FÓRUM
Ikarosz szĂĄrnyai
(DemĂŠny PĂŠter: Ikarosz imĂĄja. Mentor KiadĂł, MarosvĂĄsĂĄrhely, 1994.)
A Költő: áldozat és teremtő egyszerre, emberi és isteni vonásokat egyesít magában. Átkozott, mert a transzcendens hatalmak kiszolgáltatottja, szent, mert rendelkezik a teremtés képességével. A világot teremti újra a logosz, a szó ereje által.
Első pillantásra Demény Péter kötetében összefonódik e két szerep – már a címben: Ikarosz isten-áldozat, aki megtapasztalta a lehetetlent, de ebbe belehalt. A versekben is meghatározó a két ellenpólus viaskodása, a költő azonban nem válik az ellentétek természetes feloldójává: az ingadozás egyre inkább annak a bizonygatása lesz, hogy a poéta nem áldozat, hanem csakazértis isten. Mennyiben lehet Deménynél szerepversekről beszélni, mennyire hitelesek ezek a szerepek? A versek jelentős hányada áldozat-szerepek felpróbálgatása: az ember-áldozat szerepe mellett a költő előszeretettel ölti magára a krisztusi mezt (Egy önjelölt dala, Leköpöttek stb.). Nem is lenne baj, az irodalom tele van ilyesféle „istenkáromlással”. De a Demény-versekből hiányzik a hitelesség, mely felmenti őket a blaszfémia vádja alól. A poéta nem azáltal válik áldozattá, hogy ezt hangoztatja („eltorzult arcú áldozat vagyok”) – azzal kell elkápráztatnia az olvasót, ahogy a szereppel azonosul. Ez jelenti az őszinteséget az irodalomban. De a kötetbeli alkotások nem adnak lehetőséget a travesztiára, a költő áldozat-volta pusztán szenvelgő póz – az átéltség, az azonosulás, a mélység hiánya degradálja azzá. Kijelentés-versek: a világteremtés joggal hiányolható bennük – a költőnek nem elég a világot átélni, újra is kell teremteni a szó által. A jó vers nem csupán háromdimenziós, hanem tartalmazza alkotójának egyéni dimenzióit is, ami a befogadás során az olvasók dimenzióival bővül. A jó vers sokdimenziós és még többre ad lehetőséget. Demény költeményei azonban háromdimenziósak (gyakran csak kettő!) – az olvasónak nem hagynak teret. Nem övezi őket a tökéletesség aurája, amit az olvasó feladata lenne áttörni. Az olvasónak itt nincs feladata: nincsen konnotatív szint, csak referenciális. Nincs szükség agymunkára, fölösleges az értelmezgetés: zsurnalizmussal van dolgunk. Hiányzik a transzcendens elem: de mi jelenti a transzcendenciát a költészetben? A szó erejével megnyitni az emberfelettit. A Költő nyelve démonikus, magában őrzi az őslogoszra, a világteremtő szóra való emlékezést. A poéta általa lesz isteni, nem a kényszeredett bizonygatás által. Demény versei azonban „materiális” versek: hiányzik belőlük a metafizikum. Nem az istentagadás kifogásolandó bennük, hanem a mód, ahogy ezt a költő teszi. Istenkáromlásával akar meghökkenteni, mi nem annyira dörgedelmes, mint inkább fanyar és fintorszerű, erőtlen. Máskor meg istenszerepet ölt – sután és ügyetlenül, úgy, hogy a játék teljességgel hitelét veszti. Van valami labilitás ebben a szereppróbálgatásban. A meghökkentés hatásvadászattá alakul, de a költő bátortalansága befejezetlenségbe sodorja. A metafizikai hatalom hétköznapivá, fizikaivá válik e versekben. D az anyagi jelenvalóság:itt nem erény, hanem gyengeség – a szárnyalás hiányzik Demény költészetéből, ami igazán Ikarosszá tenné. A tárgyiasság nem azt jelenti, amit József Attilánál vagy Pilinszkynél (pedig mindkettejüket előszeretettel követi a költő), nem a kimondhatatlan megérzékítése. Deménynél nincsen kimondhatatlan, minden néven nevezhető, a nyelv számára nem probléma. Gondoljuk csak meg, mit szólna például Mallarmé egy olyan vershez, mint a Neked című:
Van, aki hifitornyot vesz,
Kazettofont, CD lemezt,
Van, aki Opelt, Mercedest,
Isten neki, bĂĄr egy Fiatot!
Én nem tudok adni Neked
Csak egy – olcsó! – csokor virágot.
Nem a henye hétköznapi nyelv stilizációja ez: egyszerűen zsurnalizmus. Senki se vádoljon meg, hogy a szegény költő legkevésbé sikerült versét pécéztem ki. Vannak itt még gyengébbek is, utána lehet nézni, például a Fecni vagy a Történelem. Hol a szerkesztő munkája? Egy nagy költő összes verseinek kiadásakor engedhető meg csupán, hogy az efféle tollpróbálgatások (?) kötetben helyet kapjanak, semmi esetre sem egy első kötetesnél! Mert mi lenne, ha negatív értelemben pecsételné meg a sorsát, kinek a lelkiismeretét terhelné? Mégis: ebből a kötetből olyan versek merednek rá az olvasóra, amelyek egy emlékkönyvnek is szégyenére válnának.
Az érzéki megjelenítés csupán a tárgyi világ leírása, néha szociális rajz (a Korunk családja sorozat például). Nélkülöz mindenféle mélységet, mögöttes tartalmat – a legbensőségesebb élmények, a legintimebb titkok válhatnak így könnyű és fölösleges fecsegesse. Lefokozódik a legmegrendítőbb gyerekkori emlék, felszínessé válik a szerelem. A leplezetlen közvetlenség rovására válik a versnek: mert Demény nem naturalista. A naturalizmus meggyőzőbb. Nyelvezetében nincsenek árnyalatok, de nyersesége nem nyújt esztétikai élvezetet, hanem bárdolatlanságba, esetlegességbe fordul át. Esetlegesek a szókapcsolatok (mit jelent a „kaján kaptafás égi béke”?), a rímek („Ütött szavak és kopott hallgatás,/ ...Sokak szerint az Isten bamba rács.”). A hangzatosságra törekszik a költő, úgy ragasztja egymás mellé a szavakat: mozaikszerű lesz így a szöveg, de a töredezettség nem a feszültségkeltést szolgálja, nem eszköz, hanem eredmény, vagy inkább „kényszerleszállás”. Akárcsak a befejezetlenség némely versekben (Édesem). A tartalmatlanság nemcsak a klisészerű rímekben mutatkozik meg. Mintha nem ihletből, hanem ambícióból íródtak volna a szövegek. Túlbeszéltek, a költő az önismétlés hibájába esik minduntalan (például az Édesem, Szeretlek) – pedig kritikái ezt róják fel leggyakrabban másoknak. Néha, mélyebb mondanivaló híján, Demény olvasmányélményeit fitogtatja – Mozartot, Shakespeare-t emlegeti. Azt hiszi, hogy a zseni puszta említése által eruditává válhat? Erőltetettek és zavaróak ezek a reminiszcenciák (?), közhellyé koptatottak (lásd a Szeretlek, a Történelem és az Éjszakák című verseket) – szajkózásuk fölösleges, enélkül is elhisszük a költőnek, hogy tudja, ki a Don Juan vagy a Hamlet szerzője. Tartalmatlanok az úgynevezett szerelmes versek is: nem azért, mert pornográfiába hajlók (A megcsalt szerető monológja, I. Haiku), hanem mert a szerelemből hiányzik a magasztosság. Nem az emberi érzelmek kérdőjeleződnek meg, a kifejezésükkel van baj – erotikájukkal akarnak meghökkenteni a versek, de éppen az erotika, a szenvedély hiányzik belőlük. Üres magyarázkodássá válik így a legszentebb érzelem is, a költő szeretne olyannak tűnni, mintha – csakhogy rajta áll, mennyire meggyőző egy-egy szerepe. Demény úgy akar magamutogató lenni, hogy közben elrejtőzhessen – az álarc paradoxona ez, természetes hozzátartozója a játék. Itt éppen a játékosság hiányolható, ami hitelesítené a travesztiát, görcsösen komolyak a szerepek, mintha valaminek a bebizonyítása állna rajtuk.
Demény Péternél a szó nem az őslogoszra való emlékezés. Aligha beszélhetünk igazi teremtésről. Pilinszky mondja: nincs olyan, hogy valaki túl sokat vagy túl keveset ír, csak legyenek indokoltak a művei. Ezek a versek nem mindig indokoltak. Nyelvezetük bántóan pongyola, hanyagul odavetett, laza szövegek, modorosak, költőietlenek, a verbalizmus határát súrolók. Megsínyli a nyelvezet az ütemet és a rímet: megengedhető ez a költészetben? Elbír-e olyan mondatokat, mint a következők: „A férfi egy sört szopogat, mert hiszen elfogyott már a konyak.” Vagy: „Másutt a pénz is, ó, tudom,/ Másutt a boldogság is, persze.” Az ilyenféle töltelékszavakkal teletűzdelt sorok elfogadhatók egy slágerszövegben például, de nem a költészetben. Hogy a modorosságról is szóljak: „Könnyülten sóhajtott, és házába ment,/ Hová neje nem sokkal előbb hazatért s éppen/ A kicsit verte abbéli tudatában, hogy ura/ Ismét részegen térend családi körükbe.” Szándékos a forma és tartalom ellentmondása, komikussá teszi a szomorú gyermekkori élményeket. De ha a modor modorosságba csap át, akkor a költő maga válik szánalmasan nevetségessé. Deménynél gyakori a nyelvi póz. Némely vers logikailag zavaros: például az Ikarosz imájának befejező sora nem egészen érthető – „Te vagy Napom, hiányod Egei-tengerem.” (Ikarosz halálát éppen a Nap közelsége okozta, s nem hiánya.) Képzavarra is akad példa: „meddő Krisztus-kéz”, „ösztöneink örömmel teszik magukévá tagjainkat”.
„A vers a sorközökért íródik” – mondja Nemes Nagy Ágnes. Demény Péter verseiből éppen a sorközök hiányoznak, az elhallgatás, mely verssé tenné a szöveget, démonikussá és titokzatossá a nyelvezetet. Az irodalom megszentségtelenítése ez a kötet? Nem: egy induló költő első kötete, melyet kissé elhanyagolt (mert minek alapján csoportosították ciklusokba a verseket? tematikusan? kronologikusan?). Demény képei ígérnek, de a művességhez nagyobb türelem és önkontroll kell. Meg talán kevesebbet kellene írni. Ismét Pilinszkyt idézem: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen.” Sikerültebb versnek tartom a Szitát, az Apokrif evangéliumot, ahol a töredezettség már inkább feszültséghordozó. Vagy a Megváltást – ami tényleg nagylászlós. Lorca zenéjét, Villon formáját látom egyesülni a Ballada az égitestekről címűben. Aki ilyen verseket tud írni, miért nem várja ki türelemmel, hogy a többi is felnőjön erre a szintre?
KALI KINGA