Édes Jézus, légy vendégünk
A romák többsége számára még a nyomornak is megvannak a maga előnyei. Ők azért olyan edzettek, szívósak, egészségesek, mert sovány koszton élnek. Ha ezt egy modern orvos meghallaná, egyből felcsillanna a szeme, és készséggel rábólintana a sóher diagnosztikára. Igen, kérem, a zsírvérűség igen elterjedt civilizációs baj és bántalom. A lipémia a modern kor nyavalyája, és erősen elharapódzott a mai világban. Tehát Milus, akárcsak a vajákos Tána néném-ángyom, gyakran ráhibádzott a dolgok elevenére. A romák persze soha hírét sem hallották sem a lipoidnak, sem a lipémiának, noha a várost látott cula-bulák tudják: nem jó, ha az embernek koleszterinje van. Hiába mondom, hogy az kell a szervezetnek, csak akkor okoz bajt, ha fölös mennyiségben van, a romák minden orvosi praxis ellenére, tapasztalatból tudják, hogy félszilárd, zsírszerű anyagok jót tesznek a szervezettel. Hát még azok a drága szép kacagó pecsenyék! Ezért vágyva vágynak egy kis jó réteges tulomászra, amit a gádzsók császárhúsnak tisztelnek, és mindenképpen libamáj, rucamáj, nekem ne dumáj-alapon szeretnek túlozni a táplálkozásban. Már amennyire a mód engedi, és futja a széle a hosszát. Sajnos a romák nem félnek, hogy kirabolja őket valaki máról holnapra. A nincstelenség nemcsak nagy gonddal jár, hanem egy kis gondtalansággal is. Jószágainkat, javainkat nem kell féltenünk a rablóktól. Ahogy az ősromák mondták: Nemo potest nudo vestimenta detrahere. A meztelenségnek is megvan a maga előnye: nem kell vigyázz a ruhádra. Akinek nincs semmije, attól nem vehetsz el semmit. Ilyen egyszerű a nyomorultak boldogulásának képlete. A romák nem félnek, hogy valaki meglopja vagy kirabolja őket. Aki máról holnapra él, annak a kaján kívül nincs gondja semmire. Ezért tudnak a csórók olyan könnyen felszabadulni. Felhajtanak egy kupicát, s már övék a világ.
A puricsaj Tána néném-ángyóm elég furcsa szerzeménye volt Devlának. Cundra létére puritánnál puritánabbul viselkedett néha. Szenteltvízben mosta a pityókát, azt is, amit a disznónak főzött. Mert a sár voltaképpen ördögszar, ami közvetett úton, mintegy szublimáció által a kolbász, májas, véreshurka, oldalas, töpörtyű, sőt olvasztott zsír formájában az emberbe is átkerül. Ezért aztán a répát, céklát, krumplit, zellert, petrezselymet, mindent, amit a föld ad, alaposan megmosott szenteltvízben, de soha nem árulta el, honnan annyi szenteltvíz, amit kínálva kínált az egész hegyi pereputtynak. Mosta, súrolta, forgatta a nagy teknőben az istenadta terményeket és: – Jézus, Jézus! – szólongatta a megváltót, miközben hányta magára a kereszteket.
Tána-találmány volt az is, hogy az emberek kárhozottak. Húsa valamennyinek elrohad, lelke a pokol lángján sül. Nincs könyörület. Bajra bajt halmoz, fejére vészre vészt gyűjt az emberiség, és sebeire senki nem ad enyhületet. Mikor erről beszélt, bánat ült ki a vén kánya portörlővé használódott arcára. Igazi átérzett, mély bánat, amilyen csak a növendék állatok és a megesett parasztlányok szemében szokott ülni, amelyekből – jó pénzért – egész szindrómákat olvasott ki a vén vajákos. – Ha éhed van – mondta nekem –, rágjál csak borsika fenyőmagot, s egyből nem kínoz tovább Bokháló János. Az ördög gyakori vendégeskedése ellen fokhagymafüzéreket javallt a Villa Nigrák eresze alá, a kunyhóba pedig bazsalikomfüstöt. Ha ez a két fűszeres illat átitatja a hajlékot, nincs ördög és kísértet, amelyik kiállná ezt.
Tána néném-ángyóm a sündisznót is embernek tudta, holott – mellesleg szólva – a romaság végszükségben még ma is nyársra húzza a kánráló bálót.
A fáraók földjén egy nagy városban volt hajdanán egy szent hely, ahová a hívők imádkozni jártak, hát amikor éppen mennek vezekelni többrétű bűneikért, látják, hogy a templomkertben a kispapok éppen paráználkodnak. Arra járván, az. Isten is észrevette őket, mert a fáraók idejében az istenek is a földön jártak. Látva az Úr a paráználkodókat, rögtön sündisznóvá változtatta őket. Még azzal is súlyosbította a büntetésüket, hogy legyenek tüskések, s többé ne férkőzhessenek egymáshoz. Hittem a vén zsámbának, s mindmáig fölfogni sem tudom, miként és hogyan kergyolnak most mán a sündisznók? Ugyanúgy, mint a teknősbékák s az emberek: összenyomják a hasukat – világosított fel a vén rima. A teknősbéka is elátkozott lény, egy rossz lelkű, dzsungáló asszonyból lett a balajáki zsámba. Mert amikor Isten a földön járt, megkérte az asszant, süssen neki vakarékból cipócskát. Az asszan meg is ígérte a rongyos Kódusnak a cipót, mert annak a képiben jelentkezett Isten. De amikor a kenyerek kisültek, a gádzsóné meggondóta magát, mer a vakarék cipócska lett a legszebb, s hogy ne kelljen odaadni a kódusnak, elrejtezett, bébútt a tekenő alá. Erre az Isten megátkazta, hogy legyen belőle balajáki zsámba azaz teknősbéka, hordja örök időkig a hátán a tekenyőjét. Biza! Ijjen csudák estek meg régente – csudálkozott az öreglány maga is.
Hogy miért jár rá annyira a rúd a romaságra, folyton folyvást a mizériák hatágú ostorát suhogtatva a fejük fölött, azt is néném-ángyomtól tudtam meg. Amikor Isten anyja, Szunto Marija elszökött Heródes elől Egyiptomba, ahol épp hét szűk esztendő járt, útközben rábukkant a cigányokra is. Kérve kérte őket, adjanak szállást éjjelre, mert éhes és szomjas és nincs hol lehajtsa a fejét. De a sátoros cigányok nem fogadták bé, aszonták: amúgyis olyan sokan vannak, mint rostán a lik, ezért Isten Anyja örök vándorlásra, éhezésre és bánatra kárhoztatta őköt. Aszonta: örökké járjanak-keljenek a világban, de sehol se legyenek otthon. Emiatt nincs a cigányoknak hazájuk, mindenütt csak megtűrt manuszok.
Ha kemény a tél, a kávéházak rogyásig állnak a hóban. Aki húgyolni kimerészkedik, annak egy szempillantás alatt telefújja kreol arcát apró jégkristályokkal a szél. Csak egyetlen jó dolog van a télben: az, hogy a madarak lehullnak a nagy csikorgóban, és a fagyott varjat, hollót, verebet össze lehet szedni, és ha akad egy kis jóféle, illatos vetemény, még a halálmadárból is guszta húsleves fő. Csak sokat kell főzni, mert a vércse éppoly sokáig él, mint nagyanyám és Tána néném-ángyóm. Az aszalt lábakat már le sem lehet szopogatni, mert olyan hústalanok és vékonyak, mint a cérnaszál. De a tőcubák, az mán tömöttebb, és egy cseppecskét ki is dagad a fövestől. Az ám, a fövés! Ha van tüzelő. De ha gyenge a tél, nincs dögmadár, ha pedig kemény, nincs tűzifa. Így a romának sehogy sem jó. A kurva életbe. Pont, mint a nótában: Télen igen hideg van, nyáron igen meleg van. Ősszel esik mindig az eső, nem keres a vályogvető... Nyű belé!
Gádzsók közt sokkal kevesebb az olyan ember, aki bőrén-gyomrán tapasztalta volna, mit jelent az, hogy ma nem tudod, miből laksz jól holnap, sőt még azt sem, jóllaksz-e egyáltalán. A romák, noha letelepedtek, az egymás hegyén-hátán összezsúfolódott családokban ma is majdnem olyan történelmi időket élnek, mint őseik az ócska kóberes szekereiken a fáraók idején. Négy-ötezer év alatt a „fáraók népe” az égvilágon semmit sem változott. Máról holnapra élnek, és a „ki tudja” az ő istenük. Beszédmódjuk egy kicsit ódivatú és biblikus, de ha isznak egy kicsit, már odavannak az örömtől. Másnap aztán maradék filléreiket számolgatják, és lopnak, hogy éhen ne haljanak. Máskülönben rendkívül eleven emberek, csodálatos életteremtő képességgel rendelkeznek, s néha annyira önérzetesek, hogy a Biblia fennkölt stílusában, már-már büszke kihívással viselik szegénységüket. Ilyen nép nincs több a föld kerekén a kurva életben! Ilyen edzett népet soha sehol nem teremtettek a gádzsó-istenek. Az egy Indián kívül. A hindu prálák is, akár a cigányok, szívósak, mint a gúzs vagy a vadszőlő venyigéje, és semmiféle erkölcsi tehertétel nem súlyosbítja életüket.
Khálá máj pusztija táj véj prikezsija – ez egy olyan népdal, amelyik már-már szociológiai felmérés. Elpusztít a sok baj és a nyomorúság. De má Devla, de má tyi szemo bahtári! Adjál Uram-Devlám egy csöppnyi szerencsét! Mert a roma szerint, akinek szerencséje van, mindene van. Csakhogy!
Mink, romák a szerencsével is úgy állunk, mint epheszoszi Hérakleitosz a dialektikával: „Nem léphetsz kétszer ugyanabba a szarba.” Ami hegyi tájszólásban azt jelenti, hogy kétszer egymás után szerencséd legyen, olyan nincs, nem is volt, nem is lesz a sifonérban! A szerencsét itt úgy kell érteni, hogy Istentől, Devlától, Gotttól, Dumnyezótól, a Természettől, a sors áldásaitól épp elég teljesítmény volt annyi, hogy megszülettünk, de a gondviselés, a csucsujgatás már nem rájuk tartozik. Nekünk magunknak legyen gondunk arra, hogy – ha már születtünk – valamiképpen felhányódjunk az életben. Ez a roma számára a legfőbb törvény, ami szívóssá és edzetté teszi.
Van egy olyan átok, hogy Té csépéljél jivoro, táj szá tyiro jákhoro. Csépeljen a jégeső, tűz égessen, emésztő! Uvá, uvá, tu ná méra, máren tut só meribéná (Igen, igen, meg ne haljál, csak ha ver mind a hat halál.) Amiből kitetszik, hogy a romacsávó nem egyszer hal meg, mint más rendes ember, hanem már életében apránként múlik ki. Úgyszólván az elmúlás pitvarába kergeti és ott tartja hat-hét kínkeserves halál. Erre mondja a roma: Élni nem élek, meghalni nem tudok, mit tegyek, UramDevlám? A legritkább átkok egyike azonban az a költői fogantatású kívánság, hogy Andé mindzs té romnyakri trándá meren dzsuklá! Asszonyodnak a méhében harminc kutya haljon éhen! Alig hiszem, hogy gádzsónépek ilyesmiket ki tudnának találni.  Az már egészen szokványos átok, ha a csávó azt kívánja ellenfelére, hogy Té részél tut bári brigá, távél pé tut dár szágdá! Bánat reád, átok reád, félelem szakadjon rád. S a legnagyobb félelem mindig az, lesz-e mit kajálni holnap. A roma számára a legrettenetesebb dolog, hogy ma vagy holnap éhen pusztul, ezért aztán az egész életfilozófiája az étel körül mozog. De a boldogsága is ebből származik. Mert ha a roma valami finom, guszta étellel jóllakik, egyből azt hangoztatja, hogy nem cserél a királlyal.
A roma a kaját a szó szoros értelmében életadó gyógyszernek tekinti. Mint ahogy az is. A vén zsámba Tána néném-ángyóm, aki gyógyteák és főzetek adagolásával tartotta bennem sokáig a lelket, varázsszövegek valóságos litániáját találta ki természetes kúráinak hatásosságáról:
Pune lumjá, lumá szán
mánusen rumuszáráv.
Lé but csár szo kiráváv,
kodolencá szásztyáráv!
Amíg világ a világ,
sütöm-főzöm a hagymát.
Sok füveket szedtem én,
azokkal gyógyítok én!
Cigányoknál az ünnep ugyanúgy baro gyész (Nagy nap), mint a hindu testvéreknél, ahol az ünnep bara divász. Általában nagy ünnepnek számít karácsony (krecsuno), az újév (nyelvo bers), a keresztelő (Bolipé), Nagyboldogasszony napja (Szuntoná Marijáko gyész), a búcsú (Busovo) és persze a lakodalom. Persze a gádzsó lakodalom, a mennyei kaják diadalmas ünnepi asztala.
A baromfit már előző nap kibelezik, a vadhús két nap, két éjjel áll a pácban, a tortákat, kalácsokat előre megsütik, a sonkák, meleg hurkák, fánkok, lepények azonban frissen kerülnek a roskadozó asztalokra. Akkora itt a bőség, oly tömérdek az ennivaló, hogy a cigányság egy hétig elrágódnék a maradékon, és a szakácsnők még mindig egymást váltva sürgölődnek a tűzhely körül. Tomik magukat a gádzsók, mint az állatok, sőt még a beszéd is csak a zabálásról folyik.
A gádzsók néha ki is éneklik a jellemüket, miképpen a romák a sorsukat. Százházas lakodalmat muzsikáltam éppen, mikor látom, hogy a vendégkoszorú egyik pirospozsgás gyöngyszeme, aki már kissé kajdult állapotba ringatta magát, tömi a fejét, mint hat, aztán rázendít torka szakadtából: Mint a szép csűves paprika a húsba kévánkozik, lelkem úgy óhajt a borra, és hozzá fohászkodik. Hozzád, vinkóm, én borocskám, szonnyúhozik a torkocskám – fújta hit és lélek nélkül a gádzsó. S az idétlenkedésnek akkora sikere volt, hogy majd elsírtam magam.
Lám, mi kell a nagy bugyuta, gőgös bunkónak, ha iszik egy kicsit! Zsoltár-kiforgatás, undok travesztia! Halló, gazduram, ez a maga igazi énje, vagy az, amikor ünnepélyes bogár-feketében megy a templomba, és játssza a komolyat? Tudja kegyelmed, mi a travesztia? Tréfás átköltés vagy csak valamilyen tréfli, ami tisztátalansága ellenére is egészen tisztességes étel vagy ital? Ebben a stílusban szerettem volna még sok mindent megkérdezni tőle, de hát a prímás nem kritikusnak szegődtetik a lakodalomba. Minden, amit tehettem, annyi volt, hogy míg a vendégkoszorú zabált, eredeti formájában is elzengtem a zsoltárt.
Mint a szép híves patakra...
Ezt a mostani asszonyomat, Gyöngyöst, a külön bejáratút és testhez állót se dicsérni, se elmarasztalni nem akarom, mert úgy vagyok vele én is, mint az ecceri csávó a romnyijával: élni már se vele, se nélküle nem tudok. És hiába is mondanék neki akármit, mert azzal vág vissza, hogy egy ilyen istentelenül kényes és igényes palinak a szakácsnak szakácsnéja sem tudna főzni. Dehogynem! Gyönne csak el vélem egy módosabb erdélyi lakodalomba, ahol tizenkét fogást is felhordanak a vőfélyek, kezdve a gyöngyöző húslevestől: Itt a finom leves, az étkek alapja, násznagy úr a példát rögtön megmutatja; folytatva azzal a porhanyós-omlós borjúpörkölttel, melynek húsát a rigmus szerint abból az ártatlan borjúból nyerték, amelyik mindössze harminc tavaszon át legelt az édes jó tehén-anyukájával; végül zárva a rózsás kappansülttel és csörögével, hogy legyen mire önteni a bort; s legvégül áldani Jézus Krisztust és az összes mennybélieket, ilyenképpen, ahogy a vőfély is áldja: Éljen Noé apánk odafent az égben egy filoxérátlan hegyalja tövében. Ha egy ilyen gádzsómenyegzőn részt vehetne az én Gyöngyösöm, megtapasztalhatná, hogy biza engem koszt dolgában is ki lehet elégíteni. De hát egy cseppecskét ő is bikkfanyelvű, mint Bihajka-Angyalka volt, vagy legalábbis nem főz olyan jól, mint amennyire a hasát szereti. Sajnos ez mifelénk általános hiba, mi több: elharapódzott hiányosság.
De az ungrógádzsónak az ízlése is olyan, mint a vérmérséklete, amelyik köztudottan olyan, mint a csípős paprika: hirtelen és könnyfakasztóan lobbanékony. Ez valami nemzeti sajátosság náluk, s biza ízekben én is a jó tömény dolgokat szeretem. Mindazonáltal cseppet sem lobbanékonyan, hanem jóindulatú megértéssel biztatgattam mindig a romnyimat.
– Fűszerezd meg, mondtam neki. A jó fűszernek nemcsak az az érdeme, hogy kellemes zamatot és illatot, színt ad az ételeknek, hanem az, hogy az étvágyunkat is javítja; roppant jó hatással van az emésztésre, és általában kedvez az egészségnek. Zsályával fűszerezd a zsíros húsételeket, és ne félj attól, hogy a koleszterin-lerakodás törékeny, rideg gumivá változtatja az ereidet. És ugyan ki evett már jobbat és ízesebbet a kacsa, liba, pulyka, vadhúsok és hústöltelékek pástétom-fenségű zsályás porcióinál? Felejtik el a népek a zsályát, pedig az nemcsak bokrétás illatú fűszer, hanem igen hasznos gyógyszer is. Mint általában minden növényi eredetű étel. A táplálék sokkal jobb gyógyszer, mint a gyári labdacsok. Hogy az injekciókról ne is beszéljek. De vén Tána hiába reklámozza lelkesen és jó ritmusban, hogy „ifjasszony megálljon, gerinctáji fájdalmakra zsályacseppet használjon”, mert a zsálya kiment divatból, csak a vén szibilla sámánnő mindent termő kiskertjében akad még belőle néhány palánta. De rajtam kívül senki másnak nem ad egy szikrányit sem az amúgy is sovány zsályaterméséből, egyrészt, mert nem akarja sámántudományát divulgálni, másrészt, mert a zsályát kár s vétek ételízesítésre használni, amikor forrázva a torokgyulladásnak, teaként a bélhurutnak és szájbetegségeknek a legjobb gyógyszere.
A francúzok nem tudják nélkülözni mint fűszernövényt azt az édes illatú, apróka kakukkfüvet, amely nálunk csak egy bájos virág. Itt virít minden igénytelen domboldalon az illatos kis növény, de mink nem tudjuk hasznát venni. Bezzeg a francúzok rájöttek, mi mindent tud a semmicske kakukkfű, és élnek is vele a napnak szinte minden órájában. Mert az ártatlan virág zamatos fűszerhatásán túl kiváló étvágygerjesztő is, semmiféle ártalmas mellékhatása nincs, amellett igen jó görcsoldó, köhögéscsillapító és szélhajtó orvosság. A romák valószínűleg épp ez utóbbi jó tulajdonsága miatt nem használják, mert náluk amúgy is túlságosan nyílt, vidám és bőséges a széljárás, hát még ha serkentőt is szednének!
Sajnos nekem több oldalról is van rálátási és összehasonlítási alapom a mizériákra, mert én hosszú ideig Párizsban muzsikáltam Halász Lajcsival és Fanika Lucával. Sőt udvari zenész is voltam a bárói lakban.
Annak ellenére, hogy ezt áldásnak kellene tekintenem, mert lényegében az volt, rettenetes kínszenvedéseket okozott nekem. Mert fel tudtam mérni, hol élek, ki vagyok, s megtapasztaltam, hogy van másmilyen világ is.
Palántaként, mint meghívott vendég, csenevészkedtem a bárónő asztalánál, és míg ízlelgettem és nyeltem a jobbnál jobb étkeket, magamban gyönyörű körmondatokat próbálgattam a legközelebbi megszólításhoz: Versben Bujdosó és Jólfőző Legszebb Combú Magyar Nagyasszony! Szabad legyen személyes szerencsémnek tekintenem azt az áldott és véletlen hozta körülményt, hogy Fortuna istenasszony utamba rendelte kiskegyedet...
Csapnivalóan rossz ez a negédes ömlengés, ennél rosszabb már csak az én kihagyásos arcmemóriám, amelyik rendszerint cserbenhagy, de én a költői vénámat két oldalról is örököltem a családban; egyrészt a költő-keramikus onklémtól, Világi Jánostól, aki egész Aranyosszéken a legszebb búcsúztatókat írta, és a legszebb rigmusokat véste rá égetett butélláira, másfelől Liliputi tátitól, aki az étkezés olyan nagy szakértője volt, hogy néha még az öreg báró Özsén úrral és Pisti báróval is vitába szállt az étkek választékáról.
– Evett-e már ön párizsi szűzérméket uborkasalátával? Én tudtommal azt rendeltem, és rossz emlékezetem szerint azt fogyasztottam kitűnő étvággyal. Ön erre azt mondja: gasztronómiai érdektelenségek. Hát nem, báró úr. A maga helyzetén sokat könnyítene egy pálcákra húzott, vidáman illatozó, csinos csebabcsicsa, mely Keleten jobbára csak ürügyként szolgál, hogy hozzáfordulhassunk a gyönyörűséges hastáncosnő anyjához, a szintén nem megvetendő szakácsnőhöz: mi ez itt, mesternő? A lánytól és az anyától aztán megtudnók, hogy az tulajdonképpen kebab, és a válasz maga lenne a megkönnyebbülés. Evett már kegyelmed többféle húsból darált fasírozottat? Na, olyasmi ez is. Ízek és szagok egybeolvadt harmóniája.
Nagy titkokat tudott az étkezésről (is) a kicsi emberke.
A kémiai elemek a növénybe hatolnak, nőnek és szaporodnak; az állatokhoz érkeznek, és járni kezdenek; az emberhez jutnak, gondolkodni és spekulálni kezdenek. Ha nem is épp maguk az elemek, hanem azok a bonyolult anyagi rendszerek, amelyek eleven egésszé csakis belőlük épültek fel. Semmi nincs az emberben, ami a rajta kívül eső szervetlen világban ne volna. A megelevenült nitrogén, hidrogén, oxigén, foszfor, nátrium, kálium, vas és a többi alkotó kezdi megismerni önmagát. A porból alkotott ember nem feledheti önmagát, mondják igen szépen a hívők. Tény, hogy ami ma még lelketlen ásvány, holnap tán beszélni s gondolkodni fog. „A megnyilatkozott természet minden titkát el fogja mondani” – ahogy a bölcs mondja. Vajon? Minden titkát? Én ezt nem hiszem. Hányszor megnyilatkozott már a természet, s titkai mégis alig csökkentek. A régi titkok helyébe újak léptek. S már kétséges is, hogy lesz-e valaha is teljes megnyilatkozás.
Az Érchegység nyúlványai alatt olyan szép és színpompás tud lenni a természet, hogy még az egykedvű, kőszívű és fatökű ostoba szíve is belesajdul. Ilyen szép tájon jó időben a roma nem gondol a nyomorra, mizériára, ezerféle szerencsétlenségre, nem veri fogához a garast, nem rekcumozza a romnyiját, nem pofozza a rajkóját, félresöpör útjából minden bút és nyekázt, előbb fölhajt egy kis pénzt, utána egy kis itókát, mekkévánja az asszonyt, és könnyű szívvel átengedi magát a határtalan optimizmusnak.
A roma ugyanis azt hiszi, hogy maga is nélkülözhetetlen az élő világ remekléséhez, holott a természet egyedül dolgozik. És éppen ez a csodálatos benne. A barackfa tudja, hogy virágoznia kell, különben nem lesz gyümölcse. A gyökér tudja, hogy lefelé, a szár tudja, hogy felfelé, mintegy a gravitáció ellenében kell nőnie. Honnan tudja ezt agy nélkül is a növény? A málna pirosodik, a madárcseresznye kékül önmagától. A gomba kibújik a televényből, és kalapot növeszt, hogy meglássuk és megkülönböztessük a bolondot a jófélétől, nehogy megmérgeződjünk. A természet mindenről idejekorán és igen precízen gondoskodik. Én például nagyon szeretném, ha részem lehetne ebben a nagy és hősies, következetes és titokzatos akcióban, amelynek során a természet tüzes nedűvel duzzasztja meg a szőlőszemeket, de az ostoba tőke, a nyurga venyige az én közreműködésem nélkül is tudja a dolgát.
ÁBRAHÁM JÁNOS