FÓRUM
Profán kaddis
a kettős önazonosság mint formaelv Sebestyén Mihály Napfogyatkozás az
Egyetem utcában című elbeszélés-kötetében
(Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1995)
Pályázatunkon első díjat nyert írás.
 
„Nincs már erőnk, hogy akárcsak úgy cselekedjünk is, ahogy ők cselekedtek. De elmesélni elmesélhetem az esetet...”
Miért ír a történész elbeszéléseket? – kérdezi a „Szerző” könyvének hátoldalán. Be kell vallanom, engem ez a fajta kérdésfelvetés gyanakvóvá tesz. Miért kellene a szerzőnek erről egyáltalán számot adnia? Miért a szerzőnek kellene erről számot adnia? Sebestyén Mihály válaszai még inkább gyanakvóvá tesznek. A válaszok sokasága az, ami gyanakvóvá tesz – akárcsak az Esterházy-sztoriban az elkódorgott gyermek atyját, amikor azt hallja, hogy a késés oka a villamos elakadása valamint egy éhes tigris váratlan felbukkanása. „Sok.” Azt talán már megemlíteni sem érdemes, hogy milyen funkcióbeli hasonlóságot mutat a távolságtartó történettudomány és szubjektív vallomás közötti „titkos átjáró” létezése és az éhes tigris váratlan felbukkanása. Ha már választani lehet, és miért ne lehetne, hiszen a kínálat igen gazdag, akkor szívesebben elfogadom az „el kell mondani” naiv imperatívuszát. Ebből az „el kell mondaniból” kiérezhetjük egyfajta primér ösztön ösztökélését, a hallgatni-nem-tudásét, mely mit sem törődik diszkrécióval, intimitással, titokkal – ám gondolhatunk fogadalomra is, arra, hogy a szerzőnek valamilyen okból kifolyólag kötelessége elbeszélni mindazt, ami történt. Azonban bármelyik variánsról lett légyen is szó, egy efféle elbeszélés nem illeszkedik be az elbeszélésről mint olyanról alkotott elképzeléseinkbe. A be nem illeszkedés pedig egy műalkotásnak mindenkor a javára válhatik.
Sebestyén Mihály kötete tizenhat elbeszélést tartalmaz. E tizenhat elbeszélés során mindvégig ugyanazokkal a szereplőkkel találkozunk: az örökös főhős Miklóssal, az ő családjával (Anya, Apa, Péter, Nagyapa, Nagyanya), a családhoz érthetetlen hűséggel kötődő cseléddel, Ágnessel, valamint egy hajdani kisváros jellegzetes figuráival (Lajos úr, a boltos, Kokos Klári, a segédje, Venczel bácsi, az úriszabó, Zdenkó Zsoli és Albert Gyuri, „az igazi nagymenők”, Sanyi mama, a szombatista számtantanárnő és Botos Jóska, a város bolondja). A helyszín sem változik: egy V-nek nevezett kisváros, e hősök lakhelye. Szereplők és helyszín igen erős egymásrautaltsággal bírnak, senki és semmi nem kicserélhető, sem a szereplők, sem az utcák. A történet az, ami e jól meghatározott pozíciót, ezt az egyediséget nyújtja nekik, a történet az, ami életre kelti az egészet, a várost. „A várost, ahol élünk – írja Sebestyén Mihály egyik elbeszélésének a végén –, ezek a történetek tartják össze, mint a számtanos házat a vadszőlő, ha kivágod indáit vagy magát a szőlőtőkét, darabjaira hullik szét a város, csak lakhelyeddé lesz, s mi köt még hozzá?”
Mintha küldetésük volna ezeknek az elbeszéléseknek. A közös szereplők, a visszatérő terek, utcák mind arra engednek következtetni, hogy a tizenhat elbeszélés valójában egyetlen híradás a múltról, „a naptárról, a Városról és a családról”. Szövegszinten is kimutatható, hogy az elbeszélések megírásával a szerző kötelességét teljesíti, hírt ad, ő az egyetlen túlélő, aki emlékezvén és emlékeztetvén megmenti az enyészettől a történeteket, tehát a Várost, a családot.
A történetek elmondásának az imperatívusza összefonódik a főhősnek, Miklósnak a városban maradásával. Ez az ottmaradás már-már érthetetlen módon botrányos, hiszen valahányszor szó esik róla, örökös mentegetőzés kíséri. Ilyen szöveghelyekre gondolok mint: „... értük, általuk ragadt itt... Miklós marad, mert ez a dolga és a végzete...” (kiemelés tőlem); „ez az igazi büntetés, hogy élj és emlékezz, te légy a túlélő...” Vajon magyarázható-e az ottmaradásnak ez a botránya azzal, hogy a könyv többi szereplői majdnem mindannyian elmentek? A nagyszülőket Auschwitzba vitték, örökre, a zsidó kisiskolásokat szintén, a szülők meghaltak, Miklós öccse, szerelmese, barátai elvándoroltak gazdagabb, szabadabb országokba, s a városban, V-ben csak az örök ottmaradók, a jellegzetesen kisvárosi alakok maradtak, a kisemberek, az örök álmodozók és a félkegyelműek. Igen, bizonyára magyarázható a mentegetőzés ezzel is, ám arra gyanakszom, hogy a botrány okai mélyebben húzódnak, semmint azt egy végső soron hiúsági kérdésre lehetne visszavezetni. Valójában minden igazi botrány egzisztenciális: az egyén, egy csoport vagy egy nép identitása foroghat veszélyben.
Ezúttal a kettős identitás problémájáról van szó, mely a könyvben több síkon is jelentkezik. Az egyszerűbb formája az elbeszélői énnek és az elbeszélések hősének a szétválasztása illetve egybeesése. Kettő jelenik meg a szöveg szintjén, ám valójában csupán egy van: az egyes szám, harmadik személyben elmondott történetek nem egy mindentudó szerzőre utalnak, akinek a kezében a főhős is pusztán egy kénye-kedve szerint alakítható bábu volna. Nem, az elbeszélői én semmivel sem tud többet Miklósnál, a főhősnél, elbeszélésének, értékeléseinek a szempontjai a Miklós elbeszélésének, értékeléseinek a szempontjai.
Korántsem szeretném kétségbevonni az egyes szám, harmadik személy használatának a létjogosultságát. Éppen ellenkezőleg, az elbeszélések szervező-elvének, a „kettős önazonosságnak” egyik sajátos megnyilvánulásának látom. Ezt a „kettős önazonosságot” éppen a szerző fogalmazta meg, igen pontosan diagnosztizálva írásainak hajtórugóját: „Sebestyén Mihály folyamatos monológjai (!) a kettős önazonosság mákonyától szivárványosak.”
Mi volna hát ez a kettős önazonosság? Az elbeszélések, a küldetéses emlékezet e megnyilatkozásai a főhősnek a kettős kötődéséről, a kettős gyökeréről adnak számot. Egyfelől voltak a vallásos zsidó nagyszülők, akiket soha nem ismerhetett meg, mindazonáltal az egyik legszebb, legjobban megformált elbeszélés tanúskodik róluk, a Fehér szivárvány. Élesen kirajzolódik a nagyapa alakja, amint fölcsatolja az imaszíjakat, magára ölti a taliszt, Kelet felé tekint, és imádkozni kezd. Miklós kettős identitásának ez az ága éppen a kivándorlás parancsolatával definiálható. „A mi történelmünk – írja Franz Rosenzweig – törzsünk héroszában és Ősatyjában a lech-lecha isteni parancsával kezdődik, menj ki születésed földjéről arra a földre, amit mutatok neked: Ábrahám bevándorolt.”^*
Másfelől Miklós számára meghatározó volt az, hogy szülei oly módon szakítottak vallásukkal, hogy ennek látszólag nyoma sem maradt az életükben: úgy járatták angolórára, teniszezni a gyermekeiket, mintha föl sem vetődne bennük annak a lehetősége, hogy a gyermekeiket vallásosan is nevelhetnék. Mert valóban nem is nevelhették – az elbeszélések a kommunizmus évtizedeiről adnak hírt, egy olyan korról, amelyben nemhogy nem volt szabad vallásról beszélni, hanem a vallásnak egyszerűen nem volt tétje. Olyan kor volt, amely teljességgel elfelejtette, mert el akarta felejteni a múltját, melyben ember ember szerint élt, ember ember akaratának engedelmeskedett, gólem-kor, múlt nélküli jelen. E korban, ha van érték, akkor a teljes függetlenség az. A könyv mottója is erről beszél: „Az meglett ember, akinek/ szívében nincs se anyja, se apja,/ ki tudja, hogy az életet/ halálra ráadásul kapja/ s mint talált tárgyat visszaadja/ bármikor, ezért őrzi meg,/ ki nem istene és nem papja/ se magának, sem senkinek.” (József Attila) Ez a mottó viszont mintha éppen az ellenpontja volna az elbeszéléseknek, az Anyáról, Apáról szóló elbeszéléseknek. Olyan határozottnak tűnik az „el kell mondani” sürgetése, mintha az elbeszélő az emlékezés és emlékeztetés nélkül nem válhatna „meglett emberré”. De itt már a kétféle kötődés kezd összekuszálódni, és egyre nehezebbé válik az azonosításuk. A kétféle gyökér, a zsidó régmúlt és a vallástalan gyermekkor nem összefonódik, hanem összekeveredik. Ez a keveredés fogja okozni az elbeszélések el-beszélés jellegét, a történetek túlírását, a terjengősséget, a dilatatiót, a dilettantizmust. Az egyik gyökér arra késztet, hogy el kell mondani, mindenképpen el kell mondani, a másik pedig arra, hogy azért mégiscsak függetlennek kell maradni. Az előbbi késztetés olyannyira erős, hogy racionálisan egyszerűen fölfoghatatlan, csupán transzcendentális síkon lelhetjük meg a motiváció forrását. Hogyan is volna magyarázható immanens síkon az, hogy: „A várost, ahol élünk, ezek a történetek tartják össze...”? Mivel indokolható a történeteknek ez a múltat megőrző nagy hatalma? Hogyan maradhatott fenn a soha nem látott nagyapa története? És honnan a hit, hogy ez a történet a nagyapát is életben tarthatja? Martin Buber jegyezte föl a következő hászid-történetet: „A rizsini rabbi mesélte: Amikor egyszer a szent életű Baal Sém Tov meg akarta menteni egy halálosan beteg gyermek életét, akit nagyon szeretett, tiszta viaszból gyertyát öntetett, kivitte az erdőbe, egy fára erősítette és meggyújtotta. Ezt követően hosszú beszédbe kezdett. A gyertya egész éjjel égett. Reggelre pedig a gyermek meggyógyult.
Amikor ősöm, a Nagy Maggid, a szent életű Baal Sém Tov tanítványa hasonló gyógyítást akart véghezvinni, nem ismerte már e beszéd titokzatos erejét. Úgy cselekedett, ahogy annak idején a mestere, majd nevén szólította őt. A gyógyítás neki is sikerült.
Amikor a zaszovi rabbi, Löb Móse, a Nagy Maggid tanítványának tanítványa hasonló gyógyításba fogott, így szólt: «Nincs már erőnk, hogy akárcsak úgy cselekedjünk is, ahogy ők cselekedtek. De elmesélni elmesélhetem az esetet, és Isten meg fog segíteni.» Valóban így tett, és a gyógyítás neki is sikerült.”
Fordítva van: a nagyapa hite az, ami a történetet (általa pedig a várost) életben tartja.
Az ismeretlen nagyapa hite kényszeríti a radikálisan más kultúrában felnövekedett unokát, hogy elmondja történeteit a városról, a családról. A kaddist kell elmondania, az árvák kaddisát. A zsidó hagyományban ugyanis az utódoknak kötelességük tizenegy hónapon át mondani a kaddist a meghalt szülőkért, együtt az egész közösséggel. Az így elmondott imádságnak akkora ereje lehet, hogy még az isteni végzést is befolyásolhatja. Rabbi Akiváról azt tartják, hogy kimentett a pokolból egy lelket azáltal, hogy az eltávozottnak a fiait a kaddis elmondására késztette.
Sebestyén Mihály elbeszéléseinek misztikus erőt ad az, hogy ő az egyetlen fiú, aki még elmondhatja a kaddist: „... rá vár majd a feladat, hogy erről a Házról utolsóként hírt adjon...”; „Általad élnek szóban, testben, az önmagába visszacsavarodó cselekvésben, tehetetlenségben. Amennyit megmenthetsz még...” Maga a kaddis szó egyetlenegyszer szerepel a könyvben, A harmincéves háborút Tréger Laji vezette című, teljes egészében az Anya emlékezetének szentelt novellában. „Anya fölött már két esztendővel ezelőtt keresztülbotorkáltak a kaddis töredezett szavai” – írja Sebestyén Mihály, ám az adott kontextusban a szó pusztán ornamentumnak tűnik.
A kaddisnak nem töredezettek a szavai, a kaddis csupán szűkszavú. Csendes. A kaddis elmondója egyetlen szót sem veszteget önmagára. Úgy imádkozik az Apáért, hogy csak az Atyáról szól. Az imában az árvaság egész Izráel árvasága, az Atya utáni vágyakozása. Ezért is a „szokatlan többesszám” – bár a novellában az a magyarázata, hogy Anya vissza-visszatérő szavai hajdanán ekképpen hangzottak. Igaz, de kár érte. Ez a Sebestyén-novellák nagy fogyatkozása: rövidre zárja a történeteket, éppen azáltal, hogy túlbeszéli őket. Az olvasó legfönnebb a dilettantizmus diszkrét bájában gyönyörködhet, efféle szókapcsolatokban mint: „Apa és Anya is elköltöznek, tudjuk, hová, ahol már lakbért sem kell fizetni”, „a történelemnek nevezett kibabrálási sorozat”, „olyan cipőket, melyek egykor a kirakat talmi csábmosolyában szinte szemérmetlenül kínálgatták föl magukat” (kiemelések tőlem), „kitenni a hindu guruk kései leszármazottjainak szűrét (ha egyáltalán megfelelő lehet e szókép, és viseltek is valaha cifraszűrt azok a Gangesz-parti ősök)”. Sok. A napot is elborítja.
A kettős önazonosság mint formaelv igen jó lehet – gondolok itt Kertész Imre Sorstalanság című regényére, mely, meglátásom szerint, ugyanabból a két szálból fonódik össze, mint Sebestyén Mihály novellái –, ám a két szálat nagyon feszesen kell tartani. Kertész Imre, mondjuk ki, remekműve már-már aszketikusan feszes. Nem értékel, nem kommentál. Nála megmutatkozik, hogy a kaddis, bármilyen körülmények között, annyi, mint szent.
Sebestyén Mihály azonban a kettős önazonosság egyik szálát túl lazán tartja, ki-kicsúszik a kezéből, s lesz a történetből fecsegés, olcsó szellemeskedés, kisvárosi ironizálás, tohuvabohu. Figyeljük csak meg ezt a mondatot: „A házasságot – ami valószínűleg a felek utólagos és teljes megelégedése közepette jött létre (legalább ennyi engedtessék meg nekünk az ősök javára), legkivált a körülmények, azok a teremtett környülállások, melyek, akár a friss paripák, mindmáig az események mellett-előtt szaladnak – tették nevezetessé.” A legszembeszökőbbel kezdeném: az írásjelek hibásan vannak kitéve, hiszen ha valahogyan megtaláljuk a főmondatot, kiderül, hogy a második gondolatjel a „legkivált a körülmények” elé kellene hogy kerüljön. Talán már az író is belezavarodott szerteágazó mondatába. (Az olvasószerkesztő mindenképpen. Nem mintha ez mentség volna az olvasószerkesztő számára. „Nagyhét esztendejére mentség és csoda nincs.”) Miért e zavarodottság? Hiszen egy barokk mondat hömpölygését igen nagy élvezettel követnénk – ez a mondat viszont folyton elakasztja a lélegzést, próbáljuk csak meg hangosan olvasni, egyszerűen kifáraszt. Szellemeskedő közbeszúrásokkal terhelt, a zsurnálnyelv kimódolt és közhelyes választékosságával. Mindent el szeretne mondani egyetlen mondattal, egyetlen lélegzetvétellel: azt, hogy a szóban forgó házasság nem mindennapi körülmények között jött létre, azt, hogy mindazonáltal jól sikerült, azt, hogy ez a „jól”, ha egyszer házasságra vonatkozik, idézőjelben értendő, azt, hogy a házasulandók a narrátor ősei, végül pedig egy kisesszé lehetősége is benne van a mondatban, az események és a körülmények viszonyáról.
Amiként a hős ottmarad a kisvárosban, akként maradnak az elbeszélések egy mintha-állapotban. Igen jó történetekről van szó, de, úgy tűnik, a szerző nem meri őket végigmondani. Utal is erre az utolsó novellában: „minden a tietek lett, amíg emlékezni tudtok, amíg emlékezni mertek”. Ez az utalás jelzi azt, hogy korántsem olyan egyszerűen romlanak el a történetek, a szerző tudni látszik a jelenségről. Szándékos volna? Ez sem állítható teljes bizonyossággal, ám a kétértelműség jótékonyan enyhíti az olvasó bosszankodását azon, hogy mennyire el van egy-egy történet szúrva ezzel a mintha-állapottal. Például az első elbeszélés vége mintha verssé akarna formálódni: „és amikor úgy döntött, hogy most már eleget nem tud,/ és megkérdi Apát és Anyát/ a fiú ott állt a dombtetőn, a szél összeverte a fűszálakat és az árvácskák halványkék szirmait, és a diófa hullatta leveleit a kettős sírra/ és a csendből nem jött válasz”. Mégsem teszi, megmarad szép, de mégiscsak csupán vers-imitációnak. Nincsen bátorsága keveset szólani. Miért kellett bármit is mondania a sírhant után?
A Kiddúsin című, amúgy kiváló történet is amiatt veszít az értékéből, mert a közöttiségnek ebben a mintha-állapotában van. Nyelvi szinten ez úgy nyilvánul meg, hogy hol archaizmusokkal találkozunk (velük helyett „véle”, „beszély”, Isten helyett a Tóra-beli „Úr”, s rögtön hozzátéve: „kinek bölcsessége végtelen”, vagy: „kinek neve folyton áldassék” stb.), hol pedig olcsó szellemeskedéssel, nyegle műveltség-fitogtatással („a lét elviselhetetlen könnyűsége”), vagy a marosvásárhelyi szleng néhány gyöngyszemével. A narráció sem kettős nézőpontú, inkább vegyes: az eseményeknek a jelenből történő megidézése keveredik a történések időrendjét tiszteletben tartó, végkimenetelükről mit sem tudó múltbelivel. Végül még egy kettősséget említenék, mely talán a legfőbb oka a novella egyenetlenségének: a hős bemutatása, élettörténetének eszközszerű fölidézése a lélegzetelállító történet rovására. Pedig a történet maga-magától jellemezné a hőst, mindent elárulna róla, még az élettörténete is fölsejlene. Több volna a történet, mint a történet és a jellemzés.
A mintha-állapotnak – és a hétköznapoknak – a kedvelt stíluseszköze a félirónia. A félironikus kifejezésre az a jellemző, hogy a jelentése nem csap át az ellentettjébe, hanem megmarad valahol félúton. Olyan „komolyan gondolom is, meg nem is”. Nem túlságosan igényes stíluseszköz, csak úgy oda szokott lenni hányva, nem kell túl sokat gondolkodni rajta, s használójára semmi felelősség nem hárul. Néhány példát választottam a kötetből (csak ott fűzök hozzájuk magyarázatot, megjegyzést, ahol szükségesnek látom): „... hová családjával együtt szabad akarata semmibevételével vitetett 44 júniusának legelején” (milyen kevés ez a félironikus szerkezet annak kifejezésére, hogy mily módon vitték el Auschwitzba a nagyszülőket), „a világégések párosa”, „a szívbetegek megváltoznak, ..., mit nékik a külvilág paranoiás rángása”, az Anya szíve „készülék”, mely „úgy pattogott odabenn, mint egy vonatszerelvény” (s még itt sem áll meg, a vonatszerelvényt is jellemzi), „füstbement gyerekek” (az Auschwitzban elpusztítottakra vonatkoztatván), „utóbb öngyilkos lett az iskola igazgatója, szilveszter estéjén vetett véget az életének, kiugorva a tizedik emeletről, de nem azért, mert Miklósnak sikerült befurakodnia a pionírszervezetbe”, „gondolja lelke mélyén (ha van) a táborparancsnok” (kiemelések tőlem).
A szentségtől mintha tudatosan igyekezne magát távol tartani, a bibliából kizárólag ironikusan idéz. A belügyesekre vonatkoztatva írja: „Zörgessetek és megnyittatik néktek!” – a felkiáltójel ráadásul önkényes, és semmivel sem viszi előbbre a világ – vagy az elbeszélés – dolgát. A házkutatáskor előkotorászott pénzérmékről szólván bon mot-ként süti el az „egy se vesszen el a tálentumok közül”-t. A törvény mellé odaírja zárójelben, hogy megegyezés, s ezzel a dolog le is van tudva. Az pedig, hogy „ceruzáját rágva felvételi kérelmét fogalmazza a mennyek országába”, egy vulgár-materialista badar ízléstelenkedésével fölér.
Azonban még ez a távolságtartás sem olyan egyértelmű. A Mennyi pénzük van Anyáéknak? című elbeszélésben egy olyan Apafigura jelenik meg, aki vagyonából semmit sem tart meg magának, mindent bátran és nagystílűen eltékozol könyvekre, festményekre, utazásokra, fiának lakásra. A történet úgy végződik, hogy még halála után is kisegíti a fiát a pácból: Miklós apja kabátjának a zsebében talál rá a cigarettára való pénzre. Ezután pedig következik a mondat, melyre azt kell mondanom, hogy makulátlan, egy mondat, melyben egyetlen szó sem fölösleges, a kaddis-mondat: „Hitetlenkedve, csak félszemmel pillantott rá, majd felnézett az üresnek hirdetett égre, hol apát pillantotta meg: a fürdőszoba csempéinek fehérségét irigylő felhők között hatalmas habot verve borotválkozott, a Patétikus Szimfóniát fütyölte, esküdni mert volna Miklós, bár egy hangot sem hallott, és Apa mintha kacsintott volna: tedd csak el, Anya úgysem tud róla.”
A kötetben szereplő valamennyi elbeszélés emlékezés és kaddis-ima mezsgyéjén található. Ha mindent elmond egy szuszra az adott témáról meg a téma összes asszociációiról – mert több ízben is előfordul az, hogy leír egy hasonlatot, pl. Venczelné mézesmázos, mint a vásári kalács, majd gondtalanul elkezd a hasonlítottról beszélni, példánknál maradva: a mézeskalácsról –, az efféle esetekben, amikor nem tud egyetlen szellemesnek tűnő fordulatától sem megválni, legföljebb emlékezésről lehet szó. Emlékiratról. Ám Sebestyén Mihály prózájában a meglepetések is fontos szerepet játszanak. A Mezőségi föld című novellának például már a harmadik bekezdése egy igen-igen kiábrándító sláger-versikét tartalmaz: „Magadba döföd a kérdés szuronyát, vállalod a hasfelmetszés hátrányait (melyek volnának az előnyei?), hiszen az egyetlen áldozat csak te, csakis te lehetsz.” S ha valami módon mégis elviseljük a novella első másfél oldalát, az egyik legszebb novellát fedezhetjük föl, az Ágnesért, a cselédjükért mondott siratóéneket. Kirajzolódik a tékozló fiú alakja, amint magát a hűséget siratja.
A siratóének szükségképpen a hűtlenség bevallása. A már végképpen áthatolhatatlan távolság ébreszt rá arra, hogy folyamatos elszakadottságban élünk. A kettősség, mint condition humaine, a végigjárt kettősség mint condition du l’art.
Slomo rabbi a rossz ösztönök legszörnyűbb tettének azt tartotta, ha az ember elfelejti magáról, hogy királyfi. Sebestyén Mihály könyve e rossz ösztönök ellenében áll, érthetetlenül és olykor reménytelenül heroikusan.
SELYEM ZSUZSA
^* Rosenzweig, Franz: Nem hang és füst. Holnap Kiadó, Bp., 1990.
^** Buber Martin: Hászid történetek. In: 2000. 1993. április.