PRÓZATÁR
M. S. mester korai remekéről
(Ferenc komámnak ajánlom)
Szeretek olvasni.
Szeretem a jó írókat.
Nem szeretem a hosszú 1ére eresztett okoskodásokat, a hermeneutikai értekezéseket (hermeneutika = magyarázattan, értelmezéstan; szövegek megértésének, magyarázatának elveit és szabályait vizsgáló tudományág), utálom a vén filoszok habos dumáját X. író műveiről, ugyanis X. regényei nem arról szólnak, amit a filosz belemagyarázott, hanem amit X. megírt.
Nem értelmezést kívánok írni, csupán fölhívom a figyelmet egy kis remekre, s az író egyebütt elejtett vallomását fűzöm hozzá.
A zsokéra a Napkelet című kolozsvári folyóirat 1921-es évfolyamában bukkantam. (Hogy megjelent-e egyebütt? – nem tudom.)
Az író 21 éves volt akkor.
Hetvenhárom évesen, Naplójában fogalmazta meg azt, amit huszonegy évesen már tudott és alkalmazott: „A nagy titok, minden remekmű titka a Húzás. A könyörtelen pillantás, ahogy a művész, az író, a zeneszerző meglátja az alkotásban a feleslegeset, a csak-ötletszerűt és irgalmatlanul elhajít mindent, ami nem tartozik organikusan a műhöz. Szobrot faragni, könyvet írni, zenét komponálni sokan tudnak. Húzni csak kevesen.”
Még egy adalék – az író neve: Márai Sándor.
Nem fölvett, hanem választott név.
A Bibliai nevek és fogalmak című könyv szerint: Mára annyit tesz, mint szomorúság, keserűség.
Fölösleges folytatnom.
Olvassák a Művet.
KUSZÁLIK PÉTER