(L)étlap
Mottó: Minden magyar író tarsolyában hordja a koldusbotot.
(HORN–BOKROS)
Külön erdélyi magyar irodalom márpedig nincs! Csak paradoxon van. Ugyanis erdélyi magyar író viszont megkülönböztethető. És jól. A gyomrának tartalma különbözteti meg az anyaországitól. Bizony mondom néktek, honjaim! Az erdélyi magyar író (a továbbiakban: emi) létezési módja pedig a „kettős kötődés”. Megszorítások révén kötődik a budapesti és a bukaresti kormányokhoz egyaránt e trianoni tudathasadásban. Az emi nem a tudatával, még csak nem is a tudathasadásával, hanem a gyomrával emlékezik, s e gyomorban minden kellemes érzés mintha a múltban történt volna meg. Az emi gyomra határtalan, sőt „határok nélkül”-i szeretne lenni, ámde időnként csak dühösen korog provincialitásában. Fizetése kb. tíz rúd szalámi hosszával mérhető az egyik hónap végétől a másikig. Ha éppen van. A tiszteletdíjából viszont a szalámivégek spárgájára ha futja. Az emi ezért (elvileg) utálja a márkásabb szalámikat. A füstölt lazacról, a sült fácánról és a homárról nem is szólva; ezeket egyenesen megveti; sőt, tudomást sem vesznek egymásról. Az emi gyomra kurucmód legőgöl mindent, aminek fokozottabb a tápértéke vagy arisztokratikusan fennkölt az íze. Az emi cifra, úgymond ízes mondatokkal kompenzálja hivalkodóan egyszerű, már-már pórias ízlését. Az emi gyomra mindazonáltal nem gyanakvó: könnyen el lehet altatni sörlevessel és pálinkapapival. Ó, árva krumpligulyás!
*
Az emi (l)étlapja fizetéstől, honoráriumtól s nem utolsó sorban nőktől függ. Az a jó szakácsnő, aki a semmiből is ebédet készít, tartja a közmondás. Ám az eminek valahogyan sosem jut ki a szakácsnőkből, azok a menő paliknak állnak. Az eminek általában csak a tisztviselőnők, képzőművésznők, színésznők, orvosnők és tanárnők (meg tanárnőre menendő diáklányok) jutnak, no meg eminők, persze. Az eminek álló minden rendű-rangú kékharisnyák igen finnyásak, ezt már a kezükön is látni: mérhetetlenül gyakrabban fordulnak be a manikűrszalonba, mint (Petőfi) a konyhára. Eme lények kezében nem áll a fakanál; az egyéb viszont annál inkább. Ó, árva fuszulyka(leves)!
*
Ha az emi az ötvenes évek elején született, akkor az ínséges idők ellenére lehetett majdnem olyan albinó, mint amilyen dagi. Mert az emi a boldogabb kannibálgyerekektől eltérően nem ehette meg fiatal anyukáját, akinek nem volt teje, bár erre éhségében tett némi gyámoltalan kísérleteket, kezdvén a köztudomásúlag igen érzékeny mellbimbónál, de igazából sosem tudott a mama végére jutni. Kicsattanó dagisága a tudatlanok számára újabb paradoxonnak tűnhetik ezért, ámde ebben nincsen semmi talány, elég lesz itt csupán a kelet-közép-európai bébik legnépibb tápszerére, az ún. rizsnyákra utalni, mely kalóriaszegénysége ellenére látványos dagikat volt képes produkálni. Ó, árva rizsnyák!
*
Az emi aztán lefogyott, no nem azért, mert piszkosul rosszul élt volna, hiszen abban az időben kitűnő minőségű volt a hazai csokoládé, s az emit megáldotta a sors egy csomó déd- és nagyanyával, akik egymással versengve s a szájuktól vonva meg az árvagulyást, szakmányban szállították a csokit az édesszájú emikének, aki akkor még nem volt emi, csak egyszerű em, s annak is keszegecske. Csupa édesség volt az élete e kies honban, a különböző csokoládéktól a marmaládés kenyérig, aminek állítólag nem csekély a tápértéke, bár ez az emire-menendőn nem látszott meg. Mert hitvány volt, amint ezt errefelé mondják. Ó, árva marmaládé!
*
Aztán kalóriadúsabb idők kezdték járni, s a boldog emi szülővárosát elkeresztelték Flekkenburgnak és Sörburgnak. Tudtak ám itt az emberek zabálni, ha éppen volt rá pénz, de annyira, hogy még a szintén határtalan gyomrú anyaországiak is a csodájára gyűltek. Ez idő tájt könnyebbnek tetszett mindenki számára Magyarországot visszacsatolni Erdélyhez egy-egy összmagyar tivornyában. Ha a Szent Istváni gondolatot nem is, a Szent István-i gyomrok összeesküvését meg lehetett valósítani. A hatalmas nagymagyar flekkenezéseket és sörözéseket követően – a kiürített kriglik számától függően hol halkabban, hol pedig hangosabban – még a székely, sőt, a magyar himnuszt is el lehetett mecseregni. Ezt akkoriban a testvérinek mondott románság sem nézte ferde szemmel a sebtében összekotyvasztott moldvai vagy a lacikonyha ízű havaselvi eledelek után, s éji vadként, hegyen-völgyön át gyülekeztek az erdélyi konyhaszagra s más egyébre. Ilyenkor említést sem tettek alacsonyabbrendű ázsiaiságunkról, meg arról, hogy a flekkennek valót esetleg a nyereg alatt klopfoltuk volna. Ó, árva flekkenek!
*
És az eminek egy ideig tellett flekkenre meg sörre, hiszen a honoráriumtörvény épp vele vala egyidős; így hát az inflációt tekintve még zsenge korú, akár az akkor már ezoterikus körökben ugyancsak eminek számító tini-emi, aki időnként messzire futott medika barátnője konyhájától, egészen valamelyik nyári kerthelyiségig, ugyanis e konyhában májpástétomon kívül egyéb sem készült, s még a pástétomot is konzervnyitóval sütötték. Az emi azóta is nagy ívben kerüli ki ezt az eledelt, bár be kell vallania, hogy fölmérhetetlenül jobban járt, mint ama költő, akinek kétnapi koplaltatás után a belügyminisztérium dolgozói több üveg baracklekvárt szervíroztak, természetesen kortynyi víz nélkül. Ó, árva baracklekvár!
*
Az emi aztán, mint minden valamirevaló emi, megnősült; és elvett ám egy valamirevaló képzőművésznőt, aki nem éppen zsenge kora ellenére először ecsettel, majd spaklival próbálta megkavarni a rántást, de igyekvő és szerelmetes lévén, s a nem is sovány, hanem már több mint csinos emi mamájának buzdítására („Leányom, annak a gyermeknek aztán ennie kell!”) bizonyos étkek előállításában szakácsmesteri színvonalra tett szert. Csak hát az ételeket – vagyis az arra valót – írták-föstötték, azt is igen tehetségtelenül, mert abban az időben a végsőkig kiábrándult emi úgy döntött, hogy alkotói válságban szenved, s ha el is követett egy-két égetnivalóan pocsék elmeművet, a szőrös szívű szerkesztők azon melegében dobták hol vissza, hol pedig a papírkosárba. Így hát – az obligát üveg vodka mellett, ami hogy, hogy nem, csak kikerült mindig – időnként napjában egyszer ettek, reggelire és vacsorára többnyire egymást falták; később egymás idegeit, s ez is egy előzőekben eldalolt refrénre vezethető vissza: Ó, árva krumpligulyás!
*
Ebben a sivár időszakban az emi gyomra bizony visszasóvárogta ama szépnek egyáltalán nem nevezhető diákéveket, amelyeknek fénypontja a Petőfi utcai menza volt, nem túlságosan emelkedett ízű és tápértékű, ámde a mindennap bizonyosságával kecsegtető főzelékeivel, amelyekhez a szintén ott kosztoló, mára már bizonyára jobb svédasztalokhoz szokott egykori diák, a jelenlegi költő RMDSZ elnök nem fog ódákat írni. Ó, árva káposztaleves!
*
Az emi aztán kis falusi (tanári) kitérőt tett az irodalom berkeiből. A színromán falu asszonyai rozzant házuk elé jártak az emi feleségének konyhaillatára, mert az asszony főzicskélésbe ölte kedélybetegségét, amit az eminek még a falu férfinépét is megszégyenítő iszákossága támasztott lelkében. Egy pálinkával bőségesen megöntözött vacsora estéjén a végsőkig elkeseredett feleség azzal fenyegette meg a duhaj emit, hogy ezután annyit ivand, mint ő. Az emi, már akkor bölcs alkoholista lévén, gyöngéden ágyba tuszkolta asszonyát, majd ugyanakkora vizespohárral mérte ki neki a hatvanfokos szilvóriumot, mint magának, ama tapasztalat szerint, hogy az ágyból ugyan igen nehéz leesni, de annál veszélytelenebb. Miután leküzdötték az eminek nem éppen szokatlan adagot, az iszákos tanárrá vedlett férj lassan elszámolt tízig, aztán beintett őt majmolni szándékozó nejének, aki legott hevesen kezdett zokogni a gyötrő hascsikarástól, hányingertől és főfájástól, minden szentekre fogadkozva, hogy soha többé-hé-hé-hé! Szegény asszony így menekült meg az alkohol által az alkoholizmustól. Ó, árva szilvapálinka!
Hogy a főzésre rákapott asszonynak legyen mivel foglalkoznia, a gazdálkodó természetű emi en gros fölvásárolt napos csibékből csinos kis tyúkfarmot tenyésztett, sok ízletes, de dísztelen szárnyas mellé alkalmazván még két óriási ludat, hattyúnak. Ez az emi egy megveszekedett húsevő volt, s bár igen kedvtelve nézegette a vásznon a tehetségesnél bájosabb Brigitte Bardot-t, később csak hülye libának titulálta féktelen állatvédő tevékenysége miatt, amennyiben jószerével még azt is megtiltotta volna az emberiségnek, hogy barmokat tereljen a vágóhidakra. (Vesszenek inkább a bosnyákok, egyebek!) Az emi megválása a falutól kétszeres örömünnep volt: részint tudta, hogy a vágyott szerkesztőségbe fog belecsöppenni, egyenesen régi (szerkesztő) ivócimborái tárt karjaiba, akiknek soha nem adott okot csalódásra a leküldött italmennyiséget illetően, részint mert a még a faluban töltendő alig két hét alatt nagyarányú vérengzést rendezhetett fölöslegessé vált szárnyasfarmján. Ez időben eltüntetett gyomrában huszonhárom tyúkot-kakast meg a két kövér libát, reggel, délben, este és közben-közben, kenyér vagy garnírung nélkül. Ó, árva majorságpecsenye!
*
Az eminek fölívelt a csillaga: kigyógyult idült alkotói válságából (alkoholizmusából kevésbé), könyveit keskeny nyomtávú sikerekként könyvelhette el, s elérkezett az utazások vélt sorozatának ideje is. És küldözgették őt ide-oda, még Moszkvába is, ahol egyáltalán nem érdeklődött a brezsnyevi nyomor közepette Lenin elvtárs bebalzsamozott porhüvelye iránt, őt egyéb hüvelyek érdekelték, mint például a szőke sörényt lobogtató Renata asszonyé, aki csaknem annyira szeretett baszni, mint provokálni, de sebaj, emink nem finnyás, mert ugyebár az összes hüvelyesek közül mégiscsak a luvnya a legennivalóbb. Ó, árva hüvely(es)ek!
*
A szemre- és egyébrevaló hüvelyes idegenvezetővel aztán – egész úton lázasan hadart politikai vicceit hallgatva – elvitette magát abba az igen exkluzív étterembe, amelybe kurvákon és striciken kívül még írók is jártak, s amelyet oly szemléletesen ír le könyvében Bulgakov Mester (és Margarita). Hallotta ő, miként élnek a szovjet írók, de még így is orcátlanul olcsónak tűnt ott elfogyasztott első fekete ikrája, ilyenfajta élményekben nemigen dúskáló gyomrának. Miközben lelkesen döntögette magába a „kintinél” olcsóbb, de összehasonlíthatatlanul jobb minőségű orosz vodkát, a másik asztalnál két eleven szovjet író (az egyik Nobel-díjas) birkózott kaszásnak való ebédjével. Úgy hívták őket, hogy: Solohov meg Polevoj. És senki, még a kurvák sem vetettek ügyet rájuk, vagy csak annyira, mint az emire. Ám ekkor suttogás borzolta a sznobériákat (Kelet-Sznobéria!), s legott megjelent Marina Vlady. Nem mondhatni, hogy libegett volna, mert akkora volt, mint egy hármas szekrény, amelyet extra minőségű cuccokba öltöztettek. És karján a pengevékony Vlagyimir Viszockij: hollywoodi sztár egy trampli cseléd mellett. Emi elkedvetlenedve forgatta szájában fekete ikráját, olyannyira megrázta kamaszkori magömléses álmainak színésznőjével való találkozása. Azóta számára: ha fekete ikra, akkor Marina Vlady szélesvásznú segge. Ó, árva fekete ikra!
*
Az anyaírószövetség fogadásán valami azonosíthatatlan állagú izé a Hungáriában, s ezzel nagyreményű emink utazássorozatának be is fellegzett hosszú tíz évig, a szekuból kifolyólag. Később, s már teljesen hiába, megtudta, hogy eme külhoni útján öhömöt evett. Öhöm! – bólogatott rezignáltan. – Ó, árva öhöm!
*
Aki nem utazik, ne is egyék, így a közmondás, és idők szigorodtán előbb csak a honi hús, aztán a honi édességek, aztán többnyire minden, legvégül a kenyér is hiánycikk lett. A kiporciózott kenyéradagra jelentette ki egy megszámozott zsidó öregasszony: Auschwitzban is többet adtak vagy öt dekával. Szegény pára azzal sem törődött már méltó fölháborodásában, hogy a fekete humor szerint a szekuról kitántorgó Kohn bácsi régi szép időkről sóhajtozott, amikor Auschwitzra emlékeztették. Ó, árva kenyéradag!
*
Már a mélypont felé közeledett minden, csak az emi sikerei sorjáztak, amíg még így-úgy könyvet lehetett megjelentetni. Egy matiné-föllépését követően az akkori főszerkesztő, az emi lelkes híve, az áldott gazember Hajdu Győző – aki mellesleg kellemes kozőr és kitartó ivócimbora tudott lenni két följelentés között – meginvitálta ünnepeltünket a már csak emlékezetűnek boldog, hajdani Flekkenburg Maros Éttermének különtermébe, ahol eminknek leesett az álla: amint az ajtó becsukódott mögöttük, nemcsak kérhetett, de kapott is mindent. Emlékezni a régi szülővárosra aranysárga húslevest és lepedőnyi fatányérost rendelt, elöl orosz vodkával, közben magyar borokkal, hátul jéghegynyi parféval, a kávé mellé illatos konyakkal. És amint csodálkozva kérte számon a tábornoki termetű főúrtól ezt a kánaáni, sőt gargantuai bőséget, az leereszkedően közölte, mintha semmitől sem kellene tartania a Központi Bizottság póttagjának joviális főszerkesztői jelenlétében: „Uram, ez itt nem Románia. Ez itt a Maros Étterem különterme!” Emi az otthon hüledező vacsorára gondolt, s fölsóhajtott: Ó, árva krumplipaprikás!
*
Aztán lőttek. És lett kenyér és hús és csokoládé és könyv és útlevél. A könyvek nyomán pedig pénz: lej, forint, még márka meg dollár is. Emink élt, mint Marci Hevesen, kivetette hálóját a rég óhajtott hosszú combú szőkére, ami nem tett kifejezetten jót eladdig is sűrű becstelenkedések közepette viselt házasságának. Úgy tervezte, új nő mellett új életet kezd tiszta és monogám l’étlappal (most így, el apostrophe-fal, adózva ezzel a szőke karcsúság franciatanárnői mivoltának); csak elcserélt felesége közölte a szomszédasszonnyal az egyik tomboló dühkitörését követően, immár halk rezignációval: „Boszorkány az Nem tudom, mivel fogja a férjemet, de főzni, azt nem tud!” Pedig tudott. Majdnem kétféle ételt is. Ha éppen főzött. Ilyenkor szégyenkező mosollyal kérdezte meg: „Ugye, milyen változatos a konyhám?!” No de sebaj, taxival lehetett járni a jogaiba visszaállított Zokogó Majomba, amelyről akkora könyvet írt a civilben ínyesmester Bálint Tibor. És volt ott minden: Johnnie Walker és ropogós sültek, és fehér- meg vörösborok, és pezsgő meg mindenféle ital, hányástól vakulásig.^* És ez ott így megyen a mai napig, csak eminek éppen pénze nincs, s amint azt elnézi, nemigen lesz már neki. És sóhajtva emlékezik, s gondol egyben a jövőre: Ó, árva krumpligulyás!
*
Itt emi akár össze is csukhatná e (l)étlapot, megrendelvén az oly sokszor (s)óhajtott árva krumpligulyást, de nem, mert aki utazik, ugyebár, az a közmondás fonákjának értelmében egyék is. Bécsben bécsi szeletet, Párizsban párizsi szeletet, Budapesten meg azt, amire futja, mert ott már egyre otthonosabban kezdi érezni magát, ami a zsebéhez mért táplálkozást illeti. De szívesen eldicsekszik az aix-enprovence-i homárral, az arles-i polgármesteri fogadáson elköltött füstölt lazaccal és süteménykölteményekkel, az Honfleurben a toilette mellett (biztos, ami biztos) gyanakodva bekebelezett tengeri herkentyűk miriádjával, az őszi Versailles kedves kertvendéglőjének otthonos borjúszeletével, a párizsi bistrók kis rézkondérjaiban saját kezűleg, spirituszlángon elkészített pörköltjével s a Montmartre clochard-tanyáján elfogyasztott szentbernáthegyi méretű forrókutyákkal, ahol a hajléktalan csavargók is jobban kosztoznak, mint itthon némelyik emi, derűsen kínálgatván az enyhe bódulatot keltő marijuanát. És enyhe irigységgel gondol anyaországi író kollégák konyhájára, és reményli, hogy holmi csomagokból nem ama koldusbot kerül elő. A dolgok menetének irányában az eminek egyetlen alternatívája van, nem is annyira elrejtve, ama tarsolyban. Az egyik vége: koldusbot; a másik bütüje: vándorbot. Hogy elkopogjon véle esetleges dúsabb (svéd)asztalok irányába. Ha már megunta a trianoni tudathasadásos l’êtrendet.^** Ám mindenkinek jelzem: a kisebbség(i író is) az a púp, amelyiknek két tevéje van. Erre még bővebben kitérek. Máskor. Jó bő nyállal, amit dúsabb honok asztalai irányába csorgatok.
Ó, irgalom atyja...!
MÓZES ATTILA
^* Király László
^** fr.-ang.-magy. süket szójáték a Petit Trianonból