Bogdán László
ÁTIRATOK MÚZEUMA
Ujjgyakorlat
Márai-plágium
1
Márciusban születtem. Nőnapon.
Erdélyt szerettem és a verseket,
lányokat, vodkát, a becsületet,
s az életet – mi ajándék, tudom!
Mindez már közömbös. Rejtvény. Titok.
Ha könyörgök is, ne irgalmazzatok.
2
Nem kel benned csillag. Nem is nyugszik
szemedben. Csak meztelen leányok
öltözködnek. Csak a nap kél s nyugszik.
Mint vízitükör, csillognak a leányok.
Egymásnak adnak, míg kész nem leszel.
A világ fénye vakít, ingerel.
3
Mi maradt belőle? Mosolya?
Illata? Szava? Néhány mozdulat?
Egy korondi váza? Ozsdola
– ahol lerajzolt? Tűnő áhítat?
A világ áttekinthetetlenül
körülvesz. Kerül, amibe kerül!...
Mért hagyott itt, ha eljött, nem érted?
Ha képes volt meg is halni érted,
mért nem jön vissza? Tudja, elveszel
nélküle? És most miért nem felel?!
4
Az óezüst oly hazug vagy a tenger.
Járását, szemét régen nem idézem.
Ha eljött értem, végül miért ment el?
Analizálom mosolyát, s nem értem.
Kedves szavai: „virág”, „madár”, „bogár”
felkelnek bennem, s az égi kobold
hullámok között összevissza jár.
Utolsó ajándéka a telehold.
5
Az idő lelassul. Visszajárnak
kiket szerettem. Lángol a tükör.
Gombóc is égi ösvényen szagolgat.
Asztalt bontok. Bezárulhat a kör.
A szó másik szóval cselez. Ingerel
mennyei málnás. Véget ér az élet.
Dallamaid vak szél ragadja el.
De hát emlékezz: mindig is ezt kérted.
6
És te csak zuhansz. Emlékek mélyén,
űrben, míg végképp elfelejtenek.
És nem leszel már érve senkinek.
Didereghetsz félálom senkiföldjén.
 
7
Ősrengeteg, romok, hazugságok
emelik köréd az álomvilágot.
Lányok takarják tigrismosolyát,
így tűnik lassan a zenébe át.
8
Szent Mihály-napján gerezd szőlő
ijeszt. Elnémul a szóló.
Miről hazudjon? Ha rólad
mindent megtudtak a holtak?
Szőlőszem csillog? A szemed?
Akárha árvíz, elsodor.
Szólok, noha nem kellene.
Kupámba még pár kortynyi bor.
9
Elnémulsz, mint repedő vadászkürt.
Eltűnök. S mindhiába keresel.
Holt az élővel meddig felesel?
Elveszel, akár hajdani hajfürt
fiókok mélyén. A szemembe nézz!
Itt voltunk tegnap. Együtt és külön.
Kortynyi ecet és kiskanálka méz.
Ellebegtél a hajnali füvön.
10
A világ és te. Nehezül szívem,
indián délelőttök kikötője,
ahová nem jutok el már sosem.
Tárgyilagos legyek? Vad? No, hiszen!...
Háló legyek? Lesz ki e hálót szője?
Előttem versek. Üveg bor. Fügét
mutatva egymást metszik a jelek.
Higanycseppként gurulva szerteszét,
értelmük fel nem fedik senkinek.
A világ zárt. Nem menekülhetek.
11
Tőrdöfés mosoly. Ennyi volt csak?
Hol volt? Hol nem volt? Míg elillant.
Tegnap? Tíz éve? Visszajön holnap?
Kihunyó fénye még megvillan
egy tükrön? Zivatar visszfénye
még visszajátssza, hogy becsapjon?
Még visszahozza? De mi végre?
Talán, hogy mégis dalt fakasszon?
A magány tűnik, mint a zápor.
Ne menj! Jövök! Ne menj el! Várj még!
Régi dal bűvöl az éjszakából.
Allék mélyén ólálkodó árnyék.
12
Ha visszajönnél, soká ne maradj!
Szemem tükrén tűnj tova, mint az éjjel.
Gyönyörűséged ígéretével
kápráztass csak! De magadból ne adj
immáron semmit. Maradjon titok,
mágia, álom, áhítat, varázs.
Ha van, ilyen lehet a vigasztalás.
S a semmibe vezetnek a nyomok.
13
Mit is akartál? Nem tudom. Beszéltél.
De hogy miről? Minden úgy megszépül
– ha elmúlik. Átjutottunk végül
az ingoványon? Vagy mégse? Féltél.
Sejtetted, végleg elmúlnak veled
almáskertek és régi istenek,
nem őrzik meg a nevetésedet,
megismételni többé nem lehet,
szélbe tűnik, bujkál a fellegekben,
csak árnyékrajza marad meg nekünk.
Homályosodik hőstörténetünk.
A régi dal visszhangja menthetetlen.
Tévútjaimon rettenthet az éjjel.
Nem alkuszom meg a szenvedéllyel.
1995. szeptember 23