Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1995. október, VI. évfolyam, 10. szám »
DISPUTA
Conspirare necesse est! (?)
Az 1995 májusában Szatmárnémetiben megrendezett Színházi Nyílt Fórumon
elhangzott előadások szövegváltozata.
Visky András: VÉRCSEH
Kovács András Ferencnek ajánlva
Invokáció
Az istenek segítségül hívása helyett: magyarázat (remélem nem magyarázkodás)
arról, hogy a zalaegerszegi Nyílt Fórumon a válogató, előkészítő bizottság a
kiválasztott művek felvezetéséhez két előadót választ. Az előző évek gyakorlata
alapján az első előadó – általában – elméleti szakember, a második dramaturg.
Így kívánják-kívánjuk biztosítani a kétféle nézőpontot, az eltérő
megközelítést; remélve, tartalmas és jó hangulatú vitát idézhetünk elő ezzel a
módszerrel.
A dramaturg nem elméleti szakember, nem kritikus, a színházi gyakorlat felől
közelít egy műhöz, vagyis az előadhatóság felől. Miután az ilyen találkozók
célja az, hogy az úgymond fiatal, pályakezdő írókat közelebb hozzuk a
színházhoz, a színpadhoz, a dramaturgnak problémacentrikusnak kell lennie; az
elméleti szakemberrel ellentétben nem kerek, lezárt alkotásként kell kezelnie
az elemzésre szánt művet, hanem a lehetséges utakat is meg kell mutatnia.
A Vércseh
Az elemzésre, megbeszélésre szánt művet, Visky András Vércseh című
hangjátékát, a továbbiakban dramatikus szövegnek, színházi előadásra is
alkalmas textusnak tekintem mondandóm során. Miután meghallgattuk a rádiós
változatot, néhol mégis kénytelen kitérni e vitaindító a rádiós feldolgozás
megvalósulására, erősítést nyerve ezzel a szöveg bírálatához, illetve a rádiós
feldolgozás gyengeségeit megmutatva, rávilágítani az írott mű sűrűségére,
többet és mást jelentésére. A drámai anyag elemzése előtt feltétlenül
szükségesnek tartom felvetni azt a problémát, amely – úgy vélem –
megkerülhetetlen egy lehetséges színpadi bemutatás megvalósulásához. A szerző
és a befogadó olvasó, illetve a néző, egyazon közösség tagjai; jelrendszerük
azonos, nem csupán a történelmük, hanem az átélt jelenük is az, odavissza
megélhető, átélhető.
Mi, akik Szatmárnémetiben a tárgyalóasztalhoz ültünk, jó néhányan azonos
nemzedék tagjai vagyunk, többen még nálunk is fiatalabbak, mégis más és más
dolgokat éltünk át. Láng Zsolt nem csupán íróként beszél a nyelvről, a nyelv
működéséről; a megéltség a szerzővel rokonítja. Így másképpen látjuk a drámai
textus konkrétságát, felismerhető, sőt aprólékosan kidolgozott történelmi hely-
és időegységét. Az életrajzi ihletésű és a prágai események évfordulójához
kötődő pályázati munkában több az ő életük, az ő felismerhető azonosságuk. Egy
közösség tagjaiként, az emlékeik, az azonos látásmód működteti drámaként a
művet, és nem a dráma műfaja. Úgy vélem, nem csupán magamról, de
nemzedéktársaimról is beszélek, akkor, ha azt mondom: Visky művének realista
konkrétsága, nekem a múlt, a nem átélhetőátélt múlt, hanem az olvasott, a
látott, az elmúlt dolgokat juttatja eszembe, apáink ötvenes éveit, a
színpadjainkról mára már kikopott-elkopott félmúltat, és a konkrétságból adódó
elavult játékstílust. A hatalom és a kiszolgáltatott, védtelen, bűntelen ember
kapcsolata a félelem és a féltés természetrajza, korszerűbb, drámaibb lehetne,
ha a realista-pszichologizáló, néhol a „könyvdrámába”, a szómágiába hajló mű
abszurdabb, „kafkai világot” idézőbb lenne.
A dráma ideje az úgynevezett féljelen ideje, a prágai ’68 ideje, a Szabad
Európa Rádió ideje. A dráma előzményei a félmúltba nyúlnak vissza, a kollektivizálás
ötvenes éveire, de a jelenre hatnak ki; élményanyagban viszont ez a féljelen
kísértetiesen hasonlít a szerző (majdnem) jelenére. Tagadhatatlan, hogy a
szerzői akusztikus szándék (mert mégse feledjük: rádiójátéknak íródott)
hatásosan érvényesül, illetve érvényesülhetne, ha a rádiórendező ráérzett volna
erre a lehetőségre. Ami érvényesül: a darab címe egyező, a drámai szöveg egyik
szereplőjének „vétkével”; a Fiú játékos bűne is ezzel a szóvégi néma h betűvel
fejezi ki a kettősséget, a kétértelműséget. Ami nem érvényesül: a rádió a
rádióban. A hangjáték a rádióban és a hangjátékban örökkön zavart Szabad Európa
Rádió. A zavarás akusztikus lehetőségeivel sem a mű, sem a rádiós feldolgozás
nem él jól.
Érdemes összehasonlítani Visky szereplőlistáját, tehát az eredeti
szereplőlistát a rádiós változatával. A rádiórendező és a dramaturg, az apró
javításokon, húzásokon túl, két dramaturgiai vétséget követett el. Az egyik,
hogy figyelmen kívül hagyta a szereplők nevének bibliai utalásait, a zárt
dramaturgiai szerkezetet. A mű főszereplője a család; a szereplők neve: Apa,
Anya, Fiú, Péter – nagyon fontos dramaturgiai funkciót hordoz. A Fiú-Péter
jelenetben használt Pampula és Apostol gúnynév jelentése nem érthető, valódi
névként érzékelhető, ha a szereplőlistán is így szerepel. (A különböző
névhasználat egyértelműsítésére van jobb megoldás is.)
A rádiós változat a hangjáték végét – önhatalmúan beírt – feloldó dialógussal
zárta le. Visky változata szerint az Apa és az Anya elhallgatásra épülő,
félelemmel telített drámavégét, a hangjáték-feldolgozás a mindennapok feloldó
látszat-békéjére, az „élet megy tovább”-elve alapján egyszerűsíti le. Az
elhibázott szereposztás, a felületes elemzés, a szokványosnál is kevesebbet
használt akusztikus lehetőségek ellenére a Visky-mű a drámain megírt
jelenetekben mutatja: itt a drágakő, de még megmunkálást igényel. A költő
Viskyhez hasonlóan, a drámaíró-hangjátékíró is plasztikusan ábrázolja a
környezetet. A házat belülről láttatja, az udvart, az utcát is mintha a
függönyrésen láthatnánk csak. Tudjuk, hogy van villanyoszlop, az egyetlen égő
mintha egy kicsit megvilágítaná a házat... Akusztikus a kutyaugatás: a falu
létezését jelzi. Elmosódottan láttatja a szerző a házon kívül játszó külsőt, a
temetőt, a szószéket, a faluból kivezető poros kaptatót.
Visky története két szálból épül fel, épülhetne fel, ha mindvégig drámai
szempontból, szituációra építve, és a jellemek motivációjából átgondolva, s nem
az érzelemtől irányítva dolgozott volna. Mindkét történetszál a félmúltba
nyúlik vissza. Az egyik Beliczay gróf (?) jelen halálának, temetésének
függvényeként a kollektivizálás idejére, amikor valaki rálőtt Beliczayra is (a
másik két áldozat valóban meghalt), ám ő másnapra feltámadt; azaz a lövések nem
voltak halálosak. A lelki sérülés azonban igen, hiszen a „gróf” megnémult, vagy
csak elnémult. Az Ezredesés az Őrnagy Beliczay titka miatt jön most a faluba;
az Apa temetési beszéde félrevezeti őket, azt hiszik, tud valamit Beliczay
titkáról: tudja, hogy ki lőtt annak idején!
A másik történetszál az Apa és családjának története. Az Apa, aki a félmúltban
megfordult már a kihallgatószobákban, tudja, milyen a vizsgálati fogság; látja
a jeleket (égő a villanyoszlopon, a tegnapi és a tegnapelőtti csukott terepjáró
a ház előtt), ám mégsem vonatkoztatja magára, hiszen a Szabad Európa Rádió
hallgatásán kívül (Ki ne hallgatná?) nincs más vétke; nem ismeri Beliczay
titkát.
A két szál párhuzamos egy ideig; a történet az Apa és családja szemszögéből
látható, az ő tudásuk a mi tudásunk, a hiányos értesülések a „szemünk előtt”
bomlanak ki. Az Apa kisebbik fia, a Fiú, „vétkezik” az iskolában (ragadozó
madárként a vércseh többértelmű szót mondja; értse mindenki úgy, ahogy akarja),
és vétkezik az iskolai gyerekközösség szemében. (Géczi farkastorkú beszédét, az
ismert és állandóan zavart rádióhoz hasonlítja.) A pap családját a falu
kiközösíti; Börcsök bácsi figyelmeztetésül elárulja, mi történt Beliczayval a
megnémulás előtt. A jelek kiteljesednek, az Apát elviszi a csukott terepjáró.
Az Őrnagy házkutatást tart; a Fiú feláldozná magát az apja helyett.
Kihallgatván a belügyeseket, tudja, hogy az elnök lőtt annak idején. Az Apa,
hallgatásának fejében, szabadlábra kerül, addig, amíg a hír, az igazság is néma
marad, amíg a Szabad Európa nem kürtöli világgá, amíg hallgat a lövésről, addig
az Apa is szabad lehet.
Kivételes, jól átlátható anyag a Viskyé, a múlt bűneinek kihatása a jelenre, a
jövőtől való félelem születése, a drámai jelek kibontása. A megvalósítás, a
drámai anyag drámává „szervezése”, a drámai anyag kezelése több ponton
drámaiatlan, leíró, dialógus-technikájában alulmarad a nyelv pontos
használatán. A színpadi szövegként is működő jelenetek azok, amelyekben a
kapcsolatok bonyolultságukban is áttetsző, tiszta képét kapjuk. A mű kezdő
jelenete, a két fiú vetélkedő-vitatkozása a terepjáróról, amely tegnapelőtt,
tegnap és ma is jött. Semmi nem történt, de a fiúk figyelik a jeleket, a jelek
sokasodását. Drámaian – a szó műfaji értelmében – beszélnek az emberi
szabadságról. Kettejük jellemének különbözősége drámai helyzetbe ágyazottan
jelenik meg. Eltérő világlátásuk, alkatuk, szándékos aktualizálás, erőltetés
nélkül is bibliai hasonlatot juttat az eszünkbe. Sajnálatos, hogy a szerző az
utolsó (házkutasásos) jelenetet leszámítva rosszul, vagy egyáltalán nem hozza be
a „színre” a két fiút.
Az írás nagy erénye, az Apa és az Anya kapcsolatának érzékeny kezelése. A két
embernek titka van, összetartozásuk a félig kimondásra, a féltés elhallgatására
épül. „A gyűrű” és „a magáz”-motívumok gyönyörű drámai helyzeteket hoznak létre.
Sajnálatos, hogy éppen az Apa- és Anya-jelenetek veszítenek talán a legtöbbet
drámai erejükből, ott, ahol informálnak: amikor a megszólalásaik akár fel is
cserélhetők, hiszen nem a karakter fogalmaz, hanem az információ szükséges. A
túlmagyarázás, a papi szerepből adódó papos fogalmazás nyelvileg szép, de
színpadra kevésbé alkalmas könyvdrámaszöveggé teszi az egyébként pontos
textust.
Akkor, amikor a fiúk az első jelenetben pontosan tudják, mit jelent a
lefüggönyözött terepjáró („Ott áll a ház előtt és holnap is ott fog állni.”),
pontosan érzékelik a jeleket; félnek. Egy közösség tagjaiként, a közösség
életére jellemző ismeretanyaggal rendelkeznek, jelrendszerük azonos. Az Apa
mintha nem látná ezeket a jeleket; félreérti vagy nem érti?! Az Apa első
megszólalása már félrevezető, illetve egy más karaktert jelez.
„apa: A temetési beszédem módfelett érdekelte őket. S ez hízeleg nekem. Még a
szószékről is jól látszott. A felolvasott textus után olyan élénkek lettek,
mintha közbekérdezni akarnának.
anya: Egy őrnagy és egy ezredes a belügytől, a falu legalábbis ezt
súgja-búgja.”
A szerzői szándék itt még több értelmű, de feltétlenül (Apa megszólalása) a
belügyesekre vonatkozik. Az Apa azonban mit sem törődik a belügyesekkel a
továbbiakban; a halott Beliczayról beszél, mint aki nem érzi a veszélyt. Csupán
annyit jegyez meg: „Ezredes és őrnagy? Úgy, akkor régi ismerősök alighanem.
Személyem kitűnő szakértői.” Két elképzelés lehetséges! Az Apa vagy titkolja
félelmét, és ezért beszél (locsog) Beliczayról, így kívánván a helyzetet (a
veszélyt) enyhíteni az asszony előtt:
„anya: Kivonultak a temetésre... Gyorsíró jegyezte, amit mondott.
apa: Egyszerű megfélemlítés, amiért nem ítéltem el aláírásommal a Prágát
megszálló csapatokat.”
A másik lehetséges elgondolás, hogy az Apa akkor még valóban nem fél. Változtak
az idők; az Ezredes és az Őrnagy vallatták már, de az régen, egy „másik
világban volt”. Úgy tűnik, hogy Visky ezt a második elképzelést választotta,
hiszen az Ezredes-Apa jelenet után, a bújtatott narrációs Apa-monológban így
beszél a családfő: „De most mintha én is félnék!” Ezek szerint ő nem annak a
közösségnek a jelrendszerében él, mint a két fia?! Más elgondolásban,
jelenthetné az élet sajátkezű alakításáról való lemondást is, ám Visky mégsem
így gondolkozik, hiszen az igen rosszul kidolgozott, frázisokat puffogtató
(mindkét oldalon) Ezredes-Apa jelenet után az Apa valóban megijed. Pedig tudta,
hogy „idejárnak”, ismernie kell a figyelmeztető jeleket is. A fiúk konspirációs
félelmét.
„anya: Akkor is így kezdődött, emlékszik? Villanyégőt szereltek a ház elé,
egyetlen volt az utcában, majd megmérgezték a kutyát. Ösztöneink meg arra
hajtanak, hogy újra magázódjunk. Hogy szokjuk az idegenséget.”
A két történetszál első találkozási pontja lehetne az Ezredes-Apa jelenet.
Visky azonban túlságosan is elhallgat, úgy vélem, rosszul késleltet. Az Ezredes
valódi célja (Ki lőtt?) csak az utolsó, kihallgatási jelenetben derül ki. Az
első jelenetük leszűkül a Prágát megtagadó aláírásra. A jelenet a hatvanas évek
magyar drámáira emlékeztet: szó-szó, szép elvek, hitek – semmi más. Miután az
Ezredes-Apa jelenetben a belügyes nem utal arra, hogy Beliczay titka vajon
titok maradt-e, így a későbbiekben a történet, illetve a szándékok
tisztázásánál gondot okoz a lyukas jelrendszer. Nem a drámai anyag része, hanem
vallási előképzettségünk függvénye, hogy a haldoklónak feladott utolsó kenet,
az utolsó gyónás lehetősége is; a belügyesek félelme jogos lehetne, hiszen a
papot foglalkozása a titok ismerőjévé tehetné, a valóság az: mindenki tudja a
faluban Beliczay titkát, csupán a pap nem.
„A remény neve Prága” – kezdetű Apa-monológ a hivatott bevezetni a Fiú iskolai
vércsehbűnét, és a Szabad Európa Rádió hangjaira-zajaira hivatkozó iskolai
gúnyolódást. A légüres térben elhangzó nagy szavak helyett itt hiányzik egy
Apa-Fiú jelenet. A nagyon fontos Fiúszerep egyébként is elsorvad – sajnos.
A falunak, mint közösségnek a megjelenítése, amely ha kell, elpusztítani is
képes azt, akinek „kilóg a feje”, „kafkai félelmetességében”, jelenhetne
meg Géczi és Géczi apja személyében, a Tanító nyomorúságos sorsában. Értelmet
nyerhetne a kiközösítésre váró pap-család helyzete, ha Börcsök bácsi, nem
csupán információt közölne, hanem valódi (a közösségtől jövő, utolsó
figyelmeztetés) veszélyt is jelenthetne.
„börcsök: Ebben a faluban már öltek papot, tiszteletes úr.”
A következő Apa-Anya jelenetben, szintén nem a szituáció működteti a dialógust,
hiszen itt is felcserélhetőek a megszólalások, hanem a dagályos drámaiatlan
szerzői nyelv. Az ezredesék gyanúja egyetlen szószék-mondatra épül: „És
megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” Drámai
indoknak a gyanakváshoz ez a papos mondat kevés. Hiszen ahogy az Őrnagy mondja,
jól ismerik az Apa nyelvhasználatát, sőt – a széles értelemben vett közösség
tagjaiként – az Újszövetséget is; a temetési szertartás eme mondata ürügy
lehetne a pap „elveszejtéséhez”, lehetne lázítás, de a dráma „főbizonyítékának”
kevés.
A párhuzamos házkutatási-vallatási jelenet szerkezetileg jó; a romokon ülő,
néma, beszédre képtelen Anya hallgatja és látja, de nem reagálja le az Őrnagy
locsogását-kutatását, a látvány kivételesen szép színpadi lehetőségeit, az
Őrnagy rosszul felépített monológja zavarja meg. Az Ezredes-Apa jelenet jó
ellenpontja lehetne az előzőnek, ám miután az rosszul felépített, így a
„libikóka” működésképtelen.
A zárójelenet a mű egyik leghatásosabb, legpontosabb dialógusa. Az Apa és az
Anya szaggatott, kihagyásos beszélgetése a kihallgatás után, tudva, nem
bízhatnak a jövőben, mégis a reményről beszélnek, s a gyűrűt visszacserélik.
Úgy vélem, az Apa és az Anya furcsa, drámai viszonya, elhallgatásai, beszédük
szaggatottsága az út, amelyen ezt az „anyagot” egy valódi drámává lehetne
teljesíteni.
A dramaturg (mint mondják) furcsa szerzet, a sárba tapos, és közben azt mondja:
tehetséges író, tehetséges alkotás: írjon!
Úgy vélem, tökéletes drámát ezidáig magyar nyelven még nem írtak! Írjunk,
írassunk tehát esendőt, hibásat, túlírtat és kevéssé kibontottat.
Repked a lelkünk, ha egy-egy jó jelenetet látunk, olvasunk.
Nem írni könnyű, mert nem lehet hibázni.
DOBÁK LÍVIA