DOKUMENTUM
Legenda Szabó Lőrincről
Domokos Mátyás, Garainé Varga Irén, Hárs Ernő, Keresztury Dezső, Lakatos István, Thomas Mariann, Tornai József, Sándor Judit és ifj. Szabó Lőrinc emlékezései
LAKATOS ISTVÁN: 16 éves, rövidnadrágos kisdiák voltam, akkortájt, 1943 könyvhetére jelent meg Szabó Lőrinc összes verse. Én, szüleimtől ajándékul megkaptam: olvastam az egész nagyvakációban. Augusztus körül úgy feltöltött élményekkel ez az összegyűjtött, illetőleg összes Szabó Lőrinc, hogy levelet írtam neki, és találkozót kértem tőle, szeretnék beszélni vele, mellesleg én magam is költő vagyok – írtam a levélben. Szabó Lőrinc nagyon kedvesen válaszolt, hogy ekkor és ekkor jelenjek meg a Magyarország szerkesztőségében, fogadni fog. Meg is jelentem, elvittem összes költeményeimet és válogatott műfordításaimat, ez volt vagy száz oldalas füzet, és elé tettem, hogy mondjon véleményt egyrészt az én verseimről, másrészt hallgassa meg, én mit gondolok az ő költészetéről. Nagyon érdekelte, és igen kedvesen, jó pedagógiai érzékkel kezdett beszélgetni velem – öt percig. Aztán azt mondta, mivel látom, termékeny költő vagy, engedd meg, hogy figyelmesen olvassam el ezeket a verseket, de nem tudom itt a te jelenlétedben, jelentkezz két hét múlva, akkor majd ezekről is beszélünk. Így történt, két hét múlva jelentkeztem ismét, ugyancsak a Magyarország szerkesztőségében. Azzal kezdte, kérlek, tíz percet adj még nekem, valami cikket kell sürgősen lediktálnom, utána beszélgethetünk. Később kikövetkeztettem, ez alatt a tíz perc alatt lapozott bele a versesfüzetbe, amelyet én két hete átnyújtottam neki, de hát ez a tíz perc bőven elég volt, hogy elmondja, mit gondol zsengéimről.
HÁRS ERNŐ: Amikor mi összekerültünk, akkor már a legnehezebbjén túl voltak, akkorra Lőrincnek ezek a 45-ös buktatói és meghurcoltatásai, igazoltatás stb. már lezajlottak. De állása nem volt, állandó kereseti forrását elvesztette, és megjelenés szempontjából is akkor kezdtek elapadni a lehetőségei. Még megjelent a Tücsökzene, a Magyar Életnél, megjelent a második fordításkötete, de azután lassan már csak az maradt, hogy műfordításból tartotta fönn magát. A családfönntartó tulajdonképpen a Kisklára volt, aki szerződéses színésznő volt a Rádiónál abban az időben.
LAKATOS ISTVÁN: Ne hagyd ki egy apró kereseti forrását, Sárközi Márta Válaszának Lőrinc volt a lektora. Nem szerkesztette a verseket, ő kapta meg a jelentkezők költeményeit, ő mondott ezekről véleményt, hetente vagy havonta száz, olykor kétszáz fiatal költőt minősített, javasolta, kik jelenjenek meg a Válaszban, ebből Márta aztán válogatott. Én így kerültem többek között a Válasz munkatársai közé, Szabó Lőrinc javasolta, hogy engem közölni kell.
DOMOKOS MÁTYÁS: Hetente felfedezett egy zsenit, ezt is mondjuk el, és hetente felfedezett egy másik zsenit Weöres Sándor, aki ugyancsak versolvasó lektora volt a Válasznak, ő a szürrealista fekvésben, Szabó Lőrinc pedig a maga esztétikája szerint, ugyanis ezeknek az időknek a megértéséhez elég talán annyit mondani, hogy mindenki a kor legnagyobb költőjét látta Szabó Lőrincben, és akár haraggal, akár szeretettel fordult felé, ez egy evidencia volt, hogy Magyarország legnagyobb költője Szabó Lőrinc. Nos, amilyen nagy költő volt, olyan megbízhatatlan versolvasó is volt lektori értelemben. Tudniillik ezt én is, aki ekkoriban ismertem meg őt mint ifjú Eötvös-kollégista a Válasz végnapjaiban, tapasztaltam meg később is, mint kiadói szerkesztő. Ha egy vers került a kezébe, a második sor után már nem azt a verset olvasta, hanem a benne rejlő verslehetőséget, ami vagy megérintette őt, vagy nem érdekelte, és akkor már behelyettesítette ezzel a képzelt lehetséges Szabó Lőrinc-verssel az eredetit. Könnyezve olvasott fel a kiadóban is, személyes találkozásunk során is nemegyszer ilyen rossz, lapos verseket, a felolvasást azzal fejezve be, hogy „boldogan aláírnám a nevemet”.
LAKATOS ISTVÁN: Na, most jól megadtad nekem, kedves Matyi!
DOMOKOS M.: Nem adtam meg neked, mert ez az igazság. Ebbe belefértek tehetséges emberek is.
HÁRS E.: Vittem mindig verseket, előbb gyakrabban, később ritkábban neki. Segíteni nem tudott rajtam, mert olyan idő volt akkor. Ő sem jelent meg, úgyhogy teljesen reménytelen volt, hogy én mint teljes kezdő, megjelenjek. Az utolsó reménysugár volt, hogy 1949-ben egy elbeszélő költeményem pályadíjat nyert. Ezt nagy örömmel ünnepelte a családdal együtt, de hát egyébként semmit sem javult a helyzetem. Mégis, hogy ne legyek annyira leszigetelve irodalmilag, miután én a külügyminisztériumban dolgoztam, ahol nem nagyon foglalkoztak ilyen dolgokkal, és inkább el kellett titkolnom, hogy ilyen ambícióim vannak, próbált társaságot szerezni. Az első ilyen kísérlet volt, hogy a jelenlétemben Lakatos Istvánt felhívta, és elkezdett rólam beszélni, megkérdezte tőle, hogy nem lehet-e valamit csinálni az érdekemben. Hát sajnos akkor olyan helyzet volt, hogy nem lehetett, de ez is mutatja, hogy őfelé fordult először a bizalma. Ezután kerültem össze – szintén az ő közvetítésével – Tornai Józseffel.
TORNAI JÓZSEF: Általában valami olyan kedvesség áradt belőle. Gondolom, azért is, mert akkoriban, hát az ötvenes évek legelején vagyunk, rettentően elnyomott helyzetben élt. Nyilvánvalóan ilyen értelemben nagyon jólesett neki egy akár tehetségtelen vidéki fiatalembernek az abszolút tisztelete, sőt imádata. De a versekről egyre rosszabbakat mondott, általánosságban pedig, tehát verstechnikán túl már az volt a benyomása, hogy – ahogy ő mondta – túlságosan mentálisak a verseim, sokkal jobb lenne, ha leülnék a sarokba, és leírnám, hogy mit érzek akkor. Érzékletesebben és testközelibben kellene a dolgokat megfogalmazni. Aztán következett még egy valamivel drámaibb fordulat, mert nem tudom már, hányadik alkalommal egy csomó verset legépelve és úgy eléggé ideiglenes módon ugyan, de beköttetve, keményfedelek közé, elvittem neki, és legközelebb, amikor újra nála voltam, az volt a rövid véleménye: „Ezt kár volt beköttetni.” Erre írtam neki egy nagyon felháborodott levelet, amint látom, a Petőfi Irodalmi Múzeum tárában is megőrizték, amiben az áll, hogy borzasztóan csalódtam egy ilyen nagy költőben, noha nem azt vártam, hogy belőlem Byront, vagy Shelleyt, vagy mit tudom én, kit csináljon, de azért ennyire nem lehetnek rosszak a verseim. Erre aztán az történt (én akkor még a Csepel Autógyárban dolgoztam), hogy egyik nap felhívott, ami még nem fordult elő, mert mindig én hívtam, és úgy beszéltük meg a látogatásaimat, ő hívott fel, és valami olyasmivel, hogy „még mindig haragszunk?” Mondom, nem haragszom, de irtózatosan csalódtam. „Ne veszekedjünk” – mondja ő. Szóval, olyan volt, mintha valami férfi-nő viszonyban került volna sor valamilyen vitára. Úgyhogy ezek után aztán én is teljesen feloldódtam, és nem volt többé sző ilyesmiről: később tudtam meg, hogy Hárs Ernőnek, akivel összeismertetett és összebarátkoztatott (ez a barátság mind a mai napig tart), azt mondta, hogy ebben a fiúban azért van valami olyan egyszerűség, ami már azért mégiscsak úgy fest, mintha költészet volna.
HÁRS ERNŐ: Mérhetetlen sokat ártott neki, hogy mindenkinek hallatlanul őszintén megmondta a véleményét. Mert persze egy kezdő költő, az se örül, ha őszintén megmondják neki, hogy a versei rosszak. De voltak már sokkal nagyobb és jó helyzetben lévő pályatársak, akiknek szintén megmondta a véleményét, és ezért tényleg gyűjtötte maga körül az ellenségeket.
DOMOKOS MÁTYÁS: Szabó Lőrinc önmagáról nagyon sokszor megírta, megvallotta, hogy az Erosz keresztrefeszítettje, meg hogy mennyire ki van szolgáltatva ennek a szenvedélynek. S ennek voltak komikusnak tetsző megnyilvánulásai is. Magától Kálnoky Lászlótól tudok erre egy történetet, akivel ez közvetlenül megtörtént egy eszpresszóban. Valamilyen fordítás-ügyben ültek össze még 1956 előtt Szabó Lőrinccel, és még valakire vártak, talán Rónayra, amikor is Szabó Lőrinc azzal a kérdéssel fordult Kálnokyhoz, hogy: „Pajtás, otthon felejtettem a szemüvegemet, roppant kínos, mert nem látom az eszpresszóba belépő hölgyeket, úgyhogy arra kérlek, hogy tüzetesen írd le a külsejüket.” Több se kellett Kálnokynak, aki a maga 19. századi ügyvédi stílusában elkezdte részletezően mondani Szabó Lőrincnek, hogy hát kérlek, most bejött egy középkorú, olyan mákos szürke hajú, omlatag, már elhízott nőszemély, és ezt nagyon részletesen elmondta, Szabó Lőrinc pedig hallgatta, majd újra nyílt az ajtó, újra belépett egy hölgy, akit Kálnoky úgy írt le, hogy Szabó Lőrincnek rögtön elment tőle a kedve, aztán a harmadik, de a harmadikat jóformán végig sem hallgatta Szabó Lőrinc, hanem fölcsattant: „Pajtás, te se vagy egy Adonisz!” Mintegy szemrehányást téve, hogy megrövidíti őt ezekkel a leírásokkal egy élménytől. Én mivel egy furcsa családi kapcsolatban is voltam vele, ti. ugyanott dolgoztam egy időben, ahol a Nagyklára, a Természettudományi Múzeum növénytárában, ahol ő gompapreparátor volt, és oda Szabó Lőrinc is bejárt (egyébként a Tücsökzene egyik gyönyörű verse, a Gombák, ennek az élményköréből született meg), üzemi ebédelésre a Széchenyi gőzfürdőbe jártunk át menzajegyekkel a Vajdahunyad várából, s egyszer csak látom, hogy jön Szabó Lőrinc Nagyklárával, a Nagyklára vállára téve lapátkezét. Nem tudom, ki mondta azt, hogy a költő több ezer éves személy, Eliot-e vagy másvalaki költő, de valóban egy több ezer éves személy jött ott szemben óriási fejével, nagy fekete keretes szemüvegével, ezzel a roskatag járással, és az ember érezte, tudta mögötte ezt a több ezer éves intelligenciát és tudást, ami Szabó Lőrincben (azt hiszem, talán a legműveltebb magyar költő volt) olyan oldott állapotban volt meg, hogy az ember nem is érezte. Ahogy odajött, Nagyklára vállára téve a kezét, olyan roskatagon, és nem lehetett tudni, hogy hova néz, akkor tényleg az volt az embernek a benyomása, hogy ez a költő valahogy az ősidőkből jön.
KERESZTURY DEZSŐ: Lőrinc, ha találkozott egy nővel, azonnal ajánlatot tett neki. Már majdnem, mint egy exhibicionista. Társaságban ezt mindenki tudta, és nevettek rajta a nők, de úgy ugratták is egy kicsit. Egy nagy, igazi nagy szerelme volt. Az az első szerelme Mikes Klárához, az, mondjuk, két évig tartó, három évig tartó szerelem volt, amiről különben gyönyörű költemények szólnak. Akkor kezdett Lőrinc igazán szép verseket írni, mikor Mikes Klárával megismerkedett: az akkor nagyon nagy szerelem volt, aztán kihunyt. Klára egy ideig vívott ez ellen, aztán tudomásul vette. Ekkor kezdett átváltani arra, hogy ja, hát ha nem szeretsz engem, akkor legalább fizesd meg az én passzióimat, és előfordult, hogy egy övet vett, egy divatos övet annyiért, amennyi az én egész havi fizetésem volt. De hát a Lőrinc odaadta, ami pénze volt, s Klára meg elköltötte. Egyébként a Korzáti volt a nagy szerelme. Aki jellemző módon végül öngyilkos lett, mert ő se tudott megszabadulni Lőrinctől, mert Lőrinc elbűvölő tudott lenni, pláne, ha nőt kellett főzni! Tehát az a szegény Korzáti se tudott megszabadulni tőle. Volt Balatonfüreden egy Lipták Gábor nevű autodidakta író, akinek az az egy jó tulajdonsága volt, hogy nagyon odafigyel, és ha valakire odafigyelt, akkor nagyon tanult is tőle. Hosszú ideig volt nálunk Lőrinc, és voltaképpen azzal fizetett, hogy Gábort megtanította írni. Sokszor diktált Lipták Gábornak. Emlékszem rá, hogy akkor írta ezeket a szonetteket Korzáti haláláról, és ezeket diktálta Gabusnak. Ott állt a háta mögött, és úgy mondta a szövegeket, hogy az interpunkcióra is rendkívüli mértékben figyelt. Közben átélte újra az élményeket, és zokogott: zokogva diktálta pontosan a verset, és zokogva azt mondta: „Pontosvessző, mondtam, hogy gondolatjel, mondtam, hogy vessző. Nagybetűvel írd!” Közben mondta zokogva a versszöveget. Ez rendkívül jellemző volt rá.
LAKATOS ISTVÁN: Szenvedélyes levélíró volt, engem mindig mérhetetlen csodálkozással tölt el, hogy csak a feleségéhez, akivel mégis együtt élt, két vaskos kötetre való levelet intézett. Mi, barátai is tudhatjuk, hogy nekünk hányszor küldött levelet, de a szerelméhez, Korzáti Erzsébethez is legalább annyit, mint a feleségéhez, és nemcsak őhozzá. Nagyon érdekesnek tartom ezt a szenvedélyét, mert vele valamiképpen naplószerűen akarta életét megörökíteni, ezért lángolt benne ez a mérhetetlen szenvedély levelezésben is.
SÁNDOR JUDIT: Kisklára is egy csomó levelét őrizte, legkülönbözőbb helyekről írt neki, pl. a feketeerdei nyaralásból, a Titi-tó partján nyaralt. A Shakespeare nyarai voltak ezek, akkor azt hiszem, hogy az Ahogy tetsziket fordította, és hihetetlen anyagot fordított le egy nap alatt, és ugyanakkor még képes volt egy 4-5 oldalas levelet írni a lányának. Még a levelekről annyit szeretnék mondani, hogy az egész dolog, amiből én az egyetlen könyvecskémet megírtam Szabó Lőrincről, a költő apáról, hogy Nagyklára, amikor már – hát már nagyon öreg volt és nagyon gyöngült – egyszer megkért engem, hogy tegyem meg, itt vannak az ő levelei, amiket ő írt Lőrincnek, hogy azokat olvassam föl, mert már nagyon rosszul lát, és azt szeretné tudni, hogy miket írt ő az évtizedek folyamán azokban a levelekben, mert ha megmaradnak az ő halála után, valószínűleg a nagyközönség elé fognak kerülni, tehát hogy azokban a levelekben nincs-e valami olyan megbélyegző, diflamáló és olyan túlzó kifejezés, amit ő a pillanatnyi elkeseredésében írt, és amiről nem akarná, hogy az emberek elé jusson. Akkor találtam rá arra a több levélből álló sorozatra, amit Lőrinc akkor írt Nagyklárának, mikor a „tüdőcsúcshuruttyát” a Tátrában, mert így írja, ahogyan a gyerek mondta, a hároméves gyerek, gyógyították, és Lőrinc mindennap beszámolt a gyerekről, a kislányról, hogy mit mondott, hogy viselkedett, és ez a fantasztikus, jelenetszerű, szinte párbeszédek formájában dramatizált levéláradat, ez adta az ötletet ahhoz, hogy Lőrincet megörökítsem nemcsak úgy, ahogy az X számú versében, amiket a gyerekekről írt Versek a gyerekszobában címmel, vagy amiket a gyerekeknek írt, hanem így, a levelekből.
HÁRS ERNŐ: Az egyik legromantikusabb ügy volt Anna főhercegasszonnyal folytatott levelezése. Tudvalevő, hogy Anna József Ferenc főhercegnek a felesége volt, aki rajongott Szabó Lőrinc költészetéért. Állítólag az összes versét kívülről tudta. Amikor jöttek a változások, jött 1945, akkor az egész család kimenekült Portugáliába, viszont Lőrinc fontosnak és szükségesnek tartotta, hogy valamilyen kapcsolat maradjon közöttük. Volt egy debreceni ismerőse, Varga Irénke, aki a berni követségen dolgozott. Neki írta a leveleket, és ő továbbította azokat azután Lisszabonba, Estorilba. Ott laktak ezek az előkelő emigránsok. És ugyanúgy jött vissza Bernen keresztül a válasz.
GARAINÉ VARGA IRÉN: Bernből én már csak szabadságra jöhettem haza, a következő évben, 1948-ban, addig csak leveleztünk. És ami ennél még sokkal fontosabb, én csomagokat küldtem nekik, bár egy követségi embernek nem volt olyan horribilis jövedelme Genfben sem, és az én családom is nyomorúságban szenvedett a háború után, de tudtam, hogy nekik még rosszabbul megy. Lőrinc jellemzésére van itt egy lelkendező levele, amiben hálálkodik a csomagért. Ezt írja 1947. december 18-án: „Gondolom tegnap, vagyis hogy mondjam csak, gondolom a levél vételét megelőző napon, tehát maga felől nézve a dolgokat mégis tegnap, kapott tőlem levelet, köszönő levelet és egy kis beszámolót. Ez a kézhezvétel még jövendő dolog, mégis mint múltra nézek vissza rá, amennyire a maga szempontjából akarom elképzelni a helyzetet, a hatást. És bizonyára nemigen tudja majd megérteni, hogy mi az ördögöt köszönök meg, amit maga nyilván nem küldött. De ez az ügy túl zavaros lesz, legjobb, ha elölről kezdek mindent. És most elfogyott minden szavam. Tessék abból kiindulni, hogy mi igen-igen kevés holmit kaptunk még egyáltalán. Nem vagyunk elkényeztetve, annál jobban elnémultunk. Maga csodát művelt. Kész a legnagyszerűbb karácsonyunk. Nemhogy az ostrom óta, de életünkben nem kaptunk ilyen ínyenc, ilyen gazdag csomagot sohasem. Köszönöm édeském, majd valahogy nagyon ravaszul beosztjuk, elosztjuk, mindenekelőtt azonnal megeszünk egy tábla csokoládét még ma este, mihelyt együtt leszünk mind, a gyerekek elől mindent titkolok, a feleségem iszonyú boldog, őt már nem lehet meglepni, társul hát a többiek meglepetéséhez. A fa alatt fogjuk kiteríteni az egészet, és akkor majd mindenki kap egy-egy teljes táblát, és persze nap nap után részesül majd a sok csokoládéból.” És még tovább leírja, mert még annyi minden volt abban a csomagban, harisnyától kezdve amit el lehet képzelni, tényleg minden.
HÁRS ERNŐ: Azért ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, volt benne valami epatírozó hajlam. Szóval ő ezeket, ahogy ő fejezte ki magát, keresztény nyavalygásokat nem mindig viselte el szótlanul.
SÁNDOR JUDIT: Borzasztó volt, a karácsonyi hangulatok néha a legrettenetesebbek voltak, valami ördög motoszkált benne, és tönkretett minden karácsonyt a két nőnek.
HÁRS ERNŐ: „Mennyből az Engels lejött hozzátok” – énekelte például.
DOMOKOS MÁTYÁS: Talán ehhez az is hozzátartozik, hogy a költő születésétől fogva a világ áldozatának tudja magát, mert ez a kozmikus sérelem is kell ahhoz, hogy az ihlete működésbe jöjjön. Szabó Lőrinc ezenkívül még több relációban rabszolgának tudta magát, és ennek versben is hangot adott. Rabszolgája volt a sajtónak, mert úgy érezte, hogy ő zseniális, és joggal, és a zsenijét kizsákmányolják az Est Lapoknál, és nem fizetik meg, rabszolgája volt a családnak, mert ő azt is nyíltan vallotta, hogy a költő születésénél fogva önző lény, azért van a világon, hogy magát kiteljesítse, és verset írjon, de hát ez nem lehetséges, föl kell szednie magára ezeket a rabszolgaláncokat, és ő a lázadó rabszolga is volt, és ő meg is vallotta, hogy „én nem illettem az európai rendbe”. De rengeteg lefegyverző, lebilincselő kedvesség is volt benne, szeretet is volt benne, segítő szándék, csak az életben a dolgok néha olyan tragikusan vagy tragikomikusan alakultak, és az emberek nem értették meg, abban az összetettségében a Szabó Lőrinc-jelenséget, amilyen volt ő valójában.
Ifj. SZABÓ LŐRINC: Én rossz tanuló voltam, nagyon rossz, rengeteget lógtam a suliból,  buktam egy csomószor, azért a pótvizsgákon mindig továbbjutottam. Rettentő zűrzavaros időszak volt az életemben, MADISZ, bálszervezés a Gellértben stb. Szóval Verbőczyből eltanácsoltak, és átkerültem a Lónyai utcai református gimnáziumba. Hát az egy csoda volt. Hát én akkor láttam, hogy mi az, hogy iskola. Úgy hogy az érdekes az, hogy én a nyolcéves gimnázium első évének első félévében voltam jó rendű, az utána egyre romlott, és az érettségin, illetve a nyolcadik végén voltam ismét jő rendű: tehát ahogy mondtam az előbb, rossz tanuló voltam, latinból buktam, művészettörténetből buktam, hát én azt hiszem, ez példátlan: nem tudom, hogy valaki valaha megbukott-e művészettörténetből ebben az országban, ahhoz már valami olyan arcátlanul kell nem tudni, no de hát vegyük a latint. Az az energia, amit apu belém fektetett, hogy felkészítsen a pótvizsgára, az leírhatatlan. Napról napra ő maga készített fordításokat Vergiliusból, ebből-abból, szójegyzeteket, kézírással, gépelve, utána verte bele a fejembe, hogy ez hogy, az hogy. Nem tudom, hány vers nem született meg ezért, mert ő a fiát latinra tanította.
HÁRS ERNŐ: Ami a Szabó Lőrinc civil mentalitását és takarékosságát illeti, annak szenzációs megnyilvánulásai voltak. Például 1945 után, mikor sétál valahol a Pasaréten, és látja, hogy füst gomolyog a Volkmann utcai lakásból, és azt mondja: Szörnyű, ezek a nők úgy fűtenek, mint hogyha gazdag kommunisták lennének, pedig csak egy szegény költőnek a házáról van szó. Ha bármi elromlott otthon, akkor nem úgy tett, mint más ember, hogy mesteremberért szaladgált, hanem ő maga fogott hozzá a megjavításához, és a legkülönbözőbb dolgokat művelte: cipőt talpalt, a szemüvegét rendbe hozta, az elromlott csapot megjavította. Nálunk is. Ő lett 1951-ben a lányunk keresztapja, és abban az időben a háznál volt a keresztelő. És ott volt nálunk, és leszakadt pont akkor a fürdőszobában egy polc. Rögtön nekiállt, és teljes szakértelemmel rendbe hozta a dolgot. És boldog volt és büszke arra, hogy ilyen dolgokat meg tud csinálni.
DOMOKOS M.: Mint költő is büszke volt arra, amiről Hárs Ernő beszél: éppen a Tücsökzenében egy egész verset szentel annak, hogyan drótozta meg a lány papucsát, és hogy az micsoda elismeréssel fogadta azt a tényt, hogy az úr ilyet is tud, tehát nemcsak haszontalan firkálmányokra képes, hanem ilyen mesteremberi bravúrokra is. Ezekre rettentő büszke volt, saját találmányainak tekintette szinte az összesodródott borotvapamacsot, amire emlékszem, aztán azt, hogy ő nem vesz menetrendet, hanem az őt érdeklő vonalakat kiírja magának egy kis füzetkébe, tehát azokon a vonalakon, ahol ő utazott, például Tihany felé, vagy a másik irányba, a Balaton déli partjára, ezeket kimásolta a menetrendből. Én egyszer megkérdeztem tőle, hogy ne haragudj, de ezeket a szelvényeket különnyomatban árulják a Déli Pályaudvaron, te rengeteg időt töltesz el a másolással, ezért tulajdonképpen többe kerül neked, mintha megvennéd. (Azt hiszem, három forint volt akkoriban, az 1950-es évek első felében egy ilyen kis külön balatoni menetrend.) Megütközve rám nézett, és azt mondta: Nem értesz te ehhez, pajtás. Mert közben rettentő kamasz közvetlenséggel beszélt mindenkivel, tehát nem éreztette azt az óriási, mondjuk géniuszbeli és műveltségbeli különbséget, ami általában megkülönböztette az embertársaitól.
HÁRS ERNŐ: Hogy még ezt a gondolatmenetet folytassam: ha függetlenségre volt szüksége, akkor nem a szigligeti alkotóházat vette igénybe. Ő úgy alkotott, hogy nyáron eltűnt hazulról.
Ahogy jött a jó idő, és kiszabadulhatott a Volkmann utcai lakásból, elutazott, és egyik baráttól a másikig a Balaton körül járt, és itt is lakott, ott is lakott. Liptaiéknál – Baumgartneréknél Igaion, de voltak neki Füreden is barátai, és hát Illyés Gyula is ott volt.
DOMOKOS M.: Földváron is volt egy bázisa.
HÁRS ERNŐ: És ez nem lehetett volna akkor, ha Lőrinc igényes. Őt nemcsak azért szerették, mert nagy költő volt, és büszkék voltak a társaságára, hanem azért is, mert hallatlanul igénytelen volt.
THOMAS MARIANN: Édesapámnak Gráf bácsi volt a jóbarátja, az a nagy borkereskedő, és onnan ismertük Szabó Lőrincet. A háború után volt egy személyzetük, aki feketézett Pestről Nyíregyházára, ide-oda: mi Nyíregyháza mellett laktunk, Sóstóhegyen a szőlőben. Eljött és elmondta, hogy nagy szegénységben vannak, szinte nem tudnak létezni, és hogy Lőrinc nagy munkába kezdett, a Tücsökzenét megírni, és nem tud dolgozni otthon. Erre meghívtuk, hogy jöjjön nyáron hozzánk, mert hiába volt infláció, nekünk borunk volt, az valuta volt, azért lehetett kapni mindent. És akkor nem jött Lőrinc egész nyáron, mert nem volt vonat. Megírtuk neki, hogy most már ne jöjjön, mert hideg van, és nem tudunk neki meleg szobát adni. Egyszer csak, novemberben, egy éjszaka tizenegy órakor kiabálnak a kapunál, hát kinézünk, ki az? Azt mondja: Szabó Lőrinc. Hát kisült, hogy egy képviselőket szállító vonat ment Kisvárdára, az elhozta őt, és megállt az ő kedvéért Sóstóhegyen, ahol ő soha nem járt még. Féllábszárig érő hóban éjszaka odatalált hozzánk, egy olyan vidéken, ahol kilométerre van egyik ház a másiktól. Akkor behívtuk ugye, de a vendégszoba jéghideg volt. A konyhában volt egy ágyunk, hát az első éjszakát minálunk a konyhában töltötte Szabó Lőrinc. Nagyon kedves vendég volt. Olyan volt, mint egy szegény rokon, aki szívességet fogad el. Mindenben igyekezett hozzánk alkalmazkodni, a legszerényebb volt. Például apám kiment fát vágni, ő abbahagyta az írást, fogta magát és utánament, hogy ő is vágja a fát. Bejött, szakadt róla a víz: „Nem bírom csinálni” – azt mondja. Jól lecsutakoltuk, mondjuk, hát miért csinálja ilyen gyorsan? Azt mondja, azért, amit az ember nem szeret, azt gyorsan kell csinálni, hogy hamarabb vége legyen. A kályha mellett szeretett ülni, oda tettünk egy kis asztalt, azt mondja, úgy fogja magát érezni, mint egy kávéházban. Csinált egy kis táblát, felakaszotta a falra, hogy „Tücsök kávéháza. Tulajdonos Thomas Ernő, Thomas Ernőné, Thomas Mariann. Vendég Szabó Lőrinc”. És aláült a kis tábla alá, és ott írt. A kályhában volt egy kis sütő melegítő, azt mondta, oda szeretne legjobban bebújni, mert ott nagyon jó meleg van, mert mindig fázott szegény. Azt mondta, mi jöjjünk a szobába, úgy, mintha ő ott se lenne, és ő úgy fogja magát érezni, mint egy kávéházban. Úgy írt egész nap, és este a mienk volt. Este felolvasta, amit írt addig, és beszélgetett az emlékeiről, nagyon kedves volt. Nagyon termékeny idejének tartotta azt, amit nálunk töltött, szeretett volna tovább is ott maradni, de sajnos fegyveres rablótámadás ért bennünket, kirabolták, az összes fehérneműjét elvitték, először a kabátját is, de én utánuk kiabáltam, hogy adják vissza a kabátot. A kabátot visszalökték, de volt egy jó prémes kesztyűje, azt elvitték meg a nyaksálját, és egy nyitott teherautón jött Pestig szegény.
KERESZTURY D.: Rendkívül élvezte az apró dolgokat megfigyelni. Pl. egyszer – ez valami félelmetes volt – egy kis egér bekerült az egérfogóba Liptákéknál. Órákig elnézte, hogy az a kis egér hogyan veszkődik ott, mert nem olyan csapó volt, ami eltöri a gerincét: nem döglött meg, hanem egy kis kasban volt az az egér, és Lőrinc elnézte nagyon sokáig, aztán addig könyörgött, amíg elengedték az egeret. Igyekezett mindent a legaprólékosabban megfigyelni.
TORNAI J.: Ahogy nekem elmondta, és aztán ezt láttam a javításaiból is, hogy a goethei esztétikát akarta elérni, és nekem is folyton azt magyarázta, hogy elege van ezekből az impresszionista elmázolt színekből, kontúrokból és miegyebekből, „hidd el, hogy a latinoktól és a görögöktől is és a nagy klasszikusoktól is azt tanultam, hogy nagyon határozottan meg kell rajzolni a dolgokat. Nem lehet ellinkeskedni”. Ő a költészet egyik módszerének a tettenérését tartotta, azt, hogy az ember önmagát figyeli, és ilyen módon lehetséges az, mondta egyik alkalommal, hogy „nézd meg, akár regényben, akár versben, a költők milyen hamar fölfedeznek lélektani, történelmi vagy akármilyen igazságokat”. Fordítás dolgában lényegében tőle – mondjuk úgy: tanultam vagy sajátítottam el – azt a felfogást, amit ő úgy határozott meg, hogy egy idegen szöveget átenged magán, aztán kiszótározza, ha van benne idegen szó, mert szótár nélkül senki sem dolgozhat, kiírja magának azokat a szavakat, amelyeket addig nem ismert, aztán illeszti össze az egész szöveget, és csak az egész szöveg ismeretében próbálkozik azzal, hogy magyar változatokat találjon ki hozzá. Azt mondta: „Arra is rájöttem, hogy nem kell erőltetni, hogyha az egyik hely még nem sikerül, akkor dolgozz egy másik helyen, majd aztán utána oda is visszatérsz.” Ugyanazt a módszert alkalmazta, amit a természettudománytól sajátított el, hogy ki kell elemezni, mi hol van; egy-egy strófában vagy egész versben van néhány kulcsszó, annak egyrészt benne kell lennie a fordításban, és lehetőleg ott, ahol az eredetiben van, hiszen a kompozíció az eredeti szövegben is azt követeli meg, hogy oda essen a hangsúly.
DOMOKOS MÁTYÁS: Az egyik legcsodálatosabb verse ez az 1947-ben vagy 1948-ban írt A földvári mólón című, ami tényleg a kifejezésnek...
LAKATOS ISTVÁN: Ez költészete egyik csúcsa...
DOMOKOS MÁTYÁS: ... a mondanivalónak olyan csodája, ami páratlan szinte az egész magyar költészetben, és ezzel kapcsolatban megjegyzi a Vers és valóság szövegében, arra büszke, hogy megmérte a karóráján, és csakugyan, mint ahogy a versben írja, 15 másodperc telt el két hullám között! A többi mintha nem is érdekelné, mintha nem is foglalkoztatná. Egy nagyon apró, de jellemző történetet el tudok mondani, hogy önzés és önzetlenség hogyan élt együtt Szabó Lőrincben, minden percben. 1954-ben, ha jól emlékszem, a Hét évszázad magyar versei nemzeti antológia gyökeresen új kiadása idején, akkor már új szelek fújdogáltak az irodalompolitikában is, a kiadó hivatalos megbízásából jártam nála egy kollégámmal, Réz Pállal egyébként, hogy ismertessük vele, hogy az új idők új szellemében hogyan kívánja szerepeltetni a szerkesztőbizottság ebben az antológiában Szabó Lőrincet, akit nagyon méltatlanul és mostohán kezeltek az előző kiadás során. Azt hiszem, hogy az élő költők közül Illyés után, és talán Benjámin László után a legtöbb verssel őt szerepeltette volna a szerkesztőbizottság. Na most a megbeszélés megbeszélésekor Szabó Lőrinc azt kérte, hogy mivel elutazik, menjünk el hozzá vasárnap délelőtt. Vasárnap délelőtt mentünk el hozzá, ott feküdt oldalt dőlve a kanapéján, és ott volt fölötte Gink Károlynak a fényképe, ami őt ugyanilyen testhelyzetben ábrázolja. És nem lehetett tényleg tudni, bár nem akarok szemtelenkedni, hogy most ki utánoz kit? Szabó Lőrinc-e a Gink Károly-képet, vagy Gink Károly fényképe Szabó Lőrincet? Ebben a fénykép-pózban feküdt, amikor meghallotta azt a körülbelül húsz verset tartalmazó címlistát, amit felolvastunk neki, elkezdtek folyni a könnyei, és mint akit szélütés ért, levegő után kapkodott, majd egyszer csak elkezdte sorolni: hát nincs benne ez, nincs benne az, és mondott körülbelül nyolcvan címet, majd hozzátette: ha mind benne volnának ezek, az is meghamisítaná őt. Tehát ez a bizonyos költői önzés úgy tört ki belőle, mint a Vezúv. Majd amikor mégis tudomásul vette, hogy ezen nem lehet változtatni, egyszer csak a fejéhez kapott: „Istenem! Ti vasárnap jöttetek el hozzám, és ezzel én megrövidítettem a ti szabadidőtöket. Tudom, hogy ez mit jelent, az Est Lapoknál kitapasztaltam, úgyhogy én fel fogom hívni Illés Bandit, és azt fogom neki mondani, hogy ti hétfőn jártatok nálam, tehát a következő hét hétfőjén ne menjetek be a kiadóba. Megszerzem nektek kárpótlásul az egész napot!” És akkor már ragyogott az arca.
LAKATOS ISTVÁN: Lőrincet már az Írószövetség 1956-os szeptemberi közgyűlésén beválasztották az elnökségbe. Engem akkor még nem, de a forradalmi bizottság október végén vagy november elején engem is kooptált. Ővele akkor novemberben, decemberben aránylag gyakran találkoztam. Utolsó találkozásunk is egy ilyen elnökségi ülés után történt. Hazakísértem a Fasorból egészen a Volkmann utcáig, mégpedig gyalog, abban az időben arrafelé nem közlekedtek még sem autóbuszok, sem villamosok. A Széna tér körül dzsipek, teherautók dübörögtek szemben velünk, zsúfolásig teli a tiszti különítményesek pufajkás önkénteseivel, akik időnként kedvtelve lőttek egy-egy sorozatot az ég felé, máskor fenyegetően méregették csak az utcára merészkedőket. Lőrinc szomorkásan tekintett az elsuhanó járművek után. Rég nem politikáról vitázgattunk már, őt valamiképp a közeli halál gondolata foglalkoztatta. Időnként meg-megálltunk. Ti, akik jártatok hozzá szintén, megfigyelhettétek jellegzetes mozdulatát: akár kerevetén ült, akár íróasztalszékében, szívtájékát markolászta olykor, kínlódva, szenvedőleg. „Az angina pectoris, igen, ez fog elvinni végül. Járt néhányszor a közelemben, de eddig visszahoztak mindig a határvidékről. Te mit gondolsz – szorongatta görcsösen mellkasát kabátja alatt akkor is –, lesz ott valami azon túl?” „Tudhatod, mit gondolok” – válaszoltam. „Némi vigasz – vette vissza a szót – az lehetne talán, ha saját halálát az ember élményként közelíthetné meg.” A Városmajor zöld parkjának végére nagyon elfáradt, javasolta, pihenjünk meg egy padon, fújjuk ki magunkat. Leültünk, az út szélénél beljebb kissé, ott nem volt kikövezve a liget, sár és puha föld vette körül a fapadot. Lőrinc lehorgasztotta a fejét, lába alá nézett, két, élesen kirajzolódó patanyomot vett észre a cipője orránál. „Nézd, itt járt a sátán” – mutatott a földre kurta nevetéssel. Odapillantottam. „Valóban patanyom – állapítottam meg, de nem olvastam az egyházatyákban sehol, hogy Belzebub patkót viselne patáján. Nem gondolod, arról lehet sző inkább, hogy a parasztok szállítják föl mostanában az élelmet, ide egy szekér állhatott, ez a patanyom pedig igáslótól származik?” Felfogta az iróniát, mégse hagyta meggyőzni magát. „Nem, csak az ördög lehetett” – erősködött. „Akkor nyilván itt bujkál a bozótban” – mondom. Hangos társalgásunk ebben a pillanatban kiriasztott a közeli bokorból egy kis menyétet. Kérdőjellé merevedő testére emlékszem, ahogy észrevett bennünket. „Nem hiszi el neked, amit állítasz” – nevetett Lőrinc újra. Akkor másról kezdett beszélni már. Alig találkoztam életem során valakivel, aki az élővilág parányi jelenségeit jobban, pontosabban ismerte, szakszerűbben tartotta volna számon, mint ő. Külön becsültem benne, milyen kitűnően ismerte a természetet. Nem létezhetett oly apró csenkesz, oly zsurlófüvecske vagy éppen fejét felütő jelentéktelen rügyecske, aminek ő ne tudta volna a magyar és a latin botanikai nevét. És nemcsak növényekről: a kis bogarakról, csúszómászókról, minden madárról, ami szemébe ötlött, tudta, mi fajta. Engem is arra buzdított – sőt tanított – mindig, tessék megnevezni tudni a természeti jelenségeket. „Csak akkor tieid, ha tudod nevüket is.” 1956 novemberében kísértem haza Szabó Lőrincet a Volkmann utcába, többé nem találkoztunk. Engem pár hónap múlva letartóztattak. Amikorra kiszabadultam a márianosztrai Letöltőházból, Lőrinc addigra nem élt már. De egy utolsó, legeslegutolsó gesztusa volt még. A Fő utcán történt, kihallgatásaim harmadik-negyedik hónapjában. Valamelyik délután fölhívatott vizsgálótisztem azzal: „Magának postája érkezett.” Meglepődtem, postai küldeményt nemigen szoktak kikézbesíteni a Gyorskocsi utca és környékén. A százados ekkor elővett fiókjából egy verseskötetet, A huszonhatodik év volt ez, dedikációval ellátva. Ez volt az utolsó életjele, amelyet kaptam tőle, amelyet bátran, lázadóan odacímzett nekem Fő utcai zárkámba. Ősszel aztán elárulta valamelyik nyomozó, hogy Lőrinc, ha jól emlékszem, novemberben...
HÁRS ERNŐ: Nem, októberben...
LAKATOS ISTVÁN: ... októberben meghalt.
HÁRS ERNŐ: Szeptember elején, amikor a Gond és hitvallást vissza kellett vonni, tulajdonképpen lelkileg az tette őt teljesen tönkre, majdnem azt mondom, hogy az ölte meg, mert akkor elkezdtek konzultálni itt a nagyok, Illyés Gyula, Veres Péter, Németh László, hogy most aláírjátok-e, nem írjátok alá, és a végén egy olyan kényszerhelyzet alakult ki, hogy vissza kellett vonni, és ettől rettenetesen szenvedett.
DOMOKOS MÁTYÁS: 1956-ban egy alkalommal megkérdeztem tőle, hogy vannak-e asztalfiókban maradt verseid? Nincsenek, válaszolta. És akkor megkérdeztem, hogy hát miért, nem írtál? Rám nézett, azt mondta nagyon egyszerűen: Féltem.
THOMAS MARIANN: Nagyon sajnálom, hogy már nincs közöttünk, mert nagyon jó ember volt. Kedves, melegszívű, szerény, nagyon-nagyon nehéz elhinni, hogy már nincsen közöttünk
Összegyűjtötte: ALBERT ZSUZSA