Kék pajzsban szemtől szemben
In memoriam Sz. J.
A dombok fölött már dereng az égbolt, nemsokára itt a reggel. Csend van. Körülöttem a palota még alszik. Csak a folyosón föl-alá sétáló őrszem egyenletes léptei szűrődnek át a falon. Az ablakpárkányra támaszkodva szórakozottan figyelem a sötétség burkából lassan kifeslő kertet. Szeretem ezeket a perceket. Ilyenkor nem kell semmire figyelnem, hagyom, hogy körülöleljen a világ, jóleső gondtalansággal lubickolok a lágyan simogató habokban. Aztán a fölharsanó kürtszóra elapadnak a hullámok: a világ visszanyeri eredeti formáját. Újra készen állok a szolgálatra. Józanon, hideg fejjel várom, hogy hívjanak.
Nem tudom, kik és hogyan fognak emlékezni rám. S azt sem, hogy egyáltalán megmaradok-e utódaim emlékezetében, hiszen semmiféle nevezetes cselekedet nem fűződik nevemhez, amely láthatatlanul tovább éltetne testem szétbomlása után. Képet sem festettek soha rólam. A fejedelmi udvarban megforduló piktorok nem fecsérelik rám az idejüket. Észre sem vesznek az udvar fényes forgatagában. Jelentéktelen embernek számítok, szürke szolgának, akit nem érdemes olajba írni. Még a fejedelmi lakomáról készült, terjedelmes képekről is hiányzom: mindig találtak valaki mást, akit nálam fontosabbnak véltek, és a helyemre festették az asztal szegletébe.
Magam sem tudom pontosan, mi késztetett arra, hogy jelentkezzem ételkóstolónak a Fejedelem udvarában. Tálán a Nagyságos Úr iránti hűség. Talán az, hogy bebizonyíthassam, nem csak fegyverrel a kezében küzdhet az ember, s hogy a helytállásnak ennél kockázatosabb formái is akadnak. Tálán kiapadhatatlan kalandvágyam vagy a nyugodtnak és biztonságosnak képzelt udvari élet utáni sóvárgásom. Tálán kíváncsiságom, hogy mi történhet akkor velem, amikor körülöttem nyugtalanul föl fognak ugrálni az asztal mellől az emberek. Mielőtt megjelenhettem volna a Fejedelem színe előtt, hosszú hónapokat töltöttem el a konyhán – a tudás és a bizalom szerzésének idejét. Elődöm, egy tömzsi, bikanyakú öregember az évek során megkeseredett az udvari intrikáktól, s már alig várta, hogy esztendő végén visszavonulhasson birtokára, amelyet hűséges szolgálataiért adományozott neki a Fejedelem. Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban rettegett attól, hogy nem éri meg azt a napot. Közben sorra megismerkedtem a Nagyságos Úr kedvenc ételeivel, elsajátítottam a sütés-főzés különféle fortélyait, figyelmesen átolvastam a palota könyvtárában föllelhető szakácskönyveket és receptgyűjteményeket, kifürkésztem az apró porcelántégelyekben tárolt fűszerek titkait, és kíváncsiságtól és iszonyattól reszketve vizsgálgattam a különféle mérgek természetét. Azt hittem, mindent megtanultam, s csak jóval később, mesterségem gyakorlása közben döbbentem rá, hogy milyen keveset is tudok, és ismereteim és érzékeim bármikor félrevezethetnek. S erről egy percig sem szabad megfeledkeznem.
Jól emlékszem arra a napra is, amikor első alkalommal kerültem a fejedelmi asztalhoz. Aznap éppen nagy lakomát rendeztek a palotában. Az ebédlőházban, a tágas, alacsony mennyezetű terem közepén, az ezüst mosdómedence körül darabont inasok várakoztak hosszú, szőttes törülközőkkel. Kézmosás után a meghívottak a Fejedelem invitálására helyet foglaltak a boltívek alatt terpeszkedő, fehér abroszos asztal mellett, amelyet aranyhímzéses asztalcsipke díszített körös-körül. Az étekfogók a vendégek elé helyezték a fehér kendővel letakart tálakat, s közben a deák harsány hangon bejelentette az asztalrendtartás fogásait. Közelebb húzódtam az asztalfőhöz. A Fejedelem, mielőtt a tálakhoz nyúlt volna, rezzenéstelen arccal figyelte, hogyan ízlelgetem a párolgó ételeket, s csak tiszteletteljes intésemre fogott hozzá az evéshez. S miközben sorra az asztalra kerültek a tehénhús tormával, a borjúhús zsályával és ecettel, a nyúlhús fekete lével, a borjú gyümölcsös lével, a tejes ételek és az apró torta, s a különféle fogások mellé fölszolgált fehér- és vörösborok, különös, már-már elviselhetetlen feszültségű, néma párbeszédet folytattunk egymással a nevetgélő és tréfálkozó vendégek között. Hosszú évek óta állok már a szolgálatában, s ezalatt keveset beszélgettünk, ám az a tálak és kupák fölötti, hangtalan párbeszéd, amely az ezüst mosdómedencés ebédlőházban kezdődött el, azóta is tart közöttünk.
Néha odáig merészkedtem önmagam fontosságának fitogtatásakor, hogy azt hiszem, a Fejedelem és a vendégek életét tartom a tálakért és serlegekért nyúló kezemben, és az ország s népem sorsa függ tőlem, s ilyenkor jóleső melegség áramlik szét bennem, mintha valami ritka, illatos és zamatos óborból kortyolnék. Ám hamarosan kijózanodom és belátom, hogy hiú ábránd csupán, amit jelentőségemről gondolok, hiszen ez az egész csak játék, önmagammal játszom, amikor az életemet kockáztatom. Az én sorsom forgatom a számban, az asztal mellett látszólag gondtalanul ülve. Azt is tudom, hogy mesterségem miatt sokan ellenséges szemmel figyelnek. Vannak, akik irigykednek rám, mivel azt hiszik, hogy a Fejedelem bizalmát kihasználva hatalmas vagyonra tettem szert az évek során. Mások fintorogva lenéznek, és azt róják föl nekem, hogy állandóan a Fejedelem oldalán lebzselek, és a hadjáratok idején is több időt töltök a Nagyságos Úr asztalánál és a tábori konyhán, mint a csatatéren. Milyen ember az, támadnak rám gúnyosan, aki kard és puska helyett evőeszközöket szorongat a kezében? Hírnevet csak fegyverrel s harctéren szerezhetnek maguknak a férfiak és nem konyhai edények között vagy az asztal szegletén meghúzódva. Hagyom, hadd beszéljenek, úgysem tudnám meggyőzni őket arról, hogy nemcsak az bátor, aki többedmagával, állig fölfegyverkezve rárohan a szemközt várakozó ellenségre. Ez csak idomítás kérdése. Kaszárnyai gyakorlaté. Másféle bátorság is van, kevésbé látványos. A valódi veszély is többnyire láthatatlan, s mindig ott rejtőzködik a közelünkben. A legváratlanabb pillanatban csaphat le ránk, mint az illatozó edények mélyén lapuló halálos méreg. Magányos játék az enyém. Nincs seregem, s hiányoznak mellőlem a megbízható felderítők is. Csak magamra számíthatok ebben a különös küzdelemben, kiapadhatatlan kételkedéseimre, riadó ösztöneimre, velem született óvatosságomra és virtuskodásra ösztökélő vakmerőségemre. Így tapogatózom nap mint nap, örökös bizonytalanságban, remény és rettegés között a fejedelmi asztal szegletében. Mert ahol méregkeverőktől tartanak, ott ételkóstolóra van szükség.
Ha környezetem fülébe jutna mindez, sokan azt gondolhatnák rólam, hogy a legteljesebb függőségben élek, hűségem és feladatom fogságában. Ám aki belülről ismeri ezt a mesterséget, tudja, hogy rabságom látszólagos csupán, hiszen elég lenne, ha azt állítanám, hogy megromlott az ízlelésem és szaglásom, és máris fölmentenének szolgálatomból. Az a tudat, hogy a kanalat bármikor visszatehetném érintetlenül a tálba, növeli e kockázatos vállalkozás izgalmát, s mélységes örömmel tölt el, nem beszélve a belém áramló ízek és illatok változatosságáról, amelyeknek gyönyörűségét csak fokozza az a nyugtalanító gondolat: életemben ezek lehetnek az utolsók.
*
Mostanában egyre gyakrabban gondolok arra az emberre, aki a családi legendárium alapján első, név szerint ismert ősünk volt. Nem tudom, hogyan nézett ki, magas volt-e vagy alacsony, s hiába is nézek tükörbe, mert közöttünk, a 17. századtól máig nemzedékek sora áll az idő homályos folyosóján, elfedve előlem vonásait. Nem maradt ránk tőle semmiféle személyes tárgy vagy írásos emlék, amely köré, mint csonka régészeti leletek rekonstruálásakor, megrajzolhatnánk személyét. Arcát tudomásunk szerint nem örökítette meg egyetlen festő sem. Csak azt tudjuk róla, hogy a Nagy Fejedelem szolgálatában állt szakácsként és ételkóstolóként, s hogy szolgálataiért birtokkal és nemesi címmel jutalmazta a Nagyságos Úr. Ingóságai és ingatlan javai sok év óta már csak a kegyes családi emlékezetben léteznek számunkra, s hiába is próbálnánk a címerbeli figurával azonosítani őt, az csak egy rendelésre készült, szimbolikus kép, a heraldika leleménye, az árulkodó részleteket és személyes jegyeket mellőző, képzelődésre serkentő festmény: „Kék pajzsban veres ruhás és fehér sapkás, fehér kötényes szakács egy előtte fekvő fatáblán jobb kezében kést, baljában harcsát tart. Sisakdísz. Foszlányok: Arany-kék, arany-zöld.”
Hogy beleélhessem magam a helyzetébe, régi idők konyhaművészetéről és étkezési szokásairól tudósító könyveket tanulmányoztam, így idézve magam elé, a lakótelep betonrengetegében, panellakásunkban ücsörögve azokat az elfelejtett ízeket és illatokat, amelyek oly távol kerültek tőlünk mesterséges ízesítőktől bűzlő, egyhangú étkezésekkel teli korunkban. A csukaikrából készült saláta, az örmény fülleves, a bormártásos ponty, a szombatos módra készített tárkonyos hal, a szerecsendióvirággal ízesített gomba, a nyárson sült fogoly, a töltött hagyma, a bazsalikomos tarka paszuly, a fodormentamártás, a mézesfánk, a háromszéki rakott ág nevének olvastán megremegtem a gyönyörűségtől, mintha titokzatos varázsigék csendültek volna föl bennem. Egy távoli, már-már elérhetetlen világ illatozott képzeletemben, amelyben ősöm századokkal ezelőtt otthonosan mozoghatott. Úgy gondoltam, ha megízlelem régi korok és távoli országok egzotikus ételeit, talán közelebb kerülök ismeretlen elődömhöz is, s ezért nem hagytam ki a kínálkozó lehetőségeket. Ez az elhatározás késztetett arra, hogy egy vendégség során idegenkedésem ellenére megkóstoljam az osztrigát. Rémülten figyeltem, hogyan csusszan le a torkomon, s csak néhány pohár konyak után tértem magamhoz a gyomromat megrengető undortól, Így jártam a csigával is, amelyről eleinte azt hittem, hogy ravasz módon tálalt másfajta hús, s minden önuralmamra szükségem volt, hogy könnyes szemmel, nagyokat nyelve dicsérjem az apró, nyálkás szörnyeteg húsának „utolérhetetlen zamatát”, amely – rémülten döbbentem rá rágcsálás közben – ráadásul a csirke ízére emlékeztetett. (Gyermekkorom óta kísért annak a lenyakazott tyúknak a látványa, amely valamiféle rettenetes csoda folytán egy vasárnap délelőtt kábán egyensúlyozott a vértől iszamos konyhaasztalon, miközben az asztal alatt szelíd és hízelgő, szürke macskánk jóízűen ropogtatta a fejét. Azóta csak vendégségben kóstolom meg a tyúkhúst, udvariasságból, hogy ne sértsem meg a házigazdát.) S a kövér húsokat, bármilyen régiesen vagy egzotikusan készítik is el, egyszerűen utálom. E fájdalmas tapasztalatok árán ébredtem rá arra, hogy mennyire eltávolodtam ama régi fejedelmi asztalnál csipegető ősömtől.
Már-már úgy tűnt, végleg lemondhatok tizenhetedik században bujkáló elődöm megismeréséről, amelyre nem a származásommal való hencegés késztetett, hanem a jogos önvédelemből eredő kíváncsiság, hiszen génjei a vér kifürkészhetetlenül kanyargó útvesztőjében nemzedékről nemzedékre vándorolva, ideiglenesen a birtokomba kerültek. Milyen lehettem én közel négy évszázaddal ezelőtt, nyugtalankodom, mint ahogy ő is így érezhetett talán, amikor önmagát kutatva eljövendő korok sötétjébe meresztette a szemét.
Egyetlen esélyem talán az írás, hogy önmagamba tekintve rátaláljak rejtett vonásaira. Néha, késő este, miután lecsendesedik a ház körülöttem, fölgyújtom az asztali lámpát, előkészítem az írópapírt és a tollat, s ha szerencsém van, előbb-utóbb megjelenik a lámpa fénykörében a szavak lebegő, mesebeli terített asztala. Ilyenkor a papír fölé hajolva talán azt a nyugtalanságot, gyötrő izgalmat és gyönyörű bizonytalanságot érzem, amit ő tapasztalhatott meg nap mint nap a fejedelmi asztal szegletében. Lehetséges az is, hogy miközben a szavakat ízlelgetem, az ő láthatatlan szemhunyorítására figyelek válogatás közben. Így kapcsolódhat össze kettőnk sorsában az ízek és szavak iránti gyanakvó tisztelet, az étel és szókóstolás magányos szertartása egymástól távol az időben, mégis ugyanannál az asztalnál – szemtől szemben. Tálán tőle tanultam, hogy az írás is tele lehet rejtőzködő veszélyekkel, és a legszebbnek vélt gondolatok mélyén is méreg lapulhat, amelyet a föléjük hajlóknak kell észrevenniük, hogy minduntalan rettegés és reménykedés között mozog a mérleg nyelve, és az így fogant írás fölér egy ünnepi lakomával.
Néhány óra múlva, amikor befejezem, a dombok fölött már dereng az égbolt. Csend van. Körülöttem még alszik a ház. Az ablakpárkányra támaszkodom szórakozottan, s hagyom, hogy körülöleljen a világ.
SZAKÁCS ISTVÁN PÉTER