Rainer Maria Rilke
Magány
A magány olyan, mint a zápor.
Az alkonyattal kél az óceánból;
a síkságról, mit titkon tár a távol,
az égre tér, amely övé, övé.
S az égből hull a városok fölé.
A korcs órán esőzik, enyhe permet,
mikor az utca pirkadatba vált át,
s mikor a test, amely semmit se lelt meg,
csalódva, bánva messzehagyja párját;
s mikor, kik egymást gyűlölik s utálják,
egy-ágyban, együtt, egy-párnán alusznak:
a magánnyal a hűs folyók elúsznak...
NEMES NAGY ÁGNES fordítása
Az idegen
Nem törődött már a többiekkel,
nem felelt, fáradtan állt csak ott
s újra elment; mindent elhagyott.
Éji út s ha úton kél a reggel:
néki nászi éjnél többet ér.
Átélt már olyant, mikor a mély
égből szinte szúrt ezernyi csillag
s rejlő láthatárok mind kinyíltak
s mint egy harc, úgy hullámzott az éj;
 
és olyant, mikor a hold kibukkan
hirtelen zsákmányolt kis falukkal
s mikor ápolt parkok mélyén ódon
kúriát emelt elé az éjjel,
mintha egyszer lakta volna régen,
félrehajtott fővel állt az úton,
majd továbbment, mert jól tudta, sok
útja van még, űzi már a lélek,
hívják új hidak, utak, vidékek
s távol, túlzott hírű városok.
S mind elhagyni, mindent, mindig, újra
s vágytalan, csak úgy, seholsem élvén,
hagyni hírt és birtokot.
Mégis, piacokon, város szélén,
egy-egy kút sikosra járt kövénél
úgy érezte, hogy övé az ott.
RADNÓTI MIKLÓS fordítása
A második elégia
Iszonyú minden angyal. S mégis, jaj nekem, én
rólatok éneklek, léleknek szinte halálos
madarai – ismerlek. Hol van már Tóbiás napja, midőn a
legragyogóbbak egyike állt a szerény kapunál,
kissé kendőzötten az útra, s már nem ijesztőn;
(ifjú az ifjúnak, ahogy az fürkészve kinézett).
Lépne csak egyet az arkangyal most, a veszedelmes,
csillagokon túlról, lejjebb s közelebb: döndülve tulajdon
szívünk döntene porba. Kik vagytok?
Üdvösség zsengéi, teremtésnek szemefénye,
minden lét oromíve, hajnali-rőt ragyogású
csúcsa, – virágzó istenség porzói, ti fény
csukló-karjai, tornácok, lépcsők és trónusok, ős
lényeg-szőtte terek, gyönyörűség-pajzsok, ujongva viharzó
érzés-tömkelegek – s egyszerre, külön-külön, izzó
tükrök: amint a saját szépségetek árját
visszafelé hömpölygetitek ön-arcaitokba.
 
Mert számunkra az érzés – semmibe-oszlás. Egy lehelet: már
ellehelése magunknak; tűzről tűzre szagunk is
mind haloványabb. Hang szól néha: a vérem
vére vagy, és a szobám s tavaszom teveled van
csordultig... De mit ér? megtartani nem tud,
széjjelfoszlunk benne, körötte. S őket is, őket,
ó ki marasztja a szépeket itt? Orcájukon egyre
támad-enyészik a fény. Mint harmat hajnali gyepről,
illan lényünkről a sajátja: lényege – forró
ételről gőz bodra. Hová, mosoly? Ó hova, nézés:
új, meleg, elszabadult hulláma a szívnek –;
jaj nekem: ez vagyunk mégiscsak. Fenn a világűr,
melyben eloszlunk, ízes-e tőlünk? És vajon angyal
angyalit észlel-e csak: amit önnön lénye kiáraszt,
vagy, mintegy véletlenül, olykor eléri-e lényünk
némi paránya? Vonásai közt legalább mint
terhes nők orcáin a révület, elvegyülünk-e
annyira csak? Örvénylőn visszamerülve magába
még tudomást sem vesz (hogyan is vehetne) felőle.
Hogyha megérthetnék, szeretők tudnának az éjben
szólni felőle csodát. Mert minket mintha titokba
rejtene minden. Nézd, mind vannak a fák; még
állnak a házak, ahol laktunk. Mi azonban,
mint kicserélt levegő, valamennyi előtt tovahúzunk.
S egy a világ, hogy elhallgasson: szégyeneként tán
félig, s félig kimondhatatlan kába reményként.
Ó, egymásnak-elég szeretők, titeket kérd ajkam
rólunk. Egybefonódók: van-e egymásról tanuságtok?
Lám, vélem megesik, hogy két kezem egymást
fölfedezi, vagy bennük óvja magát nyűtt
arcom. S ettől némi érzés támad
lelkemben. De ki mert már lenni ezért?
Ám ti, akik gyarapodtok a másik
elbűvölt gyönyörétől, míg leigázva
nem könyörög: ne tovább; – ti, akik dúsabbra beértek
egymás karjaiban, mint bő-boros évek;
és eltűntök néha, csupán mert telten a másik
túlárad: titeket kérd ajkam, rólunk. Jól tudom én,
mért olyan üdv érinteni egymást: mert az enyelgés
tartós, mert az a hely, mit, gyengédek, betakartok,
 
el nem enyészik; mert ti alatta a tiszta
tartamot élitek. Így, ölelésben ígértek
végtelen életet egymásnak. S mégis, ha az első
látás ámulatán, az ablak előtt epedésen
túlestek, s a legelső sétán, együtt, egyszer a kertben:
szeretők, vagytok-e még? Ha ajkat ajkhoz emeltek
és ajak ajkat iszik –: ital ömlik italba:
ó, az ivó mily furcsán el-tovasiklik a tettből.
Nem nyügözött le görög sztéléken: az emberi gesztus
mennyire lágy? Szerelem s búcsú nem olyan puha-röpkén
ült meg a vállon, mintha talán másféle anyagból
volna, mint a miénk? A kéz, az szinte lebeg csak,
súlytalan – emlékezz – noha telve erővel a törzsek.
Égi hatalmak alatt, ők tudták ezzel: idáig
érünk, ennyi miénk: ez az érintés; ha erősebb
kéz nyom: az isteneké. De az – isten dolga is egyben.
Bár lelnénk mi is, ó, csak sávnyi, de biztos,
tiszta emberit itt: talajunkul puszta szegélyt csak
kő és hullám közt. Mert minket is egyre eláraszt
szívünk, mint azokat. S nem nézhet utána a szem már
képbe, amely nyugalomba simítja, sem isteni testbe,
melyben önönmagát naggyá zabolázza.
RÓNAY GYÖRGY fordítása
Napsütötte országúton
Napsütötte országúton, odvas
fél-fatörzsben, mely akár a teknő,
vékony szintnyi, tiszta vízzel újul
észrevétlen – én itt csillapítom
szomjamat: a víz fényes derűjét
s hűs hazáját csuklómmal tapintva.
Innom túl sok volna, túl világos:
de e lassú, váró mozdulattal
tündöklése már elönti elmém.
Így, ha jössz, hogy szomjam csillapítsam,
oly szelíd a kéz, amely feléd nyúl,
érje bár a vállad ifju halmát,
érje bár a kebled szökkenését.
NEMES NAGY ÁGNES fordítása