Veress Gerzson
Sebző időben
trioletta: vonósokra, fúvósokra, orgonára
Fejér Andreának
egyetlen szerelem álmodja a többit
CSIKI LÁSZLÓ
Szerelemből nem kellett volna második, Uram,
elég lett volna az első, legelső,
úgy és ahogyan.
DOBAI PÉTER
I
Sebző időben föllobognak
megvesztegethetetlen hadak.
Tőlük terhes kör-körben szemhatár –
ellenükben a megveszett vadak...
... amerre nézel: súlyos páncélzatban
derék zsoldosok: új atlanti sereg;
szövetséges jobbomat nyújtván
– korparancs ez! –: muszáj-Herkuleskedek.
Sebző időben, mára holnapot lapozván
állok a vártán páholy-kerengőben,
kiáltás feszül az izzó levegőben
feléd,
s te a túlparton vagy megjelenőben,
míg augusztus gyümölcs-rokkantó évada jön:
harangszó kongja ki a délt,
egy lány lobog az esti égen
– nyár heve benne elalélt –,
haja-csóvája estikéken...
Sebző időben, holdapályos zónán,
fertőzött terra-terepen
– távcsővel untig legelem: –
lészen éji szállásunk, angyalom,
szólíts magadhoz sújtó seregletből,
súlyos páncélzatban, melynek terhe nyom.
... S én megjövök – ládd – „az éji homályból”
s felöltöm érted ünnepi mezem,
talpig-hűségben, nem szerencselovagként,
forró korongra tevén lemezem,
mely elforog hold-föld tengelyén,
napot s estvét szikráztat holnapi láza,
teérted, kedves, ott a Rióban,
ünnepi bánatomat könnyel alázza.
Sebző időben moccan a Göncöl,
maradék bánatomat szépen elfuvarozza,
Sütő Pista, Száraz Pista fogatos a bakon,
értük is e vers, mit nyit a sírás csipkebokra.
Nyit pillanatra, majd magát rövidre zárja
ellibegő éji jelenésben,
nem rekeszt szántató szemérem,
a gyász, az elmúlás tipró-tiprató jelenében.
Sebző időben rovom e verset
„sort sor alá tapogatva”,
faggat a kétely: menni? maradni?
értünk e vers, Andreám,
értünk-szavam, rongy sírás csipkebokra.
Sörös feldobás ott a Rióban,
elfordul pironkodva a dáma,
szívhetest oszt mennyei osztó
– így őrizte meg fabula, fáma... –,
Hold, Nap, Göncöl, éj, szív költözködik
pirkadó szerelmünk fosztó magaslesére,
„áll a tetemnél tiszti pörosztó”,
éjed mélye a tét, hagyakozik a szó
e versre: elsőszülött fiára-gyermekére...
Sebző időben, ünnepi vártán
híreli szám, mit szoroz a fáma:
költözködünk szerelmünk gyúlékony magaslesére,
maradok én, marad útszéli dáma,
Krisztus keresztje tűnik elő
kámforos vízióban,
megvetem vánkosát gyúlékony énekemnek,
kozmikus csatornán, egy-egyenesben,
sebző időben: túlnani televízióban...
II
Sebző időben állnak a jányok
novemberi hűs járdaszegélyen,
mondanád-fognád mindjükre: cafka –
mint ígéretet riszál a lámpák fénykörében.
Csókos éji nászra hajlandó valamennyi,
alkalmi hív lovagjával az ágyba siet...,
éjszaka dobján dobbanó vágyak évada ez,
nézd: mint indul a nagy menüett.
Sebző időben ringnak a párok,
csókos koccantás a Sugás-kertbe terel,
mennyei manna, mint valahannya:
indul a konflis Krétára el.
Indul a konflis, benne a párok,
a kétszerkettő józansága a tét,
karjába hullatja fejét a dáma,
szív-lovagjának ölében elalélt.
Sebző időben éji szivárvány,
kandi szemek füzére – ládd – rátapad,
könnyű a vágynak, könnyű a testnek
nász-nyoszolyán, mely nem gályapad!
(... Bár lenne szerelemnek szorzata
kis csecsemő, benne arcunk folytatódni fog;
varangy időben is megóvandó...
– ... kicsüng számon dajkáló szózat, horog.)
Sebző időben ringnak a jányok,
holló-dirigens karnak beint,
tisztán fölszólal, ím, a szólam,
de delejező dalára a maestró legyint:
násztáncnak szapora ritmusára
bokázik pár pár, az éji sereg,
pezsgőhabba fúlt hosszú uszálya,
míg főúr színültig tölt serleget.
Sebző időben csillagok milliárdja
éjszaka dobján, halld, fölpörög,
röppentyűz villámot, csillagot: százat –
cikornyás röptűt, mely így lészen örök...(!)
III.
Sebző időben, lovagi tornán
nyeretve lészel: újabb szerelem...,
lesz jórijutka, szende megint,
a kettős spirál – újonnan szerveződött –
lebírhatatlan törvénye szerint.
Lesz adys héja-nász, csókos ütközet
újólag, megint.
Szerelem suhintó szele megint.
... Kiket kihullantott rostás emlékezet,
állnak hideglelősen-vacogón,
megtartó-őrző szép emlékezet
rátok emlékszik – emlékezett
az egykori lehetetlent nem ismerő lovag
– magam ki voltam –,
s bírja tulajdonát:
lányt, érett asszonyt, szűzet,
elevenen vagy hamujába-holtan,
szirmai nyílnak andreás szerelemnek,
bevérzett szemű, szép teleholdban!
Sebző időben kél áldó-sebző énekem
kilencvenöt dallal-cicomás augusztusában,
a villám jelenében,
kelepcét nem rejtő (egyen)súlyzó időben:
a zódiákus éppen soros jegyében.
A szobortemető
Emőd fiamnak
Elvittelek – emlékszel? –, el,
a kéklő rengetegbe,
hol árnyak nyáját tereli
kányádian az este,
volt íjunk, puskánk kétcsövű,
szépívű-röptű dárdánk,
s hogy ránk paláslott éjszaka
sötét sejtelme várt ránk,
ám, hogy éj-delet kongatott
egy láthatatlan óra,
fény ébredt, mintha bálterem
csillárkar-milliója
sugározná szét, ontaná
az éjszakai nappalt,
s éledt életre mind, ami
véltük addig, hogy meghalt.
Leomlott puhán éj-homály
tisztást béklyózó lánca,
s mintha csak jelre, zene kélt,
örvénylett vadak tánca.
Sudár őzek, lompos mackók
járták ott egy csokorban,
és andalodtak rendre el
fenékig mézben, borban,
az erdőlakó-valahány
mindenrendű-rangú népe
nemzetségestől felvonult
az éj-népünnepélyre.
Volt íjunk, puskánk kétcsövű,
szépívű-röptű dárdánk,
előttünk táncos förgeteg,
ágon madár-dalárdánk;
a csőre töltött pillanat
sürgetett: rajta! rajta!
de kéz moccanni nem akart,
s a szándék sem akarta.
Bűvös káprázat rabjaként
álltunk a rengetegben,
táltos szeleknek üstökét
markolva engedetlen.
Dörrent az ég, s villám nyilallt
a felhőkön keresztül,
s mintha dézsából öntenék,
víz zúdult seregestől,
függönyén át sejtelmesen
néztük, mint rogynak fűre,
s olvadnak csönddé zajtalan
egyenként elterülve.
Égzengés, zápor elvonult,
a Nap konfettit hintett,
első csillám-jeleivel
a hajnal útra intett.
Indultunk a tisztás fele,
hol nemrég vígan voltak –
most ott hevertek szerteszét
a hantolatlan holtak.
Ám, hogy közelebb érkezünk,
mire látunk legottan:
szarvasok, medvék, mókusok...
– mind-mind kőbefagyottan.
S hol gyanítottuk társaik
villámsújtotta-sülten:
ott feküdtek szemünk előtt
márvány erébe hűlten.
Lépnénk tovább, de gyökeret
vert pillanatra lábam:
farkas, róka, tapsifüles
állt-mintázottan fában.
Egy egész szobortemető!
– eljárunk ide ketten,
hátha egy villám tüzénél
ismét életre-rebben...
Elvittelek – emlékszel? –, el,
a kéklő rengetegbe,
hol árnyak nyáját tereli
kányádian az este,
volt íjunk, puskánk kétcsövű,
szépívű-röptű dárdánk...
... ott most titkos múzeumunk
állatserege vár ránk,
időtlenülten fában-kőben,
talán valaha-éledőben,
örök függőleges időben!