Másvilági séták
Térey János A valóságos Varsó című kötetéből
Pályázatunkra érkezett írás.
1. Egy kutya farka
Történt egyszer, hogy Alkibiadész kurtára vágta a kutyája farkát. Nagy feltűnést keltett: egész Athén róla beszélt. – „Nagyszerű – kacagott fel Alkibiadész. – Akkor elértem a célomat. Míg a kutyám farkáról beszélnek, addig nem beszélnek rólam!”
Úgy hírlik, Varsó „valóságos”, mint egy város: vannak utcák, terek, kihalt, ám attól még színpompás vidékek, porta, Városerdő, Tóvidék, és főleg mert van kint és bent. A külön világ, úgymond Varsó, „valóságos” hely- és időparadigmákban testesül meg, válik érzékelhetővé, járhatóvá, miközben se nem érzékelhető, se nem járható. Mert Varsó a kötet két borítólapja közti világ (Tárgyi valósága például 80 lap). A „bádogszín egű legénykor vidékei”, „törékeny épületek története” – olvasom a Házirendben, és máris belátom, hogy ez a kívülállónak éppen nem eligazítás, hisz ez a szöveg is a „bentrekedtek” nyelvére van hangolva – újabb megfejtésre váró tartomány Varsóban. A belterjesség atmoszférája uralja következetesen a megszólalás és szólítás aktusát: van valaki, aki megnevez Boldogot és Különcöt, aztán kinevez egy „sötét Kuzint” parancsolónak – többes szám első személy ragjaival rejtőzködik, ám ez lehet fejedelmi többes is, körülményeskedéséből, pózaiból ítélve.
Ez a valaki – a bennfentes(ek) (– nem tudható, hogy hány: ez a számtalanság is a természetéhez tartozik) megmutatkozásaiban, színlelt otthonosságával, nem is álcázott berendező gesztusaival éppen az otthonosság képzetét teszi parodisztikussá: olyan ez a Varsó, mint egy babaszoba, felnőtt szemmel nézve.
A bizonyíték és a cáfolat egy húron pendül, összejátszanak – létezése szempontjából határváros Varsó. Mindezidáig a kutya farkáról beszéltünk.
2. Séta, szemlélődés
A kötetbontón a férfi meg a nőalak elmosódik: ottlétük a valótlan, az álom képzetét kelti. Alinak vagy utaznak – koruk a századelő lehet. A Házirend meg igyekszik eloszlatni az interpretálni tudás illúzióját: „én vagyok az egyetlen háziúr” – nem lehet hinni a kedélyes imitálásnak, annak, ami adott, hiszen ez elsődlegesen azt implikálja, aki adta – a „háziurat”.
A versek beavató gesztusa, az önkényes névadás, az „oda” kalauzolás mind körülményes előkészítői a seholnak, annak, hogy a séta sehova nem vezet. A „sehova” itt nem végső felismerés, nem a célhoz közel érő döbbent csalódása – ez a kiindulási pont, a kezdet, a legelső lépés.
„lakom a helyet, melyet nem könnyű lakni” (A ragaszkodók élete) – a verssor mondatszerkesztése jellemző módon a „hely” valóságreferenciájának ötletes kicselezése: a kijelölő mellékmondat a „hely”-hez látszik kötődni a kérdésfelvetés szempontjából, ám huncut logikával az (ott) lakás milyenségére, állapotára felel.
Puszta helyszínlelés ez, az átverés egy következő stációja. A „hely” koordinátáiról később is ennyit tudunk meg. A hely: a tilos, az „advent atya közelsége, „homályos vizek, a „Phoenixház”, az „advent küszöbe” (A ragaszkodók élete) – ezek a paradigmák ugyanakkor félreérthetetlenül az ottlévők lépteinek egy-egy nyoma. Megtévesztő jelentésrétegződés: felcserélhető a nyom és a léptek, az ottjáró és a vidék maga.
A bemenet szüli a városkaput, a léptek kackiás (hadnagyos) vagy homályos, settenkedő ábráiban, cselekvésaktusában rajzolódik ki az út, (ott) lakás úgy van, hogy lakik, otthon úgy, hogy ott-hon van valaki.
Hely-telen helyezkedés: nem Varsó van, hanem kvázi létleletek, nagybetűs szimbólumok, mint megannyi Varsó–evidencia.
Varsó úticél (A szomszéd) meg az út maga:
A felvonóhidak mögött Varsó vöröslik.
Nem fölötte, nem benne: a helyén futottak. (A védőnő és védence)
Bennelét és a felé való törekvés egyidejűsége: vágyódás és bennrekedtség, a kitörés céltalansága, lehetetlensége:
Nincs mód, hogy Varsót túlutazzam. (Túlutazni Varsót)
3. Mintha-dialógus, (hiány) hősök
Mindig van valaki, aki beszél, beszámol, önmagáról vall, tanít, fabuláz – a személyragok dinamikus váltakozása, sokfélesége egyfajta dialógus-helyzet kényszerét hordozzák: a mintha-dialógus procedúrája ez, és konstitutív része a beszéd hiánya – nemcsak mert a partner nincs jelen, azaz nem két ember beszél, hanem mert a költői én önmagában teremti meg mindkettő látszatát, és ezt nem is titkolja: egy megkonstruált helyzet megkonstruált hősökkel és dialógus-modellel. Én itt a dialogikus tapasztalatokat olyan értelemben használom, ahogyan Gadamer ír róla Szöveg és interpelláció című tanulmányában: a más-lét lehetősége.
„No ne butáskodj”, a vendégtől így köszönök el
„Instállom” így szólítom mozgatóimat. (Szolgálat)
Mesterkélt, monológ-gyanús mondatok, beszédtöredékek, „bekezdések” ezek, megannyi „apróbetűs kommentár”, feljegyzés, visszaemlékezés.
Nincs beszédtéma: kegyetlenül fölösleges, tőmondatokra aprózott kijelentések, ellehetetlenült udvariaskodások – megannyi beszédprotézis, és mindez tudatos precizitással konstruálva.
Tulajdonképpen a folytonos hiányérzet kelt gyanút – fiktív hiány-hős(ök)ről beszélnék, ha ezzel nem válnék én is gyanússá. (Már ami a megértő-szerepemet illeti, hisz a heideggeri definíció értelmében a megértés jelenvaló lét.) Ugyanakkor persze a beszédhelyzet, a kiszólás, a versszerűség maga is gyanúba keveredik: nem lesz belőle bizarr lárma, bábszínházi felvonás, vagy a babaszoba képzetéhez társítva: báb-szerepek eljátszása!
A „fiatal hadnagy” például gyakran visszatér: szemlélődik és benne él, járkál, mozog, egy időben helyzetfelmérő tudósító vagy színpadrendező, és a helyzetnek megfelelően természetesen a porondra is felkerül. Az elidegenítő önreflexió és a csapongó, élményszerű világban-lét szerencsés ötvözete a hadnagy.
4. Stílusérték
Nem nehéz rájönni (Térey maga is így nyilatkozik a Házirendben), hogy a kötet verseinek szövegkonstrukció szempontjából is lényeges ismérve a belterjesség, a más-világhoz tartozás, ami már néha mondvacsinált, túlhangsúlyozott is. A nagybetűs, túl sokat mondó szimbólumok halmozására gondolok, megfelelő szövegkontextus nélkül. Ezek nem is jelölnek, szimbolizálnak, hanem inkább alternatív világot teremtenek.
A részletek, személyes élmények, individuális jegyek háttérbe szorulnak, azaz a Varsó-paradigma összefogó, másként felmutató terébe – úgy is mondhatom: funkcionálisak, másodrendűek, mert Varsóért valóak.
A versenyszövegek tárgyai, dologisága: a város berendezése – jelzi a rájuk irányított konstruáló-rögzítő kamera, és bár sokféle szögből, perspektívából, belül- vagy kívülnézetből mutatkoznak, rajtuk van a beállító keze, a beállítottság mint eszközjelleg.
A bentlévő kívülről látása, rálátása ez: a pusztán ottlévőhöz hozzáadja a felfedező, figyelő szemmeltartást, a mustráló-konstruáló tekintet tartja meg az ottlévőt.
Eltávolítás, hűvös idegenség és a beavatott bevegyülő létmódja jellemzi a szemrevételt – a háziúr van jelen, ott járkál, meginvitál, körülményeskedik, prézsmitál, ironikus szerepjátékokba kezd. Mindez persze közvetlenül nem tetten érhető, esetleg a vers nyelvében, képeiben vagy a fiktív személy szerepeinek köztes zónáiban.
Az egyetemes mítosz romantikus álma is felfedezhető ebben az inkoherenciája okán minden irányba tágítható, szimbólumaival meseinek ható világban.
Térey világában a nevek, a megnevezés talán még fontosabb, mint a referenciális alap: szinte tobzódik ezekben az izgatóan érthetetlen, titokzatos, eltitkolandó, indiános szóképekben, mint „sötét kuzin”, a „nagy Gáncsvető”, „a Sellő városa”, „néhai Rendbontó” – fétisizál, elragadja a névteremtés mesés káprázata, a csábos zengés-bongás, olyannyira, hogy végül nem éri utol a képek, maszkok iramát, nem tud spontánul beléjük költözni: el-elmarad, mert más térben mozog:
Miután – áruló papnő – kimondtam
győzelmes végszavam, ismét a színre
löktek...” (Anesztézia)
A névmágiának retorikai funkciói révén van stílusértéke – olykor ez helyettesíti a poétikai eszközöket. Hangulatában hátborzongatóan hűvös, eltávolító.
5. Hangszerelés, játékok (közbevetés)
A versek az öntörvényű hangnemben komponálódnak, és ezen belül nincs színes alaphang, amihez képest a kötetkompozíció többi hangja harmonikus vagy diszharmonikus lehetne – a saját egynemű „valóságosságát” felszámolni nem adható magyarázat, mert jelentésbeli összetartozásnak itt még látszata sincs, nincs ok-okozatiság, csak részmozzanatok eleve adott, kísérteties egymásutánja:
Fölfeslik minden régi hímzés, elhasad
a függöny, nászruhám a padlóra kerül.
Ezek csupán a délelőtti veszteségek.
A Halálhír, sürgöny egy lihegő
postás inas kezében, úton van ide. –
Szövegét immár szó szerint tudom.
S mikor padlóra hull a sürgöny, megremeg
a spaletta összes ablakomon. (A sirokkó ünneplése)
Nyelve stilisztikailag szegényes, fantáziátlan, sokszor mesterkéltek a lecsupaszítás, a szántszándékkal prózába oltott, darabos, zenétlen sorok. A tökéletes Kópia előadásmódját például apáskodó omnipotencia jellemzi, megtoldva egy vidéki nemesúrra jellemző vállveregető kedélyeskedéssel:
Bizony mi tudjuk: a hírnév
háza nem azonos az élet házával, hiába
díszpolgára a vidéknek a tökéletes Kópia.
De csitt? A kövesútban közeledik
jövendőbelije. Szépia.”
Darabos hétköznapiság szolgál a kívülről szemlélés kifejezésére. Hiányzik az élményszerűség, és a verssorok retorikai szerepvállalása kissé művi, ráadásul tanítómeseszerű. Térey nem hagyományos poétikai eszközökkel él – inkább beszédalakzatokról, retorikai struktúrákról beszélhetünk.
Gyakran botlunk szinte akarattal elrontott, suta prozódiájú sorokba. Otromba, darabos rímekre is van elég példa.
Pl. „A gondomat viseli és egy új ruhát.” (A kilengések ára)
Alakoskodó, körülményesen archaizált a versnyelv (Bonctani alapvetés), vagy dagályosan, hősiesen lírai, lépten-nyomon megtűzdelve az irónia gombostűivel (A vitéz hadnagy).
Máskor hetvenkedő, villanós hetykeség (A donor jogai) jellemzi, vagy éppen zakatoló, hivatalos üzleti a nyelv, egy „ügymenethez illő” (Biztonságos ügymenet).
A verssorok grammatikai struktúrájában gyakori elem a művészi cserebere, az alluzív játék: a mondatrend gyakran tótágast áll, és könnyed, virtuóz léhaság szabdalja egyenetlenné, félreérthetővé, azaz süppedő közegűvé a verssorokat.
A soráthajlások téblábolása is ilyen: meglebbentik a szövegegység jelentését. A döccenő bizonytalanság megakasztja egy pillanatra:
A Halálhír, sürgöny egy lihegő
postás inas kezében...”
S mikor padlóra hull a sürgöny, megremeg
a spaletta összes ablakomon... (A sirokkó ünneplése)
 
6. KLAUZULA
Varsó paradoxona, hogy „valóságos” illúzió, már ami (ott)létét illeti. Ezért beszéltünk ennyit róla, amiért Alkibiadész kutyájának a farkát is emlegették, nevezetesen, hogy nincs.
Varsó nonkonformizmusa, hogy maradéktalanul kivonja magát bármiféle ésszerű evilági struktúra vagy törvényszerűség markából, megtéve magát oknak, okozónak meg végcélnak is, nem leplezve közben, hogy a valóság, a rendszer életveszélyesen ellene feszül.
Annyiban valóságos, hogy önmagáért való Varsó-szerű ez a Varsó, ám éppen ettől elképesztően, szélhámosan valótlan is, hisz nem nyervén létjogot mindattól, ami varsótlan, minduntalan megsemmisíti önmagát, saját hiányaként tételeződik, hogy elkerülje a besorolást, meg hogy legyen valami rés, ami a struktúra irracionális véletlenje – a Más.
Egy bezáruló, hűvösen tartózkodó más-világ. A túloldali város ez – az, ahol nem vagyok, ami velem mindig átellenben van.
Átjárható a reggel és lakatlan.
Porrá mállott a labirintus: áldott
szűzföldön lépdelek. Anyám ha látna. (Anesztézia)
Hogy járható be, vagy ellenkező esetben, hogy úszható meg? És utána hogy úszható meg? Ez persze az innenső oldal kérdése. A háziúr a túloldalon van.
MOLNÁR SÁRA