Papp Sándor Zsigmond
(lepke lepke hátán)*

– Le fogom pisálni a fejedet – mondta.
Nem hangzott ez egyértelmű fenyegetésként, inkább bizalmas közlésként hatott, mint amikor megveregetik az ember vállát, és azt mondják, fiúgyermeke születik pár hónap múlva, vagy előrelépett a hivatali ranglétrán, és külön irodát kap, kilátással. Ugyanakkor érződött, nem lehet kikezdeni ezt a mondatot, valahogy nem hagyott szabad felületet, ahol meg lehetne támadni, kibillenteni a helyéből.
Próbáltam elképzelni, hogyan csinálja majd. Szemtől szemben nevetséges lenne, másfél fejjel alacsonyabb, mint én. Talán leszorít a földre, s akkor majd fölém áll. Igen, ez lehet a megoldás. Már az első pillanattól nyilvánvaló volt, merre dőlne el a küzdelem. Kidolgozott izmain feszült a trikó, ez jól látszott, mert mindig úgy állt, hogy cseppet kidüllesztette a mellét, és vállból befeszített. Ha csak a felét használja annak, amit pimaszul mutogat, akkor is benyaltam. Megtöröltem a homlokomat, bár nem sokat ért a dolog, már a tenyerem is nyirkos volt, így csak elkentem az egészet. Kegyetlenül fűtöttek odabent. A múltkor valaki az esélytelenek nyugalmáról beszélt egy sportközvetítés kapcsán, próbáltam erre koncentrálni, erre a nyugalomra, hátha bejön. Nincs vesztenivalóm, mondogattam, de mindig beugrott, hogy igenis van, mert kinek jön jól egy kartörés, egy kifordult boka. A tulajt vártuk, volt időm gondolkodni. Számba venni a lehetséges veszteségeket.
Reggel még semmi sem utalt arra, hogy ilyen napom lesz, mert akkor bezárkózom, vagy elutazom néhány hétre. De hát ép ésszel nem is várhatja el az ember, hogy hajnalban valamiféle tartalmat nyomjanak a kezébe leendő napjáról, egy amolyan összefoglalót, mint a horoszkóp, csak jóval konkrétabban. Hivatás, Pénz, Szerelem. Egy ideig talán még élvezné is, aztán legszívesebben kifutna a világból, mert olyan érzés lehet, mintha valaki egyfolytában belesne a nadrágjába, egy védtelen és kényes helyre, majd pontos, érzéketlen szavakkal írna le minden apró változást.
A kerület meglepően nyugodt volt aznap, legalábbis az a része, amit az erkélyről be lehetett látni. Nem tettek szögvasakat az alkalmas repedésekbe, hogy aztán hazáig tolja a bringát, aki azt hiszi, manapság lehet csak úgy könnyedén bámészkodni, híg nosztalgiával, és nem kenték be ragaccsal a porolót, mint az ünnepi nagytakarítások előtt, hogy slaggal áztassák le róla a műperzsát; az emberek szívélyesen üdvözölték egymást, és kezet fogtak, ahogy rég nem látott ismerősök közt szokás. Ernyedt csend hullámzott a nyitott ablakokból, mintha mindenhol egyszerre hallgattak volna el a háztartási gépek, tévék és rádiók, egyszerre szakadt volna félbe minden beszélgetés. S ebbe a kollektív áramkimaradásba belopózott az őszi napsütés, átmosta az ablakpárkányra kitett éretlen gyümölcsöket, és végigtapogatta a falakat, mintha réseket keresett volna, hogy beljebb fúrja magát az öregség szagát árasztó szekrényekig, vagy még beljebb, egy kiszámított mozdulatba, egy rutinos nyaklevesbe, amely az értetlenkedő feleség, esetleg gyermek arcán csattan, amiért kiöntötte a kávét, vagy mert újra vizenyős a rántotta, miközben annak remegnie kellene, szalonnásan, ahogy a Rozi néni szakácskönyvében aláhúzta hetekkel ezelőtt, pirossal. És vannak napok, amikor ez megbocsáthatatlan véteknek számít.
Innen, az erkélyről úgy tűnt, cseppet sem ártatlan ez a napsütés. Sunyi és körmönfont tervei vannak. Vagy az is lehet, végleg elszánta magát valaki odafent, hogy gátat szab az elszabadult teremtésnek, és megteszi a szükséges korrekciókat. A kerület pedig ideális terep a jobbításra. Kis kárörömmel néztem ezt az idillt, a reggeli giccsparádét, mert tudtam, néhány óra, és helyükre zökkennek a dolgok. A kopasz pincér frissen generálozott Ladájával elfoglalja a búvalbélelt zenetanár parkolóhelyét, az pedig leereszti a gumikat, vagy elgörbíti a visszapillantót, mert van, amit már nem lehet szó nélkül hagyni. A lenti krapekok betörnek egy földszinti ablakot, a labda a húslevestálban landol, s ezzel egy hosszú és rafinált háború veszi kezdetét a felek között, átmeneti fegyverszünetekkel. Galochiné szatyra az utolsó métereken felmondja a szolgálatot, leszakad a füle, kiborul a tejföl, tojások csattannak a kövön, majd puha öregasszony-káromkodás tölti meg a lépcsőházat. Mint amikor áttetsző fátyol ezüstöz be mindent, lábtörlőket, a szikkadó pármai ibolyákat, Dimitriu rézkilincseit. És akkor végre elkezdődhet a nap.
Megint odajött hozzám, és végigmért. Fogalmam sem volt, mit néz ilyen szúrósan, már úgyis be voltam szarva. Megfőztek, megpuhítottak, mit akarhatnak még? Nem tudtam, hogy adjam a tudtukra: itt már nincs több fokozat, elkészültem az erőmmel, tartalékra pedig sosem gondoltam.
Friss, külvárosi mezőszaga volt. Magamra kellett parancsolnom, nehogy közelebb hajoljak, és leszívjam ezt az illatot, vagy beleharapjak a húsba, mint egy karika házisajtba. Nagyapám fél életét falun húzta le, működött
bennem a nosztalgia. A szénakazlaktól például még ma is beindulok, de a háztájitól már irtózom, és soha nem szoknám meg a fabudit az örökösen zümmögő kéklegyekkel. A szagokat bezzeg konzerválja az idő.
Életveszélyben az ember a legkisebb hülyeségen is képes percekig gondolkozni.
Fogat mostam, és ilyenkor érzékeny vagyok a zajokra. Elég egy azonosítatlan kaparászás a fürdőkád mögül, vagy ahogy a huzat nyiszogtatja a zsanérokat, és már érzem, kúszik fel a higany, szűkül össze a bőr a halántékomon. Párkapcsolatban minden csak összehangolódás kérdése, írta egy mázsás szakkönyv. Jutka például ilyenkor zenét hallgat a kisszobában. Egy pasit, aki alig találja a gitárhúrokat, és egy másikat, aki a csellót csapkodja, de Jutkának ettől bizsereg a fejbőre. Az ilyesmit free jazznek hívják, és éhgyomorra kell hallgatni, lehetőleg kora reggel. Ha előtte hivatkozom a könyvre, különös kifejezés jelenik meg az arcán, mintha káromkodásra készülődne, de idejében meggondolja magát, mert a hiábavaló káromlás átokként száll vissza. Jutka jólnevelt középrétegbeli, nagyanyja a fáma szerint grófi családból származott, aztán a komcsik kicsit igazítottak a történeten. Mondhatni kigyomlálták a felesleget: a négyzetmétereket, a szalvétás reggeliket, a hétvégi nyaralót, a bejárónőt. A végeredmény ez a se hús, se hal középosztály, vagyis a massza, ahogy az ornitológus mondaná. Emlékek nélküli, mégis homályos fotográfiákkal büszkélkedő túlélők, de ha jobban megkaparjuk az egészet, csak néhány értelmét vesztett forma. Étkezésnél összezárt térdek, felhőpuszi távozáskor, súlyos pillantások nemi szervek emlegetése esetén. És akkor még nem beszéltem a kielégületlenség és dac egyvelegéről, ami ráfeszül az arcukra délután az emésztés és a hírek közötti holtidőben. A sírás elővesz, ha sokáig nézed, vagy inkább beleröhögnél a zsebedbe. Mikor melyik. De ha rám néz a zöld szemével, lyukat éget a bőrömbe. Talán ettől is van ez az egész. A szerelem vagy mi.
– Tedd fel azt a rohadt fülhallgatót! – nézek ki az ajtón.
Egy igazi fogmosás legalább két percig tart. A felmérések szerint a férfiak túlnyomó része ilyenkor tervezi el a napját, közép- és hosszútávú stratégiákat vázol fel, majd meghozza a megfelelő döntéseket. Jutka életében nem olvasott el egy tisztességes felmérést, ő ezt persze nagyvonalúságnak nevezi, és nem adná semmiért. De én képtelen vagyok feláldozni azt a biztonságot, amit a férfiak többsége jelent. És akkor ez így patthelyzet. Mindenesetre, ha eltalálom a megfelelő hangszínt, kibattyog a konyhába, és sajtos bundáskenyérrel tér vissza. Csak a krumplilevest sózza el. Sokszor gondoltam már erre. Hogy a szerelem fel lehet készülve néhány dologra, de a lábszaggal, a beváltatlan sörösüvegekkel és a következetesen elsózott krumplilevessel szemben már tehetetlen. És biztos, hogy az aranykort is ezek rágták szét, hogy valaki túl smucig volt, vagy a pontatlansága ment az idegeinkre,
valaki sosem tette be maga mögött az ajtót, s a huzattól másvalakinek begyulladt a füle, a harmadik pedig mindig bezárta, még nyáron is, a legna gyobb kánikulában. A regényhősökről is mindig kiderül valami, ami tovább már nem leplezhető, otromba és méltatlan, s akkor már hiába minden, csak ezt a kis hülyeséget látod. Mintha Lancelot folyton túrná az orrát. Akkoriban mentem el seftelni. Jutka ideköltözött, és a szerelem nem olcsó mulatság, akárhonnan is nézem. De ezt hiába magyaráznám ezeknek, csak a patront várják, meg a parancsait. A trikós addig is újabb sört vett elő, következetesen gyűjtötte az alapanyagot.
Csörgött a telefon. Kapkodva fejeztem be a fogmosást, a habot már nem volt időm letörölni. Egyszerűen nem bírom, ha Jutka veszi fel a telefont, a legfontosabb beszélgetéseket is elintézi fél perc alatt, aztán alig emlékszik valamire. Látszik rajta, hogy kihajigálna mindent, ami zörög, kattog, a civilizáció vívmányaiból mindössze a fürdőszobát tartaná meg és a zsebkazit, a dzsesszes palikkal.
– Láttuk a Niagarát! – üvöltötte apám a kagylóba. El kellett tartanom a fülemtől. Még mindig nem szokta meg, hogy olyan tiszta a vonal, mintha a nappaliból hívna.
– És zúg? – kérdeztem, de már tettem is volna le.
– Anyád még most is hallja, pedig mondtam neki, hogy ne menjen olyan közel.
Különben nincs oka panaszra, munka van dögivel, és az angol nyelvet is kezdi megszokni. (Is this a room? No, it is a kitchen. Is it large? No, it is small and narrow) A szomszédok pedig igen kedvesek, talán két napja, hogy megmutatták nekik a térképen, honnan is jött a sok vihart és nélkülözést megélt Herskovics family. És ez idegenben felér egy beavatási szertartással vagy jobbfajta kitüntetéssel, amit aztán ki lehet aggatni a falra. Hogy össze ne szarjam magam a meghatódottságtól. (What are these? These are different newspapers and books. Are they all Hungarian books? There are some Hungarian books among them, the others are English books.) Akkor tettem le, amikor az jött, hogy már csak egy álma van. Régen tovább bírtam, a duplán ragasztott borítékig vagy hogy spóroljak a küldeménnyel, tegyek félre, mert hát a rossz napok mindig ott toporognak a küszöbön. Hihetetlen, hogy milyen könnyen meg lehet szakítani egy telefonbeszélgetést.
Ha eddig eljutok, már látom apámat, a zömök Herskovicsot, ahogy az előszobában ordibál telefonálás közben. Meg lehet érteni, hiszen a vonal örökösen rossz, sípol, recseg, talán befoghatatlan rádióállomást keres valaki titokban. A szekusoknak se lehet valami könnyű, mondja ilyenkor a kis Herskovics, s azt hiszi, kurvára bátor, és kikönyököl belőle az ellenállás.
Amikor beléptek, már tudtam, nem szabadulok egykönnyen. Meg valami olyasmire is gondoltam, hogy hát kellett nekem variálni az árfolyamok-
kal, most akkor szívjam le szépen a nagykönyv szerint. De nem sokáig töprengtem ezen, éles helyzetekben ne moralizáljon az ember, ne böfögje fel a lelkiismeretét, mert ilyenkor józan ész kell, meg egy kis bűnbánat is persze, de leginkább maradjon résen, hogy megérezze a menekülés kínálkozó lehetőségét. Aztán arra is rájöttem, hogy mindez csak teória. Amikor a trikós megszorította a nyakam, és rányomott a székre, már csak azért fohászkodtam, hogy el ne bőgjem magam, ne csináljak jelenetet, mint egy rossz kurva a Fejős utcából.
A kis Herskovicsot sosem fenyegette az árulás veszélye. Művezetőként dolgozott a ládagyárban egy lépésre az almérnökiségtől. Többször megígérték neki, hogy majd lelevelezi egy jó hírű főiskolában, nem nagy ördöngösség az a matematika. Az ember csak rakosgatja ide-oda az ikszeket, mint a totóban, ameddig kijön valami, aztán már be is lehet adni a dolgozatot. Eddig még senki sem bukott meg pártvonalon, miért rontaná pont ő a statisztikát. Csak a nevével nem boldogultak, még a személyzetis sem, pedig az bármilyen rázós kérdést meg tudott oldani. Ha ch-val írta, akkor svábosan hangzott, magára némi szláv beütést sugallt, hiába csereberélte a mássalhangzókat, a név, ki tudja, milyen megátalkodottságtól vezérelve, ellenállt.
– Legalább az a Hers ne lenne – fakadt ki. – Mert a másik felével még lehetne valamit kezdeni. Kovic Ştefan, Kovic Ştefan – próbálgatta, és grimaszolt hozzá, mintha a fülébe folyt víz bosszantaná. A kis Herskovics alig titkolt büszkeséggel feszengett, hogy lám, neki milyen makacs neve van, és kedve lett volna széjjelnézni, hogy látja-e valaki ebben a sorsfordító pillanatban, mikor ilyen nagy galibát okoz egy egész rendszernek. Dávid és Góliát, futott át a fején, hogy ez most valami olyasmi lehet. Aztán arra is gondolt, hogy milyen csavaros származástörténet lehet belepréselve ebbe a csöppnyi névbe. S hogy nem kellene ezt csak úgy ripsz-ropsz veszni hagyni. Mert azt senki se tudhatja, hogy mi lesz. Még ezek se, pedig ők aztán ki vannak bélelve mindenféle információval, a gyárlátogatásokat, a nagyviziteket is hetekkel előtte tudják. De nem történt semmi, az irodabútorok közönyösen néztek vissza, mindössze a falon függő portré vonásain fedezett fel némi szigorúságot, amit sem a nyomdaipar, sem a retusált mosoly nem tudott eltüntetni. Az almérnökit már nem is bolygatta, amíg ez a kis affér el nem simul, nem szerencsés előállni ilyesmivel. És olyan szomorúság öntötte el, hogy beleborzongott.
– Azért fel a fejjel – mondta a személyzetis, mert látta az elkámpicsorodott művezető képét –, még mindig jobb, mintha Andrássynak vagy Rákóczinak hívnák. Képzelje csak el – és még a könny is kicsordult a szeméből, ahogy elképzelte. A kis Herskovics nem tudta, hogy kell ilyenkor viselkedni. Még senki sem nevette ki ilyen jóízűen.
Az üzemben már javában folyt a munka, ázott fűrészpor szaga lengett a huzatban. A másik, ahogy kiléptek az irodából, átölelte a vállát. – Néha nem elég a jószándék – mondta bizalmasan, s valahova felülre, a tetőtér felé mutatott. A zömök művezető azon a héten már nem is dolgozott semmit. Ha faggatták, az emésztésére hivatkozott, de igazából csak azt a pontot vizslatta konok, mélyről jövő elszántsággal. Egyszer még fel is kapaszkodott a tűzlétrán, hogy jobban körülnézzen. Odafönt, a kiselejtezett ládák és rozsdás fűrészlapok között már tisztán érezte: becsapták. Mert talán mégis igaz, amit üzemszerte rebesgetnek a személyzetisről, hogy a párttagsági mellett templomba jár, és akkurátusan fizeti az egyházi illetéket. És ha az égieknek beleszólása van az ő előmenetelébe, akkor többé már semmi sem lesz tiszta és egyértelmű.
Ekkor kezdődött az, amit később lassú, de annál következetesebb bomlasztásnak nevezett. A családban már volt ennek némi előzménye. Nagyapám talán Bem seregéből szökött ide, a dombok közé, mert úgy járkált közöttünk, mintha kitüntetések zörögnének a zubbonyán. Vállveregetések, színes pertlivel. A kuláklisták idején szolidaritásból falura költözött, a „viszszaélések epicentrumába”, és buzgón hozzálátott a gazdálkodáshoz. Nem igazán értett hozzá, de az igazságérzet néhanap több hiányosságot is képes pótolni. A falusiak furcsán méregették ezt a városi csodabogarat, majd ösztönösen a nyakkendősök közé sorolták, így nem csoda, ha eleinte bezúzott ablakok mellett ébredt. De kibírta. Jószágot gondozott, bejárt a közösbe, és időnként ő is zsákszámra lopkodta a barackot az állami gyümölcsösből. Jó idők voltak, mindenki kitúrhatta magának a betevőt. Aztán egyszer bekísérték a kis Herskovicsot, mert az apja megbolondult. Egy házibarkácsolt, ingatag nyomdagépen vagy száz röpcédulát „állított elő ismeretlen szándéktól vezérelve”.
– De ez még nem volt elég – mondta a vizsgálattal megbízott tiszt, – bejött a városba, és az autók szélvédőjére ragasztotta őket. Aracsettel.
A kis Herskovics előbb nem kapott levegőt, aztán azt fontolgatta, elájul. Egy öntudatlan embert csak nem fognak rugdosni.
– Mi... milyen röpcédulát? - kérdezte, amikor magához tért.
A tiszt szó nélkül maszatos papírlapot nyomott a kezébe. Kezdetleges, ákombákom betűk dülöngéltek rajta. Legfelül ez állt: ELÉG, majd több felkiáltójel következett, ezalatt jóval kisebb betűkkel: Nem kell több tyrannia, itt már nem volt felkiáltójel, majd még egy sor jött, de azt a fejletlen technológia miatt már nem lehetett kisilabizálni. Herskovics alig hallhatóan felsóhajtott. Szerencsére nem volt rajta semmi név, aminek puszta említése több évi csatornaépítést jelentett volna, azt meg nehezen tételezte fel a belügyisekről, hogy ezt a manapság homályos értelmű görög kifejezést gyakran használnák. Bár mindent összetéve, saccolni sem merte, hogy mire terjed ki a kikép-
zés. Fogas kérdés, mert mi van, ha az olvasás is a napi penzum közé tartozik. Nem biztos, hogy a zsarnokság műveletlenséget is jelent ugyanakkor. De miért ne mondhatná, hogy ez az egész valami elírás, mint a sajtóhiba? Ha az ember nyomtatásra adja a fejét, könnyen becsúszik az ilyesmi. A papírlap puha szénaillatot árasztott, a nyomdafesték szúrós szaga mögül surrant elő. Kissé ellágyult ettől.
– Ez csak egy olyan... egy olyan hóbort – felelte. – Mindannyiunknak van legalább egy ilyen, nem? Én például lepkéket gyűjtök – mondta szemérmesen, mire néhány percig megállt a levegő abban az ablaktalan, ködös szobában, ahol már annyi képtelen történet és kétségbeesett mondat hangzott el. De erre nem volt mit mondani, ez a barátkozó, szabódó hangvétel itt újdonságnak számított. Tíz perc múlva az utcán voltak.
– Miért csinál ilyen hülyeségeket? – kérdezte némi tisztelettel a hangjában a kis Herskovics. Kihalt volt a város, ordításként hatott a lehalkított beszéd.
Az öreg azonban képtelen volt leplezni csalódottságát, hogy üzenete nem ért célba, és nem lett semmi országos hajcihő, sok vörös képű, ideges pártitkárral. Vízágyúval meg rohamrendőrökkel.
– Nem volt ü betűm – felelte. – Különben tökéletes lett volna. Egy nyugdíjas román nyomdásztól vettem az alkatrészeket – s majdnem beleveszett a részletekbe, de a kis Herskovics hevesen elhárította. Nem akart tudni semmiről, neki a családja mindennél előbbrevaló, s különben is nem olyan időket élünk, amikor az ilyesmivel kérkedni kellene. Talán tíz vagy húsz év múlva, mert a történelem kerekei más rugóra járnak, és addig is be kéne váltani a kenyérjegyet. Nap mint nap, hát úgy vigyázzon.
A gépet saját kezűleg fuvarozta el, és helyezte biztonságba a tömbház pincéjében. Ott találták meg a forradalom után, s nyomban híre ment a dolognak, egy pesti stáb pedig kiszállt a helyszínre. Szép, álomszerű snitteket vettek fel a környékről. Művezetőként is be lehetett tenni a rendszernek, mondta akkor egy éles közeliben. Később még valami igazolványt is kapott, meg adókedvezményt. Kicsit fellendültünk, dobozos kólával és mogyorós szelettel tömhettem meg a kamrát. Aztán vettünk még egy adagot mindenből, mert akkor még senki sem tudta, meddig tart a hirtelen jött örömmámor. Nagyapa már két éve halott volt, egy faarcú, seggrészeg rendőr ütötte el a falu főutcáján.
– Tele vagyunk efféle véletlenekkel – mondtam a trikósnak. – Bennem aztán ez a két vér keveredett el. Képzelheted. Mintha egyszerre akarnám kirámolni a bankot és beköpni magam, mint törvénytisztelő és adófizető polgár. – Könnyen megjeleníthető hasonlatot akartam mondani, hogy értse. Egy filmben láttam, ha sikerül szót érteni a fogvatartókkal, gyökeresen megváltozhat a felállás. Ott persze a végén hasba lőtték a kísérletezőt, de
csak azért, mert túl közel került a túszejtőkhöz, és pimasz megjegyzéseket is
megengedett magának. Mint amikor az anyósülésről beledumálnak a vezetésbe. Arányok kérdése, mondtam magamban, arányok kérdése a menekülés.
– Hát elég malter lennél – felelte aztán, s valami mosolyféleség is átfutott az arcán. Egy olyan rándulás. Úgy éreztem, megtört a jég, tettem egy lépést a minket elválasztó kerítés felé, most már csak kapaszkodni kellene, óvatosan. Azért kibontott még egy sört.
Aztán bedobtam a keresztnevem. Ne formátlan, egyenarcot üssön, ha úgy hozzák a fejlemények. Névvel már jó esély van a lelkiismeretfurdalásra, hogy megtorpanjon.
– De legtöbben csak Loksinak hívnak – mondtam. Mondhattam volna azt is, hogy a barátaim, de ez már túl direkt lett volna, túl dörgölőző. S talán ugyanolyan hatást váltott volna ki, mint abban a filmben. Tulajdonképpen még azt se tudtam, milyen fegyver van náluk. Précsek a beváltóval szemközt lassan belesimult a veszteglő Mazda motorházába. Ha arra gondoltam, hogy ő jobban be lehet szarva, mint én, könnyebbség fogott el. Ha épségben kikeveredem ebből, elmegyünk Ahmedhez, és megiszunk néhány vodkát, aztán szájon vágom a férfivécében.
A kis Herskovicsot azért nem fenyegette az árulás veszélye, mert sehova sem tartozott igazán, így olcsón megúszott mindennemű kiábrándulást, szabadságharcot, a történelem pillanatnyi szeszélyeit. Talán még becsületesnek is mondhatnánk, hiszen nem kerülhetett olyan helyzetbe, hogy becstelenséget kövessen el. Szarházi volt, de becsületes. Idejében kitöltötte a lottószelvényeket, és mindig a katonacsapatnak drukkolt, még akkor is, ha már a tökmagárus is tudta, hogy szétbundázták a bajnokságot. Nyolc után pizsamára cserélte a tréninget, és dacból is végignézte a híradót. Anyámat nőnapon virággal lepte meg és olcsó parfümmel, amit húsvétkor elkunyerálhatott. Elfértünk egymás mellett a háromszobás panelban.
– Mi lett vele? – kérdezte hirtelen. A sör habját csak úgy a tenyerébe törölte.
– Kanada. Kilógott Kanadába.
– Az jó hely. Tiszta.
– Enni lehetne a földről – mondtam, de már legszívesebben kiköptem volna. Úgy láttam magam ebben a mondatban, olyan görnyedten és szolgálatkészen, ahogy apámat a postás vagy bakter előtt, hiszen a görnyedés mindig az uniformisnak szólt, függetlenül az arctól, hogy épp jegyet kezelt vagy felszólítást hozott, és nem tudott leszokni erről. Mint a cigaretta vagy az ebéd előtti kisdecik. S lehet, hogy véletlen volt, de minden biccentéssel, ugrásra kész alázattal egyre kisebb és sérthetetlenebb lett, akár egy visszafordított daganat. Én is így vesződtem el reggelente Jutka fűszeres rántottáiban, gyümölcssalátáiban, a magam köré idomított egynemű szeretetben. Ahogy szombat reggel a fejem alá igazítja a párnát, vagy ahogy a bevásárlócetlivel kóválygok a téren, mert tartóselem kell a sportkaziba, és talán harisnya is kellene, meg heverő, mintás párnákkal. S közben felszívódott az az izzó, eleven nő, akire az ornitológussal fogadtunk Polában. Megfogadtuk a kikötőben a sétahajózás előtt, hogy ezzel a nővel majd másként bánunk, nem pocsékoljuk el, nem vadítjuk el. Inkább nyelveket tanulunk, és kiolvasunk ötszáz könyvet, csak úgy nézzen ránk egyszer, egyetlenegyszer azzal a haragos tengerszemével, ahogy az ezeréves keresztelőcsészékre a vitrinek alatt. De elszúrhattam valamit, mert bár megnyertem a fogadást, és lassan ő is behódolt, kedvemre meríthetek belőle, tehetek hozzá vagy vehetek el, mégis inkább az unatkozó múzeumőrt látja bennem, aki összehasonlíthatatlanul büszkébb az oldalán fityegő fegyverre, mint a kiállított kora keresztényi ereklyékre. Ilyenkor persze könnyű erre hivatkozni. Hogy ezért kezdtem szórakozni az árfolyamokkal. Pedig lehet, nem is így történt. A szerelem már az első feldöntött kávéscsészénél, az első halom mosatlannál elkezdett málladozni bennem. Valószerűtlenné vált, akár az elcsigázott kocaturistának a menedékház. Ennyi. Miért kenném akkor másra. Talán így volt rendjén. Csak a pofám ne törjék össze. Most az egyszer, aztán meglátjuk.
Apám mielőtt elhúzott volna, kezembe nyomott egy listát. Telefonszámok voltak rajta és nevek, akikhez fordulni lehet, ha megszorulnék.
– Egy állás mindig jól jön. Valami könnyű munka – hunyorított.
Két hete sem volt, hogy kihúzták a nevét a vízumlottón, azóta valósággal felpezsdült az élet: rokonok telefonáltak, szomszédok néztek be, mindenki akart valamit mondani Kanadáról. Beszéltek az éghajlatról, kiteregették a térképet, címeket írattak fel vele, ismerősök ismerőseit, meg minden hülyeséget. Turistaosztályon menjen, és a hivatalokba kössön nyakkendőt, mert hát az első impresszió, és ha nem kérdezik, hallgasson, mert az ott is érdem. Bizony, mondta Garochiné, a beszerző, akinek előre köszöntek a környék raktárosai.
– Mihez kezdesz odaát? – kérdeztem, amikor már levonult az első hullám. Azt persze nem akartam mondani, hogy életében nem dolgozott semmi komolyat, s leginkább az ebédszünetekhez ért, meg hogy miként lehet pálinkát becsempészni duplafenekű termoszban. Akkor mit vagánykodik itt Kanadával.
– Értek még a fához – vigyorgott, s megpaskolta a könyvespolcot.
– Kezdetnek nem rossz – mondtam, és lefogadtam volna, hogy fél év múlva behúzott farokkal jön vissza.
Vasárnap volt, amikor magabiztosan csomagolni kezdett. A konyhából néztem, hogy nejlonba csavarja a fogkefét és a borotválkozó pamacsot, majd
bepászítja a zoknik közé, és hirtelen nevetni támadt kedvem. Belenyomtam a fejem a rántottas tányérba, nehogy meghallja, hogy szétröhögöm ezt a nagy igyekezetet. Az új életét vagy mit.
A pályaudvaron vettem észre, hogy tulajdonképpen fél. Bőröndjét egyik kezéből a másikba tette, és egy kavicsot pöckölt a cipője hegyével, s talán azon töprengett, hogy megöleljen-e, de inkább kezet fogtunk, mint valami díjátadáson. Akkor villant meg bennem először, hogy visszafordítom. Mondok valami olyasmit, hogy odaát nem lehet bratyizni a művezetőkkel, és hamar lenullázzák azt, aki ebédszünetért pattog. Meg hát ebben a korban a világ már egyre nagyobb és idegenebb is, ne kezdjen ki vele. De csak néztük a peron repedéseit, és azért könyörögtünk magunkban, hogy induljon már el végre az a rohadt nemzetközi. Az integetéssel, tudtuk, nem lesz gond. Az valahogy mindig összejött.
Szerencséje volt, jó helyre került. Anyám másfél évre rá felkerekedett, hogy meglátogatja. Összeüt egy kis hazait, és repül vissza. Ismét végigzongoráztuk a pályaudvari jelenetet: csomagok, kavics, ölelési kényszer. Bónuszként néhány kétségbeesett fogadkozás. Aztán tizedjére is elsorolta, mire kell vigyázni a lakásban. Gáz, villany, könnyező pálmák. Öntözni kizárólag állott vízzel. Végül már csak a telefonok. Úgy kéthetente. A hol tréfás, hol dühödt fenyegetések: utánad megyek és idehozlak, mint egy vaksi kutyakölyköt! Hát, mit képzelsz te, taknyos. Egy család vagyunk, Imre. Nézd meg, mit csináltál anyáddal! Kapsz egy használt kocsit, na? Az ornitológussal fogadásokat kötünk, hogy melyik napon csörren meg ismét a készülék. Négyszer én nyertem, háromszor ő. Tartom a formám, nem fog soha megelőzni. A hazai pálya előnye, ahogy Veterényi mondaná.
Csak a Précsek kérdezte egyszer, hogy miért nem megyek fát vágni Kanadába, mert elméletileg nincs itt mihez ragaszkodni. Kényelemből, mondtam akkor, és nem hiszem, hogy messze jártam volna az igazságtól. Amikor az ember már tudja, hogy mikor ad vissza a trafikos és mikor nem, hol lehet olcsón kimért borhoz jutni, és hol nem váltják be az üvegeket, már nem mozdul. Nem nagy filozófia. Précsek szerint már a génekbe beleütötték a hülyeséget, hogy az ember nigger lesz vagy űrhajós, a többi csak statisztéria. De azért megpróbálhatnám, hívjam csak ki magam ellen a DNS-em, lássuk, mi lesz. Aztán biztatásként rendelt még egy kört. Nem szóltam semmit, pedig tudtam, hiába szerepel, neki is rokonai vannak Svédországban. Mehetne havat lapátolni havi fixért.
– Az a baj, hogy utálom a telet. Beledöglenék, hogy mindig alsógatyát kellene húzzak, mint a nagyfater – mondta egyszer Ahmednél, és úgy nézett rám, mint aki felmentésre vár. Már csak mi voltunk, Ahmed hátul babrált a zárral, a csajok szedelőzködtek. Így lettünk barátok. Jószívű srác, csak a
marokját nem adta kölcsön sose, de hát nem is kértem. Ismertük egymást, mint két kerületi tróger.
Most persze a világ minden kincséért sem jönne be. Valahol igazat adok neki, miért gyűrjék össze az ő képét is? Miért hősködjön egy hétköznapi történetben? Ha égne a ház, és be kellene rontani értem, vagy eltörném a lábam, és a hátán kellene cipelnie az első kórházig, miközben mesterlövészek leselkednek rá, volna esélyem. Határozottan jó esélyeim volnának. Talán azt hiszi, kintről még hívhat segítséget. De ki jönne segíteni a főtéri seftelők ellen, józan ésszel? Másnapra őt keresné az egész galeri, s nem akkora ez a város, hogy sokáig bujkálhatna benne bárki is.
Tudom, ott guggol a szemközti Mazda mögött, és szerencsés végkifejletért izzad.
Azon gondolkodtam, hogyan csinálja majd. Valószínű, hogy leszorít a földre, és fölém áll. S az a habos, meleg lé majd végigcsorog kétoldalt a nyakamon, bele a fülembe, mert így sokáig emlékezni fogok a dologra. És napokig az árnyékom is kikerülném, mert eljutottam önbecsülésem utolsó tartalékáig, s ilyenkor vagy újrakezdi az ember, kockáról kockára vetíti magának a ledarált, magabiztos éveket, vagy leugrik valahonnan. És sohasem lehet kisakkozni, hogy épp melyik kattan be, melyik lesz időszerű. Nincs az a lélekbúvár, aki ezt meg tudná mondani. És a trafikos is fogja látni, és Jutka is fogja látni, amikor elém teszi a levest, és Ahmed is, amikor belépek a bisztróba, hogy valami sántít ezzel az emberrel, ja igen, lepisálták a fejét, hogy is felejthettük el. De nem beszélünk erről, tapintatosak leszünk, akár egy század eleji regényben. És így ülünk majd két csend között, amíg el nem döntöm végre: ugrom, vagy újrakezdem.
Jutka vár otthon, akartam mondani. Bolyhos hálóingben és feszes bugyiban, ami a fenekébe vág. Így vár, hogy aztán levegyem róla, és szeretkezzünk a sezlonon, ami persze csak egy dugás a sok közül, de innen mégis szeretkezésnek tűnik, szemérmes mozdulatokkal, tisztán és lágyan, akár a friss tejbegríz. Aztán visszabújna a hálóingébe, majd kimenne mosdani, megszabadulni a felesleges nedvektől, és én már a reggelire gondolnék, hogy ki kel fel hamarabb, és ki veti meg az ágyat.
Ha elengednek, teljesítem írott és íratlan kötelességeim: feltámasztom nagyapát, és lehülyézzem a kis Herskovicsot, mert egyebet nem érdemel, hiszen karcolás nélkül úszta meg az egész huszadik századot, és ez nagyobb pimaszság bárminél. És betörök néhány bankba, hogy eláruljanak, ha kell, mert végre indokolatlanul ragaszkodtam valamihez, amit ugyan sosem tudtam pontosan megnevezni, legfeljebb körülírni, de így is jól hangzott, és összecsomosódott tőle a vérem.
– Kérsz egy kis sört? – kérdezte a trikós, és elém tartotta a dobozt. Próbáltam összevakarni magamban annyi bátorságot, hogy beleköpjek, vagy
legalább könyökkel kiüssem a kezéből. Legfeljebb hamarabb kezdődne a cirkusz, s a patron már csak a meggyőző végeredményt konstatálná. Utáltam azt az ostoba filmet, és azt is, hogy eszembe jutott. Miért nyalnám ki a seggét annak, aki majd bevarr a padlószőnyegbe? Milyen érvekkel tudtam elhitetni ezt magammal?
– Nem – mondtam aztán. – Most nem csúszna.
– Meg tudlak érteni – mondta. Aztán bejött a társa, váltottak néhány szót a pult mögött. Nem lehetett már sok hátra, a főtéren ilyenkor jár le a műszak.
Az aranykor végén került elő a cetli, nagymosás előtt. Margarita bezárta a barlangját, a szeánszok kimerültek, de azért még összejártunk, unalomból is. Jutka egy márciusi reggel letette cókmókját az ajtóm előtt, és kijelentette, itt fog lakni. Hihetően hangzott. Hideg volt még, a kóbor kutyák esténként behúzódtak a lépcső alá, ott feküdtek összegömbölyödve a csövek előtt, s ha erősebben csaptad az ajtót, morogni kezdtek, a föld alól bugyborékolt elő, és olyan érzése volt az embernek, mintha igét hirdetnének a pokolban. Ezt Garochiné mondta, aki bármilyen bundás állattól dührohamot kapott, elég volt megmutatni egy aranyhörcsögöt, hogy elvörösödjön. Havazás után párás gomolyag töltötte ki a házat, s ez a tömény kutyaszag elfeledettnek hitt, ősi érzéseket pendített meg a panelbe szorult lakókban. Kitört valami állatvédő láz, néhányan kaját hordtak le meg rongypokrócokat, és Bodrinak meg Laicának szólították őket. A kutyák meg nyelvtől függetlenül csóválták a farkukat, nem volt diszkrimináció. Már valahogy a levegőben lógott a tolerancia, csendesen ázott benne a tömbház.
Nem akartam egyikükkel sem találkozni, ezért gyorsan behúztam Jutkát az előszobába. Nedves volt a bőre és kesernyés, mintha szárított narancshéjjal dörzsölték volna át. Egész este a teveszőrpokróc alatt melegítettem, és teát főztem neki, s minden trikómat felpróbáltattam vele. Néhány nap alatt összebarátkozott az egyik korccsal, aki már az első pillanattól járt utána, és a port seperte a farkával. Lassan felszoktak az ajtók elé, levizelték anyám könnyező pálmáit. Aztán valaki kihívta a sintéreket, és a nagy jajveszékelés mellett egyenként felpakolták őket a teherautóra. Garochinét, hiába hangoztatta mindvégig, hogy semmi köze a dologhoz, majdnem elüldözték a kerületből. Még hetekkel az eset után is összefirkálva találta az ajtaját, ha elment bevásárolni, és homokot szórtak a postaládájába. Hosszú csendek ülték meg a kerületet, mindössze néhány felbátorodott macskanyávogás szakította meg a rendre levonuló esők egyhangú kopogását. Semmiért nem vallottam volna be, hogy én szóltam a hivatalnak. Apám is ezt tette volna, ha ittmarad.
A második név jött be. Nem sokat kérdezősködött, és imádta az egyszótagos szavakat. A Phoenixnél beszéltünk meg találkozót, hogy majd
ott várom. Fényes török bőrkabát volt rajta és kitérdelt szövetnadrág, ideoda forgatta a fejét, mintha egyszerre több irányból várna vendégeket. Időnként igazított egyet piros svájcisapkáján, majd magabiztosan a földre köpött. Kerületi fickónak tűnt, aki tudja, mit csinál. Karon fogott és behúzott a kocsmába. Távolabb mentünk a pulttól, a szeparék felé. Nemrég állítottak be egy sor pókerautomatát, ettől kissé megbolydult a légkör. Felvigyázókat is kellett szerződtetni, mert sok fazon itt csapkodta szét a fizetését, aztán meg odaült udvarolni a pincérlánynak. A sapkásnak egyből utat engedtek, volt, aki biccentett is.
– Ismertem az apádat – mondta, és kicsit felhúzta a szemöldökét.
– Azért vagyok itt.
Elkezdte csavargatni a terítő sarkát.
– Kevés már az olyan, aki tiszteletben tartaná a határokat. A képességeket. Nem vagyunk egyenlőek, ennyit kell csak megjegyezni. Sem itt, sem másutt.
– Azt hiszem, értem.
– Mert most mindenki a markát nyújtja, s ha nem kap eleget, vinnyog.
– Én nem fogok vinnyogni - mondtam.
– Nem kell fogadkozni, nem vagyunk a rendőrségen – mondta, és rávigyorgott a pincércsajra. Aztán rendelt nekem egy üdítőt. – Előttem soha ne igyál alkoholt. Ha lejárt az időd, seggrészeg is lehetsz, csak kerüld a környéket. A pia kiöli az emberből az óvatosságot. Apád ebben is utánozhatatlan volt. Nem maradt utána soha semmi, akárhová elvihetted magaddal, gyűlésre vagy vadászatra. Olyan tiszta volt, mint egy fehérnép.
Ráérősen beszélt, mégis érződött, nem szívleli a regényrészleteket, a körmondatokat. Az a fajta, aki sosem áll sorba a tejesnél, inkább megveszi a boltot. Nem utasított és nem is kért, már megszokta, hogy többnyire a szája íze szerint alakulnak a dolgok. Ugyanakkor készséges maradt mindvégig, hogy az engedelmesség ne tűnjön majd megerőltetőnek, inkább valami természetes adaléknak. Abbahagyta a köpködést, a terítőcsavargatást is. Elemében volt, láttam a szemén, most már nem érhetik meglepetések: két kézzel kapok a meló után, aztán majd beleszokok, akár a nagybátyám cipőibe. Úgy beleszokok, hogy észre se fognak venni.
– Mi lesz a dolgom?
– Majd holnap reggel. Nem beszélhetünk meg mindent egyszerre. Fújd ki magad, nesze itt van egy kis előleg, hívd meg Klárát egy italra – mondta, és a pincércsaj felé mutatott, aki háttal állt nekünk. – Minden ismeretség jól jöhet egyszer – tette hozzá.
– Hányra jöjjek? – kérdeztem.
– Tíz.
– Hozzak valamit?
– Minek?
– A melóhoz.
– Ezt – mondta, és a fejemre bökött.
Amikor felállt, és megigazította a sapkáját, kicsit meglágyult, ahogy a véndiáktalálkozón a kimeríthetetlen emlékezőgépek.
– Herskovics. Herskovics. Hogy én mennyit szaroztam ezzel a névvel. Klárit persze nem hívtam meg. Túl puccos volt a hely, és nem akartam
elszórni a pénzt löttyökre. Jutkával aznap hosszan szeretkeztünk, s úgy képzeltem, Klárit ölelem, hogy ne legyen baj, ne kezdjem máris engedetlenséggel. Amikor visszajött a fürdőből, olyan macskás arcot vágott, amit később többször is láttam rajta. Ezzel az arccal vettük meg a díványt, a színes tévét, a négyfejes videót, a párnahuzatot, a dzsesszes palikat. Tulajdonképpen akkor adta át a kormányrudat vagy mit, hogy nyugodtan lavírozzak a kijelölt vízen, ahol ő volt az uralkodó titkos áramlat, a széljárás, a zátonyok. Naiv és pitoreszk korszak volt, amit jól kibélelt a kölcsönös elégedettség. Magamra szedtem néhány kilót, és megkedveltem a sört. Jutka minden második héten takarított, a szemetet viszont én vittem le, és én is vásároltam. Le voltak osztva a kártyák. A kényelem hozzám került, a persely hozzá. De még az előszobában várt, és kikészítette a ruháimat, hogy este levegye rólam, mint az anyám, a szeretőm, a nővérem. És mintha minden nőiességet belegyúrtak volna abba a keresetlen mozdulatba: Mata Hari nőiességét, ami hanyatt dobta a Német Birodalom koronahercegét, a tévébemondónőét, akiért esténként a himnuszig virrasztok, Mona Lisáét, aki idétlenül vigyorog egy képtárban valahol a világ innenső felén, Audrey Hepburn és anyám sovány nőiessége is itt lenne ebben a kerületi kétszobásban, sűrítve és elkeverve egy mozdulatban, ahogy a lekvárban a hámozott gyümölcsök. Ez pedig megérte.
A meló mindent összevetve nem volt nehéz. Valutaváltó irodát készült indítani, office-t, ehhez kellett a segítség. Nem messze a főtértől, az állomásig nyúló Eminescun bérelt pár négyzetmétert. Jó hely volt, késő estig nem állt le a forgalom a környező élelmiszerboltok miatt. Az engedélyekkel nem vacakolt sokat, a használt számítógépet én szereztem be, és egy tűrhető nyomtatót is kialkudtam az elismervényeknek. Amikor már a széf is megvolt, eljöttek néhányan a Phoenixből. Kis vodkával lelocsolta a bejárati ajtót, s elkezdődhetett a gürc. Amíg ő a szokott helyén valutázott vagy intézte az uzsorakamatait, én nyakkendőben vártam a kuncsaftokat, és benyaltam tíz dollárért, hogy jöjjenek is vissza. Hamar tanultam, alig telt el egy hónap, már láttam a trükköket, a varratokat, hogy hol illeszkednek össze a látszólag széttartó dolgok.
Kellett neki egy ilyen bolt, egy támasz, ahogy ő mondta, ahová adott esetben benézhet a finánc, büntethet a közeg, levezethetik hivatali és egyéb
feszültségeiket. Inkább itt basztassák, és ne a téren, ahol a seft vastagabbik fele folyt. Eleinte bejött esténként, és szúrópróbaszerűen belenézett a gépbe, átnyálazta a kinyomtatott számlákat. Újra és újra figyelmeztetett, a megbeszélt összeg felett a széfbe kell tennem a bevételt, ne gondolkozzak, ne mérlegeljek, mert bevarrja a számat. Aztán csak röhögött, hogy mennyit hozott az üzlet, veregette a vállam, hogy én vagyok a jobbkeze vagy mi a szar, és nélkülem ma sem vacsorázna a családja.
Régimódi, tágas szoba volt, bőven elfért volna még egy pult. Eredetileg azt tervezte, egy füst alatt trafikot is nyit, mert az anyja világéletében újságot meg sorsjegyet árult, s ha már a temetőbe nem megy, akkor legalább itt emlékeztesse rá valami. Addig posztereket ragasztottam mindenhova, hogy ne legyen olyan iszonyúan steril a légkör, meg két fotelt is beállítottam középre, a pult elé. Úgy nézett ki, mint egy pofás utazási iroda, pálmafák és félmeztelen turisták, villanó fogsorral egy elképzelt világ elképzelt tengerpartján. Megnyerő volt, így aztán inkább nálam váltottak, mint a párhuzamos Győzelem utcán, ahol már régebben működött a konkurencia. Zárás után beugrottam Ahmedhez, két utcányira volt, nem kaptam szívinfarktust, s legalább láttam néhány ismerőst. Amikor lehetett, éreztettem a fickóval, hogy protekció ide vagy oda, nem az ő galerijéhez tartozom, felejtse el a keresztapázást. De ahelyett, hogy bizalmatlanná vált volna, egyre ritkábban jött pofavizitre. A végén már csak havonta, a zseton háromnegyedét felnyalta a széfből, meg se számolta, csak úgy szemre, ész nélkül. Nem mondtam semmit, sosem emeltem fel a hangom előtte.
Aztán egy zaftos napon kisiklott az egész. Majdnem ötezer márka ment át a kezemen, és még néhány barátságos zöldhasú, fel voltam dobva. A Phoenixben nagy ricsaj fogadott, valaki a születésnapját ünnepelte, ha jól értettem. Klári miniben szolgált fel, s egy olyan áttetsző blúzban, hogy nem is tudtam máshova nézni. Sörrel kezdtük, de aztán rájöttem, Klári klasszikus nő, akinek pezsgő és bonbon dukál, s ebből akkor sem enged, ha szakállas barbárok özönlik el a várost. Ezután már az sem lehetett meglepő, hogy élhal Piafért. A garzonjában mindenhol belebotlottál: fényképek a falon, kazetták, újságból kivágott cikkek mindenféle nyelven. Franciául ugyan egy fél hangot sem tudott, de amikor megszólalt a Padam, padam, könnyes lett a szeme. Hátradobta a fejét, hogy mély torokhangján vele búgja a dallamot. Így aztán minden keserűségét, undorát, dühét és depresszióját beleénekelte ebbe a néhány taktusba, s ilyenkor már csak egy szál combfixben lófrált, s imádta, ha hosszan simogatják a fenekét. Rutinos szerető volt, sok családos adófizető megfordult a szentélyben, zsigerből tudta már, mit bír el a kora esti szerelem. Velem se veszekedett, ha kefélés után simán lefordultam az ágyról, s másnapig taxira kértem kölcsön, hogy majd lerendezzük. Egyszer
emelte csak fel a hangját, amikor Piafról kijelentettem, hogy egy szimpla veréb.
– Hát nem, faszikám. Ezt nem. Ha ez a nő neked veréb, akkor menj haza a nődhöz, és kuvikkolj neki. – Olyan furcsán hatott a kivillanó közönségessége, hogy rögtön bocsánatot kértem. De csak másnap engesztelte ki a csokor rózsa és a doboz kókuszos golyó.
Sosem tudtam megfejteni magamnak. Vastag talpú cipőkben járt, beezüstözte a körmét és a szempilláit, ugyanakkor rajongott az avítt kifejezésekért, engem például mindvégig snájdig fiatalembernek szólított, s bár furdalta a kíváncsiság, mégsem engedte, hogy akár egy sort is lefordítsak albérletszagú sanzonjaiból. Más nő élete végéig megélhetett volna ebből a titokzatos és értelmetlen kuszaságból, de ő beérte azzal, hogy időnként szárnya alá vett egy-egy „fiatalembert”, s minden részletet figyelembe véve beavatta azokba a rejtelmekbe, melyek házaséletükből rendre kimaradtak.
Velem mindig is kivételezett. Nem hagyta, hogy beszálljak a rezsibe, levigyem a szemetet, és amikor hirtelen szőrök kezdtek nőni a hátamon, jelezve, hogy a férfikor egy újabb, immár hanyatló szakaszába léptem, térdére fektetett, és kisollójával egyenként levagdosta őket.
– Egy snájdig fiatalember nem engedheti meg ezt a bozontot – dalolta. Elérzékenyültem. Anyám jutott eszembe, ahogy a kis Herskovicsnak
minden egyes nap kitálalja a levest, a vízízű uborkasalátát, a fokhagymás oldalast, és nem szól semmit, ha leeszi a terítőt. Hogy kell legyen ennek valami értelme.
– Tudod, Klári, ha két évvel hamarabb érkezel az életembe, már a feleségem lennél, és szülnél nekem két szép gyermeket – mondtam.
Megmerevedett, és amíg Piaf be nem fejezte a dalt, nem is szólt semmit. Aztán megsimogatta a fejem, mert csak egy férfi hazudhat ilyen ártatlanul.
Jutka sosem adta jelét, hogy tudott a kilengéseimről. Inkább hálás volt, hogy már nem csüngök rajta, mint egy karácsonyfadísz. Én persze hajnalonta állandó lelkiismeretfurdalásom örvényeibe merültem, újabb és újabb ajándékok révén próbáltam levegőhöz jutni. Ezek pedig, akár egy alattomos kábszer, egyre rafináltabbak és drágábbak lettek, már nem állhattam meg akármilyen bóvlinál. A fizetés persze semmire sem volt elég, a lelkifurdalást pedig egyre több ér és patak táplálta, tenni kellett valamit a teljes összeomlás előtt.
Egy márciusi reggelen kattant be a megoldás. Épp készültem kimenni a bolt elé, hogy a tábláról, melyen az árfolyamok futottak, letöröljem a tegnapi, elavult számokat, és helyükre írjam az újakat, amikor szinte magától, ki tudja, milyen titkos tervnek engedelmeskedve, nekilódult a kezem, s kicsit megfejelte a számsort. A négyesek hatosokká nőttek, a heteseket pedig már indulásból felfelé kerekítettem, mert mindig is rüheltem a kicsinyességet.
Eleinte csak délelőttönként hagytam úgy, amikor nem volt akkora forgalom, s ott tartottam a szivacsot a gép mellett, hogy az első gyanús jelre kiigazíthassam. Akkor már mindenki így dolgozott, mert szédelgett épp eleget az árfolyam, s nem lehetett mindig új papírral, táblával szarakodni. Két sor cellux, szivacs, filctoll, s kész is volt a technológia. De nem tűnt fel senkinek, nem reklamáltak. Nyakkendőm volt, kék ingem, mit kérdeztek volna? Ha valaki mégis vagánykodott, mondtam, forduljon bizalommal a főtériekhez, azt meg nem akarták, mert akkor jött divatba a dínáros csel meg a méretre vágott újságpapír. Később már saját tőkét is beleforgattam a vállalkozásba, s ahogy csiszolódott a technikám, egyre több ideig felejtettem kint a számokat, vagy ki se tettem a táblát.
S bár sejtettem, egyszer törvényszerűen belebukok, és zárás előtt megjelenik majd két vállas gyerek, hogy elbeszélgessen velem a jó modorról, mégis biztonságban éreztem magam. Klári minden pletykát ismert a főnökömmel kapcsolatban, még a galeribeli nevét is elárulta. Így tudtam meg mindent Lepkéről: szokásait, nőügyeit, hogy nem bírja a laskás ételeket, de semmiért nem adna egy adag miccset. Különböző elméleteket arról, hogy miként hasznosította régi kapcsolatait, amikor még személyzetis volt a ládagyárban. Klári arról is tudott, hogy apámmal milyen ügyekbe keveredtek annak idején, túlárazott szállítmányok, nyaralókba elpasszolt nyersanyagok, fű alatti állásbörze. Ahogy mesélte, vidám és együgyű képregénynek tűnt az egész, amelyben ugyan mindenki elnyeri méltó jutalmát, a rosszak megbűnhődnek, a jók félkirálysággal lesznek gazdagabbak, de ez a végkifejlet még nagyon messze van, s nem is tudni, vajon bírja-e addig a rajzoló.
– Lepke jó ember – zárta Klári a monológját. – Onnan tudod majd, hogy megkedvelt, ha megajándékoz egy kereszttel. Aranyból. Nekem kettő is van. Az egyik itt a bokámon – mondta, és kidugta a lábát a paplan alól. A rózsaszínű sarok fölött, a csont karcsú dombjára ereszkedve vékony aranyláncon himbálózott a megváltó.
Próbáltam valami nagyon szomorúra gondolni, mert ilyenkor sosem jön jól a röhögés. Elöntött a régi félelem, hogy sosem növök ki ebből a hosszúra nyúló gyermekkorból, és nem tudom higgadtan, némi bölcsességgel szemlélni a körülöttem hintázó eseményeket. S ha majd nyugodt perceimben fölnézek az égre, nem fogom hallani a történelem lapjainak mámorító zizegését, nem érzem a pillanat hamisítatlan szentségét, egy elszabadult és pimasz isten kuncogását hallom majd, aki különben zseniális forgatókönyvíró. Tarantinóhoz vagy Spielberghez fogható kaliber. És akit nem lehet megzavarni sem imával, sem káromlással.
Igen, olyan voltam, mint egy kamasz, aki nem képes következtetéseket, tanulságokat lepárolni saját érdekében, mindössze a dolgok mélyén rejlő esztelen komikumot érzékeli, ezt a láthatatlan forgatókönyvet olvassa, s
legszívesebben az örök nyugalomba röhögné magát. Kláriban és Jutkában is az volt a közös, hogy mindketten ösztönszerűen irtóztak ettől. az élet makacs ellenségét látták benne, lassan ölő mérget, amitől csúnya kiütéseket kapni, lázt és rángásokat, hogy végül egyetlen görcsbe merevedjen minden. Nekem elég volt nagyapámra gondolnom és az ü betűjére, hogy kitörjön belőlem a kacagás, ezért aztán sose hívtak meg semmilyen emlékestre, ahol vérkomoly arccal mártírokat tüntettek ki, s rémülten idézték a múltat, mint egy szörnyeteget, aki szűnni nem akaró éberséggel toporog a küszöbön, s láthatatlan lángnyelveket lövell ránk, bentrekedtekre. Nem is tudtam, hogy voltaképpen ki a beteg, ki a nyomorult: én vagy ők. Kinek a túlélése érdemel majd kopjafát és koszorút, és kit kaparnak el jeltelenül.
– Kedveskedj neki egy kicsit – tanácsolta egy nap Klári, amikor beléptem hozzá. Sosem engedett el üres kézzel. Ha tehette, szakított egy félórát a műszakból, és kijött hátra a kertbe, a sörösrekeszek közé, hogy felvidítson. Imádtam ezeket a villámdugásokat, olyanok voltak, mint egy vitamintabletta.
Nem is sejti az ember, hogy mikor lehet elégedett az életével, mikor nyújtja épp az elérhető maximumot: egy kocsma udvarán vagy jól sikerült rokonlátogatáson a Niagara mellett, a fürdőkádban vagy két csatlakozás között a peronon. A boldogság mindig retrospektív, mondtam, s ezzel a szöveggel formás egyetemistákat lehetett begyűjteni, akikből vezényszóra bújt elő a nők édes aranytartaléka: az anyai ösztön. Távoli és aranyozott szegélyű, mint az elfelejtett könyvek, tettem hozzá, és egyenesben voltam. Kit érdekelt, mi igaz ebből, mi fonetika és mi igazság, mi púder és mi visszafordíthatatlan. Épeszű ember csak a szükségleteivel törődik.
De a mai este sosem lesz távoli, ott érzem majd a tarkómnál, a fülem mellett, ahogy egy pisztoly csövét, kérlelhetetlenül. Ha ellenállnék, ha bármi jelét adnám annak, hogy nem világos: a legkisebb csavarrá süllyedtem a gépezetben, aki most rendhagyó kezelésre szorul, hát erősen beszopnám. Mert ez most voltaképpen terápia, gyors műtét, és csak rajtam áll, hogy milyen szövődményekkel ébredek. Tudtam, a legjobb esetben sem úszom meg néhány pofonnal, s jó ha a vizelés mellett nem törik el a karom. Már előre irtóztam, hogy nekem kell felnyalni majd utánuk a padlót, összeszedni a saját maradékom, felitatni a nedveket. Annyira utáltam a vért, hogy még a sebeimet sem voltam képes ellátni, csak elfordítottam a fejem, amíg valaki oda nem ért, és be nem kötözött. Mélyről jövő utálat volt ez, úgy, ahogy sosem szerettem zakatoló gépezetek olajtól csillogó belsejébe nézni, mert ronda dolog valaki vagy valami működés közben.
– Most már biztos, hogy kijutunk a vébére – mondtam a trikósnak. Gondoltam, visszatérek a csevegéshez.
– Mi?
– A román válogatott – magyaráztam. – Hogy már biztos kijut a vébére.
– És ki drukkol nekik?
– Nem úgy értem, hogy konkrétan drukkolok. Csak mondtam, hogy most már kijutnak. – Egyre inkább úgy éreztem, hogy egy tátongó gödör szélén kapaszkodom.
– A testvéreknek szurkolsz? – kérdezte és mellém lépett. – Ülsz otthon a tévé előtt, iszod a sört, és közben lihegsz Hagiért? Gerinces fajtát csinált belőled az apád. Hallgasd csak meg, mit mond ez a kis pöcs – ordított ki a társának.
– Dehogy. Szó sincs róla. Nem kell ebből ügyet csinálni. De a magyarok már olyan rég nem jutottak ki sehova, és valakinek csak kell szurkolni, nem? Ez teljesen emberi, nem érdemes felfújni.
Távolabb lépett, és belebámult a pofámba. Már az arcom mögött volt, feltépte a bőrt, átfúrta magát a csontokon, s most egy zselés folyadékban tocsog, amit a félelem gyűjtött oda. Egy kis Balaton az arcom mögött.
– Azt hitted, hogy román vagyok, mi? Azért cselezel, mert azt hiszed, hogy román vagyok.
– Meg se fordult a fejemben. Mindössze...
– Ki akarod nyalni nekem, hogy aztán ne fájjon.
– Dehogy.
– A nagyapám két kitüntetéssel jött vissza a magyar hadseregből, világos? Majdnem ott döglött meg a kincstári egyenruhájában, hát ne vébézz itt nekem!
– Nekem is vannak gyökereim – vágtam vissza, de már késő volt. Viszszakézből ütött, és az orromat találta telibe. Olyan hang, amikor egy dinnyét megpaskolnak, hogy érett-e. Fájni nem fájt, mert rögtön elzsibbadt, csupán az államon éreztem, hogy meleg sugárban folyik a lé, s meg sem áll az ingemig. Jött, hogy ordítsak, hogy lekiabáljam a posztereket a falról. Széttrancsírozzam a trikós dobhártyáját, a fenébe is. Ahogy ezt elképzeltem, már nem tűnt olyan tragikusnak az egész, de nem tudtam elhessegetni a görcsöt, hogy most már bármilyen apró jel elindíthatja a lavinát. Ha arab agglegények étrendjéről csevegnék, akkor is. Ez volt ijesztő csak. Ez a széles választék, a bármi.
A trikós kifújta magát, és visszament a söréhez. Az első menet után nem álltam valami fényesen, ilyen lehetett kábé az a fickó is, akit hasba lőttek abban a filmben. De ki gondolta volna, hogy Lepke olyan fazonnal dolgoztat, akit ennyire érzékeny ősökkel áldott meg a gondviselés. Hiszen mindig is büszke volt arra, hogy ő amolyan kipróbált keverék: se magyar, se román, egyformán kerül svábokat és zsidókat, így aztán senkivel sem gyűlhet meg a baja. S különben is a biztos hovatartozás sosem jó üzlet, mert csak sértettséget szül, és abból még senki sem gazdagodott meg.
Barbon és Fa szappan kering a levegőben, amikor átrostálom a fater itthagyott cuccát. A felesleget elégetem, ami még használhatónak mutatkozik (gumibelső, horgászni való mellény, tájkép szénaboglyával), leviszem a pincébe, majd csak eláll, amíg egy kutakodó antropológus vagy régész rá nem lel, s meg nem rajzolja belőlük a kor fantomképét, homo universalis, mondják majd egy porszagú teremben. A szabadságosak meg a kérőzők hoztak Barbont, hogy kiránduljanak egy kört, de papíron ott legyenek a gyárban, mert akkor a boríték sem karcsúsodik, és mindenki jól jár. Szappant és sampont inkább nők hoztak, cigarettát meg borotvát a férfiak. A bolgár cigi volt jó, és persze a karcsú Kent. Arra nem is lehetett csak úgy egyszerűen rágyújtani, hülye lett volna elhamvasztani a valutát, vagy felelőtlenül elmosakodni. A szappant a frissen mosott ruhák közé dugták, s csak külön anyai engedéllyel lehetett a rendszert megbolygatni, aztán így hordtuk el apránként. Minden más a vitrinben kötött ki, hogy majd tovább vándoroljon kiló csontos húsért, vagy hogy a bizalom hatékony legyen. Krákogni, köpködni jó volt a Carpati meg a Snagov is, és nem érzett bűntudatot senki, ha átnedvesedett, és el lehetett dobni a felénél is, ha jött a navétás busz.
Azok a csalogányos, lepkeszárnyú idők! Amikor az öreg még pillangók után kajtat az erdőben, kihasználva a párosodás és petelelerakás közötti sovány időszakot, hogy begyűjtse őket, csupasz kézzel vagy szúnyoghálóból eszkabált készséggel, mert aztán ebből kell megélni egész évben. A masszív fajokért még a karbidlámpát is kirakja a bányatói kabin tornácára, majd összegereblyézi a megpörkölődött példányokat. Később finomul a módszer, petróleumlámpa csinos üvegburával, mert a sértetlen, bársonyos éjjeli lepkék értékesebbek. Aztán válogatja és rendszerezi, egész kartonlapok vigyázzba álló gombostűkkel, és a hiányzó daraboknak kihagyja a helyet, mint egy kis Mengyelejev, akit majd igazol az elsuhanó idő. Álmatlan keresgélések a latin nevek után, majd tintaceruzával alányalja a betűket, s a diadal fényében mindegyik mint egy mitológiai félisten, Argynnis Latonia és a Lycaena Orion, előkelő pterophoridák és szerény tincidák. Anyám sír és röhög, ahogy ép eszébe jut, pedig már ő is sejti, ezen nem segít már sem duzzogás, sem válóper.
Tudtad, hogy több mint háromezer fajta van belőle csak az országban, mondja néha, és az arcára ül az ambíció. Aztán egy ideig nyamvadt boglárkák, egy-két Apolló, néhány gyöngyházas, ínséges időkben hazai molyok, majd végül egy nagyobb fogás: kardos pille! Persze ez csak később a szomszéd lexikonjából derül ki, de akkor már nagy az öröm, fagylaltot vesz és két jegyet a moziba. Piedone visszatér.
A kollekciót viszem el Lepke bányatói partijára, születésnap, nagy készülődések, Mercedesek hasalnak a füvön, öblös székek a miccssütő körül,
csoportkép és faszénillat, vizespohárban muzsdéj, aztán éjfélkor még egy rund, hogy férjen a tuborg. A felesége is kijön, egy kontyba tornyozott, műhajas asszony, akin minden fényes, akár a nyál. Akkor adom oda neki a gyűjteményt, vigyorog, és érteni véli, amit úgysem érthet. Aztán már csak Klárinak magyarázom, hogy így kellett volna kezdeni kilencvenben, sorra feltűzni mindegyiket, és a maradéknak kihagyni a helyet, lett is volna rend, szépszemű meghunyászkodás. És akkor most hol buliznánk, kérdi, s nem tudok mit mondani, mert hiába is magyaráznám, hogy a társadalmi megújulás csak nem múlhat egy kibaszott garden partin, de akkor már bennem is a tuborg áll nyerésre, s ilyenkor már mindig több igazság ordít bennem egyszerre.
Hajnalban bolyhos ködfoltok bugyolálják be a házat. Beleharapok, de keserű, mint a fű. A nők utoljára még csónakáznának, kibuggyan a mellük, ahogy hadonásznak a parton, és evezőt keresnek a stégen, csillog a szemük, próbálnak életet lehelni a motorházra támaszkodó férfiakba, amíg Lepke el nem hajt mindenkit. Hárman maradunk. Hideg miccset tologatok a tányéromon, szlalomozok a fogpiszkálók között. Tisztára elégedett vagyok a részidőkkel. Klári a haját csavargatja, néha megsimogat, hogy minden rendben van, forradalmárok is kiüthetik magukat egyszer az életben, kicsit nyűglődik velem, nevelne snájdig fiatalemberré, de ilyenkor már minden csak szakadna, hasadna ketté, mint az arany öntudat. És a reggel is olyan, hogy sokáig emlékezem rá: karonfogja a házigazdát, és lassan felkattognak az emeletre, és ott, szalmaszagú dunyhák között teljesít a Klári, hogy legyen még egy kereszt, csuklón is, mert oda még nem jutott a megváltóból. Én meg, akár egy lehántott virsli, összegörnyedek a sarokban, hogy úgy találjon rám a délután, összeragadt szemekkel, kásásan és motyogva, mert épp csordultig telt az élet emészthetetlen titokzatosságaival. Vajon mit dobna erre Piaf? És akkor már csak néhány nap, hogy két fazon záráskor rám reteszelje az ajtót.
A bányató vizén tollasszárnyú pillék húzzák maguk után a fodrokat.
Amikor beléptek, már tudtam, nem szabadulok egykönnyen. Leültettek egy székre, középen, hogy szem előtt legyek. Akkor még nem féltem, tudtam, Lepke nélkül úgysem érnek hozzám, s ha idejön, majd kisakkozzuk valahogy. Nem fogok tagadni, inkább a szemébe nézek, és azt mondom, kicsit elvadultam, de ne acélozzunk, kinek kell egy hasznavehetetlen alkalmazott. Kész blamázs. Csak el kell kapni a nyelvet, és megúszhatom egy döntetlennel.
Fél tizenegykor csörren meg a telefon, épp légzéspróbákat tartok, mire tudnám használni még az orrom. A trikós veszi fel, bólogat vagy rázza a fejét, a hangját persze lehalkítja, sistergő szótagokat hallok. Hozzám tapad a szék, a padló.
– Kislajos, mit mondjak, anyád szarban fürdetett – mondta a trikós, miután végzett. Meglötybölte a sört, és egyet húzott belőle. Tudtam, hogy feszül ott lent, s most az értékes nyersanyagot máshová kell engednie, mint ahova szánta, s ez mindig kellemetlen. – Most pedig az fog történni, hogy szépen ideadod az összes kulcsot, kitakarítasz, és elfelejted még a helyet is. Érted, Kislajos, vége a nyaralásnak.
Hát persze. Az egész taktika, a csevegés, a tapintat végül ezt a bizalmas kislajosozást eredményezte. Aztán időn túl kaptam még két taslit meg egy öklöst a fejemre, miközben sepertem, de ezek már csak utórezgések, a boszszúság, hogy valami, ami korábban ígéretesnek, kereknek mutatkozott, végül nem teljesedhet ki. A főnök kegyelme hagyott minket így torzóban, és csak ott lent, négykézláb villant belém, hogy ebben Klári van, az ő piafos szíve, ami szivacsként szívja magába a dolgokat, és a kamrák mélyén összegyűjt mindent, ami zavaros, ülepíti, válogatja, hogy visszafelé már csak a nemes, a kiöblített folyjon, akár az én csodával határos megmenekülésem. Hát ilyen nő Klári.
A vér bíbor színűvé kocsonyásodott a padlón, de a víz hamar oldotta, nem kellett mosószert bevetni. Siettem, mert ki tudja, meggondolja magát valamelyik, és dolgozni kezd rajtam csak úgy lelkesedésből. Majd veszek néhány szál szegfűt és doboznyi mogyoróval töltött drazsét, és át is adom, ha beengednek még a Phoenixbe. Bár sejtettem, hogy van a végzésnek egy olyan lábjegyzéke, hogy nem koslatok többé körülötte, nem kúrunk a sörösrekeszek mellett, nincs több hétvégi romantika, talán átsuhanó vendég lehetek vézna kávéval, akit már a pultnál szolgálnak ki, mert nem ér meg többet. Sajnálhattam volna az egészet, de most még túl nagy volt a megkönnyebbülés, most még többről is lemondtam volna. Felajánlásból, mert ez az ismerős, hazai félsz úgy bevon, kizsíroz talpig, hogy lecsússzan rólad minden hozzádtartozó. Nagyapám beszélt erről, amikor már felnőttnek gondolt, de engem még csak a nők és a képeslapok érdekeltek, meg hogy miért foltos a gatyám reggelente. De mindegy, én is tudom már, igaz, két izomtróger vezetett rá és nem a rendszer, s lehet, hogy akkor ez alacsonyabbrendű félsz, mert ebből hiányzik minden, ami idővel regélhető bátorsággá gyúrná. Amolyan tucatfélsz, amit kizárólag a nagy összeborulások és kiegyezések kora engedélyezhet, s legfeljebb vállveregetésre futná belőle, ahogy a tábori szakácsot üdvözlik csata után, mert hát paszulyleves nélkül mégsem lett volna teljes a győzelem.
Rákattintom a lakatot a vasrácsra, és a trikós kezébe nyomom a kulcsot. A másik is bólint, vigyorognak még úgy rókásan, tisztára mint egy filmplakáton, aztán beülnek az Opelbe, és kész.
Este van, tétova fény szóródik szét az utcán. Hull rám, akár a pernye.
Szemközt megmozdul valami, mintha egy faldarab vállna le a kirakat mellől, aztán látom, hogy a Précsek, a salétromos arcú, beijedt Précsek. Nézi a pólóm, és dadog.
– Nem... nem akarsz telefonálni?
Nézem a felém nyújtott mobilon dudorodó gombokat, amiket most büntetlenül nyomkodhatnék, apámékat is felcsöröghetném Kanadában, annyi most a helyzeti hitelem.
– De tényleg nem gond. Nyerőcsomagos előfizetés.
– Mióta vársz?
– Amióta megbeszéltük. Legfeljebb kajáért léptem ki. De egyéb semmi. Vártam, hogy mi lesz. Kinek szólhattam volna? – mondja, és kikerekíti nagy, mohaszín szemét.
– Ne vergődj, Tibi, az én saram, vagy nem?
– Végül is, mindent összevetve...
– Akkor meg mit túrod itt a földet!
– Nem erről van szó. Csak hát a jóérzés, tudod. Apám minden este úgy alszik el, hogy senkinek sem tett keresztbe.
– Egy bemélyedésben is lehet valaki bátor – nyugtatom meg, bár tudom, úgyis szájba fogom vágni a mosdóban.
Mellém lép, talán szeretne hátba veregetni, vagy fizetne egy kört Ahmednél, mit tudja ő, mi illik ilyenkor, de jól jönne valami egyértelmű gesztus, ami újra medrébe terelné a dolgokat, mert akkor este, fogmosás után, az ágyszélen le lehet tudni az egészet. A hosszú élet görcsoldó titkai.
– Sokan voltak? Fájt?
– Elmúlik.
– Négy órát is bent voltál. Majdnem ötöt, ha mindent beleszámolok. Én nem jöttem volna ki egészben, amiket ezekről hallani...
– Szólíts Kislajosnak ma este – mondom, mert szeretem, ahogy izzad. – Kiérdemeltem, hogy így szólítsanak.
– Rosszabb is lehetett volna – mondja aztán, és elteszi a marokját.
A Török bisztró felé kanyarodunk. Alig érjük el a Kőhajítók parkját, már tudom, hogy igaza van, valóban rosszabb is lehetett volna, hiszen mindig jobban irtóztam a lehetségestől. A gyerek fél így az ágya alatt húzódó sötétségtől, hiszen onnan bármi kiugorhat, meséntúli lények kelhetnek életre, de ami már kint van: szelídíthető, technika kérdése az egész. Ezért is van, hogy már nehezebben mozdulok, és végeredményben bármilyen nyomortanyával megbékélnék, ha megtalálom a hozzá passzoló ideológiát, ha volna egy csajkám, és takaró meg valami sarok, ahol a saját bűzömet érzem. És ez lehet Hongkongban vagy Madagaszkáron, mindegy, mert egy idő után ugyanúgy látnám, ahogy ezt a várost is, lakhatónak, pontosabban túlélhetőnek, csak ne fenyegetőzzön senki az álmaival, és ne célozgasson a jövőre.
A régi vágóhíd mögül megint megcsapott az a szag, lehelet, amit akkor éreztem, mikor életem első nőjétől jöttem el, s az ágyékom ragadt a gyantás sós nedvétől, meg az enyémtől is persze, összekeveredve, merthogy akkoriban ez volt a szerelem: öncélú összekeveredés, néhány kedvező pillanat. Mégis szokatlanul hamar kijózanodtam. A piaccal szemben már terelték a marhákat, és a sarkig tárt kapu mellett állt egy trágyaszínű, szénacsimbókos TIR, és bámult ki belőle a szaláminak való, mintha engedelmes növendékek lennének osztálykiránduláson, és ez a sárga, tömpe épület pedig valami nevezetesség, amiről majd másnap fogalmazás készül. Kedd volt, átvételi nap; egy, a marhák fekete hétköznapjaiból. És ebből keveredett ki ez a szag, a törődött, félelemtől éppen meglegyintett állatok párájából, a tébláboló sofőr zsebben ragadt utolsó cigarettájából, a himbálózó hús kövér illatából. Ez gomolygott azon a téren, és én csak álltam épphogy lelohadt vadonatúj férfiasságommal, a teremtés illó érzetével az ágyékomban, és rájöttem, hogy mindez bizony csak másolat. Az egész város, és minden, ami nap mint nap végbemegy vagy megtörténhet benne, csak kópia, zsírpapírral levett utánzat. Az eredeti valószínűleg a dombokon túl ragadt, de oda nem megy senki, mert minek is menne, az itt élő nem turistaféle, utál romokért caplatni vagy képeslapokat keresgélni féláron, így aztán nem is térhet magához, nem válthatja meg magát kedvezményesen. És a szerelem is, amiben most merítkeztem meg, szimpla másolat, nem egyéb, és ez itt szemben, ez sem a halál, és a vijjogó mentő sem beteget visz, inkább olyasvalakit, aki úgy tesz, mintha beteg lenne, mert megtanulta a szimptómákat, és híven utánozza őket az előírás szerint, ahogy én is tenném, ha rám kerül majd a sor. És cinkelt a pálinka, az öröm és a jajveszékelés, a krumplilevesben úszó babérlevél. Életünk alkatrészei eltorzultak, már nem felelnek meg a valóságnak, illetve csak annyira, hogy felismerhetők legyenek, beazonosíthatók, a biztonság kedvéért. És a városnak biztos megvan valahol a párja, ahol én most igazi szerelmeskedésből érkezem, igazi verejtéktől nedves a trikóm, és igazi elégedettség zsibbasztja az izmaimat. És igazi gyerek fogan a spermámból, akiből alkalomadtán igazi űrhajós lesz vagy alkoholista, buzi vagy nőcsábász, mindegy.
Ezt éreztem most is. Hogy ott, azon a helyen tényleg vérzik az orrom, és még mindig nem szellőzött ki belőlem a rémület, hiába verem majd pofán az igazi Précseket. Most szinkronban mozgunk mi ketten, árnyék és test, de attól félek, egyszer szétválunk: én maradok az utánzattal, és hozzávetőleges tudásom sem lesz az eredetiről. És lehet, hogy ez lesz a legnagyobb ajándék, amit csak kaphatok, hogy ezentúl átszűrt, lefölözött életet élek, egy lejátszott igazinak a lenyomatát, amiben már nem történhet nagyobb baj, mert már korábban átlendültem minden mélyponton, és elértem a csúcsokat is. A megcsócsált falat steril biztonsága az enyém. És ez lehet csak a hamisítatlan
isteni humor, ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről, hogy kettőt teremteni mindenből, egy svungból megduplázni poklot és mennyországot, mert akkor az egyikkel lehet büntetlenül kísérletezni, míg a másikban nyugodtan csordogálhat tovább a sűrűje, hogy a fene enné meg. A nem sikerültet, a selejtes kreációt a számadás napján majd félre lehet tolni, és elkenni a csintalanságot, mert a tökéletességbe, akárhogy nézzük, a csínytevés luxusa is beletartozik.
De az ébredést sem lehet megspórolni, mert biztos, hogy egy napon ez is elérkezik, és akkor átfordul az egész: tiszta dühöt éreznek majd a szereplők, és tiszta rombolás veszi kezdetét. Belevaló, utánozhatatlan apokalipszis. Csak ki kell várni.
Hát mi ehhez képest a ma esti félreértés? Gólyafing a sztratoszférában. Azért mégis jó lenne másra gondolni. Például Klárira, ahogy az ölében fekszem, és vágja a szőröket. A törődés konyhamelegére.
Kis tüzek égnek a Kőhajítók parkjában, szólok Précseknek, hogy nézze. Villany, feleli, hogy ismét működnek a lámpák. Fáradtnak érzem magam, kisemmizettnek. És akkor hirtelen látom magam előtt ezt az embert öregen, kopaszodva, ahogy minden reggel a tükör előtt akkurátusan előrefésüli a haját, megnyálazza, hogy tapadjon.
Mártának hívták azt a lányt, akitől aznap lucskosan eljöttem. Kétszobásban lakott hosszú víz- és áramkimaradásokkal, s mire eljutott hozzá a pattogó folyosói káromkodás, már nedvesen tapadt hozzám, mert ilyenkor a legszebb vers sem korbácsolja fel jobban a vágyat. És minden kedvezett az ártatlanságnak: lüktető nyár volt, obszcén kánikula, és vetkőzni kellett csontig, ledobni mindent. Egy hónapra rá úgy szeretkeztünk, ahogy egy Fellinifilmet néz az ember. Fekete-fehér, ismerős történet leheletnyi érzelemmel, melyben előbb-utóbb felbukkan egy nagy mellű asszonyság, és akkor durr, megkönnyebbülés, stáblista.
A Török bisztróban kellemes zene kavarta a füstöt, ha jól saccoltam, Led Zep szólt. Ettől is ki lehetett akadni. A kávémániás arab rajongott a bluesért, s miközben a pörkölés rejtelmeiről beszélt, vagy hogy a zacc nem is annyira hasznavehetetlen, mint amennyire látszik, mindig közbeszúrta, hogy John Lee Hooker, az az öreg, aszott néger, nahát az biztos Isten adománya, meg merne esküdni rá, bár hiába mondja, mi már süketek vagyunk ehhez, mert az ördög ólmot öntött a fülünkbe. És úgy beszélt B.B. Kingről, ahogy az egyéjszakás szeretőiről szokott, balzsamos hangszínnel, utánozhatatlan keverék nyelvén, amelyben egymás mellett úsztak az angol, román és az ellesett magyar kifejezések, s talán csak mi értettük, mert nekünk volt elég türelmünk ehhez a meleg képű cigányhoz, ahogy a kerületisek emlegették. Féltett is minket, azt hiszem, legalábbis a maga módján, mint állandó klienseit, visszajáró ismerőseit, jobb pillanataiban talán barátait látta ben
nünk, és ilyenkor már nem kellett fizetni az utolsó körért, csak végighallgatni, hogy ennek a pojáca Gary Moore-nak mennyire nincs köze az igazi blu-
es-hoz, legfeljebb Clapton, de hát ő a lelke mélyén ugyanolyan sötét bőrű, harlemi nigger, akár a legnagyobbak. És nagyon hálás volt, ha időnként dünnyögtünk, hogy igen, így van, Ahmed; ha nekem ilyen fülem lenne, Ahmed, a víztől is félteném, tényleg. Ha másnaposak voltunk, és ez egy időben elég rendszeresen megtörtént, saját kávékeverékéből főzetett, és ott állt mögöttünk, amíg lassú kortyokkal ki nem hörpöltük az egészet. Így aztán hallgattunk, s ilyenkor tényleg úgy hitte, ez csak a barátság csendje lehet.
Én sosem bírtam a kávéját, és ha nem figyelt, mindig kunyeráltam a lányoktól egy kis tejet, hogy felhígítsam ezt a mérget. És inkább a sanzonokért adtam volna el a lelkem, ezért aztán nem is bírt, inkább Loksit kedvelte, mert mindketten a kis mellű szőkékért kattantak be úgy istenigazából, s az ilyesmi mindig összehozza a hímeket.
Nem voltak sokan, a pult végén az ornitológus ült kabátban, két székkel lennebb pedig Margarita kibontott hajjal. Akkor már éreztem, baj van, beütött a krach, katasztrófa közeleg, vagy talán már el is múlt. A túloldalon a szolgálatos egykedvűen törölgette a poharakat, időnként oda-odapillantott, annyi kíváncsisággal, amit a közeli záróra még megengedett. Csodálkoztam, hogy nincs bent Ahmed, és furcsamód rosszul is esett, megnyugtatott volna a jelenléte. Néhány széket már felfordítottak, a terem innenső fele szabályosan nyírt gyümölcsöshöz hasonlított, de elképzelni sem tudtam, hogy mi teremhetne meg itt. Az ornitológus semmi jelét nem adta, hogy megjöttünk, úgy nézett maga elé, mintha a pult erezetébe préselték volna a jövendőt. Talán, segítenem kellene most, odamenni, elbeszélgetni egy kicsit a mániájáról, a zizegésről, amiről úgy hiszi, senki nem sejt semmit. Végül rendeltem neki egy vodkát, mégiscsak jobb egy teli poharat fixírozni. Margarita, amikor elmentem mellette, megszorította a karom, és úgy tűnt, mondani szeretne valamit. Ijesztő volt a szeme, a barlangoktól féltem így, mert sose tudtam, mire lépek, oszlásnak indult turistára vagy ingatag, nedves kőre, és akkor inkább el sem indulok. Megértettem az ornitológust: halálra ítéltetett az, aki idejében nem térképezi fel ezt a barlangot a maga zugaival és fondorlataival, mert különben bolyonghat benne ordítva és rimánkodva míg a világ és két nap. Aztán minden a helyére pattant. Précsek a nőügyeiről kezdett dumálni Margaritával, akinek irtóra praktikus tanácsai voltak, hozzá járt mindenki gyónni a galeriből.
Sört kértem, sok habbal. Tartoztam ennyivel a két fazonnak, de még a felénél sem jártam, amikor kétségek fogtak el. Mégsem jó így, ellenállás nélkül feladni a már elhódított, belakott állásokat. És ez nem is dac vagy hőbörgés, hanem egészséges birtoktudat. Fel kell hívnom Klárit, akármi is lesz,
nincs itt már mit veszteni, az igazi, eredeti énem az eredeti városában is ezt tenné.
Aprót a kasszástól kunyeráltam.
– Ott van? – kérdeztem. Nem tudtam volna beszélni, ha Lepke mellette szuszog az ágyban, vagy a fürdőben gargarizál.
– Nem mindegy, kicsim?
– Nem. Kibaszottul nem.
– Menj haza és pihenj le. Jót fog tenni.
– Látni szeretnélek. Ne menjek fel? Csak néhány perc.
– Ne hülyéskedj. És ne könyörögj. Mindig is azt szerettem benned, hogy nem kértél soha semmit.
– Mert minden az enyém volt.
– Átmenetileg. De hát ezt te is tudtad, kicsim. És így esett jól.
Annyira utáltam, hogy szakításkor minden nő okosabb egy fokkal, anynyira tudja, mit kell mondani, és véletlenül sem hibázná el a hangsúlyt, és minden van a mondatban, alany, állítmány, tárgy, ami kell. Hirtelen kivirágzik bennük az intelligencia, egy húsos, perverz virág az egész nő, amit még leszakítani sem lehet, mert önmagáért nyílik, és önmagát táplálja. Én meg itt rátapadok a kagylóra, és lehalkítom a hangom, mint egy égő fülű kisiskolás. Nem voltunk egy súlycsoportban.
– Van rajtad ruha?
– Honnan hívsz?
– Van rajtad ruha?
– Imre, menj haza. Vagy igyál. Idd le magad, aztán elmúlik. Nincs most jobb megoldás.
Eldőlt. Tudtam, hogy eldőlt. Szépen leteszem a kagylót, és hazamegyek. Így lesz, mert csak így lehet. Most mondjam azt, hogy belezúgtam, mert elvétettem a határokat, hogy már innen vagyok, túl azon, amit ésszerűnek határoz meg a közhiedelem. Pedig kizárólag nekem lehet most meztelen, mert erről szólnak az ősi játékszabályok. És akkor most hazamegyek Jutkához, mert ebben az órában csak ő vetkőzik le nekem ingyen, de mindhiába, mert lesz valami az arcomon, amit már nem tűrhet tovább, nem nyelhet le, és tavasszal elköltözik majd, mert ősszel senki sem kezd el hurcolkodni. Nekem most ebből kell kizsírozni valami nyereséget. Valami kézzelfoghatót.
Egy pincér tudja a legjobban, hogy mikor kell berúgni. Vagy egy kurva. Aki egy kicsit is ért az emberhez, az már kurva, magyaráztam a pultosnak, mert nem akart kiszolgálni. Az ornitológus felszívódott, Margarita is, Précsek távolról nézett, nem mert egyedül hagyni. Remegett a térdem, koncentráltam, hogy ne remegjen, de nem akart összejönni. Kint már hideg volt, nyoma sem maradt a délelőtti napsütésnek, mintha ezek a sötét, pikkelyes tetejű házak szívták volna el a meleget. Précsek összegombolta rajtam a ka-
bátot. Télszagot éreztem, a közelgő hó, a hegyek fémszagát. A felüljárón ilyenkor átsüvít a huzat, lent az estisek téblábolnak a pálya mellett, rugdalják egy ideig a zúzalékkövet, aztán behúzódnak Julikához, a csomagmegőrző mindeneséhez egy csésze éjféli kávéra. Dörzsölik a kezüket a kályha felett, s csendben találgatják, milyen fehérneműt rejt a rakott szoknya.
Aztán egyedül maradtam, s ez így is volt rendjén. Jutka vár otthon, s haza is érek nemsokára, s akkor elvarrjuk a szálakat. Egy Mérleg imádja elvarrni a szálakat maga után. Az agyuk miniatűr varrógépet rejteget egyetlen paranccsal: fércelj össze mindent, ki ne maradjon egyetlen elszabadult szál, törvénytelen hasadék sem, különben elemeire bomlik a világ. Már csak azt utáltam, hogy könyörögni fogok, gondolja át még egyszer, ne menjen el, hiszen a probléma könnyedén megoldható, mindössze el kell adni ezt-azt, igaz, hogy áron alul, de majd kiokoskodjuk. És elkezdett bennem dolgozni a sör, megmozdult a természet, és ürítenem kellett, de nem akartam messze menni, mert ilyenkor minden felesleges méter bűn, ezért kiválasztottam egy csicsás Audit, és bő sugárban locsolni kezdtem a kerekét. Elképzeltem, hogy az most a fejem, azt öntözöm, az élet furcsa vizével táplálom a saját gyengeségem. És most valahogy nem is volt undorító, és nem volt félelmetes, mert egészen világos, ha így mennék haza véresen, a más vizeletétől szagosan, akkor még legalább lehetnék egy nemesebb ügy vesztese, egy elbukott partizán a maga hiányzó ü betűjével. És kérhetnék bármit a Jutkától, mert megtenné könnyes szemmel, letörölné az arcom, és mellém bújna reggelig, hogy erőt öntsön belém. De én most megint a kis Herskovics kincstári optimizmusát viszem haza, hogy hát nem döglöttem bele, nem verték le a fél pofám, élek, virulok, és ez így lesz holnap is, holnapután is. S mégiscsak ez a legfontosabb és nem az önbecsülés, öngyilkosság tehát elnapolva, legfeljebb valami felületi kezelés, rendszergyanús terápia, mert az évek nem állnak meg, ezt hajtogatják a patikában is a receptjüket lobogtató nyanyák. Kis győzelmekből tapad össze a világ, ugye, kedvesem?

* Részlet a Margarita tegnapjai című regényből.