Füzi László
Kapcsolatkeresés a világgal
Németh László 1956 után

A világ „ideológiai” felosztottsága 1956 után évtizedekre megőrződött, Magyarország – az ötvenhatos forradalom és szabadságharc bukása ezt nyilvánvalóvá tette – továbbra is a Szovjetunió által irányított keleti tömb része maradt. A politikai élet megmerevedése, majd a lassú s folyton korlátokba ütköző olvadás természetesen érintette Németh László pályáját. Ha a Tanu időszakát követő, s 1956 őszéig-teléig elvezető időszak történéseinek lényegét Némethnek a kor politikai-ideológiai történéseit meghatározó erőivel való szembekerülésében láttuk, akkor ezen a területen gyökeres, az általa megteremtett világ egészére kiterjedő változás 1956, vagy ha az ötvenhatos szerepvállalásának „utórezgéseit” is figyelembe vesszük, s azokat még az előző időszak részének tekintjük, 1957 után sem következett be. Korábbi, még a harmincas években kialakított „ideológiateremtő” szerepének folytatására nem volt lehetősége, műveit sem láthatta csorbítatlanul egyben, ahogyan többször írta, egy új Tanu indítása is elképzelhetetlen volt ezekben az évtizedekben.
Miközben Németh László ismét csak átélte a külső világ változásait, 1957-tel kezdődően, igaz, hogy rendkívül hullámzó módon, s ingatag alapokon nyugodva, de mégiscsak megváltozott a világhoz való viszonya, mintha már a megbékélést, a világgal való viaskodásainak elrendezését tartotta volna fontosnak. Annak, amit tett, vagy ami vele történt, ekkor is önmagán túlmutató jelentőséget tulajdonított, régi, felfokozott állapotban fogant szerepvállalásainak öröksége volt ez, ám ekkor már maga is kereste azokat a formákat, amelyek segítségével kapcsolatba kerülhetett a világgal. Gyakran került a figyelem középpontjába, ha éppenséggel nem ő, akkor a szinte már tőle függetlenül létező, s mesterségesen felszínen tartott „Németh Lászlókérdés” .
Ez a „középpontba” kerülés idegen volt tőle, életét 1957 után is a világtól és családjától való elvonultságában élte, nagyobbrészt Sajkódon, de voltak olyan pillanatok is, amikor ismét annak a módját kereste, hogy hogyan köl-
tözhetne Vásárhelyre. Életét visszavonultságban, a különböző elvárásoktól elfordulva szerette volna leélni, emlékezzünk ismét, ezekkel az elvárásokkal szemben írta a Gyászt és az Iszonyt, a társadalomban működő szerepformáló rendszert pedig már korai írásaiban is bemutatta. „Az élet szép ajándékaként ... minden összegyűlt ebben a sajkódi remeteségben, amit az életben vártam – írta 1958 nyarán volt vásárhelyi tanárkollégájának, Sipka Sándornak –: gondomra bízott fák, megtalált családi összhang, a tanulás szenvedélye, öröme, amely, mint Ti is tudjátok, a tanárban azonos a tanításéval.” Ebben a vágyott idillben, mert leginkább mégiscsak az volt ez, csak töredékeiben teremtett, legkevésbé pedig megvalósuló, az önmaga tökéletesítésére törekvő ember ugyanis soha nem, legfeljebb csak egy-egy pillanatig lehet elégedett az általa létrehozott renddel, még az „Én piszkát” is ledobta volna magáról. Elszakadt volna nemzedéktársaitól is, de hát ebben is csak az állandó keresésig, mozgásig juthatott, hol önmaga különállásáról beszélt, hol pedig nemzedéki kötöttségeiről: „Tudod – írta például 1957 januárjában Illés Endrének –, hogy akármennyit szenvedtem kortársaimtól, énbennem a döntő pillanatokban mindig működtek a nemzedékreflexek...” A visszahúzódás foglalkoztatta, ezzel együtt pedig a remeteélet feltételeinek kialakítása, a ránövő betegséggel és az öregedéssel összhangban, de ez az öregedés ismét csak hangsúlyozottabb volt a valóságosnál, hiszen az időszak „nyitányakor” még évekkel volt innen a hatvanon. A visszahúzódás mellett pedig megjelentek azok a mozzanatok is, amelyek a világgal való kapcsolatának rendezését segítették. Ezek a mozzanatok, nem is lehetett ez másképpen, a politika történéseivel is összekapcsolódtak.
Németh László 1956-ban a maga harmadikutas minőségszocializmusát képviselte, akkori írásai ezt jól mutatták. November végi Feljegyzése, láttuk ezt is, a Kádár-kormány ígéreteinek és cselekedeteinek nemzetközi ellenőrzés alá helyezését tartotta volna követendőnek. Decemberben, legalábbis a Tamási Áronnak írott levél tanúsága szerint, érzékelte Kádáréknak a magyar sajátosságok figyelembe vételére való törekvését, bár úgy gondolta, hogy ezt nem sokáig tehetik meg, mert megbízóik elkergetik majd őket. Aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a felszínen, de ami még ennél is fontosabb, Németh gondolkodásában ezekből az előfeltevésekből kiindulva történtek meg az elmozdulások. Az erőszak idején a passzivitást választotta – a füredi szívkórház, majd a sajkódi ház ehhez megfelelő háttérnek bizonyult. Ebben az időszakban a berendezkedő hatalom részéről érték ugyan „csábítások”, de azt, hogy ezek mennyire voltak tudatosak, nem tudjuk megítélni, mert a rendszerépítés jelei abban az időszakban más vonatkozásban sem voltak felfedezhetőek, így aztán tudatos „forgatókönyv” meglétére nem nagyon gondolhatunk. Még 1956 decemberében a Népszabadságban, az új hatalom napilapjában Németh Pártok és egység című írását dicsérő cikk jelent meg.
„Az egyik legbecsületesebb, az egyik legigazabb írás volt ez, amely akkor nyomdafestéket kapott” – olvasható a cikkben. Nyilvánvaló, hogy november elején Németh a maga elvi, nem pedig a későbbi történésekkel számoló taktikai állásfoglalását fejtette ki. 1957. március 15-e alkalmából, később is ezt a formulát alkalmazták a kitüntetések bejelentésekor, Kossuth-díjjal tüntették ki, feltehetően azért, hogy a hatalom az általa képviselt írócsoportnak jelezze a maga békülési vagy éppen a szellemi életet megosztó, egyes csoportokat kiemelő, másokat leválasztó, háttérbe szorító szándékát. Mindeközben Németh továbbra is a passzivitás mellett kötelezte el magát, nem kereste a kapcsolatot a politikai élet képviselőivel, kivéve azt az egyetlen alkalmat, amikor Illyés Gyulával Kádár Jánosnál sürgették Déry Tibor és Zelk Zoltán szabadon bocsátását, ám csak addig jutottak, hogy csúnya leckét és durva elutasítást kaptak Kádártól. Annál hangsúlyozottabban figyelte viszont, hogy mit csinálnak a népi írók, a nemzedéktársai, ahogyan a többiek is figyelték őt, a Kossuth-díj elfogadása miatt különösen Féja Géza támadta.
A hatalom balra tolódását, az erőszakos rendteremtés szándékának eluralkodását, Nagy Imre kivégzését követően viszont változott a helyzet. Ebben a „hullámban” a népi írói csoportot támadások érték, legerősebben az MSZMP KB népi írókkal kapcsolatos állásfoglalásában, Németh ekkor sem élt a felkínált válaszadási lehetőséggel, kitartott korábbi álláspontja mellett, 1959-ben viszont vállalkozott arra, hogy utazást tesz a Szovjetunióban.
Politikai aktivitása a Szovjetunióban tett út után erősödött fel, értve ezen azt, hogy számos olyan tanulmányt írt – a Tolsztoj kapcsán írott például a Népszabadságban jelenik majd meg –, amelyik az adott politikai és társadalmi feltételek elfogadásával, mintegy azokból kiindulva az országépítés, főképpen pedig a berendezkedés fontosságáról beszélt. Tolsztoj kapcsán írta, 1960-ban, tehát már a Szovjetunióban tett útja után: „S ha a mód, amelyet választott, zsákutcába vitte is, az életet szabályozó filozófiának, a mintaemberben megvalósult győztes életreceptnek az óhaja mibennünk is megvan, s annál nagyobb lesz, minél jobban kijutunk a szocializmus harcos, lázasan építő korából, s minél inkább az új épület otthonossá tétele, a megsokszorozódott művelt elmék magasabb élete lesz a cél, melyre a legjobb erő összpontosul.” 1961-ben írta a Lakásépítés – országberendezés című írását, ebben a következőket mondta: „A helyzet (hogy az építészet köréből vegyük hasonlatunkat) körülbelül ez: az új ország falait nagyjából fölhúzták, a vakolat még hiányzik, itt-ott, a mezőgazdaságban például, még kőművesmunka is folyik; de abban már senki sem kételkedik, hogy ami előtte van: az épület, olyan, amelyben a nemzetnek hosszú időre kell elhelyezkednie. Másrészt, tán mert minden erő és figyelem az épület felhúzására fordult, s ami létrejött, annyira különbözik attól, amiben idáig éltünk: nincs világos képünk, hogy e falak közt hogy is kell berendezkedni, az új bútorok közt hogyan
viselkedünk. Vagyis az állam áll, de polgárainak az életstílusa még nem alakult ki; ahhoz egy új terv és tetthullám kell, tán szűkebbre szabott, de éppoly fontos, mint amely a falak emeléséhez vezetett.”
Akár egységes gondolatmenet részének is tekinthetjük ezt a két kiragadott részletet. Ha így teszünk, akkor a gondolatmenet két összetevőjére kell figyelnünk, egyrészt arra, hogy a meglévő helyzetet adottságként fogadta el, másrészt arra, hogy a gondolatmenet egésze a jövőre vonatkozott. Az így kialakított állásfoglalása, túl azon, hogy a kialakult hatalmi berendezkedés elfogadását tartalmazta, ezen a ponton kapcsolódott a kultúráról és a formálódó világcivilizációról általa gondoltak egészéhez. Az foglalkoztatta, hogy az egységesülő világban az adott népre jellemző sajátosságok miképpen őrizhetők meg, ne felejtsük azt, hogy az egységesülés a világ egyik részén a szocializmus keretei között megy majd végbe, már korábban elfogadta, csupán az adott szocializmus jellemzőivel volt problémája. Azt kérdezte korábban is, hogy a szocializmus elvont világa humanizálható-e, s most igennel válaszolt a kérdésre.
Azt, hogy miért tette ezt, talán megválaszolhatjuk akkor, ha követjük Vekerdi László gondolatmenetét. Vekerdi a hatvanas évek elején-közepén keletkezett Németh László-írások, főképpen az 1946-ban elkezdett, de csak 1963-ban befejezett Iskola Kakaskúton derűjét vizsgálta, ez a derű egyébként, látni fogjuk majd, Németh önmagára szabott regulájának az utolsó lépcsője volt. „Mi okozhatta, hogy az akkori, s ugyancsak nem kevés gonddal és bajjal járó korszakváltás az alapjában véve inkább borúra, mint derűre hajló Németh Lászlóban a ‘borúra derű’ érzését ébreszthette?” – kérdezte előbb a vásárhelyi időszakkal kapcsolatban, a kérdésre pedig azt a választ adta, hogy a derű hátterében, láttuk ezt magunk is az időszak ellentmondásait és feszültségeit érzékelve, mindennapi tapasztalatai állhattak, a tapasztalatok beillesztése az ország és a maga életébe. Ennek a nemzeti „borúra derűnek” az „április fényei ragyognak fel – írta – az Irgalomban”, s a hatvanas évek elejétől jelentkező országos reménynek adott hangot az Iskola Kakaskúton, de nemcsak ez, hanem Németh több írása is, ha nem éreznénk ennek a jelenségkörnek a belső feszültségeit, akkor azt is mondhatnánk, hogy egész – előlegezzük a kifejezést – sajkódi korszaka. Ez a meggyőződés pedig azon az érzésen nyugodhatott, hogy – Vekerdi László írta ezt is – a „politikai és a véle egyre teljesebben azonosuló gazdasági hatalom korlátoltsága, tévedései, sőt egyre jobban nyilvánvalóvá váló önkénye alatt és ellenére a tudás és a művelődés tömeges méretű terjedése nem nagyon lesz az országban meggátolható”.
Ide kapcsolódóan számos példát, idézetet hozhatnánk, Németh ugyanis a hatvanas évek első felében több, a szentenciák általánosításával bíró írást tett közzé, ezek közül csak egyet idézek, az 1961-ben Péten elmondott, Ha most
lennék fiatal című előadását. Ha azt kérdeznék, mondta, hogy mi volt a földi élet legnagyobb öröme, akkor a tanulást mondaná. „S ha utána azt kérdeznék: mi az, amiért a földet a történtek után is sajnáltam itt hagyni: azt mondanám, hogy olyan korból és olyan országból jöttem, amelyben a tanulás alkalma s a hozzávaló kedv együtt és rendkívüli mértékben megnőtt.” Érzékelte tehát, s nem is csak a hatvanas évek elejétől, hanem valóban úgy, ahogy Vekerdi László mondta, a vásárhelyi időszaktól kezdődően a tudásnak és a tudás elfogadásában rejlő általánosabb tendenciának az érvényesülését, térnyerését, ez a tendencia mélyebben fekvő és általánosabban ható volt, mint a politikai élet történéseinek sorozata. A hatvanas években pedig, az idő mozgását követve a kádári konszolidáció ebbe az évtizedbe torkollott be, a fejlődés és a tudásba vetett hit elfogadása, mindkét oldalon, tehát Nyugaton és Keleten is, feltehetően a hidegháborús légkörre való visszahatásként, jóval általánosabb volt, mint korábban – és mint később, tegyük hozzá ezt a mai világlátásunkkal. A problémák megoldását a jövőbe helyezte, ennek megfelelően hitte, hogy a történelemnek van értelme, a fejlődés célképzetes, s hogy a jövő megtervezhető.
Feltehető, hogy akkor, amikor az adott történelmi szituáció elfogadását választotta, a történelemnek ehhez a mélyáramszerűen ható folyamatához kapcsolta magát. Az, hogy szerette volna magát ehhez a folyamathoz hozzákapcsolni, nyilvánvalónak tűnik, annál is inkább, mert gondolkodását valamiféle módon már a Tanu időszakában is a megtervezhető jövő kötötte le. Így vagy úgy, tény, hogy megérezte a hatvanas éveket uraló tendenciákat, gondolkodását teljes egészében kitöltötte az évtized békéje. Ha ennek a megbékélési, a tervezhető jövőre utaló folyamatnak a záró pontját kellene megjelölni, akkor habozás nélkül vághatnánk rá az 1968-as évszámot, ahogyan Vekerdi László is írta: „Ennek a lehetőségnek vet véget 1968, s nyomában a hetvenes és nyolcvanas évek hullámzó világválságai, amelyeknek csak egyik komponense volt az olaj, s amelyeket mi a gazdasági reformok nekilendüléseinek és elakadásának a formájában éltünk át. De az csak az újabb, 1990-es rendszerváltással derült ki, akkor sem egyik napról a másikra, hogy elvesztettük a tanulás és a művelődés elmélyülésének és tömeges méretű elterjedésének az esélyeit...”
Németh nemcsak megsejtője, hanem előfutára, a maga eszközeivel pedig teremtője is volt a hatvanas éveknek. Mindaz, amit korábban megteremtett, a válságokhoz kötődött, főképpen természetesen a Tanu a maga válságokon érlelődött világlátásával, most azonban, életútja szükségszerűen utolsó, a betegséget és az öregséget magában hordozó időszakában az összefoglalásra lehetőséget teremtő megbékélést kereste. Nem rajta múlott, hogy ez a megbékélés, a társadalmi béke pár éves időszaka nem tiszta, valóban a társadalom által kimunkált alapokon nyugodott, s az sem, hogy ebben az évtized-
ben új feszültségek keletkeztek. Látta az újonnan keletkező ellentmondásokat, nem beszélve arról, hogy tisztában volt a két szocializmus-kép, az önmaga által teremtett és a hatalom által képviselt különbözőségével, szellemi „stratégiája” így, önmaga által is sejtetten, már az indulás pillanatában feloldhatatlan ellentmondásokkal telítődött.
Mindezek után is hátra lenne még egy kérdés megválaszolása, mégpedig azé a kérdésé, hogy vajon az önmagát és a kortársakat is figyelő Németh László miért az elsők között mondott igent az 1956 utáni konszolidációra – s nem arra a rendteremtésre, ami a konszolidációt megelőzte, ez a különbségtétel nem kerülhető el. Ez a kérdés a kortársakat is foglalkoztatta, főképpen azokat, akik a börtönben ültek, vagy onnét jöttek ki, mellettük pedig az emigrációban élőket, ők az ehhez hasonló kérdésekről nyíltan beszélhettek. A koalíciós időszak lezárulása óta Nyugaton élő Cs. Szabó László például a Szovjetunióban tett utazáshoz, s az ennek kapcsán írott Utazás című darabhoz kapcsolódva mondta: „Az a leküzdhetetlen érzés támad az olvasóban, hogy Németh húzódozik ettől a teljes, kerek világszemlétől, nehogy előre megrendüljenek előgyártott tételei a keleti népek jövendőjéről.” Főképpen azért mondhatta ezt jogosan, mert Némethre máskor is jellemző volt a jelenségek teoretikus alapon, s nem tapasztalati úton történő megközelítése. Ugyanebben az időszakban Szabó Zoltán, egykor útitársa Némethnek a nevezetes romániai utazás során, pontosan határozta meg Németh szellemi pozícióját, s azt a „használni akarás írói jószándéka” és az „igazság feltárásának lehetetlensége” közé helyezte.
Az 1961 nyarán írott Utazás című darabban Németh „aktualizálta” az 1956 novemberi Emelkedő nemzet című cikkét is, a főszereplő Karádi tanár úr által kimondva, hogy a nemzet sorsa, „ha mindent kivonunk, összeadunk: végül is emelkedik”. De hát valójában nem ez volt a kérdés, mert ez így akkor már igaz volt, főképpen ha az élethez kapcsolódó gazdasági mutatókat nézzük, hanem, ahogyan ezt Monostori Imre megfogalmazta, az „emelkedés” morális ára, erkölcsi és politikai megítélése: „Valójában és voltaképpen a kiegyezés lélektana, a felelősség és az erkölcsi tehertétel vállalhatósága.” A kérdést, hogy miért is hajlott a kompromisszumra, ez Németh esetében azért vetődött fel ilyen élesen, mert ő maga is képes volt a középpontba helyezni a számára fontos kérdéseket, ezzel még mindig nem válaszoltuk meg, s a rendelkezésünkre álló források segítségével nem is válaszolhatjuk meg, legföljebb a sejtéseinkről beszélhetünk. A kibontakozó jövő tarthatta fogva, a kialakult helyzetet tarthatta megváltozhatatlannak, ahogyan akkor mondták, a „szocializmus alapjainak lerakását” érezte véglegesnek, avagy éppen az ötvenes évekbeli helyzetére való visszahatás miatt fogadta el a megváltozott viszonyokat, vagy ismét csak programadó gondolkodóként viselkedett, akit az általa megsejtett, s gondolkodóként is megélt távlatosság kísértett meg? A felmerülő kérdéseket szinte lehetetlen megválaszolni, a végső magyarázatban valószínűleg valamennyi feltevésből szerepet játszhatott egy s más, magam mégis inkább arra a feltételezésre hajlok, hogy a kényszerűség mellett – mint már annyiszor – az írói-gondolkodói művét teljessé formálni akaró szándék irányította. Ha ellentmondásos módon is, de létezett a gondolati megalapozottsága annak, ahogyan ennek az új szakasznak nekivágott, de az sem feledhető, hogy gondolkodásában mégiscsak ellentétes, majdhogynem egymással szemben álló elemek kerültek egymás mellé. 1961 márciusában például levelet írt Kádár Jánosnak, azt tudakolva, hogy Bibó István felesége adhat-e be kegyelmi kérvényt börtönben lévő férje érdekében, s szóvá tette, hogy a fegyelmi büntetés alatt álló Bibóval a felesége egy éve nem találkozhatott, közben pedig jelezte a Bibóval való bánásmód iránti aggodalmukat is, ekkor történt ugyanis Bibó Istvánnak egy börtönbeli koncepcionális összeesküvés miatti megveretése. Kádár több mint egy hónap után elutasítóan válaszolt a kérdésre, a hivatalosság mögé menekülve, mondván, hogy Bibó a „Magyar Népköztársaság törvényes rendje elleni cselekményeiért reá kiszabott büntetését tölti”, s „a börtönszabályzatot súlyosan sértő tetteiért kapta fegyelmi büntetését.” Németh ezt követően alig két hónap múlva írta egyik levelében Kristó Nagy Istvánnak: „A szocializmust én ma jobban igenlem, mint tizenhét éves koromban, amikor megismerkedtem vele. (Egy költő barátom szerint az egyetlen igazi szocialista vagyok Magyarországon.)” Feltehetően ismét a minőségszocializmusra gondolt akkor, amikor szocialistaként határozta meg magát, másra ugyanis nem nagyon gondolhatott, az adott helyzet ismerete a többi lehetőséget kizárta.
Mindeközben önmaga számára is nyilvánvaló volt, hogy a szocializmus megvalósított gyakorlata és a történelemben megmutatkozó folyamat között, nem beszélve a minőségszocializmus és a szocializmus napi állása közötti különbözőségről, óriási szakadék tátong. A korábban idézett Kristó Nagy Istvánhoz írott levelét például így folytatta: „Ezt a nagy gyengéjét – (a szocializmusnak, F. L). – azonban nehéz lesz kiküszöbölni: a szocialista mezt öltő személy vagy csoportszenvedély zavartalanabbul pusztíthat, hisz nem lehet rámutatni.” Az egy évvel később írott, Ha én miniszter lennék című kultúrpolitikai írásában, ez csak 1986-ban jelent meg, szintén hasonlóképpen fogalmazott: „A szocializmusnak kétségtelenül legnagyobb gyengéje, mondhatnám Achilles-sarka, hogy az irányítók, azzal, hogy szocialistának vallják magukat, de nem azok vagy egyszerűen nem alkalmasak a betöltött szerepre: óriási hatalmat kapnak mások tönkretételére.”
Saját műveinek sorsában is megtapasztalhatta a cenzúra, az irányított közlés jelenlétét. Tanulmánykötete például csak tizenhét év elmúltával jelenhetett meg, miközben regényei, főképpen az Iszony százezres példány-
ban láttak napvilágot, s valóban olvasmányként léteztek, drámáit, darabjait hosszú szériában játszották, ám teljes művét nem tudta megmutatni a többek között általa is életre hívott olvasóközönségnek. Joggal írta, 1964-ben, Illés Endrének: „Általában: helyes-e (még a kiadók szempontjából is), ha néhány könyvem új s új nagy példányszámú kiadásával unassam meg magam, amikor – műveimnek szinte a nagyobbik része kiadatlan és ismeretlen marad. A német után most már horvát-szerbül is olvasható lesz csomó olyan tanulmány, amely magyar nyelven hozzáférhetetlen. A Válogatott tanulmányokra Veletek is van szerződésem – válogató azonban nincs. Ha csakugyan még egy iszony-kiadásra kaptatok papírt, nem lehetne ezt – épp ezzel az érvvel, erre szánni?”
De nemcsak a műveinek sorsában, hanem az őt körülvevő, vagy körülötte feltűnő kultúrpolitikusok, szerkesztők, szellemi emberek egy részének magatartásában, sőt, még a hatvanas évek magyar gazdaságában is érzékelte az ellentmondásos jelenségeket. Naplójába 1964-ben jegyezte be a következőket: „Egyre kevesebbet dolgoznak az emberek? De hol? A nyilvános népgazdaságban. Csakhogy van egy második népgazdaság is, az árnyékéletre kényszerített ‘magánvállalkozás’ – mezőgazdaságban a háztáji, iparban, a tudományban, a káká s a kettőben együtt, kérdés, kevesebb munka folyik-e, mint régen. Én azt hiszem: több...” Aztán pedig ezt írta: „Az elsőszámú népgazdaságot a második menti meg. Egy minta-téeszben, melyet meglátogattunk – (a szilasi volt ez, fogadott szülőfalujáé, F.L.) – ezer disznót nevelt a gazdaság, s kétszer annyit a háztáji, a mi kőműveseink, amikor háromkor elszáguldanak tőlünk, megépítik, amire a szövetkezetben nincs munkaerő. Persze ugyanekkor ez destruálja is, az idő- és anyaglopás csatornáin át. Újabb igazolás: szocializmus-terveimben épp ezt a két, egymást elnyomó s aláaknázó népgazdaságot akartam összhangba hozni.”
1963-tól különösen érezte az addigra kialakított kényes helyzetének öszszes ellentmondását. Ha „útitársnak” is tekintették, korábbi időszakokból átvett kifejezés volt ez, szinte állandó ideológiai harcot folytattak vele, állandóan figyelmeztették korábbi s újonnan vétett „hibáira”, mintha egy-egy írót vagy gondolkodót kalodába lehetett volna zárni. Ahogyan szinte eléje ment a társadalmi konszolidációnak, úgy érzékelte, lehet, másoknál korábban, a társadalmi szélcsend állapotának elmúltát, mire az, a hatvanas évek közepétől kezdődően bekövetkezett, ő már majdhogynem az elmúltát konstatálta, s megérezte egy újabb, a magunk megkésett állapotai miatt egyfajta korai fogyasztói, tőle teljesen idegen társadalom kezdeteinek jelentkezését.
Felerősödő reménytelenségére azonban nemcsak a politikai-társadalmi körülmények hatottak, hanem az is, hogy megtapasztalta az emberi természet megmásíthatatlan vonásait. Munkáiban az emberi természetet vizsgálta, az Égető Eszterben is ezt állította középpontba, láttuk ezzel kapcsolatos szép, vallomásos, Kristó Nagy Istvánnéhoz írott levelét, az emberi természet megváltozásában azonban nem reménykedhetett. Ezért akkor, amikor az 1957-tel kezdődő újabb írói korszakához kötődő legfontosabb munkáját, az emberi hit erejét rögzítő Irgalom című regényét befejezte, a regény hősnőjét már szinte kétségbe esve, kedvét vesztve engedte útjára. „Szegény, halvány Kertész Ágnes, milyen milliós röhögő kor közé kell kilépned, az olvasóidat megkeresned...” – írta.
Azt, hogy 1957 után Németh pályáján új írói szakasz következett be, elsőként Illés Endre rögzítette egy Némethhez írott levelében. Illés jó olvasó volt, pontosan olvasta Némethet, ám az is lehet, hogy nem mindig a véleményét írta meg a munkáiról. A Harc a jólét ellen című darab elkészültekor így írt: „Nem tudom, jól értettem-e (illetve jól olvastam-e): két színdarabot is befejeztél? A Nagy család harmadik részét és a Jólét-szatírát? Ha így igaz, akkor a Tanu-korszakot is felülmúlod. Csodálatos!” (Azt talán említeni sem kellene, hogy a Harc a jólét ellen című darab kéziratát, elolvasása után azonnal a páncélszekrényébe zárta, ráadásul Némethnek is azt tanácsolta, hogy jól zárja el, mert nagy bajt hozhat rá ez a darab.) Németh, akinél egy-egy korszak mindig nehezen formálódott, ezernyi tervből pár (pár? termékenységéről már volt szó) munka, tanulmány valósult meg, kulcsfontosságú írásait hosszú ideig nem gépeltette le – A „vallásos” nevelésről című, az egész ekkori világát bevilágító esszéje például hét évet hevert kéziratban –, most nem tiltakozott, inkább attól félt, hogy ennek a korszaknak az írásait, s a korszak belső kohézióját mintha túlságosan is megtervezte volna. „... újabb tanulmányaimban, főként a pedagógiaiakban, könnyen kezelhető kulcsot adtam a főszereplőkhöz” – írta Illés Endrének az Irgalom kapcsán, jelezve az időszak írásainak tudatos megtervezettségét. Az íráshoz, a tanításhoz, az írást annak is tekintette: tanításnak, a világgal való kapcsolattartáshoz a hitet, ennek az utolsó nagy alkotói szakasznak a kulcskifejezése lesz ez, már csak önmagában találta meg.