FÓRUM
Ady ErdĂŠlye
Ady gondolkodását és költészetét, illetve politikai nézeteit és közírói tevékenységét nem lehet megérteni Erdély nélkül. Ő maga a Partium öntudatos szülötte, Nagykároly és Zilah neveltje, az erdélyi magyar történelem jó ismerője volt, aki költőként és közéleti emberként egyaránt elkötelezettséget érzett az erdélyi magyarság iránt, és éppen ennek az elkötelezettségnek a következtében fordult megértéssel és rokonszenvvel az erdélyi románokhoz. Bejárta szinte egész Erdélyt, élt vagy megfordult Nagyváradon, Temesváron és Kolozsváron, és nemcsak Csucsán tartózkodott szívesen, örömmel látogatott Kalotaszegre is. Közismert, hogy egyik szép, az ünnep és a szerelem engesztelő hatását megörökítő költeményét: A Kalota partján címűt éppen Kalotaszentkirályon írta, egy vasárnapi istentisztelet után, az első világháború előtti békekorszak utolsó napjaiban.
Erdély mindig jelen volt a költő gondolkodásában, az erdélyi történelem tanulságai átszőtték azokat a terveket és látomásokat, amelyeket Magyarország jövőjéről kialakított. Ady számára az erdélyi hagyománynak és a hagyomány üzenetének „stratégiai” jelentősége volt, éppen abban a tekintetben, hogy a magyar megújulásnak, amelyet ő minden idegszálával kívánt, és amelyet az első világháború, majd a trianoni kényszerrendezés megakadályozott, kívánságai szerint az erdélyi szellem minden irányú nyitottságára, a tradicionális erdélyi szabadelvűségre kellett volna épülnie.
A huszadik század nálunk kétségkívül Ady Endrével kezdődött, nemcsak a költészetben, amelynek az egyik legnagyobb, valóban „forradalmi” megújítója volt, hanem a nemzeti jövőkép kialakításában és a nemzeti önismeret kritikai értelmezésében is. A huszadik századi Magyarország igényét ő vetette fel máig ható érvényességgel, a huszadik századi Magyarország látomását először ő festette láttató erővel a jövőt fürkésző tekintetek elé. Ady jelölte meg hitelesen helyünket a század Európájában, és rögzítette azokat a gyakorlati feladatokat, amelyek sikeres elvégzése esetén e helyünket be tudtuk volna tölteni. Az Ady utáni magyar gondolkodás egészen más, mint az előtte való. Vele valóban „új időknek” új eszméi hatottak: új ízlés szőtte át a művészeti gondolkodást, új normák szabták meg a közéleti cselekvés céljait és erkölcseit. Ady alakja két nagy történelmi korszak határán áll, a jövőt fürkészi, a nemzeti megújulás lehetőségeit kutatja. Mögötte a régi Magyarország, amely látszatsikerei ellenére futóhomokra épült, és szorongásait talmi csillogással fedve várta a történelem ítéletét. A felszínen a valóban példa nélkül álló gazdasági fellendülés, a tért hódító polgári civilizáció, a mélyben viszont megoldatlanul maradt szociális, nemzetiségi és kulturális kérdések: megannyi rejtett akna, amelyeket azután, ahogy ez lenni szokott, a történelem rendre felrobbantott, és ezzel a történelmi ország is darabjaira szakadt.
A megújulás érdekében, a történelem csapdáinak elkerülése céljából Ady Erdély példáját mutatta fel a tájékozódni kívánó elmék előtt. A Figyelő című folyóiratban 1905-ben megjelent Ismeretlen Korvin-kódex margójára című nevezetes vallomásos írásában, miközben Kolozsvár nagy szülöttének, Hunyadi Mátyásnak a „napkirályi” emlékét idézi fel, arról beszél, hogy a történelmi Erdély mindig közelebb állott a nyugati civilizáció eszményeihez és szellemi áramlataihoz, mint a szűkebb értelemben vett Magyarország, sőt a maga szabadelvűségében és vallási-politikai türelmességében nemegyszer megelőzte a nyugati világot. „Erdély adta nekünk a Napkirályt – írja Ady –, Erdély szerezte a mohácsi veszedelmet, hogy megszabaduljon tőlünk. Neki volt Fráter Györgye, ki tudta, hogy kell a törökkel bánni s távol tartani tarkónktól a simogató német kezet. És Erdély látott elsőnek mélyen be Európába. Jött a nagy égszakadás, jött a protestantizmus és Erdély érezte legjobban, hogy ez lesz az ötödik, hatodik vagy nem tudom hányadik honfoglalás, de az lesz. S odakapcsolta magát Európához, lelkébe engedett mindent, ami jött s produkálta a legmerészebb s legmagyartalanabb produkciót: az egészen újat. A nagy Kulturvolk a Rajna mentén még égette a zsidót, a dominikánus vérebek csaholtak mindenütt Nyugaton, Erdélyben agg és primitív lelkű magyarok nem féltek circumcisiót kérni kóbor rabbiktól, szinte Ázsia szélén egy kis ország akadt, mely ki merte mondani, hogy az embereknek hite pedig az ő maguk dolguk.”
Ezt követve hivatkozik Karádi Pálra, aki Shakespeare születésének évében már drámát írt, Szenci Molnár Albertre, a zsoltárfordítóra, az „első magyar kultúremberre”, Árva Bethlen Katára, az „első asszonyíróra”, Mikes Kelemenre, aki „megmenti tisztaságát, becsületét a kemény, szegény, de szűz és erős magyar nyelvnek századokra”, II. Rákóczi Ferenc fejedelemre, az Erdély által pártfogolt Comeniusra, a székely balladákra, Erdély híres festőire: Bogdánra, Mányokira, Kupeckire, majd Wesselényire, Kölcseyre és Kazinczyra. Végül pedig a következőket állapítja meg: „Ha száz évekkel hátrább cammogunk és csak cammogunk és újat nem tudunk adni, hacsak ha nem antikulturálisat, mi lesz velünk? Nem elég, ha vannak Apácai Csere Jánosok, ha nem mély a néplélek, hiába dobjuk bele a métermázsás követ is, nem fröccsen fel a víz egy méternyire sem. Csakugyan mi vagyunk azok, akiknek nem jutott a nemesebb fajok szükséges szenzibilitásából? Erdély mást bizonyít, próbáljuk Erdélyt folytatni, hátha lehet.”
Ady Erdélyt állítja követendő példának a századforduló nehezen tájékozódó, identitászavarral küszködő magyar közélete elé, és ebben a példaállításban alighanem kettős szándék és tanulság rejlik: egyrészt meg akarja védeni, a magyarság számára meg akarja tartani Erdélyt, amelyről a kiegyezéses korszak kormányainak többsége megfeledkezni látszott, amelyet legalábbis gazdaságilag és kulturálisan nem támogatott, és minden hathatósabb intézkedés nélkül eltűrte, hogy az erdélyi föld tekintélyes része idegen kézre kerüljön, és az erdélyi magyar, nevezetesen székely népfelesleg elhagyva szülőföldjét, idegenben keressen boldogulást. A századvég és a századelő kormányai, hihetetlen történelmi rövidlátással, megfeledkeztek a magyar Erdély érdekeiről, nem kísérleteztek a nemzetiségi kiengesztelődés politikájával, mindössze „sajtórendészeti” kérdésnek tekintették a nagyromán irredenta törekvéseket, nem kezdeményeztek önálló erdélyi gazdaságépítő és telepítési politikát. Jóllehet kerek félévszázad állt volna rendelkezésükre 1867 és 1918 között arra, hogy stratégiai megoldást találjanak Erdély nagy történelmi kérdéseire, és valamilyen „svájci” jellegű megoldással, amelyet különben Ady barátja és eszmetársa, Jászi Oszkár is javasolt, próbálják rendezni az erdélyi románok és németek jogos követeléseit.
Másrészt Ady Erdély sajátos történelmi és kulturális karakterét állítja előtérbe, amelyet különben, a maga szabadelvű hagyományaival, politikai realizmusával érvényes mintának tekint a nagy etnikai tömbök közé szorított és ezért nemzeti létében mindig is veszélyeztetett magyarság számára. Ennyiben Ady a transzilvánizmus, az „erdélyi gondolat” első megfogalmazói közé tartozik, sőt éppen az Ismeretlen Korvin-kódex margójára az első azoknak az írásoknak a sorában, amelyek még jóval a trianoni „impériumváltozás” és az első világháború előtt a transzilvanista gondolatnak hangot adtak. Nemcsak megelőzte, hanem meg is ihlette azokat a későbbi, már a tízes években fellépő kezdeményezéseket, így Bárd Oszkár 1911-es kolozsvári Haladás című lapját, Kós Károly 1912-es sztánai Kalotaszegét, Egyed Zoltán és Kállay Miklós 1914-es dési Erdélyi Figyelőjét, Sütő Nagy László 1915-ös Kolozsvári Szemléjét és Szentimrei Jenő 1918-as ugyancsak Kolozsváron közreadott Új Erdély című folyóiratát, amelyek Erdély önmagára találását és az erdélyi tradíciók életre keltését sürgették.
Ady az elsők között ismerte fel a magyar Erdélyre leselkedő történelmi veszedelmeket: Se treascaă című, a Budapesti Napló 1905-ös évfolyamában közreadott írásában ő figyelmeztetett azokra a bukaresti térképekre, amelyek egészen a Tiszáig román földként tüntették föl a történelmi Magyarország területét, S ha Erdélyt elveszik című, a Huszadik Század 1912-es évfolyamában megjelent írásában pedig igen nagy hangsúllyal nyilatkozott arról, hogy Magyarország számára Erdély saját történelmi életképességének zálogát jelenti: „Erdélyre gondolva el kell lágyulnom (...) egy emlékekkel és szabadító vágyakkal egyképpen eltelt, kultúrás eklektikusnak. (..) Árván, üldözötten, évszázadok keserű-sötét mélyébe hasztalan tekintve, babonára szorulva jajgattam, sőt hitetlenül: csak Erdély! Azóta egyre jobban tudom és hiszem ennek a babonának a miértjét: valóban az európai nemzettársadalmak legparancsolóbban fejlődéses korszakában Erdély volt: Magyarország.”
Ugyanitt a transzilvánizmus „szellemtörténeti” indokoltságát is megfogalmazza: „leírom, hogy Erdélynek külön lelke van s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltoztatások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és a románt. A szász megél vagy elpusztul magától is, eddig se csinált mást s az ő ügyük hasonlatos volna az oroszországi német kolóniákéhoz. De mi, magyarok s az erdélyi románok gyökereinkkel lennénk kiszakítva, mihelyt ez az őrült militáris világ, melyet ma még a szociáldemokrácia legáncsolni képtelen, diplomaták diagnózisa szerint kezd gyógyítani bennünket. Rongyolt és csaknem reménytelen fajtának tartom a magyart, pláne hogy demokratizáló forradalmába beleordított, tiport a nagy kultúrájú rontás, a háború. Mai, barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamaros megvalósulása lehet tüzes, vad álmoknak, mik nem minden alap nélkül kísértenek az alsó Kárpátok alatt. De a dilemmás Erdéllyel évszázadok marasztaló szellemét lázítja föl a vad hazapolitika s hazátlanná tenne két szerencsétlen s minden más, nemes fölszabadulásra joggal váró nációt. Beszéljünk-e a Romániába olvasztandó magyarságról, melynek, ha lehet, roszszabb, embertelenebb s főképpen otthontalanabb sorsa volna a mai erdélyi románokénál? Minden további kérdést és választ átengedek azoknak, akik nem olyan nagy soviniszták és politicienek, mint én, kinek csak Erdély-babonája túl nagy talán, de kinek Erdély egyetemes nyomorúsága fáj.”
Ady Erdély jövője érdekében sürgette a magyar-román kiegyezést, és ennek a gondolatnak a jegyében próbált barátságot kötni az erdélyi román politikai és szellemi élet vezetőivel, közöttük Octavian Gogával, akinek már a tízes évek elején is nagy tekintélye volt. Ady és Goga kapcsolatának mozgalmas és drámai története eléggé közismert, legrészletesebben Király István Intés az őrzőkhöz című 1982-ben közreadott nagy monográfiája dolgozta fel. Barátságukat az alapozta meg, hogy 1912 tavaszán Ady nyílt levéllel fejezte ki szolidaritását a sajtóvétség miatt egy hónapi államfogházra ítélt román költő iránt. Ezt Goga válasza, majd egy 1913 elején az ő tiszteletére rendezett budapesti vacsora követte, amelyen Ady a Nyugat egész vezérkarát egybegyűjtötte, közöttük Babitsot, Móriczot, Ignotust, Schöpflin Aladárt, Fenyő Miksát. De már ez a találkozás is balul végződött, Ignotus ugyanis arról írt, hogy midőn Goga mellének szegezték a kérdést: „csak tudnók, hogy mit akartok”, a román költő váratlan radikalizmussal válaszolt: „egyszerűen: nem akarunk hozzátok tartozni”. Ezt követte Goga írása a Românul című lapban: kíméletlen támadás a modern magyar irodalom és persze a Nyugat ellen, majd Goga részvétele azokban a tárgyalásokban, amelyeket az erdélyi román komité Ady legnagyobb ellenfelével, gróf Tisza István miniszterelnökkel folytatott, végül Goga magyarellenes színdarabjának, a Domnul Notarnak hihetetlenül zajos sikere a bukaresti Nemzeti Színházban – ez már szellemi értelemben az 1916-os román katonai támadást készítette elő.
Mindezt Ady sem hagyhatta szó nélkül, ekkor írta Goga Octávián vádjai című válaszát a Nyugatba, majd Magyar és román című írását a Világ 1914-es évfolyamába, végül Levél helyett Gogának című keserű vallomását a Világ 1915-ös évfolyamába. Ez utóbbiban olvashatók a román költő barátságával véglegesen leszámoló nevezetes sorok: „Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága. Terhelten és átkozottan e levethetetlen magyarságtól, azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki súlyos, shakespeare-i helyzetben legjobbjai valakijének megengedi, hogy embert lásson az emberben, s terhelt, teli magyarságával a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb internacionalizmusban, nem lehetetlen jövőjű nemzet. Amelyik nemzet ma internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert ügyű. Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem Domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.”
Ady „búcsúlevelének” mélyebb jelentésű üzenete van annál, mintsem hogy szakított valakivel, akit barátságára méltatlannak talált. Mint ahogy Goga gesztusainak is mélyebben rejlett az üzenete. Nem pusztán egy irodalmi és politikai rokonszenv kialakulásának és szertefoszlásának a dramaturgiája jelenik meg a kései szemlélő előtt. Az egyik oldalon a megértés és megegyezés készsége, a föderalizmus szelleme, amely azt kívánja, hogy minden nép és minden kultúra szabadon fejlődjék, és megőrizhesse a maga értékeit. A másik oldalon pusztán taktikai szövetségkeresés, a felszínen barátkozó szavak, a háttérben viszont kőkemény hatalmi szándékok, amelyek egyáltalán nem számolnak a másik fél érdekeivel. Ady és Goga kapcsolata és párbeszéde ennyiben jelképes értelmű; a huszadik század két lehetséges mentalitásformája jelenik meg benne: a demokratikus és szabadelvű türelmesség az egyik és a kizárólagosságra törekvő, kirekesztő totalitarizmus a másik oldalon.
Tudjuk jól, a század történelme azt a gondolkodásmódot és politikát juttatta érvényre, amelyet Goga képviselt, hiszen minden nagy történelmi forduló után, legalábbis itt Közép- és Kelet-Európában, a kirekesztő s jogfosztó intolerancia érvényesült. De aki végigtekint a huszadik század politikai és erkölcsi romhalmazán, az mégis elgondolkodhatik: annak a szabadelvű és türelmes mentalitásnak, amelyet Ady képviselt, mégiscsak nagyobb volt az igazsága, ha rendre el kellett is buknia. A magyar költő ennek a szabadelvűségnek és türelmességnek az otthonát szerette volna Erdélyben felépíteni: szavai és álmai ma talán időszerűbbek, mint valaha.
POMOGÁTS BÉLA