Markó Bálint
A CSAPDA
 
Pályázatunkra érkezett írás.
ahogy egyre lennebb. Az ásó döf, érzem a nyelén – ujjaim köréje csuklanak és tenyerembe fúrja magát, időnként rándul egyet-egyet. Körülöttem most már csak az acélszürke nyomok maradtak, felnézek, Semmi, már semmi, kiált vissza a tekintet, Hát csak ásni, Tovább, mondom, s bólintok mellé fogak közé szorított nyelvvel; figyelem, hogy simulnak rendezett sorokba a szemek, pontosan egymás mellé és alá, mint jól épített piramis melynek évezrednyi fontossága pillanatnyivá érett, konkréttá és tapinthatóvá – nincs szükségem az időtlen túlélésre és a hosszú életre, mindez túl sok energiát és gondolatot kíván, hát csak kapaszkodom az ásómba, le, fel, le, fel, ütemesen: a talp végtelen természetességgel nyugszik meg a tompa nyakon, aztán megfeszülnek az izmok, engedni látszik s reccsen a borda, bennebb vagyunk, szusszan a lélegzet, és győztesebb meg ittasabb ez a halk sóhaj, mint bármelyik távfutó elegáns tüdőzöreje, hörghurutja és nikotintól kisárgult bajuszszéle amikor végiglihegi azt az utolsó száz-ötven-tíz-egyméternyi üdvrivalgást és mosolypuffogtatást, aztán csak a magába szálló, visszhangos kihívásnélküliség, enyhe csömör, másnaposság és karikás szemű vágyakozás a talpak emelkedése és tompa puffanása után; az izom enged, a talp enged és a gödrösre koptatott él zötyögve hasít a rögökbe, Fáj, üvölthetném, s a kiszakított földcafat lenge szövedékké terül a hátam mögött; a fejem fölött az égen.
Minden a pontosságon múlik, Precízión, A fejet megfelelő ívben hajlítani, a vállakat ritmikusan összerántani, az ujjak görbeségét csak a nyélrebogozás misztériuma oldja fel, a kuszaság szakralitása, amint magam is csodálom, ki tudná még így egymásra hányni-vetni ujjaimat egy puszta fanyelen és mégis olyan egyszerűen, aztán a comb – a legfontosabb szinte, mert meg-megfeszülő izmaimban minduntalan a várakozás savasodó ízét érzem keringeni: mikor, Mikor lesz már vége ennek? kérdi és én makacs elégtétellel vágom bennebb az ásót mintegy válaszul... az ajkak némák, földszagúak, s éles szemfogaimon jólesően pihennek meg a felszakadó rögök, ízük vad, tömény és bódítóan nehéz, mégis morzsolom, Az ésszerűség és logika teljes hiánya, mondta legelőször, de azóta állandóan megteszem, mintegy ellenállva mindenféle belső visszautasításnak, iparkodom: a testet tökéletes összhangba kell hozni a művelettel, azonosulni vele, teljes mértékben azonosulni, feltételek és kikötések nélkül; a szerszámot levetkőztetem, nevét magamhoz ragadom, fejembe zárom, lehet, ezért érzem időnként, ahogy reszkető bokámból és lábfejemből patakok indulnak újabb és újabb ásónyomok felé, üdvözlik őket s körbefonják vörös szagukkal, egy vad ízt, mámoros ízt érzek nyelvemen szétfröccsenni. Nyilván nem is lehetett volna másként, nem is vitatkozom, morfondírozom én, csupán a lábszár talajjal bezárt szögét javítom időnként, felsőtestemet próbálom a vállam és a nyakam ívéhez igazítani, csakis az ív a lényeges, és nem az érzetek.
A rögöket egymás fölé kell rendezni, ezzel tisztában vagyok, nem sokat bajlódom az építés filozófiájával – egyetértek vele különösebb erőfeszítés nélkül, az enyém, csakis az enyém, mivel én magyaráztam meg magamnak, aki végül megértettem. Még az árnyalatokra is vigyázok és a harmóniára is, lehetőleg azonos méretű darabok alkossanak egy kört, szó sincs itt holmi bizonytalan ugrabugra spirálokról, a pillantás koncentrikus köröket emel az égig, majd lefele egyre szűkül, egészen a lábnyomokig: de fent minden rendezett, sehol egy eltaposott darabocska egy formátlanodó láncszem, a lényeg a magabiztos és töretlen egybekapcsolódás, s ezt már a legelejétől fogva tudom, nem kellett ehhez mester sem tanító külön. Néha végighúzom ujjaim a falon: csodálatos, mondom, s valóban érzem, hogy ebből csak mesterműnek szabad sikerednie, ezt nem szabad majdnem tökéletesnek, közepesen jónak készíteni, ennek túlszárnyalhatatlannak és magasfokú precizitással rendelkezőnek kell lennie. Ez szent, szólok magamban, ahogy emelem az ásót és döfök: a rögök pontosan illeszkednek, egy elvétett mozdulat, és rendezettségük máris elérné az egyetlen lehetséges végkifejletet, a magasztos káoszt, ahogy egyik a másikat lennebb lökve és gurulva szökellve rátelepednek vöröslő lábujjaimra – pontos órák, Szeretem a pontos órákat, a szerkezetet, a szerkezetet, melynek egyetlen fogaskerekét is lódítva működni kezd a legfelsőbb rendezőelv: gyártjuk a káoszt.
Nincs kezdete. Előkotrom legrégibb emlékeimet is az utolsó idegsejtből de a villanásokból és lüktetésekből nem tudok múltat olvasni, nem is volt, nem is lesz soha legrégibb emlékem erről a tervről, mindez velem született valami kézzelfoghatatlan természetességgel – nincs bennem semmi különös, csodába illő: a Terv magától kezdett el működni, amikor végigcsúsztattam izzadt lábamat az ásó élén, majd később a kezet, s már indul is a gépezet, a le-fel tökéletes ellentétpárja mintegy lendkerékként hozza működésbe az utolsó részleteket is. Így nem is gondolkodom a kezdeten, csupán a nem gondolkodás erejéig és a vég is csak mint valami ködös és lényegtelen folt jut eszembe, egy vessző, egy pont, mely annyira magától értetődő, hogy ki sem kell tenni. Természetesen az elején nem nagyon értettem, de a Terv a maga nagyszerűségével és logikájával minden további kételyeimtől és gondolkodásbeli nehezékeimtől megfosztott, ez így van jól és helyesen, mondom magamnak.
Mára már egy fegyelmezett élvezetté nemesedett a kezdeti lelkesedés, s munkám precizitását és lényegét sokkal nagyobb mélységekben tudom mérni: lassú spirálokban ereszkedtem le és mégis, mögöttem koncentrikus körök vibrálnak, sértetlen, egymásra illesztett harmóniák, s a pontosan tapadó göröngyök laza hullámokban rezegnek – mindez tökéletes ráhangoltságot kíván, tudatos és ellenőrzött lelkesedést. Tisztában vagyok vele, csakis így jöhet létre ez a szerkezet, melynek olajozottan kell működnie, kiszámíthatóan, melyben minden rög tudja, mi a dolga, egyetlen sóvár vágya az, hogy a lent csúcsosodó középet megközelítse – ehhez pedig minden impulzusnyit felhasznál, érzem, magával ragad engem is a verem logikája, néha Istenként tisztelem, és nem tartom magam cseppet sem bűnösnek, netán bálványimádónak.
valahol társak is vannak, az ásók tompa zuhogása messziről kísért, esténként jól esik tudni, hogy a messzi távolban ugyancsak kábultan bukik ki a szerszám a kézből, valahol kényelmes és jóleső távolban, mely megnyugtat kilométereivel. ilyenkor a fej előrecsuklik s az ásó a két láb közé nehezedik, göcsörtös nyelén végigfut a sorstársak árama – néha kopogok vagy dörömbölök, hátha meghallják, de válasz egyszer sem érkezik, csak messzi, tompa zuhogásokat és göröngyneszezést hoz magával a visszhang, a felelet még várat magára.
Tulajdonképpen nem is várom el, hogy válaszoljanak, zavarná munkámat egy hirtelen jövő felelet a feltett kérdésre, nem tudnék mit kezdeni a megszülető kapcsolattal és felelőssége csak teherként nyomná vállamat, megmételyezné tiszta és teljes mértékben koncentrált építő szándékomat, így természetesen ha véletlenül mégis meghallok egy távoli kopogást hajlamosabb vagyok az éjnek és az álmoknak tulajdonítani mintsem lehetséges kérésként, kérdésként felfogni. A tökéletes végkifejlet megköveteli a teljes szellemi és fizikai elzártságot, nem kellett különösebb éleseszűség, hogy ezt felfedjem magam előtt: nézem az ásót, hideg, merev, lassan hűl teste, de amint ujjaimmal érintem végiglüktet rajta a korai beteljesedés mámora, alkotunk. És ehhez csak magamra, senki másra nincs szükségem, sőt, még azt is kénytelen vagyok elfogadni, hogy a kopogtatás részemről inkább önnyugtatás, nem kell gondot fordítanom a közösségre, minden hibát a nem válaszolóra, a potenciális néma hallgatozóra hárítok.
Nincs mit kezdenem az idővel: nem emlékszem holnapokra, s nem várok levelet a tegnapokból. Az üzenet egyetlen lehetősége a ma, ugyanúgy mint az enyém is. Nem tudok számot adni sem a kezdetről sem a végről, alkotói munkám lelkesítő szózatok és búcsúbeszédek nélkül indult és van, önmagában önmaga által önmagáért. A cél számomra egyelőre nem kézzelfoghatóbb, pedig tudom, valahol a csuklót forgató villanások között ott lüktet az is csupaszon, pucér mindenhatósága teljes tudatában, egyelőre várat magára – nincs miért nyugtalankodnom, nem is teszem, ismerem a gondolkodás és a nyugtalankodás veszélyeit – most minden vágyamat és erőmet a göröngyök közé kell öntenem.
Még simítom, még ásom a falakat, s hogy mégis legyen mércém megpróbálok ráérezni a hulló föld ritmusára, fáradtan zökkenve eshet le minden egyes csomó valahol fent, kint, egy olyan vidéken, melyről sem legendákat, sem igaz történeteket nem raktároz agyam, s melyet korántsem kényszerűségből, csupán valami megmagyarázhatatlan feszítőerőből fakadóan taszítok, tolok minél messzebb – elfogadom sorsom, éppen ezért mindent akaratlagosnak és egyéninek kiáltok ki: nem menekvés, csupán a tények ismerete és a szépségkeresés igézete.
Tisztában vagyok az égighányt sziklák magasztosságával és a csillagokat járók misztériumával, de mindezekhez képest mégis sokkal többre becsülöm ezt az élére állított sötét kúpot, fent éjszaka van, s a távolság becsordul templomomba, lassan kitölti az oszlopok közötti teret, a mélyedéseket párnázza, a nyitva felejtett hiányokat pótolja, Hallja hogy süvít, kérdi, a szem nem válaszol, hallgat, vakul, lecsukódik, s érteni kezdi a formákat, a lekerekített csúcson remegő fenséget, a porszemek közé rakott idő csendjét – Hát ennyi, csak, hajtja meg magát, aztán továbblép, a kéz végigszalad a simára koptatott nyélen, Most a ritmus, bólint, s háta mögött az égen szürkéllő keringőbe fognak a csillagok. Nem keresem az eredetet, a tény, hogy most vagyok, kielégít, s minden érzetem alátámasztani látszik föltevésemet, hogy a pillanatok számolása és megjelölése amúgy is fölösleges időtöltés, ugyan nem értelmetlen, de hasznossági foka megengedhetetlenül kicsi, szinte nem is létező. Fáradtabb pillanataimban szükségesnek tűnik mindezt végiggondolnom, de aztán csak elűzöm magamtól a kísértést, sietnem kell, a kúpba terített testem alatt egyre jobban forrósodik a föld, valahol a tűz hánykolódik.
lenyúlok a kőért, Rög a röghöz, vigyorog, aztán Nézd, mutat fel s ujja hegyére tűzi azt a repülő alakot ahogy izzadó homlokkal kapaszkodik az égen, méterről méterre löki nyomja magát a levegőben, Csodálatos szakad fel belőlem és a felhők nyugodni látszanak; Áll minden, dögvész és szélcsend, röhög mellettem s karjait üde csokorba köti derekamon, csak az ott fenn, csak ő villantja szitakötő szárnyait s a hártyás sejteken neki-nekiiramodik a napfény, a tekintet bátorít, majd lemondóan legyint, Ma sem ma sem fog lezuhanni és ahogy ezt mondja látom szemében elkaparja magát minden gyűlölet és utálat, újra mosolyog, s ott fenn ahogy a homlokon a cseppek harmattá szépülnek s az erőlködő hajlatokból csepegő lé esővé, lassan megindul a keringés, a csápok ízesen remegnek és a felhőkben ropogva gyúlnak a villámok, izmosodik az ég és szebb átkokat szór a Nap, szebbeket és jobbakat Teljesebbeket? kérdi, térde térdemnek feszül, könyöke könyökömnek, homloka homlokomnak csak szemünk néz fel, fel míg tombolni kezd ereinkben a fájdalom, Egyszer úgyis, és lefelé mutat, ujjára szegzi a végtelen földeket, a kavicsokat és a sziklákat, s a piramisok is lefelé fordítják szélmarta csúcsuk
Száll egyre fennebb, szinte húzza maga mögött az eget, s szája mintha rendezettebben nyílna és csukódna, Egészséges, önt el a megelégedés, lábait szorosan egymáshoz illesztve lebegteti maga után, karjait lelógatja aztán a szárnytöveknél babrál, ideges, bár túl messze van és minden beleérzésem ellenére sem tudom kivenni arcát, nagyolt vonásait, még csak végtagjait sem látom igazából, Csak... Mit?, kérdem Érzed? Csak... – nem kell bólogatni, tudjuk mi anélkül is a válaszokat, a feleleteket, csupán szárnyai villognak, mint elfuserált szitakötő, nehézkesen, de kitartóan, fehéren, szürkén-sárgán, és mégis egetmozdítóan; Vadászik, mutat fel és szája szögletében hullámot vet a várakozás: vállon ver, bennem rándul az izom, a fej követi a zsákmányt a szem rákapcsolja a kötelet aztán csak húzza húzza magához egyre közelebb
a törzs nehézkesen hátrál, az üreg szűknek bizonyul, de végül sikerül testreszabottá feszíteni, s a pórusokon kitóduló gőz határozottan tör magának utat a szemek között egybemossa a testet az üreggel: a sejtek elmerülnek a rögök között s egymásba fonódva új rendszert építenek – most én teremtek, és alkotok, fut össze a mosoly a számban, saját sejtjeimmel – kiköpöm az utolsó levegőízű cafatokat, csak a föld íze áramlik a nyelv körül s a fej óvatosan zárja le a vájatba húzódott testet, a karok csapásra készen feszülnek a felszín alatt – ölelésre tárom minden lehetséges energiám, egy hatalmas és mégis szűkre szabott karolásra – az ásó is egybenő kezemmel, a rostok erekké és izmokká válnak miközben a fém éles karommá szépül tenyeremben. Lassan kezdem a visszavonulást, mintha félnék attól, hogy egy óvatlan mozdulat, és máris fejemre omlik ez az abszurd temploma a képzeletnek, tudom, túlságosan is tökéletes és harmonikus ahhoz, hogy egy merészebb sőt vadabb és figyelmetlenebb mozdulattal meg ne csúfítsam. Barbarizmus? Talán, és ebben a pillanatban meg tudom érteni az építészek tragédiáját, amikor látniuk kell, hogy dübörög fel a kövek alatt a falak csendje, hogy zúzódnak pozdorjává a tér oszlopai és boltozatai – ebben semmi költői sincs, érzem, ahogy a realitás lehetősége megremeg a rögök között, és tudom, hogy borzasztóan félek önnön barbarizmusomtól, mozdulataim faragatlanságától
Lassan hátrálok, előbb a talpakat helyezem a mélyedésbe, majd a jobb lábamat gyenge fúrómozgásba lendítem. Várok. A bal láb következik, keveset haladok, a mozdulatok között néha fél órát is pihenek, de lassanként belelendülök a ritmusba, ez a normális ütem, nem túl gyors, nem túl lassú, tudom, a göröngyöknek meg kell szokniuk jelenlétemet, mely ezúttal nem csupán külső és távoli, de mintegy közéjük kérezkedem, szellemileg, testileg – ki akarok vetkőzni barbár mivoltomból, hagyom hát, hadd folyjon minden a szabályok szerint és egyáltalán nem bánt megalázkodásom a mű előtt – bekérezkedem, túl a küszöbön és a kupola leereszkedő gőggel mered felém s én nem tudom elítélni csak csodálom, hogy mindezt én teremtettem valamikor.
Az oxigén kezd kiszorulni a pórusokból, gőz, pára, elzsibbad minden tagom, erőt vesz rajtam egy ismeretlen remegés, ritmusa, erőssége megcsap s egy pillanatra elszédülök, aztán csak folytatom a műveletet, behatolok a testbe s közben igazodni próbálok a magasba szélesedő falak lüktetéséhez, a comb következik, később az ágyék, a csípő, a derék, a gyomorszáj, lassan hónaljig bent vagyok már, de mindez még nem elég, most már magával húz a zsibbadás, egyre bennebb, egyre bennebb. A karok érthetetlen módon előretörnek – ha ugyan előre és nem hátra –, egy vonalba kerülnek a törzs irányával, feszülök. Izzadsz? röhög, vagy csak ilyen az arca, aztán felnéz és újra felfelé bök, látod, ő is vadászik, Nem szólok semmit, figyelek, látom a göröngyöket ahogy egyetlen oszlopba, egyetlen sorba rendeződnek, Hadtestbe, lökődik ki számon a szó, aztán csak hallgatok, figyelem a távoli ásók, csákányok zubogását, követem a magasbanjáró törékeny mozdulatait, s tenyeremben csalogatón csillan az ölelés, bent vagyok: most együtt várakozunk.
a göröngyök csendben sorakoznak fel a háta mögött, ahogy elindul lassú csuszamlással a falon lefelé, Csak semmi pánik, nyögi, Nem kell megijedni, suttogom, s érzem, a vas kötni kezd csontomban, véremben, az idegekben: kapaszkodik. Az ujjak lennebb és lennebb tántorognak a göröngyökről, egyre lennebb és lennebb, szemem hurkot fűz bokájára, érzi, hogy húzom, de nem néz le, nekem csak a fejem van kint, a két ölelésre tárt karom: várok, tudom, ha lassan is, de meg fog érkezni, egyelőre nyugodt vagyok, pihent és éppen ezért teljes figyelmemet a templom működésének megfigyelésére szentelhetem, Olajozottan, állapítom meg fennhangon, és valóban, minden egyes építőelem tudta a helyét és a funkcióját ahogy pontosan és bámulatosan egyszerű ívben kiugranak a lefelé csúszó-araszoló talpak alól, meglökik a következőt, mintegy figyelmeztetésként, majd folytatják az utat, már csak két arasznyira lehet a felgyülemlett föld, homok a szájamtól, már csak kettő, de addig kibírom, ki kell bírnom; fejemet fölfelé szegve követem mozdulatait, döbbenetes hidegvérűségét, ahogy jajongás, kiáltozás nélkül csúszik egyre közelebb, valami elszánt fatalizmussal jön, tudja, hogy már semmi sem segíthet rajta, de azért még akar, még töri magát, még kapaszkodik ujjaival a földbe szemeivel az égbe, múltjába.
Most mindegyik göröngy a működésért él, de csak néhányuknak, a kiválasztottaknak adatik meg az eseményekbe való aktív beleszólás lehetősége, így van ez rendjén, így van ez jól, a többi érzi, ez a vég, ha leér a szitakötőszárnyú, a kúp tárnává változik, vájt falú üreggé s hamarosan a megmaradt romok is leomlanak. Félek, ő nem érti a lényeget, túlságosan is földi, kötött dolog ez, persze a maga módján csak egyezik az éggel és a szárnyalással, de mindezek felismeréséhez egy egész földbe temetett létre van szükség.
Szárnyai tiszták, a hatalmas szárnysejtek rezegve ütik vissza a sugarakat, csak a hátát meg a lábát látom, ahogy kapaszkodik, az arca és a keze kimarad a képből, de arra most nincs is szükségem, a megismerés legyen fokozatos, egyelőre ez is elég ahhoz, hogy megbarátkozzam a szitakötőszárnyú közelségével, Látod, ő is, vadászik, szól furcsán hangsúlyozva, nyelvét öltögetve, s én elnézem ahogy kemény, bronzos válláról cseppekben indul lefelé a napfény, csorog, szakad róla minden elmúlt perce, napja, élete. Izmai csodálatosak, szinte felfelcsavarodnak a bőr alatt, aztán visszarúgnak, feszülő lábaiból, ahogy dolgozik, sugárzik az erő, de hiába, nem bír a kúppal, a földdel, ez nem az ő eleme, azért csak kapaszkodik, dolgozik, fújtat teljes erőből, ha nem egyéb legalább még annak a néhány aktív lépésnek az örömét érezze míg leér. Nem éri a földet, megbicsaklik a lába, nem tudom mi játszódhat le fejében, talán csak kuriózumként érdekelne, esetleges gyalázkodó dicséreteként építményemnek, de ez már nem számít, a csatát nem tudja megnyerni, egyetlen lépést sem tud visszaszerezni a pontosan illeszkedő göröngyöktől, minden rendszerezetten, olajozottan működik és ebben semmi véletlenszerűség sincs
közvetlenül a fejem mögött érzem nehezedő dobaját, még most sem adja fel, s éppen ez a szép benne, már nem látom, nem láthatom, nem merem megfordítani a fejem, hogy farkasszemet nézzek a rendszerezetten zuhogó göröngyökkel inkább csak lihegéséből és mozdulatainak hallható ritmusából próbálok rájönni a történésekre; a göröngyök végigcsorognak arcomon s rájuk fröccsenő izzadtsága csípi orrom, szemem, izmainak remegését most már én is átveszem: tudom, a templom előbb-utóbb leomlik, a pillérek a pillanatok tompa zöreje alatt megroskadnak, megtörnek, s a boltozatot is csak a mélyülő ég és a valamikor tartja, semmi több aztán a síkok hegyesszögben elcsúsznak egymáson s a mű elfekszik a földön, mint egy hatalmas, gyámoltalan szent, nem tud még kötődni az éghez és nem tud már kötődni a földhöz, hát inkább elrejti arcát a sziklák között e lenyomata a szándéknak és az akaratnak hát én is elrejtem szemeimet, túl közelről hallom az ég nehezedő lélegzetét, túl közelről érzem a felhők rándulását – a falak mélybevájt tárnát fognak közre, csipkézettek, megtépettek, haragosak, a néhai pontosság és harmónia porrá zúzódva omlik róluk, pereg lefelé a tökély: betöltötte szerepét.
Előttem áll a földdombon, zihál, mellkasa akadozva emelkedik, körmei alatt véresre alvadt az izzadtság, füléből szájából ömlenek a sósuló hangfoszlányai, betűi, szavai, mondatai, az elmúlt regénye; körbenéz, keres aztán csak karjaim szorító ölelésére riad, megpróbál hadakozni, birokra kelni, de már nem tudja mozgatni karját se rendesen, remeg minden íze, a vas fémesen csendül bordáin, nem szól még, csak fáradtan mosolyog, egyik kezemmel elengedem, körülöttünk minden omlik, hamarosan az utolsó méterek is a lábunk alá vetik magukat, a gépezet működik, életre kel és lépcsőt teremt körém, még érzem szájamban a föld vad ízét, de a csillagok már egyre közelebbről bódítanak, alattunk nő a halom, lassan emelkedik, ő csak néz, révült tekintettel mustrál, Alapjában véve szép, szól valamelyikünk, és nem tudok most nem örülni munkám halálának, túl sokat dolgoztam, hogy most ne élvezhetném az összeomlás gyönyörét; talpa körül a talaj egyre vörösebb, gyengül s esetlen ujjakkal csatolja le a szárnyakat, gyűrődnek, összeesnek, aztán puhán megsimogat, Hasonlítunk, suttogja, még egyszer magamhoz ölelem s ahogy az íz végigfut torkomon vállaimon megrezdülnek a szárnyak, szétömlik rajtuk a holdfény; vadászni indulok.