Kemény Zsigmond étkezései
Az étkészletek szerények voltak, de az asztal kínálata bőséges: baromfisültek és őzgerinc, halak és mártások, fehér- és vörösborok, kürtőskalácsok, pogácsák sorakoztak katonás rendben. A két férfi elégedetten ült le, s megfontolt lassúsággal kezdett falatozni. Csak a rövidebb-hosszabb étkezési szüneteket töltötték ki beszéddel.
– Zsigó, ebéd után komoly eszmecserém lesz véled – szólt a robusztusabb termetű.
– Wesselényi Miklós kérése számomra egyenlő a parancsolattal.
A beszélgetésig még eltelt vagy két óra, mert ők ketten minden asztalra került ízt megkóstoltak, s az étkeket – borral való öntözés közben – hozzáértőn dicsérték. A pipatórium karosszékében azután elégedett mosollyal üldögéltek.
– Zsigó, bizonnyal hallád, hogy rövidesen követválasztás lesz. Bizony, igencsak jó lenne, ha jelöltetnéd magadat, mert Kemény Zsigmondra szüksége van a reformerek táborának.
– De Mikó...
– Várj még az ellenérveiddel, hiszen nem fejeztem be. Tudom, hogy nem szívesen vállalsz ilyes kötelezettségeket, mert ezek így vagy úgy akadályoznák irodalmi terveid valóra váltását. Most gondoljál csak Kölcsey Ferencre, ki a diétán sem lett hűtlen a literatúrához. Sőt! Azt te nem tagadhatod, hogy a haza elvárásainak eleget kell tenni. Ez oly magasztos igény, ami mellett szótlanul senki nem mehet el. S különösen nem a tudással és affinitással megáldott fő.
– Egyáltalán nem vágyok követi hivatásra. Az sokkal inkább foglalkoztat, hogy a Gyulai Pál sikere után újabb munkába kezdjek.
– Nem tudom, hogy melyik a könnyebb út, a politika vagy az irodalom? A közügyek vállalása kétségkívül nagyobb áldozat, ott akkor is fáradozni kell, amikor a sikernek még a reménye sincsen a láthatáron.
– Meggyőztél, Mikó, ha kívántatik, akkor ajánlom magamat a követi kandidátusságra, mert azt igen reménylem, hogy ez a diéta nem tart túlságosan hosszú ideig, Így hátráltatni nem fog egyéb terveimben. Ajánlom magamat, de könyörögni nem fogok. Mert a végén még akként járok, ahogyan az ifjú ember a spanyol udvarnál.
– Szóval megegyeztünk? – ugrott föl Wesselényi. – Erre koccintanunk kell! Utána hallgatom történetedet az ifjúról.
– Az úgy volt – folytatta pohárral a kezében Kemény –, hogy az a fiatal nap nap után könyörgött a főminiszternek egy álláshelyért, ki mindenkor komoly válasszal bocsátotta el. Minek okáért egyszer eltökélte magát, ment egyenesen a királyhoz. Könyörgőre fogta a feleség előtt is, de ő leállította, még reményt sem adva a szolgálat elnyerésére. „Szívből köszönöm ezt Felségednek” – hálálkodott az ifjú. Távozta után a király elgondolkodott, a kérelmező talán nem értette az elutasító választ. Visszahívatta és kérdezte: „Megértetted-é azt a nemet?” „Igenis jól, felséges királyom.” „Akkor miért köszönted meg oly háládatosan?” „Azért – felele az ember –, mivel Felséged mindjárt lemondott a kérésemről, s ez végre bizonyos. Míg a miniszterek már hat hónapok óta táplálnak üres válasszal és hosszú várakoztatással.”
– Ezt mondám én szintén, ne várakozz, hanem indulj, iramodj rögvest, de legkésőbb holnap Kolozsvárra, Debrecenbe.
– A történet nem ezzel ért véget, Mikó. A királynak annyira megtetszett a nyílt beszéd, hogy az ifjút azontúl megbízta az óhajtott szolgálattal.
– Így még jobb – nevetett Wesselényi –, mert az őszinteség bizodalmával indulsz, s bizonyosan nyerendsz.
– Egy baj még mindig van – replikázott Kemény –, a jelöltséghez s a követséghez hírverés kell, s nincsen lap, amelyik támogatna. Mert az Erdélyi Híradó nem fogja képviselni ügyünket. Túl ezen mindennek határt szabnak vagyoni viszonyaim. Reggel számoltam össze: négy arany és háromszáz pengőforint áll csupán rendelkezésemre. Elég ennyi az utazáshoz? Netán marad belőle? Az sem lenne rossz.
– Elegendő a pénzed, Zsigó. Csomagolj!
– Ne oly rohanvást. Mert a hírlapíró urak előtt róka sem szeretnék lenni.
– Vadász vagy te, Zsigó, csak nem reszketsz a visszalődözéstől?
– Attól nem, de a kandidátusság könnyen rókává teszi az embert, s akkor futhat, ha bírja. Miért? Íme a példázat: a földet szántó paraszt látott egy rókát rohanni a barlangjához, és kérdé tőle: „Hová sietsz, rókaszomszéd, oly sebesen? Talán valami csínyt tettél?” „Azt éppen nem – felelé a róka –, nem vádol semmivel a lelkiismeretem. De amott vadászokat láttam, kik egymás közt úgy beszélgetének, medvére van szükségük és egyet mindenhogyan lőnek.” „Hiszen te nem vagy medve.” „Addig jól vagyon – mond a róka –, de okosnak mindenkor vannak ellenségei. Ha azok közül engem valamelyik meglátna, elhiteti a többivel, hogy én vagyok a medve, így osztán engem üldöznének és lődöznének.”
– Mackónak nézhetnek még – kacagott Wesselényi. – De mit sem félj, vannak nekünk is eszközeink. Te csak menj, de soha ne feledd emlegetni, a jó ebéd indulópontja a kandidátusságnak.
– Mikó, néked tudnod kell, hogy életem eddig a nélkülözés és a túlhajtott élvezetek között telt. Bizton mondom, nem valék képes soha mértéket tartani. Ha életunalomra vitt a józanság, akkor mind hajszoltam a gyönyöröket, addig, mígnem megcsömörlék.
– Zsigó, most ne moralizálj, hanem készülődjél az útra. Hogy ne legyen gondod, adok néked egy jó tanácsot: útitársaiddal soha ne kötekedjél! Különben akként járhatsz, mint a két nemesifjak, akik megláttak egy parasztot közeledni. „Várj csak – szólott az egyik –, most megbosszantjuk azt a parasztot.” Ahogy közelébe értek, kiáltott: „Hej, atyafi! Azt reméljük, tudod, hogy mi ketten tanult emberek vagyunk, s most megmutatjuk néked, hogy te nem ember, csupán csak egy kukoricacsutka vagyol.” „Meggyőztek az urak – replikázott a paraszt –, akkor én szintén megmutatom, hogy a nemes uraknak a nyerge nem egyéb, mint öszvér.” A két ifjú tagadólag ingatta a fejét és kérdék: „Miképp és hogyan lehetséges az, hogy a nyergünk öszvér volna?” A paraszt flegmával nézett rájuk: „Nincsen különben, ami egy ló és egy szamár között vagyon, az nem más, mint öszvér.”
– Kedvelem a furfangos parasztokat. De most már szeretnék falni valamit, mert éhkoppal még csomagolni is képtelen leszek.
*
Az Angol Királynőhöz címzett fogadóban öten ültek az asztal körül. Már ették a pörköltet, és áhítattal dicsérték ízeit. Étkezésük önmagában tüntetés volt, s ez nem kerülte el az osztrák kabátot viselő és igencsak kíváncsi urak figyelmét. A pörkölthöz egri vöröset kértek, a galuska hófehér volt, a pohár pedig zöldes árnyalatú.
A beszélgetés kezdetben közömbös témákról folyt, ki hol járt és mit tapasztalt. Mígnem egyikük indulatosan jegyezte meg:
– Érthetetlen, miért hiszi minden volt honvédtiszt, hogy az irodalomnak a mezején néki is terem virág?
– Kálmán – kapta föl a fejét a véle szemközt ülő –, csak nem reám gondoltál?
– Igenis, Friebeisz István, pontosan reád. Úgy hallám, hogy mostanában versekkel kívánsz a publikum elé lépni.
– Jól hallád, Tóth Kálmán. Magam pedig azt nem gyanítom, hanem bizonnyal tudom, hogy a te versezeteidnél csak jobbakat, szebbeket írhatok.
– Ez már sértés, herr major!
– Atyafiak – emelte fel a kezét a legnyurgább köztük –, kinek jó a veszkölődés. Csak a cilinderes urak figyelnek jobban.
– Lojzi, vagy mondja, Degré Alajos úr – tette le a villáját Kemény Zsigmond –, a vitának szabad folyást kell hagyni. Hallgassuk csak most már Tóth Kálmán érveit.
– Mi okból kellene érvelnem? Én írom a verseket, míg István csak másolja.
– Ezt nem hagyom annyiban – ugrott föl Friebeisz István –, ezt a kijelentést csak duellummal teheted semmissé.
– Állok elébe!
– Duellumot mondtak az urak – közeledett az asztalhoz az egyik osztrák kabátos –, figyelmüket fölhívom a császári rendeletre, a bajvívás szigorúan megtiltatik.
– Semmi, semmi – nézett rá Kemény Zsigmond. – Viszont a pörkölt teljesen kihűl, uraim, inkább együk meg.
Pár percig csak az evőeszközök csörgése hallatszott az asztaltól. Friebeisz István törte meg a csöndet:
– Zsigó, arra kérlek, hogy te légy a segédem!
– Lojzi – tekintett föl Tóth Kálmán –, te az én segédem leszel! S holnap reggel megvívunk. Csengery, légy szíves akkorra a Szent Margit-szigetre hívni Lomnitzer Sándor orvostudor urat, hátha szükség lesz rá.
A következő nap reggelén mindnyájan meglepetésre ébredtek. Egy-egy cilinderes úr várta őket az ajtó előtt, és invitáló cédulát adtak át Ritter kerületi biztoshoz. A felügyelő azután elmondta nekik, bajvívás pedig nem lesz, és ha szükséges, akkor letartóztatnak mindenkit. Mi lesz? – ezzel a kérdéssel hagyták el a biztos úr irodáját.
– A duellum el nem maradhat – jegyezte meg Kemény Zsigmond.
– Egyetértek – helyeselt Degré Alajos.
– Üljünk le, Lojzi, a Vadászkürtben, és beszéljük meg mi ketten ebéd közben a lehetőségeket.
A vendéglő kétszemélyes asztalánál Kemény előbb az étlap áttanulmányozását javasolta. Pecsenyét és somlói bort választottak. Szótlanul fogyasztották el az étel felét. A bor után Kemény szólalt meg.
– Hallgass meg előbb egy hajdani esetet. Genêve varosában két ifjú vitába keveredett és bajvívással akartak dönteni. Az egyik jó barátját kérte meg, gyakoroljon véle, hogy fölkészülten állhasson ki. „Édes barátom – gondolkodott amaz –, én tegnap igencsak szerencsés voltam, ezerötszáz aranyakat nyertem, ezért ma a vívásban bizonyosan szerencsétlen lennék. Mindazonáltal ahhoz az úrhoz kellene folyamodnod, ki azon aranyakat elvesztette. Ő majd úgy vív, mint az ördög, mert egy fillérje sincsen néki.” Tudsz-e arról – folytatta a nevetés után –, hogy Tóthnak vagy Friebeisznek mennyi a pénze?
– Nem vélekedek felőle, de mindkettő elszánt a vagdalkozásra.
– Most a módot vitassuk meg – kortyol a pohárból Kemény. – Nekem van egy ideám, reménylem, keresztülvihető. A párbaj tilos, rendőrök figyelnek minket, cselhez illő nyúlnunk. Elmegyünk egy esztergályoshoz, és rendelünk tőle négy virágkarót.
– Mit?
– Virágkarókat! Nem érted? Úgy, hogy bévül üregesek legyenek, ahová elrejthetjük a víkardokat. A karókat nagy növények mellé szúrjuk, és a hordókat nyolc emberrel – a rendőrség szeme előtt – átvitetjük a Margit-szigetre. Amint ezzel készen vagyunk, megyünk a két delikvensért. Te Friebeisszal, én Tóth Kálmánnal időben átevezünk a szigetre, más-más partról. De minderről senkinek egy szót se!
Másnap a kis társaság az orvossal együtt ott állt a sziget zöld gyepén. A haragosok méltatlankodtak, hogy üres kézzel megvívni egyáltalán nem lehetséges. Csupán Kemény Zsigmond mosolygott rejtélyesen:
– Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet!
Előhozatta a négy hordót. Mindenki csak ámult, amikor a víkardokat kihúzta. A duellum megtörtént. Friebeisz kapott sebet a mellén (amit az orvostudor azonnal összevarrt és bekötözött). A városba külön indultak, és Kemény ajánlására csak késő este tértek haza.
Ritter biztos értesült az esetről, és hetekig fenyegette az ujjával Kemény Zsigmondot, ha véletlenül találkoztak. Egyszer az író megunta, és azt mondta neki:
– Nem illő neheztelnie, biztos úr, hiszen tudja, virágkarókkal lehetetlen párbajt vívni.
*
A Vadászkürtben törzsasztalt rezerváltatott magának. Éppen tyúkhúst rendelt tormamártással, aztán fánkot és tokajit, amikor a mellette lévő asztalnál helyet foglalt egy idősebb és egy fiatalabb hölgy. Az ételre várva többször rájuk pillantott. Először az tűnt föl, hogy mindkettejük karja szabad (födetlen). Azután a lány dús és szénfekete hajfürtjei és végül a kreol bőrszínezet. „Ez a nő csak az élvre termett – summázta magában. – Hiszen arca komoly és kacér. Már értem azokat, mily hangulat szükséges ahhoz, hogy oly nőt vesz valaki, akiről biztosan tudja, hogy szarvakat tűzend a homlokára. A kéj reményéért megbarátkozunk a csalatás valószínűségével. Kedvezőbb persze, ha ily némbernek más leend a férje, s mi udvarlói. De az első éj!” A meditációt a gőzölgő tyúkhús illata szakította meg.
Másnap Csengery Antalt invitálta a Vadászkürtbe ebédelni, hogy megmutathassa neki a barna leányt, aki képzeletét fölgyújtotta. A borjúsült, a túrós metélt és a balatoni bor alig foglalkoztatták. Az ifjú hölgyet mutatta barátjának.
– Most nézzed!
– Nem bámészkodhatok állandóan a szomszédos asztalra. Még azt hiszik, hogy irigylem az étküket. Egyébként a lányka valóban csinos.
– Csinos!!?? – kiáltott csaknem Kemény. – Tündér! A rosszabbik fajtából – tette hozzá némi szünet után. – Nála is bizonyosan eltörne a tartó.
– Mii?
– A tartó. Miként a régi vásárhelyi embernél. Mást nem óhajtott feleségül venni, csak olyan nőt, ki néki naponta tyúkmonyt tojik, mert azt nagyon szerette. Végre talált egyet, ki esküdözött, hogy minden éjjel tojik egyet, ha – ímé az asszonyi ravaszság – nem közeledik hozzá, nem bántja, hanem mellette csöndesen nyugszik. Harminc napokig volt tojás. De az asszony lelkének fájdalmasan esett, hogy oly szűzen kelle néki feküdnie, s nem kóstolhatja meg a szerelem gyümölcseit. Ezért csapdát készített. S mi lett az? Az étek és a bor. Csigát, rákot és gödölyehúst főzött, és egypár pint óbort mellékelt hozzá. Urát jól tartotta. Amint lefeküdtek, csiklandozta az ágyban. Midőn a férj kötelességét derekasan hajtotta, elkezdett az asszony kiáltozni: „Jaj, édes uram! Oda van már, bizony oda!” „Mi van oda?” – kérdé az ura. „Eltörött a tyúkmonytartó, már bizony többet nem tojhatok.” Látod, Tóni, ilyen az asszonyi csalárdság. De az az éj, az első, a barnával – hajolt tányérja fölé –, az meggondolandó.
*
– Zsigó bátyám, miért vállaltad most, hogy képviselőjelöltként föllépsz a Lipótvárosban? – kérdezte Tóth Kálmán. – Talán nem hallottad, hogy Ráth Károly lesz az ellenfeled? Ráadásul a közönség előtt szónokolnod illő, és az ékesszólás nem igazán erős oldalad. Mi több, a gyűlésen úgy járhatsz, mint a szenátor Váradon. Már jókor reggel elkezdte nyitogatni a tékát, s a szilvórium hatása reá egyre erősebb lett. Az üléshez menet, útjában vett egy halat, mit a szolgájának adott.
– Ez már csak jó történet lehet – jegyezte meg Kemény –, mikor halétel is adatik benne.
– Nem a hal a lényeg. A szolga hazavitte, azzal a meghagyással, hogy az asszony felét főzze meg, másik darabját pedig süsse.
– Most már végérvényesen jó, hiszen olyan éhes lettem, hogy beszélni is alig tudok.
– Pedig a Vigadóban várnak a választók. De mondjam végig a szenátor esetét. Leült a tanácsban, s megelőzte a pálinka ereje, és bizony elszunnyadott. (Kemény erre erősen bólogatott.) Épp kriminális törvénykezést tartottak, és szavaztak a rab sorsáról. A szó a szenátorhoz ért. Fölébresztik, s ő így felelt: „Már megmondottam, hogy egy-egy felét süssék és főzzék.”
– Szóval – nevetett Kemény –, félsz, hogy az érdektelen ülések engem szintén elaltatnának?
– Mi tagadás. De induljunk, mert rövidesen beszélned kell.
A Vigadóban a tömött széksorok látványa szinte megrémítette Keményt. Beszédéből alig értettek valamit. Egyszer a hangerő hibádzott, másszor a mondatok közé percnyi szünetek kerültek. Mindenki megkönnyebbült, amikor valahogyan befejezte.
Barátaival ezután a szokásos lakomára indult. Kedve derültebb lett. Különösen, amikor a főtt marhahúst meglátta. Fölemelte a kezét, és a társak csodálkozására kiáltott:
– Még szót kérek!
Várakozással tekintettek rá, majd nógatták, beszéljen, mondja, amit kíván. Az író csodálkozva nézett körül, és emelt hangon kezdte:
– Nem szót, hanem szószt kérek még!
*
Híre ment, hogy Kemény Zsigmond külföldre készül Szentiványi Károllyal. Barátai, hívei mind örültek, hogy a sok élmény nyomán nyilván új munkába kezd. Előbb Londonba utaztak, onnan Párizsba, majd Róma következett. Midőn hazatértek, egész kis irodalmi társaság jött össze a Mihalek vendéglőben, hogy ebéd közben meghallgassák a két jeles férfi utazásának történetét. Ők azonban nem sokat beszéltek. Megették a tyúklevest, elfogyott a töltött káposzta, kevesebb lett a lekváros bukta, lassan kiürült a pintesüveg, de az utazás csak nem került szóba. Végre a túrós lepény felét letette Kemény, és odafordult társaihoz:
– Emlékszel, mikor Rómában...
A szomszéd asztaloknál mindenki feszülten figyelt. Ő pedig folytatta:
–... azokat az apró piros rákokat ettük?
– Hogyne! – kiáltott Szentiványi. – Abban a jó kis trattoriában.
– Ott, ott, ahol olasz létére veres hajú és szeplős pincér szolgált fel. Pompás volt!
– Valóban az.
A vendéglőben a csalódottság moraja hallatszott. Egy falat lepény után azonban újrakezdte Kemény Zsigmond:
– Te, Károly, emlékszel, amikor a Louvre-ban...
A Louvre! A szó senki figyelmét nem kerülhette el. Most már csakugyan a művészetről beszél az író. Az áhítattal várt folytatás:
– ... mikor a Louvre-ban azt a fölséges halat hozták? Azt nem kellett kérdezgetnünk. Tudod, mint a katonának, ki a papnál ebédelt. Tányérjára olyan halat tettek, amiből a szaga miatt egy falatot sem ehetett. Ő pedig hang nélkül beszélt a halhoz, majd a fülét tartotta hozzá. A pap kérdésére a katona így magyarázkodott: „Tizennégy napja a tóba holt a bátyám, s kérdém a halat, tud-é valamit felőle.” „S minő választ kaptál?” – érdeklődött a pap. „Csak annyit, hogy nincs semmi híre, mert már három hete kifogták.” Emlékszel-e a párizsi halra?
– Ravigote-mártással ettük – mondta lelkesen Szentiványi.
– Nem arra gondolok, hanem amelyik mellett mayonnaise-mártás volt.
Még hosszan idézték emlékeiket az utazásról. Párbeszédükből csak az derült ki, hogy mily sok kulináris örömük volt. Kemény Zsigmond ezt természetesnek vette, hiszen ifjú korától vallotta: az étkezés a fontos emberi tevékenységek egyike!
LACZKÓ ANDRÁS