Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1995. december, VI. évfolyam, 12. szám »


Azt hiszem, ennyi elég is

Szavak és falatok
Invokáció
Múzsám, ha mázsát sem nyom már,
Nyomott eszem spondeuszt járván,
Ihlet-étien, tehetetlen-tétlen
Tájakat járok, parasztul, étlen.
Ízes konyhát – míg itthon senki
Sem tud már, olvasván, nevetni...!
Hát, kegyelem, karcsú Ihlet!
Hagyd volttá válni mi eztán lett –
Hagyd megfordulni szánkban a nyálat,
Kövér hit-füvön legelni e nyájat!
Expozíció
Nincs kiterjedtebb űr, mint az értelmezések koponyán belüli kozmosza. A valódi utak nem kilométerekben, fényévekben mérhetők, hanem színek, ízek, aromák közti közel-távokban.
Ez történt.
 
Elrugaszkodunk a földtől
Döcög-pöfög velünk a vicinális. Szemben, fapadokon, kézből szalonnáznak az ingások. Ennek a székelyparaszti szokásnak a dexteritása valami csodálatos. Alapján, tenyérben fekszik a karéj kenyér. Rajta a jóízű szalonna. S fölébe, a veres fejet úgy tartja az első három ujj, mint egy Mária Terézia korabeli barokk templom hagymatornyát...!
Döcög-pöfög velünk a vicinális. Nekem hosszú, unalmas az út, nekik pedig kurta, mindennapos. Relatív sebesség ez, s a parasztok valami ősi relativitáselmélet fennkölt tudásával, fölényesen lenéznek. Az Apolló 13-at kísérte így egy UFO, mint bennünket a Felső-Nyárád menti utunkon a Nap.
Első, földlépcső
Deményházán érünk földet. Bizonytalanul keressük az ösvényt. Az emberek szeméből látom, ők mérget vennének rá, hogy csakis át a mezőn, Mikházára mehetek, oda is az Elmeszanatóriumba, TE doktorhoz. Kérdezetlenül intenek a fejükkel, hogy arra tessék.
TE doktort közel tizenöt éve ismerik, s olybá veszik, hogy halászhóbortja nem valami épeszű szokás, pedig ehetne az Intézet konyháján zsíros falatokat is! Gyerektelen házaspár, mindketten orvosok, a hiány nem eszi őket. Nem tudják megérteni a szegény embert. Valami külön burokban élnek. A „különviláguk” gazdag könyvtár, lemeztéka, folyóiratok, műholdvevő, színes tévé, video s tetejében még egy Réka kutya is, akivel beszélgetni szoktak. Nem földiek ezek! – vélik.
– Arra tessék!
Kis Szentföldnek is mondják e katolikus vidéket, s nem csoda. Ennek a földnek a varázsa majd évek és forradalmak múltán, egy idegen vidéken fog visszatérni bennem. Az majd a Mura-köze lesz. De ez majd Hamvas Béla Öt Géniuszának olvasása után.
Második, vízlépcső
TE doktor testvéri öleléssel fogad.
– Isten hozott, Gyurka!
– Endre, mi lehet abból, ha az ember felesége tizenkét évvel fiatalabb? – mutatom be újdonsült nejemet.
– Mi lehet abból? Válás!
Hála az őselemekben megtestesült Istenségnek, máig páros űrrepülésben élünk. „Remeg gida, suta őz,/ Melinda delet főz.// Dél hevének lánya,/ Lánytalanított konyhája/ Farkason.”
– Látod, a feleségek ezt nem értik. Tele a hűtő, mi az, hogy hűtő? – s a férj mégis halászni megy. A vadászat, ez a kötelesség, túl a neszesszeren, a férfi feladata. Fogazatunk, a rágóizmaink, mindenevők s kényszerítenek. Pszichésen is.
Elkísérem Endrét, bottal. Átvágunk a kukoricáson. A tejes csövek parazsan égett primitív íze fönséges, mert... elégtelen! Úgy van az ember a máléval, mint az isteni jósággal, sohasem telik be vele.
– Nos, ez a Felső-Nyárád mente! – mutatja gesztusa a tájat. – Vagyis, a Kis Szentföld. Van valami ellentmondás ebben a tájban. Festői lágysága, komorral körítve, nem olyan szép, mint hinné az ember a harmóniát. Furcsa dolog ez, szakmai. Egyenesen úgy gondolná a látogató, hogy a táj az emberek pszichéjére is áthat. De nem! Éppen ellenkezőleg!
Befejezetlen filozófia maradt, mert harapott a hal. A hal, ez a Szimbólum.
Megfürödtem a patakban. Csernobil napja volt. Néztem a vizet, s látván, hogy pisztrángék nem dobják föl a hasukat, belemerészkedtem.
Kozmikus élmény az őselemek bármelyike...!
Harmadik, tűzlépcső
A tűz, kezdetben szelíd Veszta. Készül a vacsora. Konyháról veszek parazsat, Kentet szívok. A teraszon kék-bodor füstöt eregélünk. A politika színe, ábrándok gomolya. TE neje, Kati, székely zsidó, félig örmény, talán kún, vagy török-tatár-úz ivadék. Családja Izraelben, Kanadában, Deutsch-ban. Egyedül van itt, Keleten. Kamrája telisteli csomagban küldött ínyenc finomságokkal, keleti fűszerekkel. Avarízű, fűillatú Kentemet elnyomom. A szellőre kapott parázs-morzsák csillagszórója fesztív parádét rendez. Hunyorgó szemem messzebb lát a politikánál. A teraszról az önkéntes tűzoltók raktárépületének fehér falára látni, ahol égő lángbetűkkel jelenik meg majd, évek múlva, egy ízléstelen forradalomkor, hogy LE A DIPLOMÁSSAL!
– Ilyent tőlem ne kérdezz, hogy érdemes-e pénzt és erőt pazarolni gyógyíthatatlan őrültekre, torzszülöttekre? Én nem ismerem ezt a kérdést! Az életre esküdtem föl, nem a filozófiára!
Negyedik, églépcső
Jövel Jézus, légy vendégünk, amit adtál, áldd meg nékünk.
Az űrvacsora
Az űr hiány. A vacsora pedig a beteljesülés. Micsoda jövő vár reánk a következő vacsoráig? – ez az előrelátás hiánya. A vacsorát szertartásosan végigvesszük, mert félünk tőle.
Jövel Jézus...
Egérfarkúfű, fodormenta, seprő. Gyomorkeserű. – Egészségedre!
Pisztrángkocsonya. Zöldség ízű, citrommal savanyított, remegő pisztrángszeletek.
Tarhonyás csibeleves. A fiatal hús édes-omlós íze nőköltemény. A volt lányaink szemében újra ifjonti kacérság lobban.
Meggylikőr. Csókos ajak színű, vérpezsdítő. Szememben még fehér, meggyvirágszínű menyasszonyruhában, a kertben, terített asztal előtt, a nagy családi bemutatkozáson csücsörít így csókra a lány...
Hidegtál. Vadhús, szalámi, sonkaszelet. Ecetes hagyma, csípős paprika, annak, aki bírja a lobbanó vicceket. Stefánia-szelet. Az őrlemény szerelme darálója iránt.
Vörösbor.
Tánc. Beatles-összhangzat, távol hatvannyolctól. I’d like not KKK’s modern jazz... „Roll over...”
... S rögtön klasszikus kerül a lemezlejátszóra. Modern.
Ravel, Boleró.
Sonkagombócleves. Hús, zöldség, fűszerek szimfónikus nagyzenekara.
Rakott káposzta.
Nehéz, olajos fehérbor.
Kárpáti kapadohány, maró csípős füst.
Vadas mártás.
Könnyű, szőke sör, lezser beszélgetés kamaszkalandokról. Előkerül a dobozos gitár. Réka kutyának is belépés engedtetik, morzsára. Fülét hegyezi a pengetésre. Falcs, mint fiatalkorunk...! Ebek esti kujtorgása és hazakísérős udvarlásaink egy csapáson jártak. Neonfényű, tejben úszó kis utcák a régi városnegyedben. „A Kárpátiék lánya elment Amerikába...” Sörre vesszük a volt szerelmeket, szépeket, szőkéket.
Virslivacsora, tejfölös-ecetes tormával.
Málnaízes, medvelátta, rácsos tészta. Kiskanállal serbetet nyalogatunk, szelektált, török tabaco füstje mellé.
Berekesztés
Visszautam hossza évtizedek, bár a paraszti inganapok relativitáselmélete szerint ugyanott vagyunk, ahol voltunk, ha nem rosszabbul, és mégis. Értelmen túl is és méltón kezelt őrültek csöndes vacsorája, a kis szentföldi kolostor-szanatóriumban.
Köszönet
Múzsám, te hű,
ételhez hí
főztöd párája,
arany aromája.
Köménymagon –
Helikonon,
bíbor alkonyokon,
a vagyunkból vegyünk,
s együnk
„légyvendégünk” –
szépszót!
VITUS K. GYÖRGY
 


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék