Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1995. augusztus, VI. évfolyam, 8. szám »
KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
Rilke-kerengő
Magyarul a kerengő legalább három egymástól elütő dologra céloz, a helyre, ahol
dervisek „kerengenek”, a keringőre, tehát egy méltóságteljes sodró tánc régies
változatára, s jelöli ama személyt is, aki kereng. Van a szóban valami
nyugtalanító is, akárcsak a Rilke-versekben, amelyek szintén mindig legalább
három-négy, sokszor egymástól élesen elütő dologra hajaznak, s van bennük- így
az alább kiválogatott híres-hírhedt darabokban is: a Második duinói elégiában,
a Magányban, az Őszben – valami végletesen
nyugtalanító. A fordító az ilyesfajta vállalkozások kapcsán döbbenhet rá
vállalkozása teljes csődjére, de ugyanakkor – amint a Rilke kiemelkedő magyar
fordítóinak: Kosztolányinak, Radnótinak, Nemes Nagy Ágnesnek, Vas Istvánnak,
Rónay Györgynek s legújabban épp Kányádi Sándornak a példája is bizonyítja –
újabb és újabb reménytelennek látszó kísérletekbe, változatokba is
belehajszolhatja őket, noha már Rilke hangjának borzongató teltségét és
szokatlan, hosszan kitartott zengését is olyannyira nehéz
megteremteni; de hát ez persze még csak a Rilkénél különben olyannyira fontos
és meghatározó „külső” réteg. Hol van ettől még az a gomolygó nyugtalanság, ami
mindvégig kihallható a sorok közül? Az ugrásra kész mélakór, a sűrű hálószövésű
s az olvasót feltartóztathatatlanul rabul ejtő depresszió?! Igen, „ezt”
sejteni, erre utalni, ezt visszaadni, igen, ez a Rilke-fordítások igazi erőpróbája.
Rilke verseinek idegborzoló magasfeszültsége összeköti az időben egymástól
távol eső darabokat is, és összetéveszthetetlenné teszi Rilke nagy költészetét.
Belső erőterek morajlanak a szavak mögött, egyetlen „archaikus Apolló-torzó” az
egész rilkei költészet, s arra biztat, konokul, kitartóan, hogy „változtasd
megélted”... Közben az asszociációk újabb és újabb felismeréseket szikráztatnak
össze, felismerések érkeznek állandóan a reminiszcenciák hullámhosszán is,
lélektől lélekig, a rilkei szavak, metaforák, versmondatok önnön jelentésükön s
esetleges jelentőségükön messze túlmutatva állandóan valami másra is
utalnak, valamire, amit nem is lehet megfogalmazni, amit állandóan közelítenek,
ami állandóan közeledik. S azután a dolgok árnyéka mögül előugrik egy
élethossznyi pillanatra igazi arcuk, de jó, ha észbe véssük a feledhetetlen
tanítást is: „iszonyú minden angyal...”
Talányokkal telített a költő földi vonulásának befejeződése után hét évtizeddel
is a rilkei líra. Olyan, mint különös, borzongató szépségű sírfelirata a Muzot
közelében lévő Rarogne falucskájának a Rilke szívének oly kedves Rhone völgyére
néző templomkertjében lévő síron. Az egyszerű fehér sírkövön a puszta név s
alatta a vakító egyszerűségű sírvers, amelyet Szabó Ede imigyen magyarított:
Rózsa, merő ellentét, mámor,
nincs, kinek álma e pillák árnyán
szunnyad.
Nemes Nagy Ágnes a következőképpen:
Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség
annyi temérdek pilla alatt
senki sem alszik.
BOGDÁN LÁSZLÓ