DOKUMENTUM

Legenda Szilágyi Domokosról*

Csiki László, Illyés Kinga, Kolozsvári Papp László, Kovács András
Ferenc, Lászlóffy Aladár, Péterfy László, Szakolczay Lajos, Széles Klára
és Vári Attila történeteit összegyűjtötte Albert Zsuzsa

ALBERT Zs. Azok, akik ismerték Szilágyi Domokost és írtak róla, többször lejegyezték már, hogy Szilágyi Domokos köré ne szőjünk legendát. Voltaképp ez a halál mégsem olyan, és ez az élet mégsem olyan, hogy azt mondhatnók, legendának kell lennie, nem biztos, hogy szimbólumértéke van. Ezt én nem hiszem, de lehet, hogy nincs igazam.
Kétszer találkoztam vele, egyszer, amikor összeismertettek vele Budapesten, és egyszer, amikor bejött a Rádióba. Egy szavára sem emlékszem. Csak úgy állt, olyan mereven és hallgatott, valószínűleg a versét mondta, olyan volt, mint aki kívül áll mindenen.
A verseit olvasva úgy tapasztalom, hogy mindent el akarnak mondani, szertelenek, minden biztos fogódzót el is vetnek, mert azt mondják, nincs rá szükség. Úgyis mindegy.
Talán Péterfy László folytassa.
PÉTERFY L. A legkevésbé illetékes.
ALBERT ZS. Aki szobrász.
PÉTERFY L. Igen. Hadilábon állok az emlékezéssel. Egyetértek Márainak egy ezzel kapcsolatos megállapításával, amit az Egy polgár vallomásaiban ír, hogy ő rossz emlékező, hálátlan emlékező. Azt írja, hogy ha egy jelenséget vagy egy környezetet föl akar idézni, akkor először egy személyt kell kiemelnie az emlékei zűrzavarából, és akkor ezzel a személlyel kapcsolatosan minden egyéb felidéződik.
Én pont fordítva vagyok. Nekem a környezet jelenik meg hamarabb. Így például teljes részletességgel látom azt a barlangot, vagy inkább sziklaüreget, a kolozsvári Fellegvár oldalában, ahol Szilágyi Domokost jó néhány napi keresés után megtaláltuk. Ez 1956 tavaszán lehetett, akkor volt talán másodéves egyetemista Domi, amikor a barátai, kollégái, kolléganői, többek között a húgom, jöttek rémülten, hogy Szisz eltűnt. Három napja nem találjuk. És végül is itt találtuk meg Domokost, vagy hát Sziszt, ahogy mindnyájan, akik itt ülünk, ismerjük. Érdekes, hogy az arcát nem tudom felidézni. Sem az alakját. Csak a környezetet. A körülötte lévő környezetet. Mint ahogy pontosan emlékszem a batizi paplakra, ahol egy hétvégén vendége voltam, mindenre, a szobák elhelyezésére, a szobájának a bútorzatára, arra, hogy a szobája, vagy inkább kamrácskája fala tele volt ragasztva újságkivágásokkal, reprodukciókkal, különböző versekkel, Utunk és egyéb, nem irodalmi újságokban is megjelenő cikkekkel, mint valami furcsa tapéta, még a mennyezetre is jutott belőle.
De például nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk.
ALBERT ZS. EZ a paplak a szüleié.
PÉTERFY L. Igen, az édesapja református lelkész volt. Ott derült ki például, hogy az édesanyjával rokonságban állunk. Tehát Domival is, szegről-végről. A Szász család révén.
ALBERT ZS. Valahol említi is a Szász Károly-féle családot.
CSIKI L. Szilágyi Domokos és Nagy Kálmán volt az első két lelkészgyerek, akit fölvettek az egyetemre. Szilágyi Domokos ráadásul besétálhatott volna simán az érettségi eredményei alapján, de ennek ellenére vizsgát tett, ti. egyébiránt nem kaphatott volna ösztöndíjat. És minthogy egy sokgyerekes családnak volt a tagja, heten voltak, és ebben a családban nagy fegyelem volt ám, ő, hogy önmagát eltartsa, sőt, a családját is segítse, külön fölvételi vizsgát tett a kolozsvári egyetemen.
SZÉLES K. Közbevetőleg: a harmadik lelkészgyerek akkor Péterfy Laci volt.
PÉTERFY L. Hát akkor inkább az első, lévén, hogy én 1953-ban kerültem a Főiskolára. Persze, Képzőművészeti Főiskolára. Volt egy enyhülés az 1954- 55-ös években.
CSIKI L. Énszerintem az indulása körül nem volt semmi baj, a fogadtatása körül sem. Tudták, hogy tehetséges, tudták, hogy művelt.
KOLOZSVÁRI PAPP L. De ki gondolta, hogy ennyire tehetséges! Akkor kezdődtek a bajok.
CSIKI L. Igen, zavaró volt valóban. Túl tehetséges volt. És szép fiú volt, ő volt a második díjazott a tornászbajnokságon az egyetemen, a lányok mindig megnézték, mondta nekem Szilágyi Júlia, aki évfolyamtársa volt, de ő egy kicsit ettől mindig ódzkodott, valahogy feszélyezett volt a lányokkal szemben. Ő ugye azt írja, a szép lányok mindig a szomszéd asztalnál ülnek, de az már az ő baja volt, hogy a szomszéd asztalhoz nem ment át.
PÉTERFY L. Meg a túlsó járdán jönnek szembe.
LÁSZLÓFFY A. Domi különben nagyon hallgatag ember volt, sokszor ült ott a padlásszobában, abban a korszakomban, amikor én mániákusan festettem. Gyerekkoromtól festettem, nagyon későn dőlt el, hogy én képzőművésznek vagy irodalmárnak állok, nem a versírás szempontjából, hanem, hogy milyen képzettséggel fogok majd nekivágni a pályának. Ez azért kitartott, mert bőven a hatvanas években még abban a padlásszobában tájképeket és egyéb valamiket festettem, Domi ült mellettem, vagy írogatott, vagy olvasott, hanyatt dőlve, ahogy jellegzetes tartásban ülni szokott, és ezeknek a délutánoknak a lelki jegyzőkönyve, a lelki dialógusa, dramaturgiája nem maradt úgy meg, mint ahogy megmaradt az a vers, hogy "Ákos, a festő festményt festeget, női testeket langyos esteket", ami természetesen a kedves iróniával ezekről az átfestett és átbeszélgetett vagy áthallgatott délutánokról maradt meg.
ALBERT ZS. ÉS a tehetségével mikor jelentkeztek a bajok?
KOLOZSVÁRI PAPP L. Amikor a hatóságok rájöttek, hogy ez az ember nem egy átlagos ember, és ez, azt hiszem, az egész korszakot végigkíséri Romániában, Erdélyben, igen erőteljesen. Nálunk egy kicsit visszafogottabban, a hatvanas évektől kezdve. A nagy tehetségekkel az elmúlt rendszer - nem minthogyha most másképp volna - igazából nem tudott mit kezdeni. A Szent Johannában, az utolsó mondata az utójátéknak valahogy úgy hangzik: mikor fogunk tudni végre kezdeni valamit a szentjeinkkel?
ALBERT ZS. Nohát akkor most legendázzunk róla, mint szentről. Az alakja teljesen előttem van, áll a pagodában, az üvegfalnál, ott, ahol most találkoztunk, aszkétikusan vékony, nagyon egyszerűen, lazán lógnak rajta a ruhadarabok, sovány és sápadt, fehér az arca.
CSIKI L. Nem volt egy aszkéta. Lehet, hogy aszkétikusnak nézett ki, de nem volt egy aszkéta. Életvidám ember volt.
PÉTERFY L. Széles vállú, jó felépítésű.
CSIKI L. Így van. Mindenki elmondja, hogy milyen csúnyán bicegett az élete utolsó felében, de hát ezt is egy költő módjára csinálta. Mert, hogy szed le egy költő egy karácsonyfadíszt? Úgy, hogy föláll egy mosófazékra, és az kiperdül alóla, akkor meg eltörik a bokacsontja. Az más kérdés, hogy neki nemigen forrt össze, a csontritkulása miatt. De hát a lényeg az, hogy fölállt a mosófazékra.
KOLOZSVÁRI PAPP L. Én azt a mozzanatot ragadnám ki az Albert Zsuzsa bevezetőjéből, hogy arra emlékszik, hallgatott. Nekem is ez volt a benyomásom mindig, a sok apró találkozásunk után, de ha csak az marad, akkor el se jöttem volna. Volt viszont vele egy kéthetes hallgatásom, Bukaresttől a Székelyföldön keresztül. A Minisztériumnak valamikor eszébe jutott, talán 1972-ben, hogy engem elküldjenek Bukarestbe mint műfordítót.
Természetesen felhívtam Sziszt, mit sem tudván arról, hogy az élete egyik utolsó, kritikus pillanatában nyitok be ezzel a telefonnal. Akkor lépett ki az utolsó házasságából, és én ott találom őt, soha arra Bukarestben nem jártam, egy pincelakásban.
CSIKI L. A katonai akadémiánál.
KOLOZSVÁRI PAPP L. Ott a Filimon Sîrbunál, vagy hogy nevezték akkoriban, egy teljesen toplák lakásban. Nem is akarok erről többet mondani. Akkor néhány nap után, ami azzal telt, hogy hivatalos dolgaim végeztével, ha nem mentem el színházba, operába, elmentem hozzá. És csak ültünk s hallgattunk. Szisz borzasztó népszerű volt, jártak oda televíziósok, rádiósok, költők is, téged is kerestünk, Csiki Laci, végül azt mondtam, na én akkor megyek a Székelyföldre, mire ő azt mondta, hogy "veled megyek".
Eljutunk Sepsi útba ejtésével a főszínhelyre, Csíkszeredába, ahol bevettük magunkat egy szállodába és ott éldegélünk. Akkor kezdődött egy tulajdonképpen végighallgatott tíz nap után, hogy kezdtünk szóba állni egymással. Addig csak ültünk, én is borzasztóan hallgatag tudok lenni, ha nem kell beszélnem, és ő csak akkor kezdett - én utólag úgy értelmeztem, és erre bizonyítékom is van - a bizalmába fogadni. Eladdig, hogy elővette a verseit, a verseiről beszéltünk, és néztük a nőket, reménytelenkedve.
CSIKI L. Beszélt az irodalomról egyáltalán?
KOLOZSVÁRI PAPP L. Egyáltalán beszélt a saját verseiről. Egy szobában laktunk, egy nagyobb szobában, és ő magyarázta nekem az akkoriban megjelent, már nem emlékszem, melyik kötetében megjelent verseit, hogy ő mit hogyan értett?
CSIKI L. Ez meglep, mert...
KOLOZSVÁRI PAPP L. Erről van szó, ezért nekem tíz napig kellett hallgatnom. Az egész különben lidérces volt. A sok némaság, a sok meg nem történés. Elmentünk Csíksomlyóra a búcsújáróhelyre, ahol iszonyúan hideg volt, megnéztük a templomot, de voltunk Csíkcsicsón, mindenfelé, ahova lehetett, de mindig visszacsapódtunk a szállodába, ahova aztán jöttek a fiatal költők, írók, nem hozzám, hozzá.
Majd, felültünk a vonatra, hogy majd elválunk Dédán, ugye ott válik ketté a vonat? Fele megy Nagybányára, a másik fele Marosvásárhelyre, én Vásárhelyen át mentem Kolozsvárra. Akkor történt az, amit a mai napig is úgy érzékelek, mint valami próbatételt - nem ez a csattanó!
Volt Szisznek egy szép szőrme kucsmája. Ettől az élete függött, hiszen természetesen a vonatot nem fűtötték, Székelyföld, éjszaka, vonat, képzeljétek el.
CSIKI L. Meg késni is szoktak.
KOLOZSVÁRI PAPP L. Rajta voltunk már a vonaton, és egyszer csak azt mondja, ahogy közeledünk az elváláshoz, hogy: nem kell a kucsmám? Olyan természetesen mondta, hogy megnéztem, valóban, nem kéne nekem egy ilyen kucsma? Egyszercsak belém nyilall s rászóltam: te hülye vagy?! Megfagysz! Hagyjál nekem békét!
Láttam akkor az arcán egy soha addig nem látott boldog mosolyt. Mintha azt mondaná: jól feleltél, fiam. Attól kezdve voltunk mi jóban Kolozsváron, egészen addig, amíg elindul a Kányafői úton felfelé, ahonnan már nem tér vissza, eladdig, hogy apróságokat kér tőlem, hogy hozzak neki nem habzó borotvakrémet Budapestről, óriási dolog volt, hogy ő kért egyáltalán valakitől valamit.
Hogy ez mennyire igaz, 1990-ben, Ceauşescu lelövése után, Csíkszeredában előkerülnek a Securitate jegyzőkönyvei. A Domival való találkozónak a Securitate által felvett dokumentumait a helyi lap közli. Itt van a fénymásolata, felolvasok belőle néhány mondatot, mulatságosak is lesznek köztük.
Azt mondja: "A vendégek (a Hargita szerkesztőségének vendégeiről van szó) Szilágyi Domokos költő és egy Papp László nevezetű magyarországi állampolgárok voltak." Voltatok ti már "állampolgárok" egy személyben? "Kétnapos itt tartózkodásuk folyamán többször időztek a város vendéglátóipari egységeiben, ahol főleg boroztak, mert Szilágyi Domokos nevezetű költő azt szereti. Ferenczes István (a szerkesztő) lakásán egy egész félnapot töltöttek, ahol szintén bort ittak." Hivatalosan én Papp László vagyok, de később, úgy látszik, hogy a Securitate rástartolt az ügyre, mert egy pár nappal későbbi jelentésben azt írják, hogy "Magyarországon írói minőségben élő író nem más, mint Kolozsvári Papp László, aki ifjúkorában valóban Kolozsváron, Erdélyben élt". Mondom, hogy a dolog fejlődik. A jobb mondatokat fényképezték ki Egy vidéki besúgó hétköznapjai cím alatt. "Ferenczes István hallgatott, Miklós védte a hazánkban lévő helyzetünket, annak a reményének adott kifejezést, hogy jobb lesz a sorunk. Mire a nevezett idegen állampolgár azt mondta, hogy csak ő ne higgye ezt, hogy jobb lesz a sorunk. Mire a nevezett idegen állampolgár azt mondta, hogy csak ő ne higgye ezt, itt egy nagy átejtés van folyamatban, odaát is nagy hazudozások vannak, de távolról sem akkorák, mint Romániában."
És hogy mi várt ránk, az ebből a mondatból derül ki: "A Papp László nevű írót jelezni a határőr szerveknél, Szilágyi Domokos ittlétéről a bukaresti Securitáte szerveit."
LÁSZLÓFFY A. Az egyetemi éveinket majdnem egyszerre kezdtük Domokossal, öcsémnek volt évfolyamtársa, tehát egy évvel utánam iratkoztak be a Babeş-Bolyai, akkor még csak Bolyai egyetemre, hozzávetőleg öt éven át voltunk kollégák, és nagyjából egyazon időben egyazon szerkesztőséget ostromolva kerülünk végül is be, az akkori boly utolsó kerékpárosaiként az irodalmi életbe.
ALBERT ZS. EZ a Forrás nemzedéknek nevezett...
LÁSZLÓFFY A: Ez a később Forrás nemzedéknek nevezett valami, az előző években volt egy kimaradás, mert lényegében a Kányádiék, Páskándiék 1950 körül induló nemzedéke után 1953-54-ig egyéni jelentkezésen kívül nem volt ilyen csapatos jelentkezés, talán Méliusz József volt a Kiadó főszerkesztője Bukarestben, Kolozsváron Kacsó Sándor úgy döntött, hogy magyarul is elindítja az elsőkönyvesek sorozatát, amelyik már egy-két éve sikeresen létezett a román fiatal nemzedékek számára. A sorozat neve volt a Forrás, Forrás könyvek. Az elsőkötetesek könyvei, és erről ragadt át aztán méltán, érthető módon a Forrás nemzedék, a nemzedék létének, mondjam így, a második szakaszára. Az első szakasz, amikor kvázi Domokossal is egyszerre indultunk, egyszerre kezdtük a közlést, nagyjából 1956 tavaszán, ki korábban, ki későbben. Én 1954-ben prózával jelentkeztem, Domi pedig azt hiszem, hogy egy akkori nagyon neves, állami díjas költőt megbíráló cikkével. Később rájöttünk, és rájöttek mások is, hogy inkább a vershez konyítunk.
1958 még egy olyan érdekes pont, 1957-58 fordulója, amikor megengedték, hogy az addig nagyon érdekesen, több néven létező irodalmi kör újrainduljon, és azt nagyjából Szilágyi Domokos, Kántor, Jancsik Pál, Lászlóffy Csaba, Lászlóffy Aladár, Páll Lajos indította, Veress Zoltánék, akik most Svédországban élnek. És oda csoportosult, oda járt egy csomó olyan ember, aki akkor már közölt. Ebből alakult ki nagyjából az a valami, amit annak idején Hervay Gizella, Szilágyi Domokos meg az én nevemmel lehetett fémjelezni.
VÁRI A. Valamikor a hatvanas évek elején kezdtem el közölni, ha jól emlékszem, akkor éppen a Színművészeti Főiskolára jártam, és akkor találkoztam vele először, a marosvásárhelyi festőművész, Nagy Pál műtermében. Aki Kemény János veje volt különben, látszólag több köze volt az irodalomhoz, mint a képzőművészethez. Természetesen festményeiről soha nem beszélt, mindig irodalomról beszéltünk. Pali műtermében találkoztam először Szisszel. Ebből az egészből egyetlen dologra emlékszem, hogy Nagy Pali akkor jött rá arra, hogy az unipresszel milyen jó teát lehet főzni, tehát pont úgy belerakta a teafüvet a tartóba, mint hogyha kávét rakna, aztán ráfolyt a forró víz, s arra emlékszem, arra a mozdulatra, ahogy Szisz ráöntötte a takácsmácsonya száraz kórójára a teát, csak ennyi mondott, hogy: vacak. Ez volt az egyetlen szó az alatt a két óra alatt, amíg ott volt, amit kiejtett a száján, hogy: vacak.
Nagyon sokszori találkozásaink alatt, egész addig, amíg nagyon jó barátok lettünk, alig-alig hallottam a hangját, kivételt képezett egyetlenegy dolog. Véletlenségből voltam éppen Bukarestben, és a Prahova Művek nevű kombinátban ültünk. A Scânteia-ház, a nagy nyomdaipari könyvkiadó és lap-székház melletti kocsmát hívták Prahova Műveknek. A Román Kommunista Párt valamelyik kongresszusa volt, amelyen Ceauşescu egy saját költeményét szőtte bele az előadói beszédébe. S akkor láttam életemben először Sziszt teljesen önmagából kiborulva, hangosnak. Meg voltunk döbbenve tőle, mert ez nem egyértelmű társaság volt általában, egy cigány egy király alapon.
CSIKI L. Én voltam a Forrás, az elsőkötetes szerzők sorozatának a szerkesztője, és fölajánlotta, hogy ő lefordítja Ceauşescu összes költeményét: adjuk ki az elsőkötetes szerzők sorozatában. Ám legyen!
PÉTERFY L. Micsoda helyzeteket hagytál ki!
VÁRI A. Szisszel az igazi barátságunk akkor kezdődött, amikor mindketten bolyongó emberré váltunk. Harmincnégy vagy harmincöt évet éltem Romániában, ezalatt soha saját lakásom nem volt, s az utolsó tíz évet gyakorlatilag munkanélküliként, viszonylag szerencsés körülmények között, de igazából lakás és állás nélkül töltöttem el. Tehát vándoroltam. A kolozsvári albérletből bukaresti szállodákba, vagy erre-arra.
Szisz táskájában mindig volt egy csomó üres levelezőlap, s amikor eszébe jutott valami, elővette a címjegyzékét, s két-három szavas levelezőlapokat intézett szózatként, "olvastam"... az ember tudta, hogy mit olvasott Szisz. Én több mint másfél oldalt töltöttem be a címjegyzékében, mert állandóan változott az albérleti címem. Hogyha találkoztunk a marosvásárhelyi főtéren vagy Kolozsváron, ahol szomszédok voltunk egy ideig, köszönés helyett a következő volt: Jó napot, uram, Önnek ki a kedvenc költője? Mondtam: Szilágyi Domokos, lakik itt és itt. Mondtam a pontos címet. Mert Önnek ki a kedvenc prózaírója? És ő rögtön mondta az aktuális címemet.
Életem egyik legnagyobb szerencséje volt, hogy Szisz, amikor megkérdezték tőle Norvégiában, 1973 nyarán, hogy ki lenne az a prózaíró, akit meghívásra javasolna - Majtényi Erikkel volt kint -, mert azt szeretnék, ha a következő évre ő is javasolna. (Norvégia nemzeti ünnepe tájára hívtak meg mindig Erdélyből írókat.) Majtényi Erik javaslata Lászlóffy Haladár - Lászlóffy Aladár volt, Szilágyi Domokos pedig egyből, abszolút pontos postacím és telefonszámmal ellátott nevet diktált. Úgyhogy gyakorlatilag azt, hogy én a hetvenes évek legelején végigjártam Norvégiától egészen a Földközi-tengerig egy két és fél-háromhónapos út során Európa java részét, azt Szilágyi Domokosnak köszönhetem.
Egy időben mániákusan főztem, és gyűjtöttem...
CSIKI L. A vasszeget a borsófőzelékbe.
KOLOZSVÁRI PAPP L. Puhítja.
VÁRI A. ... rengeteg fűszernövényt szedtem össze, és Szilágyi Domokosnak ez a kis északi utazásról szóló naplója azzal is kezdődik, ott van a lakásunkon és nézegeti a fűszereket, hogy mik az új szerzemények. Imádta különben, ahogy főztem, mégpedig a következő dolog miatt, mert kitettem elé a húsz fűszert, és semlegesre főztem mindent. Sót sem tettem bele, semmit az égvilágon, akkor Szisz kipróbálhatott mindent, még az általunk nagyon irigyelt, Szász János által hozott kéménykormot is beszerezte.
CSIKI L. Valódi amerikai kéménykorom...
VÁRI A. Amivel meg kellett szórni a nyers húst, és akkor olyan íze lett, mintha füstölt hús volna.
ALBERT Zs. Nem volt aszkéta. Ebből is lehet látni. Kezdettől fogva meg is jelent. Tudott publikálni. Tulajdonképpen olyan művekkel is megjelent... hát Erdélyben nagyon sokan, Magyarországon is nagyon sokan, egye fene, közöltek ma már nem éppen szalonképes műveket, nem meggyőződésből, de célszerű elhatározásból, kényszerűségből. Írt ő is olyan dolgokat, amit aztán nem vettek be a válogatott kötetbe.
CSIKI L. Hát sok mindent nem vettek be, egyrészt ugye a prózáját, amit ő se tartott nagyra, és legyünk őszinték, nem is jók.
ALBERT ZS. De megjelent és volt állása is.
CSIKI L. Hát állása volt, hol két hónapig az Előrénél, hol három hónapig valahol. Az Írószövetségtől kapott nyugdíjat, ez jelentős összeg volt. Amikor bevonultak a marosvásárhelyi Idegklinikára, Saszet Géza, Jakab Anti meg ő, szerkesztettek egy faliújságot, ahova Szisz írta a vezércikkeket, Saszet a szonetteket, Jakab Anti nem tudom micsodát. Az orvos a faliújságon rögtön látta, milyen az állapotuk ma a fiúknak.
Szilágyi Domokos szabályszerűen ellopott onnan két tömböt. Az egyiken kiállította magának a diagnózisát, s a másik receptkönyv volt, nekem is van Szilágyi Domokos által írt receptem.
KOLOZSVÁRI PAPP L. EZ igaz. Én is kaptam ilyen receptet.
CSIKI L. A fiúk loptak, csaltak, hazudtak meg ittak. Az ideggyógyászaton.
Megpróbáltak valamiféle normális életet élni, olyan értelemben is, hogy utazni próbáltak legalább az országon belül, ha már kívülre nem lehetett. Páll Lajos meséli, hogy amikor még Szilágyi Domokos és Hervay Gizi együtt éltek, előbb az Obor mellett, egy hajdani üzlethelyiségben, ahonnan mindig átszivárgott a borbélyüzlet iszonyatos kölniszaga, és Lajoskának a kirakatban kellett aludnia két függöny között, mert több hely nem volt, ezek meg olyan boldogtalanok voltak, hogy ő járt nekik krumplit lopni a piacra. De azt mondja, hogy ők azért maradtak Bukarestben, mert Majtényi Erikék segítségével ott tudták megfejni az Irodalmi Alapot, hogy valami pénzhez jussanak.
Amikor pl. eljutottak Batizra, mert végre elment a lelkész és a felesége üdülni, Hervayval, ketten fölvállalták, hogy az egész gazdaságot majd rendezik. Csak az a baj, hogy a disznóknak nem adtak rendesen enni. De mit csináltak? Megitatták őket kávéval, amitől azok egy darabig üvöltöttek, röfögtek, felajzva, de aztán jött a visszahatás, és akkor elaludtak a disznók. És akkor vidáman lehetett aludni, dolgozni, verseket írni.
A humora természetét szeretném ezzel érzékeltetni. Vagy amikor följött hozzánk Kolozsvárra a lakásba és viccelődünk, heccelődünk, és azt kérdezte, hogy feleségemen a pongyola valódi selyem-e, vagy nem. Feleségem nem tudta hirtelenjében megmondani, mire ő, hogy majd mindjárt kipróbálja. És fölgyújtotta. Kiderült, hogy valódi selyem. Semmi hiba, rendesen ég, el is oltottuk. Ez tréfa, de úgy, hogy - mint minden tréfának egyébként - megvan a halálos része.
Elvitt kirándulni. A természetszerető Szilágyi Domokos! Megegyeztünk, hogy találkozunk reggel hatkor a buszállomáson. Bukarestben egymáshoz olyan közel laktunk, hogy akár gyalog is átmehettünk egymáshoz, ami bukaresti viszonylatban nagy szó. A buszmegállóban odaintett egy taxit, átmentünk Bukarest másik felébe, és onnan ki a városból Csernikára, ahol egy kolostor, meg egy tó van, ott leültünk a strandon kívül, a kerítés mellé, egy kis fenyőerdőben. Azt mondta, menj be, vegyél már egy kis bort, és én mentem, mert én voltam a fiatalabb. Bementem, vettem egy kis bort, visszajöttem, megittuk, leintett egy taxit, hazamentünk. Hát ez volt a nagy természetjárásunk. Én csak azt nem értem, de máig, hogy a fenébe volt ennyi pénze.
KOLOZSVÁRI PAPP L. Nyilván a honorárium, meg ilyesmi.
CSIKI L. Milyen honoráriumok voltak ott akkor?
PÉTERFY L. Hát közlekedésre nem mindig volt pénze!
CSIKI L. Kiszámolta, hogy olcsóbb lesz, ha taxizik, mintha autót venne, és eltartaná.
PÉTERFY L. Az lehet. 1962 vagy 63-ban én Szászrégenben tanítottam egy művészeti iskolaféleségben. Egyszer csak, legnagyobb meglepetésemre, olyan estefele kinézek az ablakon - volt egy albérletem, elég tisztességes, ami azt jelenti, hogy volt egy kis előszoba és egy nagyobb szobácska. Kinézek az ablakon, és egy ismerős, imbolygó alakot látok, aki sántikálva jön végig. Ez Magyarrégenben van, ha valaki ismeri Régent, Papp Laci remélem igen. Baktat, kiderül, hogy gyalog jött Marosvásárhelyről, ami negyvenkét kilométer. Megérkezett vonattal Bukarestből Marosvásárhelyre, arra a bizonyos klinikai beutalásra, ami általában három-négyhavonta történt, és nem volt egy leje sem. S eljött Szászrégenbe. Ott volt vagy két-három napot, arra már nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk, költészetről biztos nem, mindenféle egyébről, elvittem a szászrégeni hírességekhez és jó barátaimhoz, többek között Osváth Sárikához, akit Attila nagyon jól ismer, marosvásárhelyiek, igen, mert magyartanárnő volt valamikor a negyvenes években a református kollégiumban, és engem ott tanított egy évig, ami felejthetetlen élmény volt egy tízéves gyerek számára. József Attila-verseket ott hallottam életemben először és felejthetetlenül mondani Osváth Sárikától. És hát akkor levittem Osváth Sárikához Szilágyi Domokost. Ott nagyon érdekes beszélgetés volt, persze, nem tudom felidézni.
SZAKOLCZAY L. 1976-ban az Új Írásnál együtt dolgoztam Kalász Marcival, aki egyszer csak kibökte: szeretne Kós Károllyal megismerkedni. Nekem akkor már bejárásom volt a kolozsvári házba, feleségestől felcihelődtünk, és olyan jól sikerült a látogatás, hogy hajnali háromkor még beszélgettünk, Kós Károly nem akart elengedni bennünket.
Ennek az útnak volt egy másik döbbenete: a Szilágyi Domokosnál tett látogatás. Kérdeztem a barátaimtól, miképp van Szisz? Meglátogathatom-e? - Hát, nem túl szerencsés odamenni - hangzott a válasz. Ám a messziről jött embert nem kötik a tilalmak. Minthogy én eléggé szeretem Szilágyi Domokost (és talán egy picit ő is szeret engem) föltételeztem, nem lesz abból baj, ha mi, magyarországiak váratlanul betoppanunk.
Délután öt-hat óra lehetett, megyünk fel a monostori negyedben lévő tömbházi lakásba. A lépcsőházban félhomály, de nagy nehezen megtaláltuk az ajtót. Nyomjuk a csengőt, hosszú ideig senki sem nézett ki. Már majdnem eljöttünk, de egyszer csak hirtelen kinyílik az ajtó, és szintén a félhomályban - lakásban is félhomály, és a lépcsőházban is félhomály - megjelenik az ajtórésben Szisz. Fürdőköpenyben. Hirtelen ránéztem, és olyan meggyötört arca volt, azt gondoltam, valami miatt sírt.
Sok másodpercig álltunk ott, elég sután, a lépcsőházban. Megérezhette a tanácstalanságunkat, s gondolatolvasóként így szólt: "Nem sírtam, egy hétig nem volt a tömbházban meleg víz, végre ma adtak, és az egész család lefürdött. Gyertek be! Nincs kedvetek megfürdeni?" Természetesen mindenki tiltakozott, én, mivel eléggé szeretem a humort, és nem kevésbé a barátomat is, azon nyomban azt mondtam: "Szisz, én megfürdök." "- Igen? Te megfürdesz?" Annyira örült, hogy felkiáltott: "Akkor hozom neked a törülközőt!" Annyira ki volt éhezve a szeretetre, hogy az is élmény volt számára, ha valakit a hirtelen előtörő meleg vízzel és egy törülközővel megkínálhatott. Én szépen megfürödtem, megtörülköztem. Bementem a szobába, és órákig beszélgettünk.
CSIKI L. Úgy döntött egyszer, hogy meg fog tanulni angolul. Sokan döntöttünk így. Ettől olyan boldog lett, hogy elment, vett magának egy üveg bort. Hogy ő fog tudni angolul, jaj, de jó lesz. Ezt ugye sokan megcsináltuk már, de a vicc az benne, hogy ő meg is tanult.
KOLOZSVÁRI PAPP L. Csodálatos fordításokat csinált. Nem tudom, milyen szinten beszélt, de azt hiszem, épp elég gyakorlatra volt szüksége.
CSIKI L. A Peter Pant meg egyenesen gépbe fordította, ennyit az angol tudásáról.
ALBERT ZS. Hogy hallatlan nyelvi fantáziája van, azt eredeti verseiből is lehet látni tulajdonképpen, a nyelv minden rétegét ismerte.
CSIKI L. Írt ő románul, angolul, franciául verseket.
ALBERT ZS. Az irodalom minden rétegét, a nyelv minden rétegét, a népnyelvtől kezdve akármeddig, mind szervesen össze tudja ötvözni.
CSIKI L. Ebben a költészetben történt két nagy váltás. Volt egy nagy tanulási korszak, mondjuk így, volt egy viszonylag zárt, hagyományos formákkal operáló költészet. És akkor egyszer csak valami megszakadt. - A Búcsú a trópusoktól című kötet jelzi ezt. És aztán az utolsó periódus visszatérés a nagy, zárt formákhoz, ugyanakkor a letisztult, kicsi, dalszerű formákhoz. Mi történik itt, egy ember életében, nem is hosszú életében, mi történik ezalatt a tizenöt év alatt? Hát ennyi a költői pálya?
SZÉLES K. Most itt, a beszélgetés során az jutott eszembe, hogy ami Szilágyi Domokosról, mint emberről kiderül, az olyan szervesen hozzátartozik, hogy szinte magyarázatot is ad arra (bizonyos szempontból), miért olyan a költészete, mint amilyen. (Már amennyiben erre egyáltalán lehet magyarázatot adni.)
Amíg beszéltetek róla, hallatlan érdeklődéssel hallgattam, mert hiszen én őt közelről sokáig nem ismerhettem. Mégis, amikor néhányszor személyesen találkoztunk, az érdekes módon mindig úgy történt, hogy tudottan, lényeges módon, költészete állt a beszélgetések mögött. Például, egyetemistaként 1955 óta leveleztünk mi, szegedi bölcsészek a kolozsvári évfolyamtársainkkal. Tehát azóta van egyáltalában kapcsolatom Erdéllyel, s ez mindjárt az irodalmon keresztül történt. Mivel Lászlóffy Aladár volt a fő levelező partnerem, (napjainkig), neki pedig Szilágyi Domokos egyik nagyon közelálló kollégája, meg nagyon jó kapcsolatban is voltak, tehát én Szilágyi Domokosról Aladártól már tudtam. Verseit olvastam a lapokban, rövidesen írtam róla, mint a többiekről, tehát a hatvanas években, viszont találkozni nem találkoztunk. Számomra legendaként létezett. A barátaitól hallottam, ahogy most hallom tőletek.
Ezzel együtt nagyon legendaszerű volt az első találkozásunk is, aminek megint csak egy kötet a bizonyítéka, saját írásával. Papp Laci emlékszik rá, akkor még együtt éltünk az albérletünkben, nevezetes albérletünkben, a Francia úton.
CSIKI L. Mindig elfelejtem, hogy ti házasok voltatok.
KOLOZSVÁRI PAPP L. Volt fotelágy, szék, de ő a földön ült.
SZÉLES K. Amikor beállított, közvetlenül a skandináv útról érkezett, a legendás kalapjában, és ugye először találkoztunk, tehát személyesen először, és nyilvánvaló, hogy némi félszegséggel. Viszont tudva tudta, hogy én őt mint költőt ismerem, és úgy látszik, hogy elfogadta, amit írtam róla, mert nagyon meghatott engem azzal, hogy hozta nekem ezt a kötetet, ami itt van nálam (Sajtóértekezlet 1972), és beleírta azt, amit beleírt.
KOLOZSVÁRI PAPP L. AZ az első válogatott kötete.
SZÉLES K. Azért is akarom felolvasni, mit írt bele, mert ez többünket érint. "Klára szívem, Laci azt mondja, hogy te nem engem szeretsz, hanem verseimmel foglalkozol. Ez már más. Akkor én is csak így, szeretetlenül küldöm és ajánlom eme könyvecskét, Csókol Szisz."
Ez volt 1972. november 16-án.
PÉTERFY L. Volt neki egy korábbi budapesti látogatása, erre elég élénken emlékszem. Én 1966-ban telepedtem át tavasszal, azt hiszem, áprilisban, és ősszel Budapesten járt Szilágyi Domi, megkeresett, nagyon elcsüggedve és elkeseredve, kiadóknál járt, folyóiratoknál járt, azzal a hírrel jött, hogy senki sem tud róla semmit. És teljesen le volt törve.
Nos, ugye, a hatvanas évek elején ez nem is volt csoda Budapesten és Magyarországon, mert hiszen körülbelül három nevet tudtak Erdéllyel kapcsolatosan, egy szobrászt, egy festőt, Nagy Imre festőt, Szervátiusz szobrászt, és egy írót, talán Sütő Andrást.
SZAKOLCZAY L. Kelemen Jánosnak, aki hajdanában Móricz lapjánál is szerkesztősködött (de, gondolom, az idők folyamán az ital eléggé megtámadhatta az eszét, és nyilván modern verssel sem olyan sokat foglalkozott), 1968 májusában Két költő címmel megjelent egy rövid recenziója az Élet és Irodalomban. A vajdasági (jugoszláviai) magyar költőt, Laták Istvánt, aki József Attilának nem tudom hányadik epigonja volt, és Szilágyi Domokost egy cikk keretén belül szemlézte. Tökéletes süketségről árulkodnak azok a sorok, amelyek Szilágyi Domokost két ragyogó kötete után - hiszen már A láz enciklopédiája és a Garabonciás megvolt - szinte dilettánsként jellemezték. A sors fintora, hogy az Élet és Irodalomban A láz enciklopédiája helyett A láp enciklopédiája szerepelt. A sántafejű gyalogos úgy vélte, hogy Szilágyi Domokos "rá-ráhibáz a népköltészet ősi formáira, és ilyenkor valóban költői, de nagyon sokszor próbára teszi a ritmus és a szavak türelmét".
Miért fáj nekem annyira Kelemen értetlensége? Mert Szilágyi Domokos volt az - a Forrás első nemzedékében talán az első -, aki az elioti verset ezzal-azzal, ilyen-olyan történelmi és műveltségi montázzsal megterhelte. Mindezt úgy, hogy a kisujjában volt a magyar népköltészet, a ritmus, a versírás.
ALBERT ZS. Az egész magyar irodalom elejétől végig.
SZAKOLCZAY L. Eléggé izgékony fiatalként Föllázadt szavak? címmel írtam választ erre a kritikára. Kezemben a cikk másolata, mely szerint az eredetit, egy két-három flekkes választ, 1968. május 4-én adtam az Élet és Irodalomnak. Természetesen nem közölték. Mivel operáltam a hozzászólásomban? Hogy ez gyalázat, jobban kellene ismerni azt a művet, amivel foglalkozunk!
LÁSZLÓFFY A. Igazi társa soha nem volt. Igazi otthonai, igazi családjai megvoltak, az az utolsó is, amit önkéntes elhatározással hagyott el, és lépett ki az életből is, mindenik megvolt a maga helyén, átkozva és áldva is, de Domokosnak soha nem volt igazi társa. Az első, az egyetemi éveit végigkísérő szerelem furcsa módon az egyetemi évek után megszűnt, a hozzá intézett közismert, nagyon érdekes, jóízű, okos, eredeti hangú levelezés mutatja, hogy mennyire fontos volt, amilyen fontos lehetett később pont úgy a Hervay-házasság és a következő házasságok vagy emberi kapcsolatok, szerelmi kapcsolatok is, de igazi társa Domokosnak nem volt.
Azt kell mondanom, hogy valahol így volt a barátságokkal is a dolog, mert nagyon közeliek voltunk mi ketten személyesen is, és nagyon sok olyan barátja van, él itt köztünk, aki az élete bizonyos szakaszában egész közeli nexusban volt vele, és akivel ezeket a dolgokat, a szónak abban a költői verseny formájában is megbeszélte, amit az ő maga szemérmes módján a minőségre nagyon adva, a minőségére annak, amit csinálunk, nagyon büszke és nagyon rátarti emberként is fontosnak tartott, de egészében egy nagy magányos volt, mindenképpen egy nagyon képzett, nagyon olvasott és nagyon okos, mindent átgondoló ember volt. És ez az ember ha verset írt, akkor természetes módon kvintesszenciája került minden verssorába. Tehát Szilágyi Domokos - mindig azt szoktuk mondani, hogy az utolsó polihisztor, aztán még két-háromszáz évig bírjuk polihisztorokkal -, nos, az utolsó poéta doctus sem volt, de kétségtelen, egyike volt azoknak, akik a magyar irodalomban a Kosztolányi, Babits vonal folytatójaként számon tarthatók az erdélyi aranyágon.
ILLYÉS K. Amikor a Szilágyi Domokos verseiből készült műsoromat elkezdtem, ahhoz nagymértékben hozzájárult a Szilágyi Domokossal való nagyon érdekes találkozás Budapesten. Talán e nélkül a találkozás nélkül soha nem készült volna el a műsorom. Azt hiszem, hogy 1973 őszén történt, a műsor bemutatója 1974 őszén volt, egy Bákóban megtartott országos előadóművészet fesztiválján, egy évvel ez előtt lehetett a találkozás.
Tehát összefutottunk Budapesten az utcán. Szokásos semmitmondó kérdések, hogy vagy, hogy vagy, mit csinálsz, mit csinálsz, és Szilágyi Domokos szinte bevezetés nélkül elmondott néhány megrendítő és számomra mai napig is emlékezetes mondatot, a következőt: hogy ő itt van Budapesten, talán nem először, de hát abban az időben ritkán járogattunk ide, és hogy mennyire letaglózta őt az, hogy a baráti körén és a szűk szakmai ismeretségén kívül nem ismerik, neki semmilyen neve nincs, tulajdonképpen egy senki. Nagyon megdöbbentő volt ez a keserű kitörés, mert nem szokott ilyen dolgokról beszélni. Nem is a szerénysége, inkább a zárkózottsága és az önérzete tiltotta azt, hogy ha észre is vett valamit, elmondja.
Ez a pár mondat, valószínű, hogy nem éppen ilyen laposan hangzott, mint ahogyan én itt most elmondtam, de ez volt a lényege, és valahogyan úgy mondta, olyan hangszínnel és olyan hangulatban, ami engem teljesen megrendített. Kérdezte, hogy este van-e valami programom, mondtam, hogy nincsen, meghívott engem, hogy menjünk el este Nagy Lászlóhoz. Beleremegek a gondolatba, hogy milyen fantasztikus dolog volt, hogy én Nagy Lászlóval és Szilágyi Domokossal töltöttem egy estét. Akkor, természetesen, nagyon örültem neki, elmentünk és ott voltunk egész este, énekeltünk, beszélgettünk, én is énekeltem a népdalaimból, szóval nagyon kellemes és oldott este volt.
Na de, a találkozásnak az emléke valahogy továbbgyűrűzött bennem. Felháborodás és keserűség formájában, mert mi már akkor otthon igenis tudtuk az ő értékeit, és nagyon is becsültük. Hazamentem és ez a gondolat gyakran visszajött bennem: Szilágyi Domokost nem ismerik Magyarországon. Elkezdtem lapozgatni a köteteit, mind többet és többet. Ez a lapozgatás olyan két-három hetet tartott, a Sajtóértekezlet című kötet volt akkor már készen, persze egy csomó verse még nem volt meg akkor a nagy versek közül sem. A Magyarok későn jelent meg, sok évvel később.
Egy délután összeállt bennem a Lírai oratórium.
SZAKOLCZAY L. Szilágyi Domokost már elég jól ismertem a versein keresztül, az első találkozásunk - pontosan fel tudom idézni a dátumot, hiszen itt van a Sajtóértekezlet dedikációja - 1972. hatodik hó huszonegyedikén történt. Júniusban voltunk Bukarestben, a Kortárstól, egy jubileumi Petőfiszámra gyűjtöttük az anyagot. Szilágyi Domokos akkor Bukarestben élt. Nagy szívvel meginvitált bennünket a lakására, hogy beszélgessünk. A beszélgetés annyiból állt, hogy mi próbáltunk ezt-azt mondani, kérdezgetni, ő nagyokat hallgatott. Az egyik ilyen hosszú hallgatás után (amikor természetesen hátat fordítva nekünk nézte a falat), felém fordult és azt mondta: Lajos, hadd dedikáljak neked egy könyvet. Most jelent meg a válogatott kötetem. A következőket írta be a Sajtóértekezletbe - és azóta is, akárhányszor eszembe jut a dedikáció, megborzongok: "Varga Sz. Lajinak, gyarmatügyi előadónknak, Szisz."
Még abban az évben találkoztunk, meglátogatott bennünket Budafokon. Akkor indult életében először egy nagy nyugati útra, amelyről A Volga Nyugaton című érdekes irodalmi útinaplója született. Majtényi Erik rozoga kocsijával mentek meghódítani Skandináviát. Ekkor korábbi köteteit is aláírattam vele. Szerelmek tánca című könyvét, amely 1965-ben jelent meg Bukarestben, az Irodalmi Könyvkiadónál, tehát 1972. november 3-án budafoki lakásunkon dedikálta.
VÁRI A. Barátkozott első osztályú köszörűssel, barátkozott első osztályú pincérrel, barátkozott első osztályú orvossal, egyetlenegy dolgot nem szeretett, és ezt nyomon lehet követni az életében, a műkedvelői szintet semmiben az égvilágon nem viselte el.
Napi szemtanúja voltam, amikor Kolozsváron, gyakorlatilag élete utolsó nagy munkáját, az Öregek könyvét megírta. Hogy miért született meg? - megjelent a Kriterion Könyvkiadónál Bukarestben egy könyv, amelyben öreg írók portréi voltak, és XY írt hozzá egy szöveget. Minden portréhoz. Én életemben ilyen dühösnek, ilyen őrjöngő hangulatban nem láttam Sziszt, lapozott és jegyzett, érdemes megnézni, megvan a könyv mindenik lapja húzva, jegyezve.
CSIKI L. Meg is írta ezt a cikket, és legalább három lapnál házalt vele, és senki sem közölte.
VÁRI A. Ez volt a kiindulópont, amikor elkezdett az Öregek könyvével foglalkozni. Van egy nagyon szép kis anekdota. A Kriterion Könyvkiadó azt mondta, hogy...
CSIKI L. és VÁRI A. Egy egész nyomdai ívet rendelt tőle, hétszáz sort...
CSIKI L. Emiatt az egész könyv...
EGYÜTT Hatszázkilencvenkilenc sor, plusz a cím.
CSIKI L. Az irodalomtörténészek a számmisztika körül próbálnak valamit kibogozni, semmi, megszámozta, ez ennyi.
VÁRI A. Utána elkezdte a fél magyar irodalom számozni a sorokat. Nem tudták, hogy ez erről szól. Hogy "gyere, majd megmutatom neked, hogy én hétszáz sorban tudok írni, ha neked csak hétszáz sor kell belőlem".
Annak idején a bukaresti Televízió magyar műsora számára - engem úgy hívtak különben a kollégáim Bukarestben, hogy Vári Attila temetkezési vállalkozó, mert állítólag, ahol megjelentem, lefilmeztem, az illetőt néhány hónappal később temették. Nyolcvan, kilencven évesek, Kós Károlytól Franyó Zoltánon keresztül, Horváh Imre, Horváth Istvánig, végigfilmeztem az öregeket.
ALBERT ZS. Hát ez volt az első feladat, nyilván.
VÁRI A. Ez volt az első feladat. Szisz rengetegszer bosszantott ezekkel a kétsoros, háromsoros lapjaival, hogy ezzel az őrülttel minek kellett portrét készíteni! Teljesen kiesett az emlékezetemből, Laci, az, hogy néhány hónapon keresztül Szisz például könyvrecenziókkal jelentkezett a bukaresti Televízió magyar műsorában, ahol ilyen szépen, a maga halk és megfontolt módján elmondta, hogy XY könyve milyen csapnivaló, és ez különben élő adásban ment, mert nem volt még mágneses rögzítési lehetőségünk a hetvenes évek elején.
CSIKI L. Mennyi ideig tartott ez?
VÁRI A. Néhány hónapig. A néhány hónap alatt, pontosan tudom, mert ott dolgoztam abban az időben, ez alatt a néhány hónap alatt a bukaresti televízió magyar szerkesztősége Szisznek kifizetett kétszer annyi pénzt, mint amennyit egy könyvéért kapott volna.
ALBERT ZS. Van egy hosszabb verse, amelyben visszatérő sor az, hogy "Egyedem begyedem tenger tánc, Hajdú sógor mit kívánsz?" Tudom, mire vonatkozik ez.
LÁSZLÓFFY A. No jó, a folyóiratok légkörét kétféle szempontból kellett bírni, vagy nem bírni. Bírni kellett, mint folyóiratokban közölni akaró, tehát verssel, írással folyamodó, avagy írásra, versre felszólított író, és nagyon sok nyoma van annak is, a megmaradt levelezésből is, hogy őt nagyon sokszor kérték fel erre-arra, és nyilván ő maga is, mikor befejezett valamit, akkor nagy örömmel, ide vagy oda, odaadta közlésre. Tehát ezt is bírni kellett, el kellett viselni a döntést, ami sokszor nem a szerkesztő véleményét jelentette, hanem a korabeli politikai cenzorális viszonyok pillanatnyi állását.
Másrészt viszont bírni kellett azt, hogy az ember mint szerkesztő, ott ül egy szerkesztőségben. Ezt nem bírta Domi. Több olyan kísérletről tudunk, amikor őt, ha csak formálisan is, de valamelyik lap alkalmazta, hogy valamilyen fix jövedelemhez jusson, és nagyjából az lett az eredmény, hogy egyrészt, a szónak minden idézőjeles és valóságos értelmében használhatatlan szerkesztőnek bizonyult, képtelen volt ott ülni, és, mondjuk, mások kéziratait olvasva dönteni, továbbadni, rovatoskodni, mert ő nem egy "rovatmúltú lény," Domit ilyen értelemben nem lehetett domesztikálni.
Általában a nagy számok törvénye szerint minden szerkesztőségben nagyjából ugyanolyan arányban voltak ott a hozzáértők és a csiszlikek, ilyen szempontból különösebb preferencia nem alakulhatott ki egyikkel szemben sem, talán a személyes preferenciáit az embernek az alakította, hogy melyik volt az a szerkesztőség, amelyik következetesebben felvállalt egy irányt, amit az ember is vállalt, vagy amelyik több versét, több írását közölte az embernek. Az értékét ismerők, a barátok, az irodalom korifeusai, a Szilágyi Domokos esetében és más kollégák esetében is, ha nem kifejezetten olyan politikai negatívumokról volt szó, amikor már semmit nyilvánosan nem lehetett tenni, de még olyan esetekben is lehetett nem nyilvánosan tenni valamit, nem hagyták elesni soha a költőt, ilyen értelemben Szilágyi Domokosnak nagyon sok periódusában volt anyagi gondja, mert azért csupán a közlésből, így neveztük azt, szabadúszóként nem lehetett megélni, ezért is erőltették, erőltettük néhányszor azt, hogy státusba kerüljön és így fix fizetést kapjon. Végül is egy fix nyugdíja volt neki, ami elég magas nyugdíjnak számított, egészségügyi alapon az Írószövetség, az Irodalmi Alap által kiutalt nyugdíj kijárt neki.
ALBERT ZS. Ez a román Írószövetség.
LÁSZLÓFFY A. Román Írószövetség. Mi akkoriban kizárólag a Romániai Írók Szövetségéhez tartoztunk.
VÁRI A. Emlékezz csak vissza arra, amikor édesanyja hazaköltözött Sepsire, az édesapja halála után. Milyen rengeteget közölt Szisz mindenfele, mert anyagilag hozzá kellett járulnia a ház építéséhez: Volt az Utunknak egy periodikusan megjelenő humoros oldala, talán Görbetükör volt a címe, olyan fantasztikus humoros versei jelentek meg, és olyan formaérzékkel.
PÉTERFY L. Vicceket talált ki!
CSIKI L. Az Utunk akkor vezette be a Levélváltás rovatot. És abban mindenféle ifjú szerzőről teljes kiírt névvel elmondták, hogy ilyen s ilyen az írása. Beküldött két korai Petőfi-verset, Ebdeges Aszafol, hazánkban tanuló görög diák nevében. Kapott egy udvarias választ, hogy jaj de szép, hogy a román mellett megtanult a görög diák magyarul is, sajnos, a versek nem ütik meg a mértéket, de azért csak verseljen tovább. Domokos bement, elvette a korrektúraoldalt, és azt mondta, hogy olvassátok el visszafele, hogy Ebdeges Aszafol. Örök jó hecccsináló volt. Szele Péterék tartoztak neki pénzzel, és tudta, hogy nem fogja tőlük megkapni, ezért úgy letelefonálja. Odatelepedett hozzájuk, és két napig mindenkinek telefonált, többek között Balogh Edgárnak, akit nem igazán kedvelt. Rávette Edgár bátyót, szóljon hozzá: van egy nagy vita a bukaresti A Hét hasábjain a népművészet és a magas művészet kapcsolatáról. És az éppen ebből a telefonheccből született, addig nem is folyt ilyen vita.
Ül a Continentálban, és azt kérdezi: ismered azt a nótát, hogy "Stramm spanyol vagyok, azt mondják, a szemem ragyog, a szívem egy kazán, Barcelona az én hazám, Ha egyikre ránéz a nő, a másik kést ránt elő, és lő!" Ilyenekkel szórakoztatta magát, szerintem magányában. Egyszer járt Újvidéken, valami írószövetségi küldetésben, onnan hozta azt a rigmusát: "Rákóczi Ferenc, Rákóczi Ferenc, ugye csókos a te szád, Rákóczi Ferenc, Rákóczi Ferenc, a te hazád Novi Sad." Nem is ő a szerzője.
Hasonlókkal mulattatta - nem minket - önmagát. Ez ugyanaz, mint amikor az ember leül és azt mondja, hogy tudni fogok angolul, tehát ihatok egy üveg bort előre. Azt mondja Nagy Mária, az élettársa, hogy levitte a gyerekeket sétálni a tömbház mögé egy romos, szemetes területre, a gyerekek játszottak, ő meg leült, és mikor másfél óra múlva visszajött, hozta a teljes Pogány zsoltárok ciklust megírva.
Azt mondja Bálint Lajos, a Kriterion Könyvkiadó akkori és hát mostan nyugdíjasként is műszaki szerkesztője, aki Szilágyinak is barátja volt, hogy Vermessy Péterrel, három éjszaka alatt megcsinálták a Pimpimpáré című csodálatos gyerekkönyvet: vers és dal. Azt mondja Csiky Boldizsár a zenész, hogy bármilyen zeneformát lehetett mondani Szilágyi Domokosnak (erről egyébként nekem is vannak tapasztalataim, mert nagyon tudott ő zenét magyarázni, például, hogy hogyan játssza Csajkovszkijt Richter, és hogyan játssza más), csak annyit kellett kitapsolni neki, hogy ta-ta-ta, és ő tudta, hogy mit kell írni. Másnap reggelre megvolt a szöveg. Volt benne valami irigylésre méltó "készség", a műfordításaiban is az érződik. Elég sok könyvet fordítottam és tudom, hogy mennyit gyötrődöm időnként rajta. Kolozsvári Papp biztos pontosan így tudja. Becsavarta ő viszont az indigós papírt az írógépbe és lefordította.
KOVÁCS A. F. Talán hatéves voltam, amikor Majtényi Erikék bukaresti házában töltöttem egy hosszú nyarat, s akkor eljött oda Hervay Gizella, Szilágyi Domokos és Kobak. Csak a felnőttek lábára emlékszem, mert végig az asztal alatt játszottunk.
ALBERT ZS. A szülei mivel foglalkoztak?
KOVÁCS A. F. A szüleim a szatmári színházban dolgoztak, édesapám, Kovács Ferenc rendező volt ott, édesanyám pedig Elekes Emma, színésznő. Ez inkább az ő ismeretségük, nem az enyém. Azután néhány találkozásunkra emlékszem, mikor Nagy Marival jöttek fel hozzánk Szatmáron, és jól érezte magát, boroztak a szüleimmel, én csak be-benéztem, én ifjú ember voltam és akkoriban nem is igen írtam verseket, hanem zoológusnak készültem.
Roppant introvertált ember volt. Nagyon nehezen szólalt meg, egy dolgot nem láttam viszont, ezt el kell mondjam, az apám visszaemlékezéséből. Már a hetvenes években, halála előtt két-három évvel voltak ezek a szatmári találkozások. Akkor kimentek Batizra a szülőkhöz. A szüleimmel, ezt csak elmondásból tudom, akkor még kacagott is. Ami ritka volt. Ugratta az édesanyját, testvéreit is. Kacagott is, és jókedvű volt. Különben fenn nálunk is volt ilyen. Mosolyogni mindig tudott, nagyon metsző, finom mosolya volt. Eléggé keserű mosoly volt.
Valamikor 1974-ben, 75-ben gyerekként egyedül voltam otthon és jött, kereste édesapámékat, akkor nagyon - mostanában így mondják - maga alatt volt, akkor halt meg az édesapja. És az édesapja halála utáni hercehurcákat viselte épp a vállán, a törvényszékre járt, és azt hiszem, hogy a sofőr meg is úszta, hogy elütötte az édesapját. Tehát akkor kereste a szüleimet, én egy kicsit tartottam tőle, vagy féltem tőle, magas ember volt, nagyon szűkszavú, egyedül voltam otthon, nem lépett be, kinyitottam az ajtót, nem is mondta el, hogy miről van szó, csak azt, hogy itt van, Szatmáron van. - Szatmáron is végzett a Kölcseyben, ugyanott, ahol én - hogy majd szeretne velük beszélni, invitáltam befelé, nem nagyon lépett be, tőmondatokban beszélt, kopogó bottal járt, nagyon szigorú és hűvös benyomást tett rám. Mondom, volt ebben egy kicsi félelem is.
Addig én ismertem a gyerekverseit, de megismertem úgy a Sajtóértekezlet megjelenési évétől kezdve - ez az egyik nagy gyűjteményes kötete volt -, aztán a többi versét olvastam, ismertem. Számomra azon költők közé tartozott, akik nagyon fontosak voltak. A hetvenes években, szerintem azután is, el egészen máig. Egyszeri, szinte megmagyarázhatatlan jelenség marad számomra. Többször megpróbáltam írni róla verset, írtam, de nagyon nehéz megfogni, nagyon nagy költő volt, én személy szerint nagyon sokat köszönhetek neki.
KOLOZSVÁRI PAPP L. Hogy hogyan lehetett szabadnak lenni abban az időben Erdélyben? Tudniillik a Sziszről szóló történetek majdnem mind erről szólnak. Hiszen amikor te azt mondod, hogy van valami a halálból minden viccében, minden tréfálkozásában...
ALBERT ZS. Haláltudattal volt szabad, az írásaiban is, én úgy éreztem.
KOLOZSVÁRI PAPP L. Így van, ez az, amit több-kevesebb sikerrel valamennyien megteszünk, mindenki Münchhausen báró, és az erős vagy erőtlen hajánál fogva próbálja kimenteni magát a mocsárból, én is, csak én sokkal korábban elkerülök Erdélyből, de végig ez a gondom.
ALBERT ZS. Erdély modellnek tekinthető, szélesíteni lehet, ameddig akarjuk.
CSIKI L. Én azt mondanám, hogy egy Kárpát-kanyarba torlódott kis Közép-Európa.
KOLOZSVÁRI PAPP L. Erdélyben fantasztikusan élesen történnek meg a dolgok. Az a szörnyű alkoholizmus, amibe adott pillanatban beledobja magát az erdélyi értelmiség! nem az írók, nem feltétlen azok.
CSIKI L. Az írókról tudjuk, a többiről nem tudjuk.
KOLOZSVÁRI PAPP L. De akkora volt a kilátástalanság, olyan szélsőségességig ment el az a kérdés, ami feloldódik abban a viccben, hogy két út áll előttünk, egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Itt feloldódik egy pesti viccben, Erdélyben azonban sokkal keményebben és komolyabban vetődik fel. A sok bohémság, amiről itt szó van, ahogyan lelép a különböző életformáiból, ahogyan Lászlóffy Aladárnál egyszer együtt van egy kisebb társaság, Szisz véletlenül beállít. Unja, lefekszik az ágyra és elalszik. És mindenki döbbenten nézi, bejött egy nagy költő, remélem, el fogja játszani nekünk önmagát, gondolja a polgár, el fogja táncolni nekünk a maga kis piruettjeit, de ő nem táncolja el, unja a helyzetet. És kiveszi magának az alvás szabadságát.
Ha belegondolunk a halála körülményeibe, akkor már ezt az ívet is el lehet képzelni, ahogyan megtalálják a Fellegvár oldalában egy barlangban, valamikor még fiatalon, s az utolsó előtti útján, a Kányafői úton, ami tulajdonképpen a Fellegvár meghosszabbítása nyugat felé, azon oldalaz szépen felfele a Donáth útról a Hója irányába, ott egy hátsó kertben húzza meg magát.
CSIKI L. Én is megnéztem, hogy hol van.
KOLOZSVÁRI PAPP L. Én nem voltam ott sohasem, és rettentő módját választja az öngyilkosságnak.
CSIKI L. Nem szeretném ugyan, ha a halálára hegyeznénk ki a dolgot, de azért elmondom: az a fantasztikus, hogy mindent előre elrendezett. Megírta a leveleit, hogy mi legyen a pénzével, megírta, hogy cseréljék ki X antológiában a versét egy másikra. Itt nem pillanatnyi elmezavar esete forog fönn.
KOLOZSVÁRI PAPP L. Megszerezte a gyógyszert, amit bevehetett volna, és túléli.
CSIKI L. Vitt magával egy üveg vizet, mert tudta, hogy a gyógyszertől nagyon szomjas lesz, s ez lesz a rossz.
KOLOZSVÁRI PAPP L. Konyakot is vitt magával.
CSIKI L. De többnyire azok itták meg, akik megtalálták. Aztán szóltak, hogy itt van.
Mindig arról beszélnek, hogy az önsorsrontás a magyar költőknél mármár természetes. Ez nyilván benne van, ő is megitta a magáét. De azért tisztázni kellene, hogy itt nem egy alkoholista emberről beszélgetünk, aki időnként kijózanodik, és akkor ír egy-egy verset.
PÉTERFY L. Nagyon szépen énekel. Nagyon szépen énekelt, a maga halk, és dünnyögő hangján, és csak válogatottan szép népdalokat.
CSIKI L. Tudod, hogy kézzel lemásolta Nagy László kötetét? Kölcsönkapta egy estére, és lemásolta. Azért mondom, mert nem látszik kívülről, hogy mit csinál Szilágyi Domokos vagy valaki más este, otthon. Hát ezt csinálta. Lemásolta a kötetet, lefordított, nem tudom, hány angol, román, német és egyéb könyvet, szép csendesen.
KOLOZSVÁRI PAPP L. A hosszú hallgatások idején azt mondja nekem, hogy a hétkötetes Értelmező Szótárban te nem találsz olyan szót, amit én nem ismerek. Két órán keresztül próbálkoztam. Tudta kívülről a hét kötetet.
CSIKI L. A Svejk első kötetét tudta kívülről. Nem viccelek.
VÁRI A. Ahogy dolgozni tudott, az volt fantasztikus. Nagyon sokszor aludt nálunk. Megérkezett Marosvásárhelyre, egy napig nálunk, vagy Zsolcsákéknál volt, aztán bevonult a nyolcnevű orvoshoz. Ugyanis a professzort úgy hívták, hogy Csiky Kálmán. És a helyettese, az adjunktus, az a volt felesége, Wágner Rózsa. S a két pecsételőből szójátékol össze nyolc nevet. Megérkezett Marosvásárhelyre késő este, a kórházba nem lehetett felmenni, nem volt felvétel, az első feleségem az unokatestvére volt Szisznek, ezen az alapon aztán rendszeresen szállóvendéggé vált. Vacsoráztunk, megiszogattuk a magunkét, én lefeküdtem, emlékszem pontosan, akkor jelent meg a Száz év magány első kiadása, én lefeküdtem éjjel egy óra körül, gondolom, reggel kilenc, tíz után keltem föl, és Szisz kiolvasta az alatt az idő alatt, de úgy, hogy még évekig emlegette, és magyarázta belőle a névmisztikát.
CSIKI L. Emlékszel a kézírására? Az egy nagyon tiszta kézírás volt, nagyon olvasható, nagyon kiírt, nagyon szép kézírás volt, és az jelent valamit szerintem.
VÁRI A. A belső rendet.
CSIKI L: Így van. Pontosan ezt. Itt volt egy rend, itt volt egy igen komoly kultúra, ne feledjük el, hogy nagyon művelt emberről van szó, aki ugyan ezt nem fitogtatta, sőt, időnként eljátszotta éppenséggel az ellenkezőjét is, hogy ő ezt vagy azt nem tudja.
A zenével való kapcsolata számomra egyre inkább, ahogy beszélgetek emberekkel róla, azt jelenti, hogy valahol a zenéhez van köze az egésznek. A költészetének is. Nemcsak azért, mert zenélnek azok a verssorok, hanem a dolog elvontsága, és a dolognak főként a szerkezete miatt. Feltehetőleg nagyon jó matematikus volt.
KOVÁCS A. F. A Dsida utáni vonalba, hogy a transzszilván vonalat mondjam, de a Weöres utáni vagy Jékely - Jékely is játékos költő -, Jékely utáni vonalba tartozott bele, valamiféleképpen számomra.
ALBERT ZS. Ugyanakkor, mikor tragikus, rendkívül tragikus.
KOVÁCS A. F. A játéknak végső soron csak úgy van értelme, az ember, azt hiszem, nemcsak könnyedségből játszik, hanem félelemből játszik, meg fájdalomból látszik. Az életével játszik, aki él, vagy a halállal játszik. Hogy mondja Szilágyi, "játszani, amíg a játék holtsúlyossá komolyodik, megrendeltként szabadnak lenni az utolsó hangjegyig" - azt hiszem, Mozartról írta. Az egyik kedvenc zeneszerzője volt, különben nagyon szerette a zenét. A romantikusokat nem nagyon szerette, a preklasszikusokat, a madrigalisztikát nyilvánvalóan, Vivaldit, Mozartot, és azután Bartókot és Honeggert.
A hetvenes években, amikor írni kezdtem, vagy gondolkodni a világról, akkor mások mellett, Szilágyi Domokos is abban a hitben erősített meg, hogy a legsúlyosabb dolgokat nagyon könnyen, nagyon elegánsan, nagyon játékosan és nagyon igazán el lehet mondani.
KOLOZSVÁRI PAPP L. Kolozsváron költők, írók közt elterjedt az a gondolat, hogy jobban kellett volna őt szeretni. És akkor életben lehet tartani. Mert valami az ő életéből hiányzott, és számot kellett vetnie az igazi átütő nagy siker és elismerés, nem a siker, az, azt hiszem, rossz szó, az elismerés hiányzott neki. Mindent megkapott, amit nem kapott meg, abban a hatalom akadályozta meg.
CSIKI L. Erről van szó. Végszó: mohóság, vagy vágy, amit nem lehetett kielégíteni egyénileg. Annak idején, amikor éjjel négy órakor a rendőrség előtt a barátaimmal megegyeztünk, hogy mit fogunk hazudni a halála körülményeiről, éppen ez volt a fontos számunkra, hogy valami olyant mondjunk, nehogy a későbbi kiadását, recepcióját meggátoljuk. Mindannyian úgy hittük ott, akkor is, a döbbenetben meg a gyászban együtt, hogy nem feltétlenül csak egyéni indíttatású tragédiáról van szó. Ha ezt viszont kimondom, azok között a körülmények között, soha többet ki nem adják. Hogyha az derülne ki, hogy ez a fickó többek között utálta azt, amiben van. S akkor elterjesztettük ezeket a csontritkulásról meg egyébről szóló történeteket. Ne feledjük Szilágyi Istvánt, ő volt a legjobb.
SZÉLES K. Itt joggal, több szó esett arról, hogy Szilágyi Domokost milyen érzékenyen érintette az, hogy Magyarországon, az anyaországban mennyire nem ismerték, irodalmi körökben is kevéssé. Hadd mondjam el, hogyan, mennyire tapasztaltam ezt, személyesen. A dolog, s a Vele való személyes találkozás előtti történet is idetartozik. Az, hogy az ő, s az ők (az első Forrás nemzedék) indulása, első köteteik megjelenése után nem sokkal, az 1960-as évek végén írtam egy nagyobb, körképszerű tanulmányt. Visszapillantás volt ez az erdélyi magyar költészet útjára, a II. világháború végétől saját jelenkorunkig, a hatvanas évekig, előtérbe állítva a korunkbeli lírikusokat, a Forrás költő-csoportját, az örvendetes, költői megújulás változatait. Külön szóltam Székely János verseiről, Kányádi Sándor költészetéről (akkor még ő sem számított igazán ismertnek). Középpontban négy portré szerepelt: Hervay Gizella, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár lírikusi arcképe. Végül, a csoport, az irány jellemzési kísérlete. Akkoriban kivételes mozzanatnak számított az, hogy egy folyóirat, egy főszerkesztő érdeklődött a tanulmány, a téma iránt - sőt kérte a kéziratot. (Az akkori Kortárs érdeme ez, s Kovács Sándor Iván főszerkesztőé.) De gyakorlatilag az derült ki, hogy ez az együttműködés sem halad - nem haladhat? akkor nem haladhatott? - sima úton. Az elkészített tanulmány hónapokig, évekig hevert a szerkesztőség fiókjában. Igaz, az efféle, nagyobb lélegzetű írásoknak sokszor ez a sorsa (kb. tíz nyomtatott oldalnyi lett a megjelent szöveg). De itt, feltehetően magával a témával volt baj. (Az új típusú avantgarde a romániai magyar lírában - ez lett a címe.) Végül - valószínűleg diplomatikus megoldásként - jó idő múlva (1971 áprilisi számban) jelent meg, feltűnést kerülő módon, a lap legvégén, a két hasábba tördelt, kisebb cikkek között.
Elnézést - azért idéztem fel ezt a mozzanatot, pontosságra törekedve -, mert egyrészt jelezheti, hogy nem volt olyan népszerű akkoriban az erdélyi s egyéb határon túli magyar irodalommal foglalkozni. Másrészt pedig meghatva, sőt, megrendülve éltem át azt, hogy mennyire számított ez-az, íme, ilyen halványan sikerült, halk kísérlet azok számára, akiknek ez mégis visszhangot, anyaországi visszajelzést képviselt. Így jutok vissza Sziszhez. Akkor "beszéltünk" erről vele (a már többször taglalt közös hallgatás, kevés szó, gesztusok módján), amikor a már említett személyes találkozás után jóval, egyszer Palocsay Zsigánál, majd külön ünnepélyes "fogadtatásként", egy kávéházban jöttünk újra össze. Az előbbi eset a Palocsayval közösen írt Fagyöngy című kötetükkel függ össze (1971) - erről írtam is az Ilia-féle Tiszatájban, Miska külön felkérésének eleget téve. A másik alkalmat viszont egészen másfélének, s igen megtisztelőnek éreztem és éltem át. Akkor már túl a Felezőidő című köteten (1974) - utólag különösen azt gondolhatjuk: a hagyatkozó időszakban élt Szilágyi Domokos Nagy Marival, a szép szerelem ideje volt ez - s ketten, együtt jöttek erre, a mintegy megrendezett vendéglői találkozóra, Kolozsváron. Szisz bottal, soványan, sápadtan, kevés szavúan. Az egész együtt töltött idő - nincs jobb szavam - ünnepélyes volt. Akkoriban jelent meg a Felezőidőről írott cikkem, azt köszönte meg. Az efféle mindig furcsa, kölcsönös zavarral jár, amit különféle humorizálással oldanak, vagy próbálnak oldani a partnerek. Mindezzel együtt számomra felejthetetlen, megható és a személyes tehetetlenség súlyával, nyomasztó emlékeként él ma is. Micsoda méltatlan helyzet ez, amikor egy kiemelkedően nagy tehetség számára nem mindennapi, természetes jelenség az, hogy méltó visszhangra talál, hanem ezt kivételnek kell tekintenie.
PÉTERFY L. Többet kellene tudnunk a gyerekkoráról. Most, ahogy így beszélgetünk, és mind több és több emlékem is idéződik fel Domival kapcsolatosan, rájövök, hogy semmit nem tudok arról, hogy milyen volt a gyerekkora. Hétgyerekes család, ismertem az édesapját, aki nagyon hallgatag, magas, sovány, nagy ádámcsutkájú ember volt, alig szólt valamit. Az édesanyja meg egy nagyon kemény asszony volt.
Amikor Batizban vendégeskedtem nála, én akkor az Avasban Máramarossziget és Szatmárnémeti között Nyegresten voltam éppen tornatanár, főiskola után, rajztanár, de több tornaórám volt, mint rajzórám, és Domi meglátogatott Batizba hazatérőben, és elvitt magával szombat-vasárnap Batizra.
Fölültünk egy kerékpárra, illetve két kerékpárra, és bementünk Batizról Szatmárnémetire, ami, azt hiszem, hat vagy nyolc kilométer. Mintha külvárosa lenne Szatmárnémetinek. Ahol, hát itt is, meg amott is barátokkal meg ketten is illogattunk. Majd énekelve kerékpároztunk haza már hajnaltájban, és letámasztottuk a kerékpárt ott a kerítésnél, és megyünk be a nagy fehér oszlopos, tornácos verandára, s egyszer csak a veranda oszlopa mögül kiperdül az édesanyja, és egy óriási pofont kent le Szisznek. Egészen döbbenetes volt, én nem is tudtam, mire vélni a dolgot, bemenekültem a kuckóba, a szobájába, és Domi egy szót sem szólt, bejött, lefeküdt, tényleg, mint egy megvert gyerek, másnap se volt erről szó.
VÁRI A. Kolozsváron már Nagy Máriával élt együtt, ez a batizi pofon megfejt számomra dolgokat, Máriának és néhai Nagy Kálmánnak volt egy kislánya meg egy nagyobb kisfia. A kisfiú, Péter, akkor éppen nagy bélyeggyűjtő volt, olyan hét-nyolcéves lehetett a gyerek, és csodálatos volt a viszonya a két gyerekhez, ahogy viszonyult hozzájuk!
Valamiért Pétert egyszer megverték a lépcsőházban, vagy az udvaron valahol, és ahogy feljött, mi bent voltunk, emlékszel, Laci, balra volt az a kis szobája Szisznek, a gyereksírás kívülről jött, Szisz fölkelt, kiment a nappaliba, ahol az a nagy asztal volt, leültette, elkezdett vele beszélgetni, de visszajött, becsukta az ajtót, hogy ne halljam, hogy miről beszélgetnek. Valami földöntúli érzékenysége volt a gyerekekkel szemben. Nem tudom viszont, hogy Kobakhoz hogy viszonyult.
ALBERT ZS. Volt egy alapcsalád. Hervay Gizella költőnő, Szilágyi Domokos költő és volt egy gyerekük, a Kobak névre hallgató kisfiú. Mint egy görög tragédia, egyik sem él.
CSIKI L. Mindenki meghalt, nemcsak ők, hanem a környéken is mindenki, az összes barát, mindenki, vagy földrengéskor, vagy balesetben. És másként.
ALBERT ZS. Hervay Gizella is öngyilkos lett, Kobak pedig a bukaresti földrengés áldozata volt.
CSIKI L. Valahányszor Gizi bekerült ilyen-olyan kórházba, Szisz és Nagy Mari elvitték magukhoz Kobakot. Sajnos éppen a földrengés napján nem vitték, akkor Dankanicséknél volt. Gizi itt volt kórházban Pesten, a gyerek ott. Ölében a kutya megmaradt. Ő nem.
LÁSZLÓFFY A. Külön tragédia, vagy külön pozitívum volt, hogy egy időben mint férfi és nő sorsa is találkozik az első Forrás-nemzedék kiválóságainak a sorsa, és Szilágyi Domokos és Hervay Gizella házasságot kötnek, együtt kínlódnak végül is eléggé sanyarú körülmények között Bukarestben. Ez azért volt esetleges, mert végül is Szilágyi Domokos is lekerült Bukarestbe, ahol Hervay Gizella már évek óta élt, az egy másik tragédia, hogy ez mint emberi kapcsolat, sokkal kevésbé volt tartós és kevésbé volt életképes, mint amilyen érvényű mind a kettőjüknek a lírája külön-külön. Azt is megkockáztatnám, majd jön egy okos esztéta vagy kritikus, aki bebizonyítja ezt, vagy az ellenkezőjét, hogy ők egymásra nagyon kevéssé hatottak. Úgy egészben a nemzedék kialakulása, a nemzedék körüli aura, jó vagy rossz értelemben közös, de az ő kettőjüké ebből nem válik ki, mint külön pozitívum, és a tragédia folytatása, hogy bekövetkezett a földrengés, akkor, amikor Domokos már egy fél éve a földben volt, mert a bukaresti földrengésben pusztult el az egyetlen biológiai értelemben is közös termékük ugye, közös termésük, ez a csodálatos Kobak, akihez külön, az édesanyja a válás utáni korszakban maradandó, halhatatlan értékű gyerekmeséket, világbefogadtató szövegeket szerzett.
SZAKOLCZAY L. Elég sokat komázott a halállal, mikor könyvcímeket kerestem a válogatott verseihez, ilyen szókapcsolatokra találtam: mennykő igazságok között vacogva, halál elől a halálba, jövőbelátó szemüreggel, átmenet remény s rettenet között, rabbá szabadultan. Döbbenetes, hogy mennyit foglalkozott a halállal, de úgy is, mint valamilyen megváltási folyamattal. Hisz épp ez a borzalmas: az utolsó napon eljutott oda, hogy valami elől meg kellett futnia.
Nyolc ember vitte a koporsót az Egyetemek Házából, a ház előtt álló halottaskocsihoz. A törékeny, madárcsontú ember, aki talán harminc kiló se volt, amikor meghalt, egy nehéz tölgyfa koporsóban mázsákat nyomott. Az egyik oldalon én voltam hátul. Egy pillanat alatt - botorkálva léptünk azon a pár lépcsőn - az egész súly a vállamra omlott. Azt gondoltam, hogy ez a szerencsétlen, harminckilós barátunk ezzel a több mázsás koporsóval ott betemet bennünket.
LÁSZLÓFFY A. Nem lehet tudni soha a mértékét annak, hogy egy előre megfontolt, előre kitervezett és elhatározott öngyilkosság mikor válik aktuálissá. Az embert először is, ha a tudatnak arra a fokára, arra az érzékenységi fokra tud emelkedni, mint Szilágyi Domokosé is volt, akkor az embert először is körülveszi a saját bőre, a saját sorsa, ami lehet jó vagy rossz, a rendszertől függetlenül. Utána körülveszi az adott állapota és azon a rendszeren belül lehet akár a kórházban, akár a börtönben, akár egyáltalán csak benne a nagy-nagy sötét rendszerben, de pontosan tudja, hogy ezen kívül már a sztratoszférától kezdődően körülveszi egy gyönyörű világoskék ég. És ha nagyon okos, akkor tudja, hogy ez a világoskék ég is csak egy egészen pici buborék, mert körülveszi a nagy-nagy gyönyörű bársony sötétkék semmi, ami attól, hogy csillagos, a Földről nézve lehet gyönyörű, de okos embernek ijesztő.

*A Bartók Rádióban 2000. március 10-én és ápr. 7-én elhangzott műsorok szerkesztett szövege.