Ánsúvisz
(Egy hányinger anatómiája)
Ett, vett, mit evett? Dinnyét Buzóban.
Tolmácsolnom kellett valamikor a nyolcvanas évek közepén egy magyar újságírónak. Mondhatnám azt is, hogy elvtársnak, az illető ugyanis a magyar kommunista párt elméleti lapját képviselte, vendéglátója pedig, a román elvtárs, az úgynevezett „testvérlapot”. Ideológiáról ennek ellenére egyetlen szó sem esett, tortúrát jelentett számomra mégis az a néhány nap, s „nem”-et az Ifjúmunkás szerkesztőjeként nem mondhattam.
Pofavizit tehát Bukarestben a pártszékház C épületében, majd annál is kínosabb cipővásárlás az Uniriiban, mikoris nyilván nem a pultnál próbálgattuk az árut, Buzó másnap – magyar vidékre a magyar elvtársat internacionalista szeméért sem vitték volna. Keltünk hajnalban, s leltünk aranyat: megyei elsőtitkárt, sörgyárban patkányt, szobortábort a szabadban ...és borpincét, és kertvendéglő szeparéját, száz vendégfogadót, valamint este mégis többfogásos vacsorával állták el utunk.
Aki dolgozott szimultán tolmácsként, tudja, hogy rosszabb az a kőtörésnél. Éppen azért, vagyis hogy felszusszanjak, meg hát mert a menüt többször végigettem aznap, kihagytam a vacsora közepét. Úgyhogy számomra a fácánsültre görögdinnye következett. S hát amire ínyem felüdítem, s elpillednék, azt látom, hogy „elvtársaim”, akik közben beértek engem, a dinnyét, a görögöt, vagyis jó buzói kommunistát, késsel meg villával falatozzák! Mit mondjak? Pír azon az estén másodszor festette meg arcom, belekapva ezúttal fülem cimpájába. Mert én a dinnyét rap-rap, haraptam.
„Dinnyét késsel meg villával enni nem tanítottak!... Soha dinnyét én vendéglőben!... Nem ebédeltem tízfogásosokat, mint ők a pártszállóban!”
Dolgozott bennem az indulat, észre sem vettem, miként „tréfálnak” velem:
„A dinnyét...” – kezdte meg a mondatot a magyar elvtárs, s én fordítottam –„... nem harapják!” – fejezte be a román.
Én közben azt kívántam, nyílna meg alattam a föld! Süllyednék el dinnyéstől! Asztalostól, elvtársastól, borpincéstől! Jöjjenek velem Buzó kincsei, az Aranykotló csibéstől! Pusztuljon patkányostól a sörgyár s a patkány elsőtitkár!
Látnom kellett, hogyan kacsintanak egymásra, s kacsintanak össze fejem felett. Fognak össze ellenem elvtársi alapon. Fordítanom ezt nyilván nem kellett, nem is lehetett volna, a legnehezebben mégis azt viseltem el. Elhatároztam – most is érzem, hogyan születik meg az ötlet –, hogy azt a földet, melyen ez a szégyen velem megesett, elhagyom.
Megfeküdte a buzói görögdinnye a gyomrom.
Na jó, túlzok. A pártszállóban nem tíz, csupán kilencfogásos ebédet adtak. S nem attól született elhatározásom – rossz vicc, amit leírtam –, bár ott, egészen pontosan tíz, esetleg kilenc méterrel a bejárati ajtó előtt. Meg kellett élnem egy megalázott mozdulatot, más alkalommal azt is elmesélem. Nem üzentek továbbá semmit egymásnak. Nekem se, nyilván. Folytatták a zabálást, mintha mi sem történt volna. Néztek rám, s nem mutatták, hogy rajtakaptak. Ezzel növelték láthatatlan fölényük.
Láthatatlan, ám mégis jelenlévő. Összekeveredett bennem a dinnye ízével.
Nemhogy meghozná, elveszi az étvágyam, amit ide írtam. Legtöbb emlékem ilyen, nem értem, miért kér tőlem kéziratot a szerkesztő? Mért nem Bálint Tibort kérdezed, Zsolt? Maga süt-főz, bizonyára tud valami ízes történetet. Sirály húsát pácolja Szőcs Géza; pókot párol Demény.
Volt egy svéd munkahelyem, hol egyszer megkértek, vinnék be nekik az általam sütött kenyérből. Az első sütetnek tésztája nem kelt meg, a második szalonnás lett.
Kínos, mi?!
Én mondjam meg, hogy mit eszik...? Mondjam meg? Krumplipaprikást. Azzal kínáltál legutóbb, s te erdélyi író vagy, Zsolt. Nekem erdélyi emlékeim vannak, s talán már nem is eszem. Úgyhogy tőlem egy történetet kapsz válasz helyett.
Azt, hogy ánsúviszt eszünk Zsigával. Mulatságos...
Ülünk Zsigával a Ripps vendéglőjében. Panoráma ablak, mely a Mälarra néz, ez, mármint az ablak, akárcsak Sztanyiszlavszkijnál vagy egy krimiben fontos szerepet kap még. Ülünk, egészen pontosan azzal kezdődik, hogy állunk, mint a bornyú az új kapu előtt, állunk, s bámuljuk a svéd asztalt. Luca napján ugyanis a gyár ingyen ebédre hívott meg.
Rámutat Zsiga egy tálra, s azt kérdi:
– Hát ez meg mi?
Nézem, szippantok egyet hozzá. Bár sose ettem, tudom, hogy más, mint a Jansszon megkísértése nevű rettenet, nem lehet.
Morgásából tudom, hogy ami Jansszont megkísértette, az Zsigát nem, szaglászunk hát tovább. Ennek ellenére így szól hozzám Zsiga, már a panoráma ablak előtt ülve:
– Megkóstoljuk-e azt a dögöt, kicsi komám?
Előttünk tálcán – önkiszolgáló-vendéglő, munkaruhában vagyunk – vajban sült lazac, szalámi, sonkák, sajt. Mi kell, kérdezném Zsigától, ám bennem is nagy a kíváncsiság, így hát újfent a terített asztal elé járulunk, s én még csak nem is a Jansszont választom, hanem annak mintegy alapanyagát, az ansjovis néven tisztelt heringet, nemzeti eledelt.
– Hát az meg mi a súly? – kérdi Zsiga, s a tréfás kedv engem is elfog.
– Ánsúly! – felelem, vagyis magyarosítom az ánsúviszt. Muszáj neki kedveznem időnként, nem esik jól másképp Zsigának az étek. Székely góbé szegény, s néhány év a petrilai bányában megnyomta a kedélyét. Úgyhogy egy-egy tréfás bemondás a Rippsben jelenti számára a hazát.
Hát szóval ez a „dög”, mármint az ánsúvisz! Nem lehet mással foglalkozni, ha egyszer az evésére adtad a fejed. Mit mondjak? Bő hete döglött csiga csókja kellemesebb. Merthogy nyers, nyehers, hordóban pácolt hering, nyelvemnek is csupán az alja érzékeli az ízit. Egyetlen falattól három méterrel a földfelszín alatt hiszem magam. Zsiga sem érezhet másként:
– Az ántiját! – kiáltja, s mereszti a szemét.
Meresztik mások is a magukét a közelünkben, attól, hogy ez a két szerencsétlen – Zsiga meg én mármint – mire vetemedett.
Más szóval a heringet októberben fogják ki, sóval azonnal beszórják, vízzel a csebret felöntik, s az ott rohad tavaszig. Ne vedd ki korábban, nem érik meg, vagyis nem a megfelelő módon büdös.
– Jujj, komám! – feszül meg ültében Zsiga. Nézem, mi van? Hát egyre csak közelít a villával a szájához, ám a szalagot, ami állítólag hering filéje, lenyelni nem tudja. Azt mondja:
– Egy egész télen nem mosdott szentimrei menyecskének a lába köze nem ilyen büdös, kicsi komám!
Februárban megforgatva újra besózzák.
Mennyi mocskot megettem életemben, gondolom, egyik sem volt ennyire büdös. Meglátom rögtön azt a hihetetlenül lila-vörös masszát, amit a bukaresti tévé viszonylag jól ellátott üzletének húsrészlegén panírozott pulyka gyanánt nekem kimértek. Bukarestben, egy másik számkivetettségben, a nyolcvanas évek elején. A nagy kölcsönök visszafizetése idején... Kettőkor kezdtem el a portyázást, fel a buszra, ha volt, s ha megállt. Hihetetlenül sokan felfértünk a kocka Ikarusz-utánzatra, úgy préselődtünk egymásnak, mint konzervben a heringek.
Nahát, hogy hering! Gyöngyözik már a homloka Zsigának, mire egyetlen határozott mozdulattal benyomja szájába a heringet.
– A heringettét! – fejezem ki elismerésem.
– Ha megdöglöm is – sziszegi vissza a résen – lenyelem, ne röhögjenek rajtam a svédek!
Ha a tévénél nem volt szerencsém, végigpásztáztam a Dorobanţi üzleteit. Májpástétomra, „májpáté”-ra vagyis lehetett számítani, néha kakaó is megesett. Tehéntúrót osztottak a török követséggel srég vizávi.
Arra gondolok, mi lenne, ha „burduf”-túrót etetnének egy svéddel? Nem járna vajon ugyanúgy, mint mi az ő heringükkel?
Buzóban azt is kaptunk. Burdufot. Amit mi, vendéglátók örömmel fogadtunk, mert akkor már hónapok óta hozzá sem jutottunk ahhoz az ínyencséghez. Csupán a vendég kóstolgatta kése hegyével.
„Nem kell a nyomorultaknak!”, dohogtam magamban. „Persze, ő lehet finnyás!” Azon vettem észre magam, hogy egy kategóriába sorolom magam a románnal.
Mit eszik a svéd író? Nem lenne jó egy „idegenlégiós” felmérés háttérnek, szerkesztő úr? Kontrasztnak. Vajon mit adtak Peter Curmannak, aki Várnában járt nemrég a svéd írószövetség elnökeként?
A camambert-hez – hogy a „büdös túrók” kategóriájánál maradjunk – nehéz vörösbort isznak, akár a vadhúshoz. Merlot számításba sem jöhet.
Emlékszem, a Bucur Obor alagsorában időnként lehetett camambert sajtot látni, gondolom, azokhoz a karikákhoz volt szerencsénk, melyeket a külföldiek nem vettek meg. Kiírták, hogy „penészes”, mire a kutya sem vásárolta. Azt ugyanis elfelejtették közölni a vásárlóval, hogy az a „mucigai” nemes penész.
Sört kéne inni rá, gondolom. Leviszi az ízét. Az ánsúvisznak.
– Igyunk, kicsi komám – kap Zsiga az alkalmon –, hátha elúszik!
Dehogy is tudják Svennéék, min röhögünk olyan nagyon.
„Mit Majo?”, kérdezték a hamburgi falatozóban. Úgy értették, majonézzel vagy paradicsomszósszal kérem a főtt kolbászt.
„Úgy, úgy!”, biztatom magam. „Elő a vidám emlékekkel!”
Ám nem enged a nyomasztó íz. Lelki szemeimmel látom a cheverny-i vacsorát, de ízét nem érzem. Pedig... sült kacsa volt egresmártással, hozzá helyi rozé!
Leverő érzés nem ura lenni helyzetednek. Körülöttünk már rajtunk nevetgélnek. „Hagyjam a fenébe? – gondolom. – Folytassam egyébbel? Hányjam ki a heringet?”
„Mit Majo.” Bámultak a jó németek, vidám söröshordók, morogtak a sorban utánam következők. Honnan tudtam volna, mit rövidítenek „Majó”-val?!
Nőies keze volt ennek az elvtárs-románnak. Tenyere bőre puha, mint aki régen kapált. Bársonyos, akárcsak a báránynak nyaka tájékán. Ahogy a dinnyét vágta, tenyere széle repdesett, mintha csak lepke szárnya volna. Szerintem egy lord nem csinálja jobban.
„Ansúvisz.” Ők persze, mármint a svédek, hasonlatosan a magyarokhoz, az Anjou-t kifordítják. Francia szó adott volna nevet a svéd nemzeti eledelnek? „Mint az Anzsúkat... “- mondanám Zsigának. Ám minek szúrjam meg a szóval. Elég baj neki, hogy az ánsúviszt képtelen lenyelni. Annyira utálja már, mint az „Anzsú”-kat annak idején Magyarországon.
Sok minden volt itt francia, s nem szégyellték. Maga a királyi család is, ugye, csupán a svéd koronát sikerült megmarkolnia Napóleon tábornokának. Hanem a szó, az „ansúvisz” másfajta Délről származik, legalábbis az észnyelvek szerint. Úgy tartják, a baszk „anchu” az őse mindenféle ajókának.
Baszk? Mit eszik a mester, Méliusz? Úgy értem, melyik kávéházba ül be? Melyik képzeltbe ülteti be idegrendszere? Azután, hogy a baszk pert lefolytatták?
Szája elé emeli Zsiga a kezét...
Ajóka, mondom, bár meglehet, hogy az olvasó szakácskönyvében almafelfújt következik az agglegényrántotta után.
... határozatlan, megdőlt mozdulat...
Három évtizedébe került „Anzsu” Károlynak, míg elfogadtatta magát, míg „lenyomta” az Anzsu dinasztiát a magyar nép „torkán”.
... a Zsiga torkán viszont nem megy le a falat. Nemhogy le nem megy, hanem vissza...
Az előbb még láttam a hajót, komlót szállított a Mälaren öblében, mostanra eltűnt. Csak nem süllyedt el, míg Zsigára pillantottam? Elveszett volna szemem világa?
Zsiga röhög, hahotázik végre felszabadultan. Ő „rókázta le” úgymond a panoráma-ablakot. Hát róka is van Szentimrén?
Madarat lehetne fogatni Zsigával. Jókedvűek a svédek is, pacsirtát csak azért nem fognak, mert ezen az éghajlaton csupán a rozmár, a hóbagoly – mit eszik Visky András? –, egyéb bundás szárnyas terem meg. Ingadozva hűen, Svenne feláll, s leutánozza Zsiga megkönnyebbülését.
Mi lesz velem? A figyelem rám irányul.
Bűzlött az Obor alagsora! Csontot is alig-alig árultak, tunyán lengett mégis a dögszag a balkáni homályban. Gyomrom elindul felfele.
Ott, az Oborban ért véget napi másfélórás portyám. Tojás legfeljebb a Ştefan cel Marén mutatta magát. A Lizeanu sarkáról került a boka ki. Kaki. Kaki. Akarom mondani, szar egy élet volt. Megalázó.
Hanem szenvedésem a Ripps ebédlőjében sehogyan sem akar véget érni. Kiosonnék a vécére hányni, ám nemhogy osonni, felállni is képtelen vagyok.
Csontért! Csontért verekedtek – a fiatalabb olvasók el sem tudják talán képzelni – az Unirii élelmiszerüzletében. A régiben, melyet a grandománia lebonttatott. Saját szememmel láttam, rángatózó arccal hogyan lökdösődnek a gondtól kisápadtan. Mérkőztek kimarjult idegek.
Mit eszik az erdélyi író? Amennyiben elhiszem, s mért ne tenném, amit Svédországban megjelent könyvében Szilágyi István ír, éhezik. Módosítani kellene a kérdésen, Zsolt, Zsolt! Helyesen az így hangzik:
„Eszik-e az erdélyi író?”
Észrevétlen húzódott meg a pártszálló a Kiseleff lombjai mögött.
Annyira jeltelen terpeszkedett, hogy egyedül rá sem találok. S ez a kommunista diszkréció folytatódott az épületben. Tompított hangon történt a kiszolgálás, olajozottan. Amennyiben a vendég rábólintott, azonnal érkezett tálcán a kilenc fogás. Annyi volt-e, nem számoltam, mindenesetre a fagylalt, nemcsak hogy utolsó nem volt, hanem fogásnak sem utolsó a sorban.
Sápadt vagyok, tudom. Szerintem azt a halat márciusban is besózták, nemcsak februárban!!!
Míg ők a sugárútról simán besétáltak, addig mi reményeink kávéházába szorongva ültünk be. Másod-, harmadmagunkkal, remegő kezünkben – ha volt egyáltalán – szilvapálinkával. A lelkünk fázott, ám a kályhába befűtenünk sem lehetett. Hova ül be Méliusz mostanság? Mert annak a kávéháznak vége. Behúzták az ablakait. Elvesztették a pert a baszkok.
Hányjam le ezt a nyomorultat? Mit ugrál?! Menjen vissza a csarnokba, csapolja a Ripps Bla-t, ha olyan jól van!
Van nekem egy barátom, volt... neki egy szász felesége, kivitte őt az Óperenciás Németországba, s bedugta egy céghez, melynek pénzén a barátom fél világ ételét megkóstolta. Nahát, ez a Hürkecz előadja nekünk szerényen megterített stockholmi asztalunk mellett ülve, valamint az általa hozott és elfogyasztott fél liter Napóleon-konyak után, hogy neki már megint a hazai kolbász meg füstölt szalonna a legkedvesebb. Erre meg mit mondjak? Hogy köszönöm az őszinteségét? Hogy nemcsak szívet, hanem gyomrot is cseréljen, aki elhagyja hazáját?
Hogy leülepszenek a dolgok! Háborgó gyomrom leszámítva, mely éppen felfele törekszik. Hanem hogy a dán polse meg a norvég kaviár után újra a hazai kolbász következik. Szeretjük mi is, vásároljuk... a Mokiba Moki Delikates. Magyar tulajdonosa feladta, ennek ellenére még mindig százhúsz ott a Pick. Hässelby Gårdban a duplája. Gutes aus Ungarn. Rózsaszínű a szalonnája.
A kenyeret, korábban leírtam, magam sütöm, amit te nem tudsz, Zsolt, hogy a rozslisztet, melyet a búzához keverek, a Spar Innben vásárolom. Meg a búzakorpát. A disznóhús a sarki ICÁ-ban a legolcsóbb, a marha a B&W-ben. A kacsa...
Az a kacsasült Cheverny-ben! Kikelt medréből a Loire, csakhogy lássa. „Kutyahúst ennék!”
Ezt meg azért fundálja ki agyam, legyen kedvesebb ínyemnek a hering. Nem jön be neki. Eszembe jut ugyanis bölöni unokatestvérem, ki kutyát mart. Úgy értem: megmarta a kutyát. A kutyájukat. Nevetnékem emelgeti gyomrom, félő, hogy az eléadja a heringet.
Ez a „nevetséges” kézirat kell neked, Zsolt? Egy hányinger anatómiája.
Néhány baszk név marad utánunk. Langoş, capustă.
Mi baja Zsigának a szentimrei menyecskével? Csak nem kapott kosarat, s attól büdös neki a dolog?!
Hanem a kutyát úgy értettem, hogy Koreában, vendéglőben, helyi szokás szerint. Nem mintha keleti korcs pörkölt húsára fájna a fogam, hanem mert azt jelentené, hogy a világ végére eljutottam. Került annyi pénzem. Mára sokat emlegetett háromszáz pengője hiányzik ahhoz a kutya úthoz, egyelőre.
Szóval én ilyen keleti – fiam szavával élve – „vává”-ra vágyom.
Miközben mint Orwell idegenlégiósa, ülök az aknán, ha mozdulok, az ánsúvisz kirobban belőlem.
Mit háromszáz?! Háromezer!!!
Sikertelen kenyérsütésem másnapján leszálltam a metróról félúton, és a Vasastanban vásároltam friss kenyeret. Éhen ne vesszenek...
A csarnokba közben visszavárnak.
Vává! Remélem, nem veszett ez a hering!
GERGELY TAMÁS