Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 1995. november, VI. évfolyam, 11. szám »
Visky András
ÉSZAKI MEGÁLLÓHELY
Az észak-rész című elbeszélésemnek a filmnovella-változata
Nyár elején költöztünk be a házba, szám szerint kilencen.
Szabadok vagyunk, mehetünk, amerre látunk, közölte velünk kissé talán
meghatottan a rendőr. Átnyújtotta Anyánknak a személyazonossági igazolványt,
benne kétrét hajtva az elbocsátó levél.
Hová mehettünk volna?
Vissza, valamerre.
Dumnezeu să ne ierte păcatele*, köszönt, és otthagyott. Apró, kopasz
feje sehogyan sem illett a civil ruhába gyömködött kövér testhez. Mint riadt,
szeretni való kölyökállat kapaszkodott a nyakba, le-lemaradozva és utána
lódulva ismét, nehogy elveszítsék.
Van benne, állapította meg egyikünk.
Fél, reménykedett másikunk.
Ő most akkor itt marad civilben a falu közepén, itt marad egyedül, és vár,
míglen érte jönnek, és elviszik, mint egy bődét, mondta Lídia gonoszul. Lídia,
mondjuk.
Hová mehetnénk?
A nagybáty faluja mutatkozott megoldásnak, messze északon, nyolcszáz
kilométerre. Józsefháza, emlékeznek nevére a nagyok. Faluhelyen ellehet az
ember, amíg történik valami.
Megállunk az udvaron, ki-ki a maga motyójával, Anyánk bemegy előttünk és szól,
itt vagyunk, gondoltuk. Gondolhattunk bármit, szabadok voltunk.
Állunk a ház előtt, ez lett, a sikátor felé lejtő udvaron, arra várunk, hogy
Anyánk belépjen. A tető szalmaszálai a mellkas tájékára céloznak, lemenő nap
varázsol rájuk szegfűszínű torkolattüzeket.
Anyánk elindul földeríteni a házat. Az udvarról három lépcső visz az
előszobába, balra konyha, jobbra meg, az utcafrontra szoba, két, a korábbi
életmódból következően gyakori megfigyelésekre alkalmas ablakszemet. Innen
rejtve maradva látni lehet, ami az utcán történik, jó előre már szemügyre
vehetni a közeledőket. Ajtaja a szobának nem volt, valószínű, soha, a falba
illesztett fakeret legalábbis sértetlennek mutatta magát, sarokvasnak nyoma
sincs. A hiányzó ajtó helyére, később, a sárga-fekete kockás lópokroc került.
Anyánk azzal veszi birtokba a házat, hogy figyelmeztet a kopogás technikájának
szükséges megváltoztatására az új helyen. Megáll a pokróc előtt és bemutatja
néhány rövid magyarázat kíséretében. A kopogás törvényét visszük magunkkal egyik
helyről a másikra, mint ezüst gyertyatartót, vagy kényes üvegholmit, lehet
választani. Megérkezéskor, a kipakolózás első pillanataiban már helyére kerül,
és a kényszerű, földi életünkre szabott vándorlások rövid ideig tartó
megállapodásai alatt a Rendet jelenti. A pokróc rojtos szegélye mentén bedugott
kéz (ököl) és az ajtókeret belülről való erőszakos ütögetése nem szabályos.
Kívül csak, egész lényünkkel kívül, a pokróc előtt. Utána aztán megfelelő ideig
várakozni, türelmesen.
Meg lehet szokni. Valaki azért kiszól mindig, leggyakrabban Lídia. Vagy Feri.
Bent üldögélnek naphosszat, Lídia Dumas-regényt másol egy kockás fedelű, drapp
füzetbe. Ha elfárad, leveleket ír különböző országokba, és válaszol is magának.
Feri az asztalnál világvevő rádiót szerel össze a családnak. Közben rutinosan
közvetíti az éppen bent lévőknek a házunk felé közeledők személyleírását. Ha a
helyzet úgy kívánja, ebben is ő dönt, kéri, továbbítsák Anyánknak az adatokat.
A kopogás törvényét csak a világvevő rádiónak áll hatalmában hatályon kívül
helyezni. Ez magától értetődő természetességgel a törvény megfogalmazásának a
része. Az asztal irányából szétfröccsenő recsegésekre elözönlöttük a szobát, és
félkörben megálltunk Feri háta mögött.
Szól, suttogja Feri ilyenkor. Hallgatunk. A pucér hangszóró vasszürke ernyője
előre-hátra rángatózik, pattog, robog, sistereg. Mint asztalra borított, nehéz
felhőkkel megtömött égbolt.
Zene?, érdeklődik Péter.
Hülye, helyesbít Pali. Sebtében szétnéz, Anyánk meghallotta-e.
Semmi illetlen szó a te szádon ki ne jöjjön, anyahodik István. Lába gyors a
vérontásra.
Kijött, utal derűsen az eleve elrendelés bonyolult kérdéskörére Péter.
A hangszóróban, valahol messze az ernyő fedezékében, rövid sorozatokat ad le
egy gépfegyver. Visszhangos pukkanás rá a válasz. Majd hosszú csend.
Zene, suttogja alig hallhatóan Feri.
Aztán, sokáig, semmi.
Az asztal jobb szélén füstölgő forrasztópáka csípős gyantaszaggal tölti meg a
szobát. A fehér felhő mögött színes bevonatú drótok kusza hálója, kivetve a
levegőég óceánjába. Vagy fölülről nézve, frissen fölboncolt test, emlékező
zsigerekkel.
Valahol a máj tájékán a potméter gyönyörű, egymással tökéletesen párhuzamos
antibolyaiánus lemezkéi.
Álmodom vele gyakran. Fölfektetnek rá, és lassan átforgatják a törzsemen. Nem
látom, kik, csak a kezeket, amelyek fogva tartanak, és a gombot csavarják.
Szétgurulok vékony szeletekben a döngölt padlón, valamennyi karika érzi a
frissen föllocsolt agyag illatát. És külön-külön fázom, mindegyik karika
másként. A hangszóróban tisztán hallom saját hangomat: „Az amerikaiak nem
fogják hagyni...”
Valaki nevemen szólít, Anyánk, fölsegít a ház földjéről a szalmazsákra,
megtörli homlokomat. A verítékben fölpuhult anyag szétkenődik a bőrön, és
mindjárt megszárad. Ráncolom, fölpattogzik, hallani, amint szertefut a repedés.
A vakolatlan vályogtéglában aranyszín pelyva csillog. Ujj érintésére pattog,
majdhogynem peng, mint a hárfa.
Egészséges, mondja Anyánk, mert lélegzik.
Úgy áll ott a ház, gaz fölverte udvarával, a takaros porták sorában, mint
megkopasztott varjú, amelytől rövid időre eltávozott a lélek. Megérkezésünk
előtt napokkal halt ki belőle egy öregasszony. Szótlan volt és fürge, csendes
elmeháborodott, így a falu, a legjobb fajtából. A konyha ajtókilincsére
akasztotta fel magát. Mint egy esernyőt.
Üres éppen, értekezett a nagybáty a Gondviselésről. Üres, mutatta, lakhattok
itt. Amíg lesz valami, kanyarodott vissza a hittudományi fundamentumokig, hogy
erőt merítsen. Mintha mondta volna is a szót, gondviselés, de valami miatt
gondviselésnek ejtette. Lehet, persze, ez máskor történt.
Megsokasodtak a jelek, szól Péter még az elején, valamikor. Nézek. Legyint,
ilyenekkel van dolga, se hall, se lát alakokkal. Szégyenkezem. Nemigen bírok
gondolni másra, mint a tanítóék lányára, Ritára. Megvallom.
Ő most nem számít, véli számítóan Péter.
Este Anyánk a házunkkal szemközt levő apró iskola egyik tantermében vet ágyat,
nekem meg Péternek. Az olajos padlóra széthajtogatott papondekli-dobozokat
helyez, arra teríti le a pokrócot. Szekerek érkeznek éjszaka az aranyosmeggyesi
vasútállomásról, szekrényeket hoznak és ágyakat, igaziakat.
Aludnotok kell.
Anyánk számára az éjszakai megpihenés ugyanúgy törvény volt, mint a kopogás,
sőt ennél is erősebb, mert amaz egyenesen a teremtés rendjéből fakadt. Nevezé a
világosságot nappalnak és a sötétséget éjszakának, döntetett el. Az éjszakai
munka az utolsó időnek jelei közé soroltatott általa, ami beépülvén sátánian a
teremtett világ rendjébe, állhatatosan rongálja, ami még ép benne. Tízig,
legfeljebb tizenegyig lehetett világ a szobában. Akkor kinyílt résnyire az
ajtó, megjelent a hasadékban egy kéz, és véghezvitte a törvényt. Az ajtó meg
hangtalanul visszazárult a sötétben. A pokróc csak libben itt, mikéntha szél
mozgatná, a léleké, vagy szárny, angyalé. Hangtalanul és majdhogynem személytelenül.
Estéről estére.
A kéz, amely nem volt nagyobb egy kislány kezénél, őt jelentette nekünk. Az
Istent.
És elpihenvén, megszűnt magától a föld hajnalhasadtáig.
Szekrények. És igazi ágyak. Péter még emlékezett arra, milyenek, mutatta a
lábán, meddig érnek. Akkor még nem ismertem a szabadság gyötrelmeit. Éveken át
ébredtem arra, hogy testem nagyot csattan a padlón. Vagy, az átmeneti
korszakban, azt álmodtam, zuhanok. Ilyenkor, megpróbálván elkerülni a megalázó
esést, rémülten kerestem hadaró lábaimmal az ágy deszkáját, amelybe végre
megkapaszkodhatom. Mindegy volt. Nem estem ugyan le, de hanyatt fordult
szarvasbogáréhoz hasonlóan hadonászó lábam és karom belecsapódott a deszka
szegélyébe, és fájdalomtól nyögve ébredtem meg mégis.
A tanterem petróleumos padlóján nem lehet elaludni. Ezernyi tűhegy szurkálja az
orr nyálkahártyáját és a torkot. Mászkálunk a padsorok között a homályban,
egymást keresgéljük. Amikor belefáradtunk a játékba, egy padot húzunk az ablak
elé, szorosan egymás mellé ülünk, és várjuk a szekereket. Az osztály kertre
néző ablakából jól kivehető a sikátor dombra futó, meredek eleje.
Láttad a karjait?, kérdezem Pétert.
Látta, látta. Meg fog halni hamar, mondja.
Nem lehet.
És te is. Te is meg fogsz halni. Megmondtam Anyánknak is. Rita után te halsz
meg.
Nem lehet.
Rita felsőkarján, mindkettőn, ovális sebhelyek vöröslöttek, akkorák, mint egy
evőkanál feje. Játék közben időnként leül, s mint aki megszomjazott,
rátapasztja ajkait a bőrre, és mutatja, hogyan kell szívni. A friss vér apró
gyöngyszemekben töri át a hajszálerek falait, majd a vékony bőrt. Elszíneződnek
tőle a fogak.
Szép?, mosolyog diadalmasan Rita.
Péter mutatja, merről fognak érkezni a szekerek. Egyre hűvösebb van, magunkra
terítem a pokrócot.
Miért kell tennie?
És te? Te miért?, enyhül meg valamelyest a pokróc alatt.
Az okát megkeresem, mondom komikusra sikeredett elszántsággal.
Nyár elején, ilyenkor, sekély, meleg vizű ártéri tavakat hagy maga után a Duna.
Lusta dunapontyok rekednek kívül a medren, de van, hogy falánk csukák is, ha
elszámítják magukat és lekésik a visszaúszás alkalmát. Látni lehet, ahogyan,
csillogó pengéjű kések, eltűnnek a zavaros vízben. Napról napra kisebb és
mocskosabb a tavak tükre. A dunapontyok hamar eltűnnek, a csukák elhíznak és
ellomhulnak. Elszaporodnak a nadályok. A halak kitekintenek a vízből, a
szikrázó, üres eget nézik, kapófogaik tehetetlenül fehérlenek. A nadályok
ilyenkor közelükbe vonaglanak, és a kopoltyú alá föltapadnak. Előbb egy, a
legfürgébb, azután, ha fárad a hal, több is. És a hal fárad egyre. Úszik
körbe-körbe, mígnem vértelenül fölbukik a víz színére.
Szép?
A sikátor tetején föltűnnek a viharlámpák. Jönnek imbolyogva, lassúdan,
egyenként. Az égből méz szivárog. Van egy énekünk, az asztali ima előtt szoktuk
énekelni. Az utolsó sora előbb elhajlik, alá, az arcunk elé, tündököl, mint
paradicsommadár, aztán hirtelen fölcsap, föl, vissza egészen az égig, ahonnan
jött. „Mézet ont az ég.”
Látom a jeleket. Látom, vannak.
A szó, jel, ugyanúgy az ég anyagából való nekem is, mint Péternek. Csakhogy én
ritkán pillantom meg. Nem úgy Péter. Észreveszi a legjelentéktelenebbet is,
egymás mellé rakja őket, és sokáig emlékezik rájuk. Ahhoz, hogy én is lássak
valamit ezekből, nekem Péter éles mondataira volt szükségem, amelyektől féltem.
Figyelni kell. De mit? Már kérdéseim is elárulják alkalmatlanságomat. Ha
megszólal egyszer, és tisztán beszélni kezd a világvevő rádió, milyen
nagyszabású név, Istenem, ha beszélni kezd, akkor az jelent valamit.
De mit?
Buta kérdés. Az eltelt éveket, ami alatt arra vártunk, hogy életre keljen. Vagy
mást. Várni kell, megadással. Míg fölsejlenek a jelentések.
Péter tudja ezt. Figyel és vár. Mézet ont az ég.
Otthon vagyunk itt?
Inti, nem.
El kell innen menni, mondom, Ritára gondolva ismét.
Hová? Nem lehet. Amíg lesz valami.
Végig akarod nézni?
Mit? Nem érted. Nézni kell.
Látom magam előtt a lányt, ahogy összezsugorodik és elhidegül csillogó homloka.
Hajnalra hólyagos eső zuhog, reggelre csendesedik valamelyest, az utcán
marhalábnyom-kelyhekben áll a víz. A nagybáty rohan át felénk az úton, jobb
vállán két fölcsavart zászló, egy vörös és egy trikolór. Belép, szuszogva áll
meg az ajtóban, kezdené máris, de észreveszi hamar, nem lehet. Anyánk az
asztalfőn áll, szemtől szembe vele, és épp az Istennel szól, csukott szemekkel
mélyen a Magasságos szemébe mélyed. Illetődve lecsúsztatja válláról a rudakat,
átveszi bal kezébe a pirosat a háromszínű mellé, és zavarában kihúzza magát.
Mint egy ajtónálló alabárdos vitéz, akinek figyelmetlenségből pajzs helyett két
fegyver jutott.
Ünnep van, mondhatja nagy sokára, és meghajtja Anyánk felé a zászlókat. Ki kell
tenni, told riadtan.
Még aznap át kell rohannia egyszer, kora este. A hazatérő bivalyokat
terelgetjük, paskoljuk a zászlókkal. Nekem az egyszínű piros jut, Péter a
trikolórral hadonászik szilajul. Az esővíztől súlyos vásznak élesen csattannak
az állatok nedves marján. Időnként szembefordul velünk egyik-másik, a bojtos
farkak föl-fölcsapnak, megalázott állati lelkek bőgnek rekedten. Még futtában
fuldokolva vázolja a reánk leselkedő veszélyt, karjai a feje felett
hadonásznak, de ez az állatoknak szól. Betuszkol mindkettőnket a kerítés mögé.
Gyáva, mondja, de ha ingerlik, vad, mondja. A csorda elvonultáig áll ott,
őrizetesek mögött, a csuromvizes zászlókkal, aztán fölviszi a padlásra, és a
szellőzőnyíláson lógatja ki.
Rita feje a kerítés horizontvonala felett ragyog, csilingelve kacag, arcát
fátyolba vonja a pézsmaillatú, sűrű eső.
Ünnep van.
Rendőr jön a műút felől a tanítóék udvarán keresztül, jön, nem kétséges,
felénk, az udvaron át. A sikátorban, de még a műút túloldalán is megállnak az
emberek, beszélgetni kezdenek egymással, és felénk tekintgetnek. Dzsip motorja
berreg valahol az iskola mögött, sem az udvarról, sem az ablakban állva nem
láthatni. Jelentjük Anyánknak, rendőr közelít, felénk. Anyánk a konyhából
átmegy a szobába, és pokróccal leteríti Feri világvevő készülékét, Feri
szisszenve, szeszeregve követi nyugodt és gyors mozdulatait, mintha eleven
sebét kötöznék. Anyánk ezt teszi, valahányszor látogató érkezik, ha falubeliek,
akkor is. Ne lássák, ennyit mond. Feri fölsettenkedik a padlásra, azt reméli,
láthatja onnan a dzsipet. Lassan mindannyian begyűlünk a szobába, egymás
közelségében akarunk lenni. Suttogva mondják egymásnak a nagyok: demeré.
Péterre nézek, nem mond semmit. A szó körberepüli a fejemet, több ízben is,
majd egy váratlan pillanatban hirtelen besiklik az agyamba és ott köröz tovább.
Hasonlít némiképpen az úton várakozó dzsip hangjához, de ettől a felismeréstől
még idegenebb lesz. Összeszedem magam, és a sokat tapasztalt ember
elszántságával megkérdem Lídiát, mit jelent. Ő a padló sima agyagjába
nagybetűket karcol, DMR, mintha ki tudnám olvasni, majd három román szót is
mond, ami annyit tesz: tartományi rendőrfőkapitányság. Nagybányáról.
A konyhából vak hang se szűrődik ki. Mielőtt belépett volna a konyhába, rövid
ideig láthatjuk, a fiatal, megilletődöttnek tűnő rendőrt. Majd ismét, mikor
sietve elmegy. Utána, kisvártatva, a dzsip is.
Szelíd, mondja Lídia reménykedve.
Nem szelíd, kegyetlen, mondja Pali. Vékony ajkak, vértelenek.
Riadt, sápadt arc, ellenkezik Lídia. És még szép is.
Rendőr. És szép, mondja Pali uralkodva önmagán.
Egyenként átszivárgunk a konyhába. Anyánk a konyhaszéken ül. Egyenes derék,
alig előrecsukló fő. Messze van nagyon, ahol nincs egyedül. Mária az angyali
üdvözletet követő pillanatokban. Inti, menjünk, nem tudja elmondani a hírt, s
hinni nem ezeknek kell.
Mielőtt magára hagynánk, Feri váratlanul megtorpan, egy ideig így áll, néz maga
elé, mintha sejtelmekkel vívódna. Kisvártatva megfordul, mi is vele, és egészen
közel megy hozzá.
Értetted, amit mond, kérdi óvatosan. Miért nem hívtál be.
Menjetek csak, menjetek, válaszolja Anyánk csendesen.
Jó, kérdem Pétert, amikor kiérünk.
Jó, apuskám, jó, bököd boldogan Péter.
Apánkról kérdeztem volna inkább, egyenesen, de meggondoltam magam. Meg hát
felőle kérdeztem, és Péter válasza is rá vonatkozott.
Feri lefejti a pokrócot az asztalról. Bal kezével föltartja, szakaszonként, a
jobbal alányúl és kiszabadítja a drótvégeket az erőszakos rojtok közül, s
eltávolítja a bolyhokat. Közben szentségei váltig, de nem túl komolyan, neki
mindent elölről kell kezdenie, csoda-e, ha évekig dolgozik ugyanazon, a világon
senki nem bírná hamarabb befejezni. István egy idő óta nem tágít mellőle,
reggeltől estig bent vannak, és lesik a hangszóró bármilyen apró, avatatlanok
számára jelentéktelennek tűnő mocorgását. A család érdeklődése sem lanyhul,
Péterrel meg-megállunk az asztal mellett, és hallgatjuk az értelmetlen
szavakat, amiket egymásnak mondanak, komoly arccal. István drótokat emel a plafon
felé, mert a hangszóró ismét recsegve életre kelt, vadul sistereg, majd fütyül,
mint a sármány. A potméter tárcsáján vékony spárgát világít meg egy pucér
villanyégő, mely, igazi világcsodája, cseresznyemagnál nem nagyobb, a spárgán
piros hegyű alumíniumnyíl ezüstlik, és föl-alá járkál egy hátulról
megvilágított, zölden derengő üveglap mögött, és meg-megállapodik valamelyik
tüneményes nevű város előtt. A háttérben izzó szemű lámpák állnak egymás
mellett, mint szoborcsoport, mely saját mozdulatlan életét éli rejtélyesen. Az
egész inkább egy éjszakai kikötő látványát nyújtja, amely felett láthatatlan
sirályok vijjognak álmatlanul, és sötétbe vesző hajók öreg kürtjei hallatják
hangjukat. A hangszóró sem hever már meztelenül az asztalon, sárga-barna csíkos
vászonnal van bekötve a tölcsére, befőttesüveg akár, és egy hídszerű, fényes
állványzatra van fölcsavarozva. Hangját hallani csak, gyötrődő vonaglásai
rejtve maradnak.
Félkörben állunk Feri mögött, konokul, István a körön kívül, föltartott
drótokkal a kezében, mintha ki akarna fogni valamit a levegőből, ami nem
látható, legalábbis nekünk nem hajlandó megmutatni magát, csak Ferinek, meg,
talán, Istvánnak, ők legalábbis, látva látszik, többet tudnak róla, és nem
kétséges, előbb-utóbb kézre kerítik és szóra bírják a hangszóró sötét üregében.
Számunkra ismeretien, másutt hasznavehetetlen szavakat mormognak, nagyokat
lehetne derülni rajtuk, ám Anyánk komolyan veszi őket, mi több, megbízik
bennük, mint aki maga is látja azt, amit mi nem, s amiről csak ilyen szavak
tudnak hiteleset mondani: dióda, pikofarad, amper, óm, mili, éter, ellenállás
és test, különösképpen pedig e két utóbbi, amelynek, noha ismerjük őket, nincs
köze a mindennapi szóhasználathoz.
A legkézenfekvőbb magyarázat az lehet, amit Anyánk egy reggeli áhítat
alkalmával Pál apostol valamelyik dühödt leveléből olvas föl nekünk, amelyben a
tarzuszi levegőbeli hatalmasságokról beszél, és arra kér valamennyiünket,
küzdjünk meg velük, mert nem vagyunk a meghátrálás emberei.
Az éjszakai kikötő lámpái lassan felizzanak a sötétségben, csöndes búgást
hallani, az ellenfényben láthatóvá válnak a potméter spárgájának aranyszínű
szöszei, a sokasodó hangok valahol az asztal lapja alatt összegyülekeznek, és
benyomulnak a hangszóróba, hogy ott egyesült erővel hasogassák a szenvedve
rángatózó ernyőt. A füttyögés hol éles, hol egészen mély, mint egy ellenárral
küszködő uszályé a Dunán. A sötétség áthatolhatatlan függönyei mögött, messze,
a csapkodó habos hullámok felett, mintha valóban trombitaszó hallszanék. Feri
ujjai a potméter barna, recézett gombján, István széken áll, és amikor Feri
rászisszen, mozdulatlanságba dermed.
Amerika Hangja, szólal meg Feri.
A szobában senki sem szuszog. Feri feje időnként eltűnik a sistergő gyanta
fehér ködében, majd ismét visszatér közénk, láthatni rajta, minden pillanat
elteltével többet tud, föl-alá járkál a tengeren, alig érzékelhető
csavarintásokkal visító vihart szít vagy csendesít tetszése szerint.
Egyszer, a Dunánál még, átjött hozzánk Bebéék óriási édesanyja, Anyánkkal akart
szólni négyszemközt, látszott rajta, szája tele hírekkel. Anyánk nem tudott
románul egy szót sem, mert Budapesten a Rókus kórház mellett, ahol felnőtt,
akkoriban egyetlen román család sem lakott. Feri tolmácsolt, mint rendesen.
A rádió bemondta, hogy Amerika nem fogja hagyni, ne féljünk. Apánk neve el is
hangzott, nem ő hallotta, beszélik a faluban a foglyok. És szó esett a
családról is, hogy itt vagyunk, s ki tudja, mi van velünk.
Igazának cáfolhatatlan jele az, hogy egyre gyakrabban látni a rendőrt civilben.
Bebe édesanyja úgy beszélt Anyánkkal, mint aki már szabad, mehet, amerre lát,
legalábbis órák, de ha nem is, napok kérdése, ez bizonyos, a rádió nem hazudik.
Szabadok, szabadok, ölelgette Anyánkat szipogva.
Kérte, keresse fel Besztercén férje szüleit, az övéi már nem élnek, és mondja
meg nekik, mondja meg, amit a rádióban hallani mostanság, és amiről itt az
emberek suttognak. Aztán majd csak reánk is sor kerül, törölgette a száját a
zsebkendővel, ránk is, akiket csak az isten ismer, vagy ő sem, Amerika nem fogja
hagyni.
Nem történt semmi, sokáig. Az elbocsátó levelet aztán Bebéék kapták meg előbb.
Egyesek szerint azért ők, mert az apa Szamosújváron vagy Enyeden, vagy ahol
van, él és nemsokára szabadon engedik.
Mások szerint meg ellenkezőleg, azokat a családokat engedik szabadon, amelyek
családfő nélkül maradtak.
Elköszöntünk tőlük, hallgatagon, száraz szemekkel. Anyánk nem üzent senkinek
semmit.
A beszélgetés után kérte Ferit, ne szóljon erről a kicsiknek.
Miről?
Hát hogy Amerika nem fogja hagyni, arról.
Nem ő szólt, Lídia. És az is Lídiától származik, hogy Feri akkor vette fejébe a
világvevő rádió megépítésének a tervét.
A vélemények megoszlottak e tárgyban, Feri nem foglalt állást. Oda-odaszólított
az asztalhoz, főként a kicsiket, és megsimogatott kedvesen. Tenyerét a csípősen
fájó, hirtelen lekívánkozó arcbőr is követte veszettül. Áram van benne, mutatta
tenyerét. Semmi sem volt benne, az ég adta világon semmi. Bal kezében egy
szigeteletlen drótvéget tartott, és mondott valamit arról, miért nem kell
félni, mert ennyi és ennyi amper, és hogy veszélytelen. Hiába vagyunk mezítláb.
Lídiának volt egy másik verziója is Feri mániájára, az előbbinél valamivel
homályosabb, mindazonáltal gazdagabb szereposztásban, hiszen megjelent benne
Apánk, még ha arca, a történet szerint, nem is mutatkozik meg az események
folyamán, ám az semmiképpen sem állítható, hogy nem is volna köze a dolgok
alakulásához. A történet hozadéka, Lídia szerint, hogy a kopogás könnyű igája
tekintetében is elfogadható eligazítással szolgál.
Eszerint legutóbbi lakhelyünkön, Nyüveden, pontosít István, ahol még utoljára,
azóta legalábbis, együtt volt a család, Feri, vélhetően éjjel, kopogás nélkül,
kell-e mondanom, benyitott Apánk dolgozószobájába. Apánk az íróasztalnál ült,
homloka a bőrbevonatú asztallapon, fekete, aranyhegyű töltőtollát tartó jobb
keze a nyitott füzeten, mintha magára hagyottan dolgozna tovább az okos kézfej,
bal keze meg a telepes rádió keresőgombján.
Sírt.
Ez utóbbi mondatáért, miszerint Apánk sírt volna, mindannyian elmarasztaltuk
Lídiát, a nagyok sunyi és csepegős történetekkel tömött könyveit okolták, mire
nézve akár döntő bizonyíték is lehet titkos levelezgetése a világ minden részén
levő – önmagával. Ám ezt az apró, úgy lehet, a történet szelleme megkívánta,
szerinte persze nagy jelentőségű részletet elnéztük neki.
És azután nem sokkal elvitték egy hajnalon, fejezte be a történetet Lídia.
Nem, nem akkor, kapcsolódott be engedékenyen Feri, két évre rá, 58-ban.
Lídia okos, és, a tisztázatlan részletek ellenére is, vagy talán éppen azért,
látványos magyarázatát a kopogás törvényére vonatkozóan Feri sohasem cáfolta. A
világvevő rádióról meg hallgatott.
A törvény velem egyidős, mondja Péter számomra érthetetlen büszkeséggel. Én is
56-ban születtem, emlékeztet fölényesen.
Az események nincsenek tekintettel egymásra, nehezményezem Péternek, egyesek jó
irányba haladnak, mások meg épp ellenkezőleg, eltávolodni látszanak ezektől. Én
meg a kettő között vagyok, s mintha szakadnék.
És te is, te is, mondom szenvedélyesen.
Ül Rita a kiürült, délutáni osztályteremben, az első padon, teste rázkódik,
cipősarkai kocognak a pad elülső fáján.
Nevet.
Sír.
A rézsútos fényben ezüst porszemek keresik egymást, föl-alá lebegnek, puhán,
reménytelenül. Megállunk a küszöbön, árnyékaink gonoszul betolakodnak előttünk a
terembe, és moccanatlanul elterülnek a büdös padlón. Rita, ne!, kérlelném, de
Péter, mint aki kimondása előtt hallja a szót, megszorítja nyugtatólag a
csuklómat. Árnyékaink alattomosan egyre beljebb kúsznak, fejem búbja megjelenik
a katedra oldalán, vadidegen búb, mely húzza-vonja maga után a fej többi
részét, a nyakat, a mellkast. Ha oldalra fordulok, egyszerre két tekintet néz
Ritára, s mindkettő én vagyok. A négy szempár előbb a bal felsőkarján
találkozik, azt látja, a csuklótól a hónaljig be van tekerve fehér gézzel, csak
a könyökből látszik valami, egy rózsaszínű, magányos hegycsúcs.
Lecsúszik a padról, megáll előttünk, árnyékaink békésen megegyeznek testén,
fele-fele, csüngnek rajta kétoldalt, mint félreszabott lódenkabát, le egészen a
lábfejéig. Karjai kissé elállnak, bűntudatosan távolságot tartanak, mintha
vezekelnének.
Ki tette?, kérdem.
Hagyd, jól van, jól van így, válaszol a hüppögő Rita helyett Péter.
Elhívjuk magunkhoz, hogy ne gondoljon oda. A világvevő csendesen szól, több
nyelven is tud, magyarul is. Van, hogy harang zúg benne, nem lehet megunni.
Valahonnan egy másik hangszóró is előkerült, senki sem tudja, honnan, ezt a
konyhában helyezte el Feri, az ajtófélfára, és egy zöld meg egy sárga drót
segítségével csatlakoztatta össze a készülékkel. Anyánkat lepték meg vele, meg
is ijedt, amikor először rákapcsolták.
Anyánk alig észrevehetően többet beszél, mint máskor, látszik, valamit titkol
előlünk, de elrejteni nem tudja, és nem is akarja igazán. Nem mondja ki, amíg
be nem következik. Van, hogy énekelni halljuk.
Egy nap, éles és alig észrevehetően őszintétlen déli napsütésben, sötét színű
férfiöltönyt akaszt ki a ruhaszárító kötélre. Idegenül himbálódzik, mintha
saját, állandóan változó árnyéka nyomába szegődne.
Madárrajok menekülnek riadtan a templom tornyára.
Sötét, kopott duba áll meg a házunk előtt. Hosszú, jeltelen faládát húzkod ki
belőle két férfi. Jött kifelé a láda, nem akart véget érni, nyikorgott a kocsi
plehe. Egy harmadik betolta a cipekedők előtt a kaput.
Apánk, súgta Péter.
Itt írja alá, nyújtott Anyánk felé egy lifegő papírlapot a harmadik.
Talán másnap történt.
* Isten bocsássa meg bűneinket.