpesten keresett fel minket feleségével és Anna Maria Raittila, finn
költőnővel egy húsvét délután. Én nagy izgalommal készültem fogadásukra, finom
húsvéti vacsorával vártam őket. Kedélyes beszélgetés közben szó esett arról is,
hogy Raittila majd verseket fordít Imrétől és Pistától. Raittila korábban
távozott, mert a Margit-szigeten valami fogadás volt. Mi még alkonyatig együtt
maradtunk. Emlékszem, egy vázában állt egy nagy csokor piros tulipán, én nagy
örömmel kiemeltem a vázából, és Imre kezébe adtam. Nagyon megörült neki, és így
szólt: „Hát még én kapok virágot.” Utána összejöttünk néhányszor, megismertük a
kislányát, otthonát, a „kakukkfészket” a nem is tudom hányadik emeleten.
Szegény mindig méltatlankodott, hogy a sors egy szűk szalagházi lakásba
kényszerítette, pedig nagyon vágyott a természet után. Egyik versében emlegeti
a pipiskéket, akik a kőrengetegben futkároznak, csipegetnek és ezüst hangon
énekelnek.
szász imre: – Nem tudom megmondani pontosan, hogy mikor került a Szépirodalmi
Könyvkiadóhoz, és azt sem, hogy akkor mindjárt majdnem szobatársak lettünk-e
vagy sem.
juhász f.: – 51-ben került Csanádi Imre a könyvkiadóhoz, és 54-ben, mikor a
Magvető megalakult, akkor ment át oda dolgozni, és lett ott szerkesztő.
szász l.: – Arra emlékszem nagyon határozottan, hogy egy egybenyíló, de egy
külső bejáratú dupla szobában voltunk, a belső szobában Kálnoky László meg én
voltunk, a külső szobában Csanádi Imre és Kamondy László. Fájdalmas, hogy ebből
a négy emberből már csak én vagyok életben. Ez idővel nagyon jó együttessé
alakult át, mert a különböző temperamentumok elég jól kiegyenlítették egymást.
Említették az előttem szólók, hogy mennyi szenvedély, odaadás és megszállottság
volt Csanádi Imrében, és ez a szenvedély, odaadás, megszállottság majdnem
tisztán az irodalomra irányult, a nyelvre irányult. Úgyhogy ha valamit talált
olvasás közben, ami szép volt, vagy ami bosszantotta, jött át a másik szobába
rögtön, hogy képzeljétek, és akkor mondta a szót rögtön, vagy strófát. Úgy
tudott gyűlölni olyan írókat, akik rosszul írtak, hogy azt én el nem tudom
mondani, de szinte lázasan. Én Juhász Ferivel ellentétben fekete lobogó hajra
emlékszem, lobogó, lángoló szemű ember volt.
albert zs.: – Nagyon szép ember volt.
szász i.: – És bár vékony testalkatú, nem túl izmos ember volt, de hallatlanul
bátor. Emlékszem egy esetre, hogy egy anekdotát is elmondjak, valami
dilettánsnak ő adta vissza a kéziratát, és Kamondy Laci, hogy ne zavarja a
társalgást, bejött a mi szobánkba, tárgyalt az illető úrral, aki amolyan
termetes hentesforma volt, és egyszer csak azt halljuk az ajtón túlról, hogy
Csanádi mondja, hogy képzeli ezt, azonnal mars ki, és akkor Kamondy meg én
kimentünk, mint a testőrség, hogyha verekedésre kerül sor, akkor megverjük a
hentesforma urat, de hála istennek nem került verekedésre sor. De a nyelvi
szenvedélyére vagy nyelvi játékosságára is mondok két példát, ami eszembe jutott
így utólag. Egy jónevű költőnek, ne említsük a nevét, a történelmi regényét
szerkesztette, és időnként őrjöngve bejött, mert valamelyik hős vagy egy török
aga vagy egy végvári vitéz azt mondja benne, hogy nap mint nap. Ettől
fölrobbant a szoba, ezt annyira nem tűrhette, bejött és azt mondja,
képzeljétek, hát azt mondja a török aga, hogy nap mint nap. Ezt ekkor hetekig
hallottuk, később már humorosan is, nem ilyen szenvedéllyel. Vagy egyik korai
verse úgy kezdődik, hogy „Pirgálja szüle a mákot”, és mondom, te Imre, mi az,
hogy pirgálja? Azt mondja, te dunántúli vagy, és nem ismered ezt a szót? Igaza
volt egyébként, a tájszótárban megnéztem, ez egy dunántúli szó arra, hogy
kigubózza a mákot, kifejti a babot és így tovább, de úgy kikaptam tőle, mint
aki nem készült az érettségire.
domokos mátyás: – Én is a Szépirodalmi Könyvkiadóból ismertem meg Csanádi Imrét
1953-ban, amikor odakerültem. Tudtam róla, hogy költő, szobatársamtól, Juhász
Feritől tudtam, de a verseit nem ismertem, nem olvastam. Nem is olvashattam,
hiszen ennek a költőnek, akinek összegyűjtött versei vaskos könyvének a
tanúsága szerint már tizenéves korában tökéletesen kész, érett versei voltak,
és ahogy Juhász Feri említette az imént, szakajtó-számra tartotta otthon
kényszerűségből versei kéziratát. Az első kötete, amit, ha jól emlékszem, Feri,
te szerkesztettél – Esztendők terhével volt a címe – csak 1953-ban
jelent meg, éppen abban az esztendőben, mikor én odakerültem. Költői pályája
is, mint ahogy az életsorsa is, egy ilyen megkésettséggel kezdődött, a
megkésettség jegyében indult, és ezzel, érzésem szerint, Imre haláláig küzdött.
És haláláig küzdött azzal a nehezen megmagyarázható méltánytalansággal, hogy
folyton azt lehetett tapasztalni, hogy az élet, mint hogyha csak kínozni
akarná, sok vonatkozásban mindig kétségbe vonna valamit benne: a költői
létében, emberi sorsában valamit, amit ő tud legjobban. Azt egyébként én is
megerősíthetem, hogy kifejezetten szép ember volt, ugyanakkor szíjas, inas,
erős, indulatos jelenség; amit Szász Imre elmondott róla, abban semmi túlzás
nincsen. De ezt a költő, Csanádi Imre is tudta magáról, és egy versben ezeket a
lektori düheit és bosszúságait meg is énekelte, hadd olvassam fel.
Egy lektor-költőre
Alszik a szőlőhegy, alszik, sej, a zámolyi présház,
Árván, fonnyadozón sutban a Múzsa szuszog.
Szunnyad szerzőnk is, fél mázsa por-itta jelentés őrzi verejtékét,
nyers-fanyar indulatát.
Szunnyad, boglya-haja csapzottan csügg a szemére;
póri, keszeg csipején szűrszagu tóga lötyög.
Kólót handzsárral táncol körülötte Rim-Árus,
Sémafi, Száj-Tépő, s – nám csak – a Búsmagyar is.
Szóval volt benne kedves önirónia is. S ez a vers, amit felolvastam, formájában
is jelez egyet az őt jellemző ellentmondásokból, mégpedig azt, hogy népfi,
zámolyi, falusi gyerek és „népi költő” (idézőjelbe tette önmagára vonatkoztatva
ezt a szót) létére is a Nyugat költői eszményein, hagyományain nőtt föl.
Rendkívül művelt költő volt, abban az értelemben is, hogy már nagyon fiatalon
tudott mindent a költői mesterségről, és művelt költő volt abban az értelemben
is, hogy ismerte, majdnem tudósi alapossággal a magyar költészet múltját.
Később, népballadák kutatása mellett, elkezdte tudósi szenvedéllyel gyűjteni a
18. századi magyar költészetet.
juhász f.: – Sajnos sosem jelent meg.
albert zs.: – De előzőleg csinált ő másikat is, A magyar valóság verseit.
domokos m.: – A magyar valóság verseit jórészt kiadott
anyagból állította össze, de gyűjteni kezdte a 18. század kéziratban maradt
versanyagát, mert azt vélte, és ezt meg is írta valamelyik kötetében, hogy ez a
magyar költészet Atlantisza.
juhász f.: – Sok került ebből a kiadott válogatásba, ott jöttek elő a 18. meg
17. századi versek, ami A magyar valóság verseibe beleillett.
domokos m.: – Aztán az életrajzához tartozik, és ehhez a furcsa ellentmondás-sorozathoz,
hogy ő 1940-ben, tehát érettségi után fölkerül Budapestre, a Bolyai
Kollégiumba, ez a Győrfi Kollégium elődje volt, és ott is érték már a
természete és önemésztő igényessége miatt bizonyos kritikák, amikre ő versben
válaszolt a Bolyai Kollégium konstruktivistáinak (a szót idézőjelbe téve), hogy
ő a „destruktív”, akit azért tekintenek destruktívnak, mert nem hajlandó semmit
csupán a rend kedvéért elfogadni. Aztán: ő, aki a szegényparasztságból jött, és
a költészete révén is, meg sorsa révén is joggal várt egy emberebb világot, ez
a remény számára azzal kezdődött, hogy elvitték orosz hadifogságba, és 1948-ig
Bedicsevben, Ukrajnában volt lágerben, onnan került aztán haza, s nyomban
tapasztalnia kellett, hogy a költészetről táplált eszményei és persze a versei
nem illenek bele a sematikus költészet gyakorlatába.
vargyas l.: – 56 előtt óriási kivirágzást ért el, akkor jelentek meg olyan
versei, amelyek máig élnek, és a legmellbevágóbban, pl. a Lagzi múltán vagy
a Bornemisza Péter és hasonlók, szóval a Lagzi múltán, ha azt
akarom jelezni, hogy a magyar forradalom hogy készült, akkor ezt az 55-ben
megírt verset teszem le. A vége az, hogy minden elfoly, minden lemegy és
tönkremegy, és a szentek a falon elsápadnak – a szentek a Lenin-, Sztálin-képek
és a többi –, és akkor a végén: „vőfély bokrétán talpak tapodnak, akik bírnak
kitántorognak: okádnak és okádnak.”
juhász f.: – Mi akkor voltunk fiatalok, fiatal költők, fiatal lírikusok,
embernek is fiatalok, és egyáltalán a városi életműködésben is fiatalok. Egymáshoz
járó emberek voltunk. Imrével nem. Nem ismertem a szülőfaluját, nem ismertem a
szüleit, Domokosnak ismertem a szüleit, vagy a Nagy Lászlónak ismertem a
szüleit, Simon Pistának ismertem a szüleit, Bazsiban, annál a nemzedéknél, akik
itt az asztalnál ülünk, a Vargyas Lajost kivéve, idősebb volt, és lírikus
eszményképe Weöres Sándor. Volt sértettség is Imrében, s volt benne egy
rendkívüli átigazítói indulat. Ebből az indulatból nagyon sok konfliktus támadt
a kiadóban is, Imre verseket igazított át.
domokos m.: – Egy lábjegyzetet szeretnék hozzátenni ehhez a
hadifogoly-állapothoz, versben, Imrétől idézve, hogy van költői jele, méghozzá
megdöbbentő, ennek a nyomorúságnak, amit nem szoktak idézgetni.
Fogoly-klapancia
A foglyok minden szart megesznek,
mint a disznók, moslékra lesnek,
egymást tiporva nekiesnek,
egymáson sebeket tépdesnek.
A foglyok, mint a kergült kutyák,
egymást harapdálják-ugatják;
pecéreik nevetve hagyják:
intézzék el maguk a nagyját.
A foglyok... éppen hasonlatot
találnék, akár egy tucatot,
keltve szánalmat, utálatot,
hisz élünk, akár az állatok.
45-ben írta Berdicsevben.
vargyas l.: – Megrendítő.
szász i.: – Hadd tegyem hozzá, mi összejártunk Csanádival és az első
feleségével – a gyerekeink is együtt játszottak –, ha nem is nagyon sűrűn. Egyet
még azért hozzá kell tennünk, hogy egy zámolyi parasztgyerek, aki átéli a
szülein keresztül, meg a zámolyiakon keresztül azt a sanyargattatást, amiben az
ötvenes években a magyar parasztság volt, annak az iszonyú nagy élmény. Ezt
onnan tudom, mert rengeteget beszélt róla, személyes, véresen komoly
információi voltak, hogy mi történik a faluban, meg ilyenekre emlékszem, hogy
azt mondja, képzeld, aratásnál szilvalekváros kenyeret esznek, hát ilyen még
Magyarországon nem volt, nehéz testi munkán, hogy szilvalekváros kenyeret
egyenek. Ez őt mélyen megrázta, és mélyen beleszívódott ezeknek az Erdei
vadak égi madarak kötetben megjelent verseknek az indulatában, a magyar
indulatában, a társadalmi indulatában, az európai indulatában ez nagyon benne
van.
vargyas l.: – Óriási kincset hozott ő magával a falusi létből és a különösen
szép beszédű fejérmegyeieknek a nyelvéből, ebben valósággal vetekszik Arany
Jánossal. Századunkban úgyszólván egyedül ő nem elégedett meg ezzel a nyelvvel,
hanem még tudatosan gazdagította a magyar történelmi szókincsből. Költészetének
érdekes kapcsolata az is Arany Jánossal, hogy a zene indítja el nála a verset.
albert zs.: – És a látvány, az Írott képek c. ciklusa például.
vargyas s.: – Hát az nagyszerű. Abban összegeződik az ő sokféle kvalitása.
Elsősorban a nyelv, az valósággal tobzódik a szépségekben, megvalósította a
régi magyar kívánságot a költészetben, hogy egyszerre tudott ugyanabban a
versben időmértékes és ütemes lenni, már ugye Csokonai és Arany is
kísérletezett ilyesmivel, hát Csanádi ezt mesterfokon valósította meg.
jánosy istvánné: – Verseiben sok olyan érzését örökíti meg, melyeket magam is
átéltem: például amikor apám halála után el kellett hagynom szülőfalumat és
szülőházamat. Előszoba című versében puritán otthona elveszett
bútorait, emlékeit gyászolja:
„A deszkapadlós elsőházban,/ kipusztult bútorok helyén/ újak somolyognak
egy-két éve.../ Én mégis a régit gyászolom/ a komoly almáriumokat,/ a rekeszes
sifonokat,/ levendula-, birsalma-illatokat/ sublótok üvegpoharainak/ vasárnapias
ragyogását,/ sárgult fényképek klasszikus áhítatát.
Gyászolom első olvasmányomat: / Petőfi Sándor Összes Költeményeit, ezt a
koromzöld kötésbe rekesztett/ eleven tüzet.../ Gyászolom a dohos nagy
Bibliát...
Nagyapám katona-képét a falon:/ nyakában repülő mente,/ kardjával előre mutat,/
vágtat hatalmas, sárga lovon/ egész hadsereg szemeláttára.../ Gyászolom a
szőlőleveles ablakruhát,/ a szőke alkonyodást,/ sugaraival mézessárgán játszót,
–/ Anyám sugárzó-tiszta menyecske arcát,/ gyerekkorom fölperzselt édenét.”
Mindig árva volt itt a nagyvárosban, de falusi környezetben feloldódott.
Felejthetetlen szép emlékünk egy gyenesi esténk Csanádiékkal és Nagy
Elemérékkel: meghitt beszélgetésünk a lampionfényben úszó tornácon. Különben
mindig komoly, kissé zordon volt, mint a zámolyiak általában.
Utolsó látogatásunk után már nagybetegen, gyalog jött velünk házunkig, miközben
egyre közös emlékeinket idézgettük. Így búcsúzott tőlünk: „Szinte fel voltam
dobva.”
rába gy.: – Magam sem vagyok sokkal kellemesebb természet – szókimondó, és a
szókimondással nemegyszer tüskés. Csanádi Imre többre becsülte meggyőződésének
kifejezését, mint a diplomáciai tapintatot, amire szükségünk van, szükségünk
volna, bizony nekem is, amikor embertársaim között, és kiváltképpen pályatársaim
között élünk és velük beszélgetünk. De ha ezt tudjuk valakiről, és ezt teljes
emberi képéhez számítjuk, akkor mindez másképp esik latba. Csanádi Imre volt
1961-ben megjelent Nyílttenger című verseskötetem kiadói szerkesztője,
lektora. Amikor élő szóban megfogalmazta benyomásait, azt, amit papírra is
vetett, akkor lényegében véve a következőt mondta: Elolvastam a verseidet,
nagyon szépek, tulajdonképpen a szemléletük távol áll tőlem, de én nemes
költészetnek tartom, értékes irodalomnak, ezért ajánlottam. Többet igazán nem
lehet kívánni sem emberi, sem pályatársi magatartásban.
juhász f.: – Mindenkinek volt sérelemre oka, akik itt ülünk, azt egyértelműen
merem mondani, hogy elmagányosodjunk!
vargyas l.: – Imrében ez megvolt.
juhász f.: – Ugyanakkor volt benne nagy ironikus hajlam is. És valahogy ennek a
következménye lett, nemcsak a szívbetegsége, hogy az életének az utolsó másfél
évtizedében szinte becellázódott lakása magányába, amiről én már szinte nem
tudok, mert ha felhívtam telefonon, nem szólt, levélre nem válaszolt, verset
nem adott.
domokos m.: – Engem fogadott végig.
juhász f.: – Nem, csak nagyon jó barátok voltunk, higgye el, Zsuzsa, nagyon jó
barátok.
domokos m.: – Lator Laci barátommal együtt csináltunk, éppen a rádióban, egy
verselemző sorozatot (Versekről költőkkel), és szerettem volna Imrét rávenni
arra, hogy valamelyik verséről beszélgessünk. Nagy nehezen ráállt, és akkor
megjelölte nekem ezt a gyönyörűszép versét Egy hajdani templomra, hogy
erről beszélgessünk, mert úgy érzi, hogy ebben van az összefoglalása mindannak,
ami az ő költészetében a legfontosabb, ami az ő vízjele. De kijelentette, hogy
ő a rádióba nem jön be. Előre elküldtem neki bizonyos kérdéseket, aztán
elmentem hozzá, fölszereltük a magnetofont, és egyszer csak azt mondta, jó, akkor
kezdjük el. Mondtam egy kis bevezetőt a vers elé, föltettem az első kérdést,
Imre nagyon nehezen megszólalt, mondott másfél mondatot, mondat közepén
elhallgatott, elkezdett verejtékezni, kísérteties volt, és azt mondta
indulatosan legyintve: Hagyjuk. Nem megy.
Nagyon heves vágy élt benne emögött a páncél mögött a barátkozásra, az emberi
kapcsolatra, méghozzá olyanra, amelyben neki nem kell védekeznie, vagy nem kell
félreértésektől tartania. Ez végig jellemző volt a mi kapcsolatainkra ott a
kiadóban is, mert ordítva vitatkoztunk sokszor, főleg Imrével, a
legellentétesebb nézeteket képviselve, de egyikünknek se jutott eszébe, hogy
emögött az ordítás mögött ártó szándék volna. Önképzőköri hevülettel tudtunk
vitatkozni az irodalom dolgairól, és Imre ezt nagyon szerette. Ő ugyan
ironikusan, illetve önironikusan kismesternek nevezte magát, ez azonban nem azt
jelenti, hogy ne férne be verseibe az egész világ: az egész mindenség. Csanádi
Imrének vannak közvetlenül metafizikus természetű versei, ezekről szintén nem
szokott szó esni, holott ezek nemcsak hogy nagyon fontosak, de ezek nélkül nem
lehet elképzelni az ő teljes költészetét, mert az ő realista lírájának is
vannak „metafizikai nyilallásai”, mint az Illyésének, Németh László
megfigyelését kölcsönvéve. Ilyen pl. szerintem az Ördögszekér című
vers, amiben a fogalmazásnak az Arany János-i művessége a nagy magyar
metafizikus versekkel rokon.
Összegyűjtötte ALBERT ZSUZSA